A tömegtájékoztatás keltette funkcionális összezavarodottságról

Sze­ret­jük nyug­tat­ni magun­kat azzal a túl­sá­go­san is könnyen hihe­tő illú­zi­ó­val hogy a más típu­sú szub­jek­tu­mok viszo­nyu­lá­sa a kör­nye­ze­tük­hez ugyan­ab­ban a tér­ben és idő­ben zaj­lik mint ame­lyek hoz­zá­kap­csol­nak ben­nün­ket az embe­ri kör­nye­ze­tünk­höz. Ez az illú­zió az egy­sé­ges világ­ban való hit­ből táp­lál­ko­zik, amely körül­zár min­den élőt. Ebből ered az az elő­íté­let, mely sze­rint egy tér és egy idő léte­zik min­den élő­lény szá­má­ra.”  - Jakob von Uex­küll

Az Egye­sült Álla­mok­ban tör­tént erő­szak­ba tor­kol­ló faj­vé­dő tün­te­tés kap­csán szá­mos cikk látott nap­vi­lá­got, amely önma­gá­ban csak­nem tünet­ér­té­kű­nek mond­ha­tó. Min­dent elmond a magyar köz­élet szel­le­mi álla­po­tá­ról, és noha nem kíván­juk eltú­loz­ni a jelen­tő­sé­gét, még­is­csak kibont­ha­tunk belő­le bizo­nyos tanul­sá­go­kat. Kap­el­ner Zsolt cik­ké­nek tár­gya a char­lot­tes­vil­le-i tün­te­tés, amely­nek kere­tén belül nyílt erő­szak­ba tor­kol­lott a jobb­ol­da­li tün­te­tők és a bal­ol­da­li ellen­tün­te­tők szem­be­né­zé­se. Szen­ve­dé­lyes módon érvel a szer­ző amel­lett, hogy a bal­ol­da­li erő­szak elfo­gad­ha­tó, ám a jobb­ol­da­li, „rasszis­ta” erő­szak túl­mu­tat az elfo­gad­ha­tó­sá­gon, mert az kire­kesz­tő. Azok­ról írva, akik egyen­lő­ség­je­let von­nak az „anti­fa­sisz­ta” erő­szak és a szél­ső­jobb­ol­da­li erő­szak közé, a követ­ke­ző­kép­pen fogal­maz Kap­el­ner:

Nai­vi­tá­suk­ban a hata­lom bűn­tár­sai lesz­nek, amely meg akar­ja fosz­ta­ni az elnyo­mot­ta­kat, a szen­ve­dő­ket, az ellen­ál­ló­kat min­den lehe­tő­ség­től, hogy kiáll­ja­nak magu­kért és a hatal­mat elszá­mol­tat­ha­tó­vá tegyék, a tár­sa­dal­mat pedig igaz­sá­gos­sá. Ők még­is job­ban fél­nek attól, hogy habó­kos világ­meg­vál­tók párt­já­ra áll­nak, mint attól, hogy az elnyo­más győ­ze­del­mes­ke­dik; az ellen­ál­ló­kat türe­lem­re és meg­fon­tolt­ság­ra intik, nem hat­ja meg őket „a most ret­te­ne­tes sür­gős­sé­ge”. A józan mér­ték­le­tes­ség nevé­ben elárul­ják az ember­sé­get.”[1]

