A tömegtájékoztatás keltette funkcionális összezavarodottságról

„Szeretjük nyugtatni magunkat azzal a túlságosan is könnyen hihető illúzióval hogy a más típusú szubjektumok viszonyulása a környezetükhez ugyanabban a térben és időben zajlik mint amelyek hozzákapcsolnak bennünket az emberi környezetünkhöz. Ez az illúzió az egységes világban való hitből táplálkozik, amely körülzár minden élőt. Ebből ered az az előítélet, mely szerint egy tér és egy idő létezik minden élőlény számára.”  – Jakob von Uexküll

Az Egyesült Államokban történt erőszakba torkolló fajvédő tüntetés kapcsán számos cikk látott napvilágot, amely önmagában csaknem tünetértékűnek mondható. Mindent elmond a magyar közélet szellemi állapotáról, és noha nem kívánjuk eltúlozni a jelentőségét, mégiscsak kibonthatunk belőle bizonyos tanulságokat. Kapelner Zsolt cikkének tárgya a charlottesville-i tüntetés, amelynek keretén belül nyílt erőszakba torkollott a jobboldali tüntetők és a baloldali ellentüntetők szembenézése. Szenvedélyes módon érvel a szerző amellett, hogy a baloldali erőszak elfogadható, ám a jobboldali, „rasszista” erőszak túlmutat az elfogadhatóságon, mert az kirekesztő. Azokról írva, akik egyenlőségjelet vonnak az „antifasiszta” erőszak és a szélsőjobboldali erőszak közé, a következőképpen fogalmaz Kapelner:

„Naivitásukban a hatalom bűntársai lesznek, amely meg akarja fosztani az elnyomottakat, a szenvedőket, az ellenállókat minden lehetőségtől, hogy kiálljanak magukért és a hatalmat elszámoltathatóvá tegyék, a társadalmat pedig igazságossá. Ők mégis jobban félnek attól, hogy habókos világmegváltók pártjára állnak, mint attól, hogy az elnyomás győzedelmeskedik; az ellenállókat türelemre és megfontoltságra intik, nem hatja meg őket „a most rettenetes sürgőssége”. A józan mértékletesség nevében elárulják az emberséget.”[1]

Ezen intő szavak dacára most arra vállalkoznánk, hogy a különböző politikai előjelű kommentátorok közé egyenlőségjelet tegyünk. A hatalom ellen való lázadás jegyében szabad, sőt ajánlatos a változások erőltetett kiharcolása, a küzdelem, akár emberéletek árán is, a fentiek alapján. Jól ismerjük ezt az anarchista mentalitást, különösebben nem szorul bemutatásra. Ám ezen a ponton nem Kapelner aktivizmusa az, ami bennünket foglalkoztat. Sokkal inkább metakritikát kívánunk gyakorolni, és megkérdőjelezni egy tendenciózus folyamatot a magyar közéletben és a magyar médiában. Nevezetesen, fel kell tennünk a kérdést, hogy mit számít nekünk, mi történik az Egyesült Államokban? És ugyan miféle egyetemes „emberségről”, „igazságosságról” beszél a cikk szerzője? Szinte komikus, ahogyan erőszakos védekezésre buzdítja a magyar baloldaliakat Kapelner – az amerikai feketékre leselkedő állítólagos rasszista veszéllyel szemben. Jól látható, hogy a szerzőnek fogalma sincs arról, mit jelent az „életvilág”. (erről bővebben alább). Másképpen nem hangolná az olvasóit innen többezer kilométerre található életvilágok védelmére.

