Gondolatok a diósgyőri vár újjáépítése kapcsán
A hét három legfontosabb örökségvédelemmel kapcsolatos hírére érdemes odafigyelnünk: elkészült a helyreállított diósgyőri vár, bejelentették a budai Királyi Palota újjáépítését, valamint újra átadták a felújított budai Várkert bazárt. Utóbbi – igaz, még nincs is teljesen kész, nem is olyan jelentős, mint Nagy Lajos királyunk lovagvára – szintén fontos állomása annak a bekövetkezett változásnak, amely az elmúlt évek műemlékvédelmi politikáját jellemezte.
Diósgyőr vára egyike a legépebben megmaradt magyar középkori váraknak, s nagy szerencsére a trianoni határokon belül. A kormány néhány évvel ezelőtt döntött a becses műemlék felújításáról és helyreállításáról, amely végül 2,7 milliárd forintból valósult meg. Mivel ennek az írásnak a tárgya nem az egyes műemlékek bemutatása, a vár történetének ismertetésétől ezúton eltekintünk. Annyit mégis el kell mondanunk Diósgyőrről, hogy az Árpád-kori eredetű erősséget 1364 után gótikus várkastéllyá kibővítő, európai mércével nézve is jelentős Nagy Lajos királyunk (1342-1382) az uralkodói központok egyikévé tette, minek köszönhetően falai között akkori államiságunk legfontosabb eseményei zajlottak, például a velenceiekkel vívott háborút lezáró 1381-es turini béke ratifikálása. Ellentétben sok más erősségünkkel, az 1702-es császári várrombolási rendelet nem érintette, mivel hadászati értéke már ekkor sem volt. Szempontunkból nézve fontos, hogy csak a XIX. században lett végleg rommá – s akkor sem hadiesemények miatt, hanem egyszerűen úrrá lett fölötte az enyészet. A romjaiban is megkapó vár helyreállítása az 1950-es években kezdődött meg az akkori műemlékvédelmi szempontok alapján.
Köztudott, hogy Magyarországon a műemlékvédelem elsődleges alapelve a hitelesség megőrzése – amellyel önmagában nem is lenne probléma. Tekintettel azonban arra, hogy ez a szemlélet vagy nem ismeri el a műemlékek közösségi-érzelmi értékét, vagy alacsonyabb rendűnek tekinti azt, összességében idegen a többségi társadalmi érdektől, akarattól. Úgy is mondhatnánk, hogy egy remekül konzervált, jó esetben derékig érő várfal, templomrom sokat jelenthet egy szűk szakmai közeg számára, de semmiképpen sem lehet a nemzet fontos, inspiratív közösségi tere. S ami a legnagyobb probléma: ez az alapvetően a kommunista rendszer idején megkövült, materialista gondolkodású szakmai elit felköltözött abba a bizonyos elefántcsonttoronyba, az eredetileg közösségi értéket képviselő műemlékeket kisajátítva, kirekesztve a műemlékvédelem műfajából a civileket és a tulajdonképpeni „országlakosokat.”
Hosszú ideje képviseljük azt az álláspontot, hogy a szakma által – jogosan – képviselt történelmi hitelesség követelményét végre ki kellene békíteni azzal a szintén helyénvaló társadalmi elvárással, hogy a műemlékeket bemutathatóvá, láthatóvá kell tenni. Már hosszú ideje adottak erre a különböző nemzetközi szakmai megoldások, különösen a nemzeti közösségek számára érzelmileg fontos műemlékek újjáépítését lehetővé tevő, 2000-es ún. Krakkói Karta elfogadása óta. Tudomásul kell venni, hogy vannak olyan műemlékeink, amelyek esetében az, hogy romokban hevernek, nem képez semmilyen történeti értéket. Ha – tegyük fel – egy csodás várkastélyba belevágott százötven évvel ezelőtt a villám, s ezért az romlásnak indult, mi indokolja az egyébként különösebb nehézség nélkül helyreállítható épület romként való konzerválását?! Semmi! – hacsaknem a villámcsapásnak „történeti értéket” tulajdonítunk.