Ezen intő sza­vak dacá­ra most arra vál­lal­koz­nánk, hogy a külön­bö­ző poli­ti­kai elő­je­lű kom­men­tá­to­rok közé egyen­lő­ség­je­let tegyünk. A hata­lom ellen való láza­dás jegyé­ben sza­bad, sőt aján­la­tos a vál­to­zá­sok eről­te­tett kihar­co­lá­sa, a küz­de­lem, akár ember­éle­tek árán is, a fen­ti­ek alap­ján. Jól ismer­jük ezt az anar­chis­ta men­ta­li­tást, külö­nö­seb­ben nem szo­rul bemu­ta­tás­ra. Ám ezen a pon­ton nem Kap­el­ner akti­viz­mu­sa az, ami ben­nün­ket fog­lal­koz­tat. Sok­kal inkább meta­kri­ti­kát kívá­nunk gya­ko­rol­ni, és meg­kér­dő­je­lez­ni egy ten­den­ci­ó­zus folya­ma­tot a magyar köz­élet­ben és a magyar médi­á­ban. Neve­ze­te­sen, fel kell ten­nünk a kér­dést, hogy mit szá­mít nekünk, mi tör­té­nik az Egye­sült Álla­mok­ban? És ugyan mifé­le egye­te­mes „ember­ség­ről”, „igaz­sá­gos­ság­ról” beszél a cikk szer­ző­je? Szin­te komi­kus, aho­gyan erő­sza­kos véde­ke­zés­re buz­dít­ja a magyar bal­ol­da­li­a­kat Kap­el­ner – az ame­ri­kai feke­ték­re lesel­ke­dő állí­tó­la­gos rasszis­ta veszéllyel szem­ben. Jól lát­ha­tó, hogy a szer­ző­nek fogal­ma sincs arról, mit jelent az „élet­vi­lág”. (erről bőveb­ben alább). Más­kép­pen nem han­gol­ná az olva­só­it innen töb­be­zer kilo­mé­ter­re talál­ha­tó élet­vi­lá­gok védel­mé­re.

A Magyar Nem­zet 2017 augusz­tus 21-i szá­má­ban olvas­ha­tó pub­li­cisz­ti­ka sze­rint a „mi” ügyünk Ame­ri­ka bel­ügyi hely­ze­te, ugyan­is ebben a glo­bá­lis kor­ban sen­ki sem enged­he­ti meg magá­nak, hogy a világ folya­ma­ta­i­tól elzár­kóz­zék.[2] Miért tör­vény­sze­rű, hogy a char­lot­tes­vil­le-i ese­mé­nyek szim­bo­li­kus érte­lem­ben annyi­ra jelen­tős­nek mond­ha­tó­ak, hogy a 444 még annak is szük­sé­gét érez­te, hogy egy egész cik­ket szen­tel­jen Lee tábor­nok magyar nyel­ven tör­té­nő (!) dekonst­ru­á­lá­sá­nak, kri­ti­ká­já­nak?[3] Prag­ma­ti­kus szem­pont­ból még inkább meg­kér­dő­je­lez­he­tő Szil­vay Ger­gely­nek azon igye­ke­ze­te, hogy tisz­táz­za az emlí­tett ame­ri­kai tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­ség élet­raj­zi ada­ta­it és tör­té­nel­mi sze­re­pét.[4] Elke­rül­he­tet­le­nül fel­me­rül az ember­ben a kér­dés: mi a frász­nak aggó­dik Kap­el­ner a feke­ték joga­i­ért, mi a nya­va­lyá­ért küzd Lee tábor­nok ellen a 444.hu újság­író­ja és ugyan mi hasz­na lehet annak hogy a 444 ezen igye­ke­ze­tét lelep­le­zi a szin­tén magyar olva­sók­nak író kon­zer­va­tív Szil­vay?