A Magyar Nemzet 2017 augusztus 21-i számában olvasható publicisztika szerint a „mi” ügyünk Amerika belügyi helyzete, ugyanis ebben a globális korban senki sem engedheti meg magának, hogy a világ folyamataitól elzárkózzék.[2] Miért törvényszerű, hogy a charlottesville-i események szimbolikus értelemben annyira jelentősnek mondhatóak, hogy a 444 még annak is szükségét érezte, hogy egy egész cikket szenteljen Lee tábornok magyar nyelven történő (!) dekonstruálásának, kritikájának?[3] Pragmatikus szempontból még inkább megkérdőjelezhető Szilvay Gergelynek azon igyekezete, hogy tisztázza az említett amerikai történelmi személyiség életrajzi adatait és történelmi szerepét.[4] Elkerülhetetlenül felmerül az emberben a kérdés: mi a frásznak aggódik Kapelner a feketék jogaiért, mi a nyavalyáért küzd Lee tábornok ellen a 444.hu újságírója és ugyan mi haszna lehet annak hogy a 444 ezen igyekezetét leleplezi a szintén magyar olvasóknak író konzervatív Szilvay?

Mindez egy olyan kórtünetnek tekinthető, amelyet – jobb kifejezés híján – funkcionális szereptévesztésnek nevezhetünk. Bármely Magyarországon élő magyar, aki számára fontosak az Amerikai Egyesült Államok belügyei, vagy aki magyar nyelven elkerülhetetlen szükségét érzi annak, hogy Charlottesville témájában nyilatkozzon, legyen akármilyen politikai beállítottságú, funkcionális szereptévesztésben van. Ennek legalább tudatában kéne lenni (az említett cikkek közül Szilvay a legreflexívebb ebben a tekintetben, mert legalább felteszi a kérdést, a „mihaszna?” tekintetében). Sajnálatos módon, a legtöbb újságíró mintha megfeledkezne erről. Ügyüknek éreznek bármit, ami a világban zajlik, bármi, ami kattintásokat és kommenteket generál. Mindeközben elvész a lényeg, amelyet a következőképpen összegeznénk: mi az, hogy társadalom? És melyik társadalom a „miénk”? Egyáltalában a nyilvánosságnak van köze a társadalomhoz? Ehhez segítségként hívnánk Niklas Luhmannt, a huszadik század egyik legismertebb német szociológusát és társadalomfilizófusát. A tömegmédia valósága című kötetében Luhmann abból indul ki, hogy a média hozza létre, önmagára vonatkoztatott módon, a maga valóságát. Mint fogalmaz, „a valóság a rendszeren belül értelemadással jön létre.”[5] Minden azon múlik, milyen értelmet ad a rendszeren kívüli eseményeknek a tömegmédia. Nem az a dolga a médiának, hogy a valóságról hírt adjon, vagy információkat közöljön a nézők számára: „minden adás további adások ígéretét hordozza. Sohasem a világ pillanatnyi állapotának reprezentációjáról van szó.”[6] Világok közvetítése helyett a média világokat hoz létre, olyan értelmek és jelentések kitermelésével amelyek reakciókat keltenek, és alkalmasak további kommunikációk előállítására. Ebből egyáltalán nem következik az, hogy a médiának bármi köze is lenne a társadalom egyéb egységeihez, vagy általánosságban a társadalmi élethez mint olyanhoz.

Olykor szélsőséges eltérések is tapasztalhatóak. Ami az újságírók vagy a média számára fontos, az a hétköznapi emberek ingerküszöbét adott esetben el sem éri. Itt utalnunk kell egy amerikai példára, amely viszont – ellentétben az amerikai fajvédők és antifasiszták garázdálkodásaival- valóban tanulságos lehet magyar viszonylatban is. Több kutatás is alátámasztja, hogy az amerikai újságírók földrajzi elhelyezkedésüket tekintve rendkívül koncentráltak. Az internetes újságíróknak például 73%-a balliberális beállítottságú államokban él, vagy a New Yorktól Boston-ig terjedő sávban, vagy a közismerten szabadelvű nyugati parton.[7] Legjobb tudomásunk szerint még nem készült olyan szociológiai felmérés, amely a földrajzi elhelyezkedés szempontjából vizsgálta volna a magyar politikai újságírók társadalmát. Aligha lenne meglepő számunkra, ha ugyanazt a képletet kapnánk: a tömegmédia térbeli értelemben is elkülönülő, a nép életétől önmagát szegregáló valóságot alkot.

