Gondolatok a diósgyőri vár újjáépítése kapcsán

A hét három leg­fon­to­sabb örök­ség­vé­de­lem­mel kap­cso­la­tos híré­re érde­mes oda­fi­gyel­nünk: elké­szült a hely­re­ál­lí­tott diós­győ­ri vár, beje­len­tet­ték a budai Kirá­lyi Palo­ta újjá­épí­té­sét, vala­mint újra átad­ták a fel­újí­tott budai Vár­kert bazárt. Utób­bi – igaz, még nincs is tel­je­sen kész, nem is olyan jelen­tős, mint Nagy Lajos kirá­lyunk lovag­vá­ra – szin­tén fon­tos állo­má­sa annak a bekö­vet­ke­zett vál­to­zás­nak, amely az elmúlt évek műem­lék­vé­del­mi poli­ti­ká­ját jel­le­mez­te.

Diós­győr vára egyi­ke a leg­épeb­ben meg­ma­radt magyar közép­ko­ri várak­nak, s nagy sze­ren­csé­re a tri­a­no­ni hatá­ro­kon belül. A kor­mány néhány évvel ezelőtt dön­tött a becses műem­lék fel­újí­tá­sá­ról és hely­re­ál­lí­tá­sá­ról, amely végül 2,7 mil­li­árd forint­ból való­sult meg. Mivel ennek az írás­nak a tár­gya nem az egyes műem­lé­kek bemu­ta­tá­sa, a vár tör­té­ne­té­nek ismer­te­té­sé­től ezúton elte­kin­tünk. Annyit még­is el kell mon­da­nunk Diós­győr­ről, hogy az Árpád-kori ere­de­tű erős­sé­get 1364 után góti­kus vár­kas­téllyá kibő­ví­tő, euró­pai mér­cé­vel néz­ve is jelen­tős Nagy Lajos kirá­lyunk (1342–1382) az ural­ko­dói köz­pon­tok egyi­ké­vé tet­te, minek köszön­he­tő­en falai között akko­ri álla­mi­sá­gunk leg­fon­to­sabb ese­mé­nyei zaj­lot­tak, pél­dá­ul a velen­ce­i­ek­kel vívott hábo­rút lezá­ró 1381-es turi­ni béke rati­fi­ká­lá­sa. Ellen­tét­ben sok más erős­sé­günk­kel, az 1702-es csá­szá­ri vár­rom­bo­lá­si ren­de­let nem érin­tet­te, mivel hadá­sza­ti érté­ke már ekkor sem volt. Szem­pon­tunk­ból néz­ve fon­tos, hogy csak a XIX. szá­zad­ban lett vég­leg rom­má – s akkor sem hadi­ese­mé­nyek miatt, hanem egy­sze­rű­en úrrá lett fölöt­te az enyé­szet. A rom­ja­i­ban is meg­ka­pó vár hely­re­ál­lí­tá­sa az 1950-es évek­ben kez­dő­dött meg az akko­ri műem­lék­vé­del­mi szem­pon­tok alap­ján.

Köz­tu­dott, hogy Magyar­or­szá­gon a műem­lék­vé­de­lem elsőd­le­ges alap­el­ve a hite­les­ség meg­őr­zé­se – amellyel önma­gá­ban nem is len­ne prob­lé­ma. Tekin­tet­tel azon­ban arra, hogy ez a szem­lé­let vagy nem isme­ri el a műem­lé­kek közös­sé­gi-érzel­mi érté­két, vagy ala­cso­nyabb ren­dű­nek tekin­ti azt, összes­sé­gé­ben ide­gen a több­sé­gi tár­sa­dal­mi érdek­től, aka­rat­tól. Úgy is mond­hat­nánk, hogy egy reme­kül kon­zer­vált, jó eset­ben deré­kig érő vár­fal, temp­lom­rom sokat jelent­het egy szűk szak­mai közeg szá­má­ra, de sem­mi­kép­pen sem lehet a nem­zet fon­tos, ins­pi­ra­tív közös­sé­gi tere. S ami a leg­na­gyobb prob­lé­ma: ez az alap­ve­tő­en a kom­mu­nis­ta rend­szer ide­jén meg­kö­vült, mate­ri­a­lis­ta gon­dol­ko­dá­sú szak­mai elit fel­köl­tö­zött abba a bizo­nyos ele­fánt­csont­to­rony­ba, az ere­de­ti­leg közös­sé­gi érté­ket kép­vi­se­lő műem­lé­ke­ket kisa­já­tít­va, kire­keszt­ve a műem­lék­vé­de­lem műfa­já­ból a civi­le­ket és a tulaj­don­kép­pe­ni „ország­la­ko­so­kat.”