Mind­ez egy olyan kór­tü­net­nek tekint­he­tő, ame­lyet – jobb kife­je­zés híján – funk­ci­o­ná­lis sze­rep­té­vesz­tés­nek nevez­he­tünk. Bár­mely Magyar­or­szá­gon élő magyar, aki szá­má­ra fon­to­sak az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok bel­ügyei, vagy aki magyar nyel­ven elke­rül­he­tet­len szük­sé­gét érzi annak, hogy Char­lot­tes­vil­le témá­já­ban nyi­lat­koz­zon, legyen akár­mi­lyen poli­ti­kai beál­lí­tott­sá­gú, funk­ci­o­ná­lis sze­rep­té­vesz­tés­ben van. Ennek leg­alább tuda­tá­ban kéne len­ni (az emlí­tett cik­kek közül Szil­vay a leg­ref­le­xí­vebb ebben a tekin­tet­ben, mert leg­alább fel­te­szi a kér­dést, a „mihasz­na?” tekin­te­té­ben). Saj­ná­la­tos módon, a leg­több újság­író mint­ha meg­fe­led­kez­ne erről. Ügyük­nek érez­nek bár­mit, ami a világ­ban zaj­lik, bár­mi, ami kat­tin­tá­so­kat és kom­men­te­ket gene­rál. Mind­eköz­ben elvész a lényeg, ame­lyet a követ­ke­ző­kép­pen össze­gez­nénk: mi az, hogy tár­sa­da­lom? És melyik tár­sa­da­lom a „miénk”? Egy­ál­ta­lá­ban a nyil­vá­nos­ság­nak van köze a tár­sa­da­lom­hoz? Ehhez segít­ség­ként hív­nánk Nik­las Luh­mannt, a husza­dik szá­zad egyik leg­is­mer­tebb német szo­cio­ló­gu­sát és tár­sa­da­lom­fi­li­zó­fu­sát. A tömeg­mé­dia való­sá­ga című köte­té­ben Luh­mann abból indul ki, hogy a média hoz­za lét­re, önma­gá­ra vonat­koz­ta­tott módon, a maga való­sá­gát. Mint fogal­maz, „a való­ság a rend­sze­ren belül érte­lem­adás­sal jön lét­re.”[5] Min­den azon múlik, milyen értel­met ad a rend­sze­ren kívü­li ese­mé­nyek­nek a tömeg­mé­dia. Nem az a dol­ga a médi­á­nak, hogy a való­ság­ról hírt adjon, vagy infor­má­ci­ó­kat közöl­jön a nézők szá­má­ra: „min­den adás továb­bi adá­sok ígé­re­tét hor­doz­za. Soha­sem a világ pil­la­nat­nyi álla­po­tá­nak rep­re­zen­tá­ci­ó­já­ról van szó.”[6] Vilá­gok köz­ve­tí­té­se helyett a média vilá­go­kat hoz lét­re, olyan értel­mek és jelen­té­sek kiter­me­lé­sé­vel ame­lyek reak­ci­ó­kat kel­te­nek, és alkal­ma­sak továb­bi kom­mu­ni­ká­ci­ók elő­ál­lí­tá­sá­ra. Ebből egy­ál­ta­lán nem követ­ke­zik az, hogy a médi­á­nak bár­mi köze is len­ne a tár­sa­da­lom egyéb egy­sé­ge­i­hez, vagy álta­lá­nos­ság­ban a tár­sa­dal­mi élet­hez mint olyan­hoz.

Oly­kor szél­ső­sé­ges elté­ré­sek is tapasz­tal­ha­tó­ak. Ami az újság­írók vagy a média szá­má­ra fon­tos, az a hét­köz­na­pi embe­rek inger­kü­szö­bét adott eset­ben el sem éri. Itt utal­nunk kell egy ame­ri­kai pél­dá­ra, amely viszont – ellen­tét­ben az ame­ri­kai faj­vé­dők és anti­fa­sisz­ták garáz­dál­ko­dá­sa­i­val- való­ban tanul­sá­gos lehet magyar viszony­lat­ban is. Több kuta­tás is alá­tá­maszt­ja, hogy az ame­ri­kai újság­írók föld­raj­zi elhe­lyez­ke­dé­sü­ket tekint­ve rend­kí­vül kon­cent­rál­tak. Az inter­ne­tes újság­írók­nak pél­dá­ul 73%-a bal­li­be­rá­lis beál­lí­tott­sá­gú álla­mok­ban él, vagy a New York­tól Bos­ton-ig ter­je­dő sáv­ban, vagy a köz­is­mer­ten sza­bad­el­vű nyu­ga­ti par­ton.[7] Leg­jobb tudo­má­sunk sze­rint még nem készült olyan szo­cio­ló­gi­ai fel­mé­rés, amely a föld­raj­zi elhe­lyez­ke­dés szem­pont­já­ból vizs­gál­ta vol­na a magyar poli­ti­kai újság­írók tár­sa­dal­mát. Alig­ha len­ne meg­le­pő szá­munk­ra, ha ugyan­azt a kép­le­tet kap­nánk: a tömeg­mé­dia tér­be­li érte­lem­ben is elkü­lö­nü­lő, a nép éle­té­től önma­gát szeg­re­gá­ló való­sá­got alkot.

