Min­den hagyo­mány­tisz­te­lő magyart nagy öröm­mel töl­tött el a hír, hogy az Ország­gyű­lés vissza­he­lye­zi Nagy Imre szob­ra helyé­re az 1918–19-es for­ra­dal­mak már­tír­ja­i­nak emlék­mű­vét a Vér­ta­núk teré­re. Tudo­má­som sze­rint első­ként Nagy Zsolt ország­zász­ló-kuta­tó, műem­lék­vé­dő kez­de­mé­nyez­te az emlék­mű vissza­ál­lí­tá­sát, ami­re az Ország­gyű­lés elnö­ke is fel­fi­gyelt.

Nagy Imre szob­ra 1996 óta áll a Vér­ta­núk terén. A Horn-kor­mány nyil­ván­va­ló­an azért helyez­te itt el a szob­rot, hogy ne kerül­hes­sen vissza az ere­de­ti emlék­mű. 1937-től a nem­zet vér­ta­nú­i­nak emlék­mű­vé­ről kap­ta ugyan­is a tér a nevét akkor, ami­kor Nagy Imre még Moszk­vá­ban dol­go­zott az NKVD ügy­nö­ke­ként.

Én 2016. feb­ru­ár 29-én a követ­ke­ző­ket java­sol­tam Keré­nyi Imre fel­hí­vá­sá­ra egy nyílt levél­ben: “A Kos­suth tér vissza­ál­lí­tá­sá­nak része kel­lett vol­na len­nie, de még most sem késő, hogy vissza­ál­lít­suk az 1945-ig állt Vér­ta­núk emlék­mű­vét, mely egy sti­li­zált kőko­por­só volt a Hun­gá­ria nőalak­kal, és a 18–19-es for­ra­dal­mak (Tanács­köz­tár­sa­ság) áldo­za­ta­i­nak nevé­vel. A jelen­leg a Vér­ta­núk terén itt álló Nagy Imre szob­rot a budai Nagy Imre tér­re kell áthe­lyez­ni, hiszen ott egyet­len szo­bor sincs és mél­tó helyet biz­to­sít­hat­na a hídon álló egy­ko­ri minisz­ter­el­nök­nek. A Tanács­köz­tár­sa­ság rém­ural­má­nak 100. évfor­du­ló­já­ra ez meg­old­ha­tó len­ne.

Nagy Imre a budai Nagy Imre tér mellett álló Fő utcai börtönben is raboskodott, itt zajlott a Gyorskocsi utcában a koncepciós pere is.
Nagy Imre a budai Nagy Imre tér mel­lett álló Fő utcai bör­tön­ben is rabos­ko­dott, itt zaj­lott a Gyors­ko­csi utcá­ban a kon­cep­ci­ós pere is.

Idén janu­ár­ban pedig Gulyás Ger­gely­nek, a Fidesz akko­ri frak­ció­ve­ze­tő­jé­nek sze­mé­lye­sen átadott leve­lem­ben így fogal­maz­tam: “Arra kérem Önt, hogy a válasz­tá­sok után fon­tol­ja meg az aláb­bi emlék­mű vissza­épí­té­sé­nek támo­ga­tá­sát. Az 1918–19-es for­ra­dal­mak vér­ta­nú­i­nak emlék­mű­ve a Vér­ta­núk terén állt 1934-től. A hatal­mas kőpil­lér tete­jén egy kőko­por­só volt lát­ha­tó. A pil­lér előtt Hun­gá­ria alak­ja állt, alat­ta a követ­ke­ző fel­irat: ‚A nem­zet vér­ta­nú­i­nak 1918–1919’. A pil­lér hát­ol­da­lán egy izmos fér­fi vív sike­res har­cot egy sár­kány­sze­rű szörnnyel. A fér­fi a magyar­sá­got, a szörny a bol­se­viz­must jel­ké­pe­zi. 1945 szep­tem­be­ré­ben lerom­bol­ták. Ezzel az emlék­mű­vel len­ne tel­jes a Kos­suth tér hely­re­ál­lí­tá­sa.