Sajátos paradoxona a tömegmédiának, hogy noha elkülönül attól, amit népi életvilágnak hívhatunk, mégis fenntartja magának a kapcsolódások teremtésére vonatkozó jogot. A média legfőbbképpen témákon keresztül hatol be az egyéb társadalmi területekre. Ő jelöli ki a társadalmilag releváns témákat.[8] Mindezt dacára annak, hogy a tömegmédia valósága szigorú értelembe véve önreferenciális. Noha a médiában Luhmann szerint a helyi vonatkozás az elsődleges, és elsősorban azokat a híreket közvetítik a médiák, amelyek a helyi lakosság számára érdekfeszítőek, mégiscsak akadhatnak kivételek. Ilyen kivétel a normasértés. Amikor olyasmi történik, ami a lakosság morális érzékét bántja, különösen jól kamatoztatható az ebből születő felháborodás. Önmagukat szülik a normasértésekről szóló tudósítások, amelyek fokozhatják a kommunikációk képződését. Ahogyan Luhmann fogalmaz a rá jellemző humoros cinizmussal, „a médiában a normasértések gyakran botrányok formájában jelentkeznek. Ezzel nagyobb visszhangot keltenek, élettel töltik meg az eseményeket, s kizárják az egyszerű normasértéskor elképzelhető megértő és megbocsátó megnyilvánulásokat. Botrány esetében újabb botrányt kelthet, ahogy valaki a botrányról nyilatkozik.”[9] Nem annyira lényeges a tömegmédia számára a végső igazság kérdése. Sokkal inkább az a lényeges, hogy miféle információ vagy tényadat fog újabb tudósítási lehetőségeket, netán műbalhékat termelni. Ennek érdekében, mivel buborékban élnek, a médiában dolgozóknak jelentőséget kell tulajdonítaniuk akár olyan eseményeknek is, amelyek a közönség életvilágát kevéssé, sőt, egyáltalán nem érintik.

Félreértés ne essék: gondoljunk innét, Magyarországról, bármit is az 1861 és 1865 közötti amerikai polgárháború történéseiről, nem szabad elfelednünk, hogy mindehhez közünk sincsen. Szíve joga egy publicistának a saját igazságalkotó szerepében hinni. Nem árt, ha a médiának van egy kis önbizalma. Ez mit sem változtat azon, hogy tradicionális társadalmi berendezkedésekben ez a funkció a vallást illeti, a modern társadalomban pedig „a kritériumok megállapítására végső soron a jogrendszer az illetékes. A tömegmédiumok csak a társadalom öningerlését szolgáltatják folyamatosan”[10] Viszont a tömegmédiumok funkcionális elkülönülése azzal a veszéllyel is együtt jár, hogy valóságbuborékokat állítanak elő, és egy idő múlva képtelenné válnak azonosítani, melyik társadalomnak az öningerlését is kéne szolgáltatniuk. Aki Charlottesville kapcsán magyar újságíróként megszólal, különösebb bűnt nem követ el, nem etikai értelemben vétkes. Eddig mi sem merészkedhetünk. Viszont összetéveszti a saját funkcióját, és annyiban hibás, hogy nem ismeri fel azt, voltaképpen melyik társadalomhoz tartozik. Budapesten nehezebb ügy magyarnak lenni, a magyar társadalom tagjaként funkcionálni, mint más, kevésbé városias országrészeken. Más létmód, más világ illeszkedik Budapest belvárosához, mint mondjuk Győrhöz vagy Kecskeméthez vagy Pilisvörösvárhoz. Egységes életvilágról nem beszélhetünk, ahogyan a társadalmat alkotó rendszereket felülmúló, egységes társadalmi valóságról sem. Ez az igazság kérdésére is más fényt vet. Hír az, ami eseményről számol be. Ám egy nagyon érdekes jelenségre hívja fel Luhmann a figyelmet: „a véleménynyilvánítás is terjeszthető hírként.”[11] Amikor a médiumok elkezdik egymást tükrözni, akkor a tömegmédia valósága is önmagára vonatkozó tükörjelenségként kerül számításba.