Sajá­tos para­do­xo­na a tömeg­mé­di­á­nak, hogy noha elkü­lö­nül attól, amit népi élet­vi­lág­nak hív­ha­tunk, még­is fenn­tart­ja magá­nak a kap­cso­ló­dá­sok terem­té­sé­re vonat­ko­zó jogot. A média leg­főbb­kép­pen témá­kon keresz­tül hatol be az egyéb tár­sa­dal­mi terü­le­tek­re. Ő jelö­li ki a tár­sa­dal­mi­lag rele­váns témá­kat.[8] Mind­ezt dacá­ra annak, hogy a tömeg­mé­dia való­sá­ga szi­go­rú érte­lem­be véve önre­fe­ren­ci­á­lis. Noha a médi­á­ban Luh­mann sze­rint a helyi vonat­ko­zás az elsőd­le­ges, és első­sor­ban azo­kat a híre­ket köz­ve­tí­tik a médi­ák, ame­lyek a helyi lakos­ság szá­má­ra érdek­fe­szí­tő­ek, még­is­csak akad­hat­nak kivé­te­lek. Ilyen kivé­tel a nor­ma­sér­tés. Ami­kor olyas­mi tör­té­nik, ami a lakos­ság morá­lis érzé­két bánt­ja, külö­nö­sen jól kama­toz­tat­ha­tó az ebből szü­le­tő fel­há­bo­ro­dás. Önma­gu­kat szü­lik a nor­ma­sér­té­sek­ről szó­ló tudó­sí­tá­sok, ame­lyek fokoz­hat­ják a kom­mu­ni­ká­ci­ók kép­ző­dé­sét. Aho­gyan Luh­mann fogal­maz a rá jel­lem­ző humo­ros ciniz­mus­sal, „a médi­á­ban a nor­ma­sér­té­sek gyak­ran bot­rá­nyok for­má­já­ban jelent­kez­nek. Ezzel nagyobb vissz­han­got kel­te­nek, élet­tel töl­tik meg az ese­mé­nye­ket, s kizár­ják az egy­sze­rű nor­ma­sér­tés­kor elkép­zel­he­tő meg­ér­tő és meg­bo­csá­tó meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat. Bot­rány ese­té­ben újabb bot­rányt kelt­het, ahogy vala­ki a bot­rány­ról nyi­lat­ko­zik.”[9] Nem annyi­ra lénye­ges a tömeg­mé­dia szá­má­ra a vég­ső igaz­ság kér­dé­se. Sok­kal inkább az a lénye­ges, hogy mifé­le infor­má­ció vagy tény­adat fog újabb tudó­sí­tá­si lehe­tő­sé­ge­ket, netán műbal­hé­kat ter­mel­ni. Ennek érde­ké­ben, mivel bubo­rék­ban élnek, a médi­á­ban dol­go­zók­nak jelen­tő­sé­get kell tulaj­do­ní­ta­ni­uk akár olyan ese­mé­nyek­nek is, ame­lyek a közön­ség élet­vi­lá­gát kevés­sé, sőt, egy­ál­ta­lán nem érin­tik.