A kérdést úgy is feltehetjük: kinek őrizzük a múltat? Egy legfeljebb néhány száz fős szakmai körnek, vagy a magyar múlt megismerése iránt érdeklődő közönségnek? A nemzet mindig fejlődésben van, a tudat, amely az egyéneket benne összekapcsolja, folyamatosan változik. Az utóbbi évszázadokban, de különösen, amióta a világpolgáriság ideológiája megjelent, a nemzetek védekezni kezdtek a külső hatások ellen. Egyre többször kell hivatkozni a közösen megélt múltra, amely most már – a mindent relativizálni akarók részéről – megkérdőjeleződött, így a „bizonyítékok” szerepe nagyon felértékelődött. Ez pedig maga a kulturális örökség, régebbi korok tárgyiasult emlékeinek összessége. Kulturális lábnyomainktól remélhetjük ugyanis azt, hogy testvért és vándort egyaránt elgondolkoztatnak, helyes cselekvésre ösztönöznek. Korunk identitásválsága éppen ezért is forradalmasította a műemlékvédelmet: soha ilyen sokan nem tartották fontosnak a múlt megőrzését, mint manapság. Elfogadhatatlan lenne, ha éppen ebben a korban a szakma „felkent papjai” elszakítanák egymástól azt, aminek össze kell kapcsolódnia: a közösséget kultúrájától. Mi azt gondoljuk, hogy ezt a kettőt – mivel egyik sem képes a másik nélkül tartósan fennmaradni – helyesebb volna minél inkább egybeforrasztani. Ahogy ezt Mindszenty bíboros 56-os híres rádióbeszédében – korabeli szóhasználattal – mondta: „Kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet.” A kérdésre a válasz tehát a következő: a múltat és a múlt emlékeit a honpolgárok széles közönsége számára kell fenntartani és – a konzerválással szemben – elevenné tenni.
Ezt a gondolatmenetet nevezhetjük haladó műemlékvédelemnek vagy nemzeti műemlékvédelemnek is. Lényege, hogy a műemlékek nem önmagukért valók, s legkevésbé sem a bennük meglévő anyag (matéria) miatt érdemelnek figyelmet. A műemlékek esetében az anyag nem más, mint a szellem hordozója. A védelem pedig mindig azt az értéket illeti, ami az „anyag mögött” rejlik: például az adott kor szellemiségét vagy egy konkrét történelmi szereplőt. Ezért értek egyet teljes mértékben Lovász Ádámmal, aki úgy fogalmazott, hogy „egy épület felújítása egyenértékű az által képviselt szellem felújításával; azt szokás felújítani, amellyel azonosulni vagyunk képesek.” (A szándékos félremagyarázások elkerülése végett: egy helyreállított Andrássy út 60.-ban nyilván nem az elnyomókat, hanem az ott kínzott ellenállók szellemiségét tiszteljük!)
Ha a materialista műemlék-filozófiát végre felváltaná egy egészséges, tradicionális szemlélet, akkor végre nem a „térdig érő várak országa” lennénk, ahogy ezt a diósgyőri vár helyreállítását végző régész, Lovász Emese nagyon találóan megfogalmazta. Ezért is példa nélküli a magyar örökségvédelem utóbbi bő fél évszázados történetében, hogy egy középkori, később romossá vált várat amennyire csak lehet, újjáépítenek. (Igaz, a teljes helyreállítást a műemlékvédelem végül nem engedélyezte.) Természetesen a rekonstrukciót nagyon alapos feltárások előzték meg, így gyakorlatilag a vár a hitelesség sérelme nélkül kiegészíthető volt. Ahogy Rostás László, Miskolc főépítésze a Magyar Nemzet Online interjújában fogalmazott: „Az elmúlt ötven-hatvan évben nagyon részletes régészeti és tudományos munka folyt itt, ennek köszönhetően a különböző rétegekben megtalált kövek eredeti helye pontosan meghatározhatóvá vált. Emellett az in situ kövek felhasználásával sikerült elérni azt, hogy teljes mértékben hitelessé váljék a munka.” Talán nem túlzás azt állítani, hogy ilyen komoly helyreállító munka legutóbb a negyvenes évek végén, a budai Vár középkori részeinek kiegészítésekor folyt. Akkor a Mátyás-király korából fennmaradt, az 1686-os keresztény ostrom idején elpusztult épületrészek újjáépítése – örök szerencsénkre – nem ellenkezett a politikai hatalom szándékával.