A harasz­ti kőből fara­gott emlék­mű­vet Lech­ner Jenő épí­tő­mű­vész ter­vez­te, míg a szob­ro­kat Füre­di Richárd készí­tet­te. A lép­cső­ta­lap­zat­ból hatal­mas kőpil­lér emel­ke­dett ki, mely­nek tete­je hon­fog­la­lás­ko­ri magyar motí­vu­mok­kal díszí­tett  kőko­por­só­val zárult. Két olda­lán az Atti­la-kincs­ről vett bika­főn nyug­vó áldo­za­ti csé­sze volt. A kőpil­lér egyik olda­lán Hun­gá­ria hatal­mas ősma­gyar alak­ja állt. Alat­ta a fel­irat: A nem­zet vér­ta­nú­i­nak 1918—1919. A kőtömb másik olda­lán erő­tel­jes, izmos fér­fi vív sike­res har­cot a lábai alatt vonag­ló ször­nye­teg­gel. Alat­ta a fel­irat : A Fehér Ház kez­de­mé­nye­zé­sé­re kegye­let­tel emel­te a magyar nem­zet.[1]

A Fehér Ház Baj­tár­si Egye­sü­let cél­ja töb­bek között a pol­gá­ri rend hely­re­ál­lí­tá­sá­ért vívott küz­del­mek­ben vér­ta­nú­ha­lált szen­ve­dett baj­tár­sak emlé­ké­nek az ápo­lá­sa is volt. A vér­ta­núk emlék­mű­vé­nek újra­fel­ál­lí­tá­si ide­je 2019. augusz­tus 6-a, a Fehér Ház Baj­tár­si Egye­sü­let meg­ala­ku­lá­sá­nak dátu­ma lehet­ne. Annak ide­jén is ezen a napon avat­ták és később is ekkor tar­tot­ták az emlék­mű­nél a meg­em­lé­ke­zé­se­ket.

A Fehér Ház Bajtársi Egyesület tűzzománcozott gomblyuk-jelvénye.
A Fehér Ház Baj­tár­si Egye­sü­let tűz­zo­mán­co­zott gomb­lyuk-jel­vé­nye.

(Ha bár­ki tud vala­mit erről vagy az ábrá­zolt épü­let­ről, kérem írjon a dr.kelemen.miklos@gmail.com-ra)

Nagy Imre uno­ká­ja, Jáno­si Kata­lin és mar­gi­ná­lis szél­ső­bal­ol­da­li cso­por­tok til­ta­koz­nak a Nagy Imre szo­bor Jászai Mari tér­re való áthe­lye­zé­se ellen. Való­já­ban örül­je­nek, hogy nem a Szo­bor­park­ba kerül, mert valós, igaz tör­té­nel­mi mér­cé­vel néz­ve oda­va­ló. (A 16 másik szob­rá­val együtt.) Jáno­si Kata­lin kép­te­len szem­be­néz­ni azzal, hogy való­já­ban ki volt Nagy Imre. A for­ra­da­lom­ban ját­szott sze­re­pe, a Var­sói szer­ző­dés­ből való kilé­pés, hogy elis­mer­te a for­ra­dal­má­rok köve­te­lé­se­it, majd becsü­le­tes visel­ke­dé­se a kon­cep­ci­ós per alatt sem teszik sem­mis­sé azt, amit a magyar nép ellen egy évti­ze­den át 1945-től elkö­ve­tett. A Ráko­si-Gerő-Far­kas-Révai ban­da után köz­vet­le­nül ő követ­ke­zett a hata­lom leg­fel­sőbb szint­jén töb­bek­kel, pl. Rajk Lász­ló­val együtt.

Sebes Gábor így fog­lal­ja össze Nagy Imre élet­út­ját: “1918–20 között vörös­gár­dis­ta, cse­kis­ta, részt vett az orosz pol­gár­há­bo­rú­ban. 1921–22-ben a szov­jet bel­ügyi nép­biz­tos­ság, az NKVD köte­lé­ké­ben, majd a Vörös Had­se­reg hír­szer­ző cso­port­fő­nök­sé­gén szol­gált. Rövid magyar­or­szá­gi tar­tóz­ko­dás után, 1930-ban a Szov­jet­uni­ó­ba emig­rált, azon­nal, önként jelent­ke­zett az NKVD-nél besú­gó­nak. Leg­alább 203 embert jelen­tett fel, közü­lük 12-őt kivé­gez­tek. 1936-ban fel­vet­te a szov­jet állam­pol­gár­sá­got, ami­től soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. júni­us 30-i kel­te­zé­sű, saját kezű­leg írt önélet­raj­zá­ban büsz­kén írja: “ Hosszú ide­je oda­adó­an és tisz­tes­sé­ge­sen együtt­mű­kö­dök az NKVD-vel a nép­el­len­ség min­den faj­tá­já­nak meg­sem­mi­sí­té­sé­ért vívott harc­ban.