Fél­re­ér­tés ne essék: gon­dol­junk innét, Magyar­or­szág­ról, bár­mit is az 1861 és 1865 közöt­ti ame­ri­kai pol­gár­há­bo­rú tör­té­né­se­i­ről, nem sza­bad elfe­led­nünk, hogy mind­eh­hez közünk sin­csen. Szí­ve joga egy pub­li­cis­tá­nak a saját igaz­ság­al­ko­tó sze­re­pé­ben hin­ni. Nem árt, ha a médi­á­nak van egy kis önbi­zal­ma. Ez mit sem vál­toz­tat azon, hogy tra­di­ci­o­ná­lis tár­sa­dal­mi beren­dez­ke­dé­sek­ben ez a funk­ció a val­lást ille­ti, a modern tár­sa­da­lom­ban pedig „a kri­té­ri­u­mok meg­ál­la­pí­tá­sá­ra vég­ső soron a jog­rend­szer az ille­té­kes. A tömeg­mé­di­u­mok csak a tár­sa­da­lom önin­ger­lé­sét szol­gál­tat­ják folya­ma­to­san”[10] Viszont a tömeg­mé­di­u­mok funk­ci­o­ná­lis elkü­lö­nü­lé­se azzal a veszéllyel is együtt jár, hogy való­ság­bu­bo­ré­ko­kat állí­ta­nak elő, és egy idő múl­va kép­te­len­né vál­nak azo­no­sí­ta­ni, melyik tár­sa­da­lom­nak az önin­ger­lé­sét is kéne szol­gál­tat­ni­uk. Aki Char­lot­tes­vil­le kap­csán magyar újság­író­ként meg­szó­lal, külö­nö­sebb bűnt nem követ el, nem eti­kai érte­lem­ben vét­kes. Eddig mi sem merész­ked­he­tünk. Viszont össze­té­vesz­ti a saját funk­ci­ó­ját, és annyi­ban hibás, hogy nem isme­ri fel azt, vol­ta­kép­pen melyik tár­sa­da­lom­hoz tar­to­zik. Buda­pes­ten nehe­zebb ügy magyar­nak len­ni, a magyar tár­sa­da­lom tag­ja­ként funk­ci­o­nál­ni, mint más, kevés­bé váro­si­as ország­ré­sze­ken. Más lét­mód, más világ illesz­ke­dik Buda­pest bel­vá­ro­sá­hoz, mint mond­juk Győr­höz vagy Kecs­ke­mét­hez vagy Pilis­vö­rös­vár­hoz. Egy­sé­ges élet­vi­lág­ról nem beszél­he­tünk, aho­gyan a tár­sa­dal­mat alko­tó rend­sze­re­ket felül­mú­ló, egy­sé­ges tár­sa­dal­mi való­ság­ról sem. Ez az igaz­ság kér­dé­sé­re is más fényt vet. Hír az, ami ese­mény­ről szá­mol be. Ám egy nagyon érde­kes jelen­ség­re hív­ja fel Luh­mann a figyel­met: „a véle­mény­nyil­vá­ní­tás is ter­jeszt­he­tő hír­ként.”[11] Ami­kor a médi­u­mok elkez­dik egy­mást tük­röz­ni, akkor a tömeg­mé­dia való­sá­ga is önma­gá­ra vonat­ko­zó tükör­je­len­ség­ként kerül szá­mí­tás­ba.

Ha nem a tömeg­mé­dia alkot­ja a tár­sa­dal­mi való­sá­gun­kat, akkor hát mit is tekint­sünk annak? Miguel de Una­mu­no baszk szár­ma­zá­sú spa­nyol filo­zó­fus­nak mun­kás­sá­gá­ra utal­nánk ezen a pon­ton, pon­to­sab­ban az „En tor­no al cas­ticis­mo” („A tisz­ta­ság­ról”) című 1895-ös esszé­jé­nek egy kulcs­fon­tos­sá­gú gon­do­la­tá­ra. Una­mu­no abból indul ki, hogy meg kell külön­böz­tet­ni egy­más­tól a tör­té­nel­met (his­to­ria) és a „bel­ső tör­té­nel­met” (inf­ra­his­to­ria).[12] A bel­ső tör­té­ne­lem mind­azo­kat a mély­ré­te­ge­ket jelö­li, ame­lyek a hiva­ta­los tör­té­ne­lem­írás figyel­mét elke­rü­lik. József Atti­la ana­lóg gon­do­la­tát köl­csö­nöz­ve, „fecseg a fel­szín, hall­gat a mély.” Léte­zik egy media­ti­zált, kimon­dott tör­té­ne­lem, és léte­zik a tény­le­ges nép­élet szint­je, ame­lyet rej­tett­ség, fel­tá­rat­lan­ság jel­le­mez:

Az újsá­gok sem­mit sem írnak a tör­té­ne­lem nél­kü­li embe­rek mil­li­ó­i­nak csön­des éle­té­ről, azok­ról, akik a föld­te­ke vala­mennyi orszá­gá­ban és a nap min­den órá­já­ban a Nap járá­sa sze­rint fel­kel­nek, és kimen­nek a föl­dek­re, hogy foly­tas­sák a min­den­na­pi és örök, szür­ke és csen­des mun­kát, amely – mint a ten­ger alat­ti zátony­épí­tő koral­lok mun­ká­ja – a tör­té­ne­lem kiemel­ke­dő szi­ge­tecs­ké­i­nek alap­ját képe­zi. A hang – mond­hat­ni – a fen­sé­ges csen­den nyug­szik, abból él; a hatal­mas, hall­ga­tag embe­ri­ség fölött emel­ked­nek azok, kik­nek lár­má­já­tól han­gos a tör­té­ne­lem. Ez a bel­ső tör­té­nel­mi élet, amely csen­des és vég­te­len, mint a ten­ger mélye, a hala­dás, az iga­zi, az örök tra­dí­ció lénye­ge.”[13]