Akik a magyar múlt emlékeinek átmentésével foglalkoznak, tudják, hogy Diósgyőr helyreállításával nemcsak egy nagyon értékes magyar műemlékkel lettünk gazdagabbak, hanem a magyar műemlékvédelem irányvonala is – nézetünk szerint szerencsés – fordulatot vett. Az augusztus 30-i átadáson a kormányt képviselő L. Simon László hangsúlyozta, hogy a diósgyőri vár e formában megvalósult helyreállítása iránymutató lesz a következő évtizedek műemléki rekonstrukciói, így a budai Vár esetében is. Ahogy fogalmazott: „Ebben a szellemben kell hozzányúlni az egykori (budai – szerző) királyi palotához is, nem elég betonelemekkel kiegészíteni a műemlékeket, hanem az eredeti koncepció, eredeti tervek szerint kell rekonstruálni.” Miközben nagy a felháborodás műemlékes körökben, végre szóhoz juthatott a szakma azon része is, amelyik az elmúlt évtizedekben búvópatakként képviselte a hagyományos értékszemléletet ezen az emlékezetpolitika fontossága miatt valóban nemzetstratégiai jelentőségű területen.
Az értékőrző civilek szinte kivétel nélkül ezt a filozófiát vallják. A Magyar Patrióták Közössége például 2014. április 30-án kelt, a Várkert bazár helyreállításával kapcsolatos közleményében így fogalmazott: „Fontos elérendő célunk, hogy a magyar nemzet mindazon történelmi tereit, tradicionális helyszíneit visszanyerhesse, amelyeket a huszadik század politikai és szellemi megszállása a ››múltat végképp eltörölni‹‹ felfogás jegyében eltüntetett, vagy a felismerhetetlenségig átalakított, eredeti jelentéstartalmából tudatosan kifordított.”
Megfogalmazódott tehát egy program, és megszületett mellé az a politikai akarat, amely – hosszas követelésünkre – helyreállított korábban elpusztított szobrokat (pl. Andrássy Gyula, Tisza István szobrai a Kossuth téren), értékes műemlékeket (Diósgyőr, Várkert bazár). Jó lenne, ha ezt a programot sikerülne végre nemzeti közmegegyezés tárgyává tenni, leginkább a vele ellentétes tendenciák letörése érdekében. Megítélésünk szerint súlyosan ellenkezik ezzel a szemlélettel győri Duna-bástya lerombolása, amelyet a helyi – jobboldali-kormánypárti – városvezetés hajlíthatatlannak tűnő akarata egy mélygarázsra szeretne „felcserélni.” Győr esetében a civilek nagyon hasonló elképzelésekkel álltak elő: szerették volna történelmünk egyik becses, méltatlanul elfeledett ereklyéjét, a győri vár egy részét újra láthatóvá tenni a harmincas években betemetett romok kiásásával és szükséges kiegészítésével. A városvezetés ennek ellenére – mindenféle állagmegóvás nélkül – betemette a pár éve ismét napvilágra került romokat, a Duna-bástya tetejét éppen lekövezik, miközben a szomszédjában lebontott Brády-ház helyére belvárosi pláza kerül.
A magyar kulturális közéletet az alapján, hogy „vár álljon-e vagy kőhalom”, ma még három csoportra oszthatjuk: mi azt mondjuk, a történelmi emlékeket a lehetőségekhez képest helyre kell állítani. Mások azt mondják, a műemlékvédelem feladata a romok konzerválása. Megint mások nemhogy várainkat, de még kőhalmainkat is eltüntetnék, ha módjuk lenne rá. Nekünk mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az értékszemlélet győzzön az elavult, marxista gyökerű dogmák felett!