Nagy 1950. júni­us­tól 1952. júli­u­sig az MDP KV Admi­niszt­ra­tív Osz­tá­lyát vezet­te. Mivel ez fel­ügyel­te a fegy­ve­res szer­ve­ze­tek­ben a “párt­mun­kát”, a szov­je­tek fel­tét­len bizal­ma és támo­ga­tá­sa kel­lett ehhez a poszt­hoz. 1950-ben, a leg­sö­té­tebb idő­szak­ban begyűj­té­si minisz­ter (1951-ben az addig leg­szi­go­rúbb ren­de­le­tet is ő nyúj­tot­ta be!). Hogyan tett ele­get fel­ada­tá­nak? A tör­té­né­szek sze­rint 1948–1956 között a “közel­lá­tás veszé­lyez­te­té­sé­ért” 193 826 főt ítél­tek el a bíró­sá­gok, 1951–53 között egye­dül több mint 120 ezret. Egyes ada­tok sze­rint leg­alább száz eljá­rás halá­los íté­let­tel zárult. 1950–53 között több mint 600.000 ter­me­lő hagy­ta el a mező­gaz­da­sá­got, közü­lük 220.000 1952-ben hagyott fel a ter­me­lés­sel. (…)

1953-ban a szov­je­tek csi­nál­tak belő­le minisz­ter­el­nö­köt. 1956. októ­ber 24-én – már kor­mány­fő­ként – sta­tá­ri­u­mot hir­de­tett, és fegy­ver­le­té­tel­re szó­lí­tot­ta fel a for­ra­dal­má­ro­kat. A követ­ke­ző napok­ban csak sod­ró­dott, tanács­adói és az őt fel­ke­re­ső kül­dött­sé­gek pil­la­nat­nyi hatá­sá­ra hoz­ta meg dön­té­se­it, ame­lyek­nek a for­ra­da­lom mene­té­re sem­mi­fé­le hatá­sa nem volt.”[2]

Novem­ber 4-i rádió­nyi­lat­ko­za­ta is hazug­ság volt: “Csa­pa­ta­ink harc­ban áll­nak, a kor­mány a helyén van”, jelen­tet­te be, majd azon­nal a jugo­szláv követ­ség­re mene­kült. A hon­véd­ség nem har­colt, nagyobb­részt csak a pes­ti srá­cok. A kor­mány nem volt a helyén…

A fen­ti valós élet­raj­zi ele­mek helyett az MTA által fenn­tar­tott Nagy Imre Emlék­ház­ban meg­szé­pí­tett, a sötét múl­tat taga­dó Nagy Imre kiál­lí­tást tekint­het meg az oda­lá­to­ga­tó.

Meg­ha­tó” fel­ve­ze­tés: “1920-ban belé­pett a magyar és az orosz kom­mu­nis­ta párt­ba. A hadi­fog­ság­ban tanult meg jól oro­szul, néme­tül és fran­ci­á­ul; itt ismer­ke­dett meg a mun­kás­moz­ga­lom elvi alap­ja­i­val és tör­té­ne­té­vel; itt vált meg­győ­ző­dé­sesbal­ol­da­li­vá”: egy egyen­lő­ség­el­vű, igaz­sá­gos embe­ri tár­sa­da­lom és a ‚Sza­bad­ság, Egyen­lő­ség, Test­vé­ri­ség’ esz­mé­jé­nek elkö­te­le­zett­jé­vé.

Így men­te­ge­tik pél­dá­ul a begyűj­té­si rend­szert: “Hiba vol­na azon­ban egyet­len embert fele­lős­sé ten­ni a rend­szer műkö­dé­sé­ért: a begyűj­té­si terv mér­té­ke való­já­ban az állam­párt veze­tő­i­nek (s nem a minisz­ter­nek a) dön­té­si kom­pe­ten­ci­á­ja volt, a ter­hek rész­le­tes meg­ha­tá­ro­zá­sá­ért pedig az Orszá­gos Terv­hi­va­tal felelt.