Kik azok, akik elárul­ják az ember­sé­get: a min­den­na­pok­ban élő, dol­go­zó embe­rek, akik tovább­ha­gyo­má­nyoz­zák az „örök tra­dí­ci­ót”, azt a hagyo­mányt, amely az élet­ben és nem a holt betűk rideg­sé­gé­ben talál­ha­tó, vagy azok az írás­tu­dók, akik össze­ke­ve­rik a média való­sá­gát az igaz­ság­gal? Kül­ső és bel­ső tör­té­ne­lem meg­fe­lel­tet­he­tő az exo­te­ri­kus és az ezo­te­ri­kus szem­be­ál­lí­tá­sá­nak, amely egyéb­ként végig­kí­sé­ri Una­mu­no élet­mű­vét. Alig­ha lehet meg­le­pő, hogy kül­ső és bel­ső Spa­nyol­or­szág­ról is beszél. Szá­munk­ra, magya­rok szá­má­ra is tanul­sá­gos lehet Una­mu­no 1916-os cik­ke, „Spa­nyol­ság és spa­nyol­ko­dás.” Szem­ben a fel­szí­nes, a tör­té­nel­mi érté­kek betű sze­rin­ti meg­őr­zé­sén ala­pu­ló múlt­ba réve­dés­sel, amely a korai husza­dik szá­zad Spa­nyol­or­szá­gát jel­le­mez­te, Una­mu­no a spa­nyol nem­ze­ti iden­ti­tás­ban a szin­te­ti­zá­ló, egy­sé­ge­sí­tő jel­le­get hang­sú­lyoz­za.[14] A fel­szí­nes­ség­ben meg­re­ke­dő kül­ső Spa­nyol­or­szág a spa­nyol­ko­dás hazá­ja, a tisz­ta­sá­got hang­sú­lyo­zó med­dő elma­ra­dott­ság álló­ví­ze, míg a bel­ső Spa­nyol­or­szág a spa­nyol­ság aurá­ját kibon­ta­koz­ta­tó dina­mi­kus, meg­úju­ló, ám önma­gá­hoz még­is hűsé­ge­sen ragasz­ko­dó haza kép­le­tét nyújt­ja. Az első merő bubo­rék, a máso­dik pedig élő való­ság, éber álom.

Szá­munk­ra, a huszon­egye­dik szá­zad magyar­jai szá­má­ra, a leg­fon­to­sabb fel­adat az élet­vi­lág­hoz való kötő­dé­sünk fenn­tar­tá­sa. Éles fényt vet ez az elván­dor­lás kér­dé­sé­re. Alig­ha tud fenn­ma­rad­ni egy élő­lény olyan kör­nye­zet­ben, amely ide­gen a szá­má­ra. Ang­li­á­ban a magyar szár­ma­zá­sú anyák tel­jes ter­mé­keny­sé­gi szá­ma 1,63, amely mar­kán­san maga­sabb a hazai szám­nál (Magyar­or­szá­gon ugyan­ez a szám 2016-ban 1,44 volt).[15] Elke­rül­he­tet­len azon követ­kez­te­tés, hogy külön­bö­ző tár­sa­dal­mi okok­nál fog­va az egye­sült király­ság­be­li magya­rok nép­éle­te egész­sé­ge­sebb álla­po­tú­nak mond­ha­tó a magyar­or­szá­gi­nál, ami nem elvo­nat­koz­tat­ha­tó a ked­ve­zőbb kör­nye­zet­től. Ez saj­ná­la­tos követ­kez­mé­nye a magyar tár­sa­da­lom rend­szer­vál­tás utá­ni folya­ma­ta­i­nak, ame­lyek nem egy­könnyen vissza­for­dít­ha­tó­ak.