Hosszú ide­je kép­vi­sel­jük azt az állás­pon­tot, hogy a szak­ma által – jogo­san – kép­vi­selt tör­té­nel­mi hite­les­ség köve­tel­mé­nyét vég­re ki kel­le­ne békí­te­ni azzal a szin­tén helyén­va­ló tár­sa­dal­mi elvá­rás­sal, hogy a műem­lé­ke­ket bemu­tat­ha­tó­vá, lát­ha­tó­vá kell ten­ni. Már hosszú ide­je adot­tak erre a külön­bö­ző nem­zet­kö­zi szak­mai meg­ol­dá­sok, külö­nö­sen a nem­ze­ti közös­sé­gek szá­má­ra érzel­mi­leg fon­tos műem­lé­kek újjá­épí­té­sét lehe­tő­vé tevő, 2000-es ún. Krak­kói Kar­ta elfo­ga­dá­sa óta. Tudo­má­sul kell ven­ni, hogy van­nak olyan műem­lé­ke­ink, ame­lyek ese­té­ben az, hogy romok­ban hever­nek, nem képez sem­mi­lyen tör­té­ne­ti érté­ket. Ha – tegyük fel – egy cso­dás vár­kas­tély­ba bele­vá­gott száz­öt­ven évvel ezelőtt a vil­lám, s ezért az rom­lás­nak indult, mi indo­kol­ja az egyéb­ként külö­nö­sebb nehéz­ség nél­kül hely­re­ál­lít­ha­tó épü­let rom­ként való kon­zer­vá­lá­sát?! Sem­mi! – hacsak­nem a vil­lám­csa­pás­nak „tör­té­ne­ti érté­ket” tulaj­do­ní­tunk.

Közép­kor Budán – Az „orto­dox műem­lék­vé­dők” egy ilyen hely­re­ál­lí­tást soha­sem enge­dé­lyez­tek vol­na