A beszol­gál­ta­tás (elő­ször egy meg­ha­tá­ro­zott kvó­tát ala­csony áron az állam felé kel­lett tel­je­sí­te­ni, csak a meg­ma­radt ter­ményt lehe­tett pia­ci áron elad­ni) abban az idő­szak­ban majd­nem szük­ség­sze­rű volt a magyar váro­si lakos­ság és a meg­szál­ló szov­jet had­se­reg ellá­tá­sá­nak biz­to­sí­tá­sa érde­ké­ben is. Az ala­csony átvé­te­li ár lehe­tő­vé tet­te az anya­gi­ak­nak a hideg­há­bo­rú által köve­telt hadi- és nehéz­ipa­ri fej­lesz­té­sé­re való átcso­por­to­sí­tá­sát. Nem lehet elfe­lejt­kez­ni a II. világ­há­bo­rú után az ország­ra sza­kadt hatal­mas jóvá­té­te­li köte­le­zett­sé­gek tel­je­sí­té­sé­nek mér­he­tet­len ter­hé­ről sem.[3]

Sum­má­za­tuk sze­rint “Nagy Imre meg­győ­ző­dé­se és elvei, a haza és a for­ra­da­lom mel­lett mind­ha­lá­lig kitar­tott. Alak­ja erköl­csi pél­dá­vá és a nem­zet­hez való hűség szim­bó­lu­má­vá vált.

Ide­je a Nagy Imre Ház­ban is ren­det ten­ni. (A hamis, kilú­go­zott élet­raj­zi bemu­ta­tást meg kell vál­toz­tat­ni.) Nagy Imre áldo­za­tai meg­ér­dem­lik ezt.

Nagy Imre Var­ga Tamás által készí­tett szob­ra jelen­leg az Ország­ház felé néz, éppen oda, ahon­nan 1956. októ­ber 23-án este szólt a tömeg­hez. (Ked­ves Elv­tár­sak!) De a nem­zet vér­ta­nú­i­nak emlék­mű­ve sem áll­hat más­hol, csak ott, aho­vá ere­de­ti­leg fel­ál­lí­tot­ták. Vagy­is Nagy Imre szob­ra helyén. Az 1934-ben fel­ava­tott emlék­mű egyik szo­bor­alak­ja, Hun­gá­ria is a Par­la­ment felé nézett, akár­csak a Nagy-szo­bor. Az 1919-es pro­le­tár­dik­ta­tú­ra ide­jén a Bel­ügyi nép­biz­tos­ság poli­ti­kai nyo­mo­zó osz­tá­lya, a pro­le­tár­dik­ta­tú­ra ellen­sé­ge­i­re vadá­szó, kín­zó, kivég­ző poli­ti­kai rend­őr­ség az Ország­ház főren­di­há­zi szár­nyát száll­ta meg. [Az 1919-es poli­ti­kai rend­őr­ség veze­tő­je Kor­vin (Klein) Ottó volt, helyet­te­se pedig Sal­lai (Hol­lan­der) Imre.]

Hun­gá­ria tehát vád­ló­an nézi az Ország­ház épü­le­tét, amely a kom­mün nap­ja­i­ban nem a tör­vény­ho­zás­nak, hanem a fő ter­ror­köz­pont­nak adott helyet. Erre emlé­kez­ni és emlé­kez­tet­ni ma is köte­les­sé­günk. Ezért kell ismét fel­ál­lí­ta­ni az 1934-es emlék­mű­vet, még­hoz­zá ere­de­ti helyén. Hogy ma is és a jövő­ben is emlé­kez­tes­sen arra, mi zaj­lott az ország­ház falai között a kom­mün nap­ja­i­ban.

Dr. Kelemen Miklós
Magyar Patrióták Közössége
© 2018. augusztus 11.


Képek for­rá­sa: köztérkép.hu

[1] Liber End­re: Buda­pest szob­rai és emlék­táb­lái (1934)

[2] Sebes Gábor: Emlé­ke­zet és ciniz­mus.

[3] http://www.nagyimreemlekhaz.hu/hu/nagy-imre.html#a2