Ha nem a tömegmédia alkotja a társadalmi valóságunkat, akkor hát mit is tekintsünk annak? Miguel de Unamuno baszk származású spanyol filozófusnak munkásságára utalnánk ezen a ponton, pontosabban az „En torno al casticismo” („A tisztaságról”) című 1895-ös esszéjének egy kulcsfontosságú gondolatára. Unamuno abból indul ki, hogy meg kell különböztetni egymástól a történelmet (historia) és a „belső történelmet” (infrahistoria).[12] A belső történelem mindazokat a mélyrétegeket jelöli, amelyek a hivatalos történelemírás figyelmét elkerülik. József Attila analóg gondolatát kölcsönözve, „fecseg a felszín, hallgat a mély.” Létezik egy mediatizált, kimondott történelem, és létezik a tényleges népélet szintje, amelyet rejtettség, feltáratlanság jellemez:

„Az újságok semmit sem írnak a történelem nélküli emberek millióinak csöndes életéről, azokról, akik a földteke valamennyi országában és a nap minden órájában a Nap járása szerint felkelnek, és kimennek a földekre, hogy folytassák a mindennapi és örök, szürke és csendes munkát, amely – mint a tenger alatti zátonyépítő korallok munkája – a történelem kiemelkedő szigetecskéinek alapját képezi. A hang – mondhatni – a fenséges csenden nyugszik, abból él; a hatalmas, hallgatag emberiség fölött emelkednek azok, kiknek lármájától hangos a történelem. Ez a belső történelmi élet, amely csendes és végtelen, mint a tenger mélye, a haladás, az igazi, az örök tradíció lényege.”[13]

Kik azok, akik elárulják az emberséget: a mindennapokban élő, dolgozó emberek, akik továbbhagyományozzák az „örök tradíciót”, azt a hagyományt, amely az életben és nem a holt betűk ridegségében található, vagy azok az írástudók, akik összekeverik a média valóságát az igazsággal? Külső és belső történelem megfeleltethető az exoterikus és az ezoterikus szembeállításának, amely egyébként végigkíséri Unamuno életművét. Aligha lehet meglepő, hogy külső és belső Spanyolországról is beszél. Számunkra, magyarok számára is tanulságos lehet Unamuno 1916-os cikke, „Spanyolság és spanyolkodás.” Szemben a felszínes, a történelmi értékek betű szerinti megőrzésén alapuló múltba révedéssel, amely a korai huszadik század Spanyolországát jellemezte, Unamuno a spanyol nemzeti identitásban a szintetizáló, egységesítő jelleget hangsúlyozza.[14] A felszínességben megrekedő külső Spanyolország a spanyolkodás hazája, a tisztaságot hangsúlyozó meddő elmaradottság állóvíze, míg a belső Spanyolország a spanyolság auráját kibontakoztató dinamikus, megújuló, ám önmagához mégis hűségesen ragaszkodó haza képletét nyújtja. Az első merő buborék, a második pedig élő valóság, éber álom.

Számunkra, a huszonegyedik század magyarjai számára, a legfontosabb feladat az életvilághoz való kötődésünk fenntartása. Éles fényt vet ez az elvándorlás kérdésére. Aligha tud fennmaradni egy élőlény olyan környezetben, amely idegen a számára. Angliában a magyar származású anyák teljes termékenységi száma 1,63, amely markánsan magasabb a hazai számnál (Magyarországon ugyanez a szám 2016-ban 1,44 volt).[15] Elkerülhetetlen azon következtetés, hogy különböző társadalmi okoknál fogva az egyesült királyságbeli magyarok népélete egészségesebb állapotúnak mondható a magyarországinál, ami nem elvonatkoztatható a kedvezőbb környezettől. Ez sajnálatos következménye a magyar társadalom rendszerváltás utáni folyamatainak, amelyek nem egykönnyen visszafordíthatóak.