A kér­dést úgy is fel­te­het­jük: kinek őriz­zük a múl­tat? Egy leg­fel­jebb néhány száz fős szak­mai kör­nek, vagy a magyar múlt meg­is­me­ré­se iránt érdek­lő­dő közön­ség­nek? A nem­zet min­dig fej­lő­dés­ben van, a tudat, amely az egyé­ne­ket ben­ne össze­kap­csol­ja, folya­ma­to­san vál­to­zik. Az utób­bi évszá­za­dok­ban, de külö­nö­sen, ami­óta a világ­pol­gá­ri­ság ideo­ló­gi­á­ja meg­je­lent, a nem­ze­tek véde­kez­ni kezd­tek a kül­ső hatá­sok ellen. Egy­re több­ször kell hivat­koz­ni a közö­sen meg­élt múlt­ra, amely most már – a min­dent rela­ti­vi­zál­ni aka­rók részé­ről – meg­kér­dő­je­le­ző­dött, így a „bizo­nyí­té­kok” sze­re­pe nagyon fel­ér­té­ke­lő­dött. Ez pedig maga a kul­tu­rá­lis örök­ség, régeb­bi korok tár­gyi­a­sult emlé­ke­i­nek összes­sé­ge. Kul­tu­rá­lis láb­nyo­ma­ink­tól remél­het­jük ugyan­is azt, hogy test­vért és ván­dort egy­aránt elgon­dol­koz­tat­nak, helyes cse­lek­vés­re ösz­tö­nöz­nek. Korunk iden­ti­tás­vál­sá­ga éppen ezért is for­ra­dal­ma­sí­tot­ta a műem­lék­vé­del­met: soha ilyen sokan nem tar­tot­ták fon­tos­nak a múlt meg­őr­zé­sét, mint manap­ság. Elfo­gad­ha­tat­lan len­ne, ha éppen ebben a kor­ban a szak­ma „fel­kent pap­jai” elsza­kí­ta­nák egy­más­tól azt, ami­nek össze kell kap­cso­lód­nia: a közös­sé­get kul­tú­rá­já­tól. Mi azt gon­dol­juk, hogy ezt a ket­tőt – mivel egyik sem képes a másik nél­kül tar­tó­san fenn­ma­rad­ni – helye­sebb vol­na minél inkább egy­be­for­rasz­ta­ni. Ahogy ezt Mind­szenty bíbo­ros 56-os híres rádió­be­szé­dé­ben – kora­be­li szó­hasz­ná­lat­tal – mond­ta: „Kizá­ró­lag kul­túr­na­ci­o­na­lis­ta ele­mű nem­zet és ország aka­runk len­ni. Ez akar len­ni az egész magyar nem­zet.” A kér­dés­re a válasz tehát a követ­ke­ző: a múl­tat és a múlt emlé­ke­it a hon­pol­gá­rok szé­les közön­sé­ge szá­má­ra kell fenn­tar­ta­ni és – a kon­zer­vá­lás­sal szem­ben – ele­ven­né ten­ni.

Ezt a gon­do­lat­me­ne­tet nevez­het­jük hala­dó műem­lék­vé­de­lem­nek vagy nem­ze­ti műem­lék­vé­de­lem­nek is. Lénye­ge, hogy a műem­lé­kek nem önma­gu­kért valók, s leg­ke­vés­bé sem a ben­nük meg­lé­vő anyag (maté­ria) miatt érde­mel­nek figyel­met. A műem­lé­kek ese­té­ben az anyag nem más, mint a szel­lem hor­do­zó­ja. A véde­lem pedig min­dig azt az érté­ket ille­ti, ami az „anyag mögött” rej­lik: pél­dá­ul az adott kor szel­le­mi­sé­gét vagy egy konk­rét tör­té­nel­mi sze­rep­lőt. Ezért értek egyet tel­jes mér­ték­ben Lovász Ádám­mal, aki úgy fogal­ma­zott, hogy „egy épü­let fel­újí­tá­sa egyen­ér­té­kű az által kép­vi­selt szel­lem fel­újí­tá­sá­val; azt szo­kás fel­újí­ta­ni, amellyel azo­no­sul­ni vagyunk képe­sek.” (A szán­dé­kos fél­re­ma­gya­rá­zá­sok elke­rü­lé­se végett: egy hely­re­ál­lí­tott And­rássy út 60.-ban nyil­ván nem az elnyo­mó­kat, hanem az ott kín­zott ellen­ál­lók szel­le­mi­sé­gét tisz­tel­jük!)

Ha a mate­ri­a­lis­ta műem­lék-filo­zó­fi­át vég­re fel­vál­ta­ná egy egész­sé­ges, tra­di­ci­o­ná­lis szem­lé­let, akkor vég­re nem a „tér­dig érő várak orszá­ga” len­nénk, ahogy ezt a diós­győ­ri vár hely­re­ál­lí­tá­sát vég­ző régész, Lovász Eme­se nagyon talá­ló­an meg­fo­gal­maz­ta. Ezért is pél­da nél­kü­li a magyar örök­ség­vé­de­lem utób­bi bő fél évszá­za­dos tör­té­ne­té­ben, hogy egy közép­ko­ri, később romos­sá vált várat amennyi­re csak lehet, újjá­épí­te­nek. (Igaz, a tel­jes hely­re­ál­lí­tást a műem­lék­vé­de­lem végül nem enge­dé­lyez­te.) Ter­mé­sze­te­sen a rekonst­ruk­ci­ót nagyon ala­pos fel­tá­rá­sok előz­ték meg, így gya­kor­la­ti­lag a vár a hite­les­ség sérel­me nél­kül kiegé­szít­he­tő volt. Ahogy Ros­tás Lász­ló, Mis­kolc főépí­té­sze a Magyar Nem­zet Online inter­jú­já­ban fogal­ma­zott: „Az elmúlt ötven-hat­van évben nagyon rész­le­tes régé­sze­ti és tudo­má­nyos mun­ka folyt itt, ennek köszön­he­tő­en a külön­bö­ző réte­gek­ben meg­ta­lált kövek ere­de­ti helye pon­to­san meg­ha­tá­roz­ha­tó­vá vált. Emel­lett az in situ kövek fel­hasz­ná­lá­sá­val sike­rült elér­ni azt, hogy tel­jes mér­ték­ben hite­les­sé vál­jék a mun­ka.” Talán nem túl­zás azt állí­ta­ni, hogy ilyen komoly hely­re­ál­lí­tó mun­ka leg­utóbb a negy­ve­nes évek végén, a budai Vár közép­ko­ri része­i­nek kiegé­szí­té­se­kor folyt. Akkor a Mátyás-király korá­ból fenn­ma­radt, az 1686-os keresz­tény ost­rom ide­jén elpusz­tult épü­let­ré­szek újjá­épí­té­se – örök sze­ren­csénk­re – nem ellen­ke­zett a poli­ti­kai hata­lom szán­dé­ká­val.

Akik a magyar múlt emlé­ke­i­nek átmen­té­sé­vel fog­lal­koz­nak, tud­ják, hogy Diós­győr hely­re­ál­lí­tá­sá­val nem­csak egy nagyon érté­kes magyar műem­lék­kel let­tünk gaz­da­gab­bak, hanem a magyar műem­lék­vé­de­lem irány­vo­na­la is – néze­tünk sze­rint sze­ren­csés – for­du­la­tot vett. Az augusz­tus 30-i átadá­son a kor­mányt kép­vi­se­lő L. Simon Lász­ló hang­sú­lyoz­ta, hogy a diós­győ­ri vár e for­má­ban meg­va­ló­sult hely­re­ál­lí­tá­sa irány­mu­ta­tó lesz a követ­ke­ző évti­ze­dek műem­lé­ki rekonst­ruk­ci­ói, így a budai Vár ese­té­ben is. Ahogy fogal­ma­zott: „Ebben a szel­lem­ben kell hoz­zá­nyúl­ni az egy­ko­ri (budai – szer­ző) kirá­lyi palo­tá­hoz is, nem elég beton­ele­mek­kel kiegé­szí­te­ni a műem­lé­ke­ket, hanem az ere­de­ti kon­cep­ció, ere­de­ti ter­vek sze­rint kell rekonst­ru­ál­ni.” Miköz­ben nagy a fel­há­bo­ro­dás műem­lé­kes körök­ben, vég­re szó­hoz jut­ha­tott a szak­ma azon része is, ame­lyik az elmúlt évti­ze­dek­ben búvó­pa­tak­ként kép­vi­sel­te a hagyo­má­nyos érték­szem­lé­le­tet ezen az emlé­ke­zet­po­li­ti­ka fon­tos­sá­ga miatt való­ban nem­zet­stra­té­gi­ai jelen­tő­sé­gű terü­le­ten.