Az semmiképpen sem segít a helyzetünkön, ha ábrándokat kergetünk és minden olyan üggyel foglalkozunk, amely bennünket kevéssé, sőt, egyáltalán nem érint. Le kell szögezni egyszer és mindenkorra, hogy Magyarországnak nincsen köze a tizenkilencedik századi globalizáció mellékhatásaihoz, ahhoz a körülményhez, hogy bizonyos kapitalista gazdaságok tömeges népességvándorlásokat idéztek elő a maguk profitszerzése végett. Ebben az ügyben kár minden állásfoglalás. Kár érte az erőfeszítés, mert nem létezik egységes világ, vagy, ami azt illeti, egységes emberiség. Mindig gyanút kell fognunk, amikor meghallunk egyeseket Emberiségről, Tudományról, Világról, sőt, Nemzetről beszélni. Ezek alatt sokféle ember, tudomány, világ rejlik, a média által elénk tárt „nyilvánosság” alatt pedig a népéleten alapuló belső nemzet. Ha van feladata a szociális rendszernek, akkor minden bizonnyal ennek a népéletnek kedvező, védett környezetnek a biztosításában rejlik.

Olyan környezetet kell maga köré vonniuk a szociális rendszereknek, amely biztosítja a környezettel szembeni zártságot. Abból kell kiindulnunk, hogy minden rendszer, így a tömegmédia is, zárt rendszer. Ez még az önnön maguk nyitottságát büszkén hirdető baloldali médiumokra is igaz. Szórakoztató ellentét figyelhető meg bizonyos cikkírók és az olvasóik között. Míg az újságírók büszkén hirdetik az általuk értékesíteni kívánt politikai szólamokat, addig a kommentelők szidalmazzák őket. Ez a differencia nem egyéb, mint a tömegmédia és a népélet határmezsgyéje, a külső és a belső Magyarország közötti határvonal.

Lovász Ádám
Magyar Patrióták Közössége
© 2017. szeptember 7.

 


 

[1] http://kettosmerce.blog.hu/2017/08/18/a_liberalfasiszta_eroszak_mitosza

[2] http://mno.hu/vezercikk/a-gyengulo-amerika-2413392

[3] http://444.hu/2017/08/14/a-josagos-lee-tabornok-vagy-egy-rasszista-szornyeteg-szobraert-tuntet-az-amerikai-szelsojobb?

[4] http://mandiner.hu/cikk/20170815_robert_e_lee_a_rabszolgasag_es_a_feher_felsobbrenduseg

[5] Luhmann, Niklas (2008 [1995]) A tömegmédia valósága. ford. Berényi Gábor (Budapest: Gondolat), 15.

[6] Luhmann 2008 [1995]: 19.

[7] http://www.politico.com/magazine/story/2017/04/25/media-bubble-real-journalism-jobs-east-coast-215048

[8] Luhmann 2008 [1995]: 21.

[9] Luhmann 2008 [1995]: 40

[10] Luhmann 2008 [1995]: 42.

[11] Luhmann 2008 [1995]: 44.

[12] Csejtei Dezső (1986) A spanyol egzisztencializmus története. Unamuno és Ortega y Gasset filozófiájának fő kérdései (Budapest: Gondolat), 107.

[13] Unamuno, Miguel de (1966 [1895]) „En torno al casticismo”, ebben: Unamuno, Miguel de (1966 [1895]) Obras Completas I. (Madrid: Escelicer), 793.

[14] Csejtei 1986: 152-3.

[15] A 2011-es angol népszámlálás adatai a külföldi születésű anyák teljes termékenységi számait ld.: http://webarchive.nationalarchives.gov.uk/20160107141650/
http://www.ons.gov.uk/ons/rel/fertility-analysis/childbearing-of-uk-and-non-uk-born-women-living-in-the-uk/2011-census-data/info-mother-s-country-of-birth.html
http://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/rankorder/2127rank.html