Az érték­őr­ző civi­lek szin­te kivé­tel nél­kül ezt a filo­zó­fi­át vall­ják. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge pél­dá­ul 2014. ápri­lis 30-án kelt, a Vár­kert bazár hely­re­ál­lí­tá­sá­val kap­cso­la­tos köz­le­mé­nyé­ben így fogal­ma­zott: „Fon­tos eléren­dő célunk, hogy a magyar nem­zet mind­azon tör­té­nel­mi tere­it, tra­di­ci­o­ná­lis hely­szí­ne­it vissza­nyer­hes­se, ame­lye­ket a husza­dik szá­zad poli­ti­kai és szel­le­mi meg­szál­lá­sa a ››múl­tat vég­képp eltö­röl­ni‹‹ fel­fo­gás jegyé­ben eltün­te­tett, vagy a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig átala­kí­tott, ere­de­ti jelen­tés­tar­tal­má­ból tuda­to­san kifor­dí­tott.”

Meg­fo­gal­ma­zó­dott tehát egy prog­ram, és meg­szü­le­tett mel­lé az a poli­ti­kai aka­rat, amely – hosszas köve­te­lé­sünk­re – hely­re­ál­lí­tott koráb­ban elpusz­tí­tott szob­ro­kat (pl. And­rássy Gyu­la, Tisza Ist­ván szob­rai a Kos­suth téren), érté­kes műem­lé­ke­ket (Diós­győr, Vár­kert bazár). Jó len­ne, ha ezt a prog­ra­mot sike­rül­ne vég­re nem­ze­ti köz­meg­egye­zés tár­gyá­vá ten­ni, leg­in­kább a vele ellen­té­tes ten­den­ci­ák letö­ré­se érde­ké­ben. Meg­íté­lé­sünk sze­rint súlyo­san ellen­ke­zik ezzel a szem­lé­let­tel győ­ri Duna-bás­tya lerom­bo­lá­sa, ame­lyet a helyi – jobb­ol­da­li-kor­mány­pár­ti – város­ve­ze­tés haj­lít­ha­tat­lan­nak tűnő aka­ra­ta egy mély­ga­rázs­ra sze­ret­ne „fel­cse­rél­ni.” Győr ese­té­ben a civi­lek nagyon hason­ló elkép­ze­lé­sek­kel áll­tak elő: sze­ret­ték vol­na tör­té­nel­münk egyik becses, mél­tat­la­nul elfe­le­dett erek­lyé­jét, a győ­ri vár egy részét újra lát­ha­tó­vá ten­ni a har­min­cas évek­ben bete­me­tett romok kiásá­sá­val és szük­sé­ges kiegé­szí­té­sé­vel. A város­ve­ze­tés ennek elle­né­re – min­den­fé­le állag­meg­óvás nél­kül – bete­met­te a pár éve ismét nap­vi­lág­ra került romo­kat, a Duna-bás­tya tete­jét éppen lekö­ve­zik, miköz­ben a szom­széd­já­ban lebon­tott Brády-ház helyé­re bel­vá­ro­si plá­za kerül.

A magyar kul­tu­rá­lis közé­le­tet az alap­ján, hogy „vár áll­jon-e vagy kőha­lom”, ma még három cso­port­ra oszt­hat­juk: mi azt mond­juk, a tör­té­nel­mi emlé­ke­ket a lehe­tő­sé­gek­hez képest hely­re kell állí­ta­ni. Mások azt mond­ják, a műem­lék­vé­de­lem fel­ada­ta a romok kon­zer­vá­lá­sa. Megint mások nem­hogy vára­in­kat, de még kőhal­ma­in­kat is eltün­tet­nék, ha mód­juk len­ne rá. Nekünk min­dent meg kell ten­nünk annak érde­ké­ben, hogy az érték­szem­lé­let győz­zön az elavult, mar­xis­ta gyö­ke­rű dog­mák felett!

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. szeptember 1.