Az sem­mi­kép­pen sem segít a hely­ze­tün­kön, ha ábrán­do­kat ker­ge­tünk és min­den olyan üggyel fog­lal­ko­zunk, amely ben­nün­ket kevés­sé, sőt, egy­ál­ta­lán nem érint. Le kell szö­gez­ni egy­szer és min­den­kor­ra, hogy Magyar­or­szág­nak nin­csen köze a tizen­ki­len­ce­dik szá­za­di glo­ba­li­zá­ció mel­lék­ha­tá­sa­i­hoz, ahhoz a körül­mény­hez, hogy bizo­nyos kapi­ta­lis­ta gaz­da­sá­gok töme­ges népes­ség­ván­dor­lá­so­kat idéz­tek elő a maguk pro­fit­szer­zé­se végett. Ebben az ügy­ben kár min­den állás­fog­la­lás. Kár érte az erő­fe­szí­tés, mert nem léte­zik egy­sé­ges világ, vagy, ami azt ille­ti, egy­sé­ges embe­ri­ség. Min­dig gya­nút kell fog­nunk, ami­kor meg­hal­lunk egye­se­ket Embe­ri­ség­ről, Tudo­mány­ról, Világ­ról, sőt, Nem­zet­ről beszél­ni. Ezek alatt sok­fé­le ember, tudo­mány, világ rej­lik, a média által elénk tárt „nyil­vá­nos­ság” alatt pedig a nép­éle­ten ala­pu­ló bel­ső nem­zet. Ha van fel­ada­ta a szo­ci­á­lis rend­szer­nek, akkor min­den bizonnyal ennek a nép­élet­nek ked­ve­ző, védett kör­nye­zet­nek a biz­to­sí­tá­sá­ban rej­lik.

Olyan kör­nye­ze­tet kell maga köré von­ni­uk a szo­ci­á­lis rend­sze­rek­nek, amely biz­to­sít­ja a kör­nye­zet­tel szem­be­ni zárt­sá­got. Abból kell kiin­dul­nunk, hogy min­den rend­szer, így a tömeg­mé­dia is, zárt rend­szer. Ez még az önnön maguk nyi­tott­sá­gát büsz­kén hir­de­tő bal­ol­da­li médi­u­mok­ra is igaz. Szó­ra­koz­ta­tó ellen­tét figyel­he­tő meg bizo­nyos cikk­írók és az olva­só­ik között. Míg az újság­írók büsz­kén hir­de­tik az álta­luk érté­ke­sí­te­ni kívánt poli­ti­kai szó­la­mo­kat, addig a kom­men­te­lők szi­dal­maz­zák őket. Ez a dif­fe­ren­cia nem egyéb, mint a tömeg­mé­dia és a nép­élet határ­mezs­gyé­je, a kül­ső és a bel­ső Magyar­or­szág közöt­ti határ­vo­nal.

Lovász Ádám
Magyar Patrióták Közössége
© 2017. szeptember 7.

 


 

[1] http://kettosmerce.blog.hu/2017/08/18/a_liberalfasiszta_eroszak_mitosza

[2] http://mno.hu/vezercikk/a-gyengulo-amerika-2413392

[3] http://444.hu/2017/08/14/a-josagos-lee-tabornok-vagy-egy-rasszista-szornyeteg-szobraert-tuntet-az-amerikai-szelsojobb?

[4] http://mandiner.hu/cikk/20170815_robert_e_lee_a_rabszolgasag_es_a_feher_felsobbrenduseg

[5] Luh­mann, Nik­las (2008 [1995]) A tömeg­mé­dia való­sá­ga. ford. Beré­nyi Gábor (Buda­pest: Gon­do­lat), 15.

[6] Luh­mann 2008 [1995]: 19.

[7] http://www.politico.com/magazine/story/2017/04/25/media-bubble-real-journalism-jobs-east-coast-215048

[8] Luh­mann 2008 [1995]: 21.

[9] Luh­mann 2008 [1995]: 40

[10] Luh­mann 2008 [1995]: 42.

[11] Luh­mann 2008 [1995]: 44.

[12] Csej­tei Dezső (1986) A spa­nyol egzisz­ten­ci­a­liz­mus tör­té­ne­te. Una­mu­no és Ort­ega y Gas­set filo­zó­fi­á­já­nak fő kér­dé­sei (Buda­pest: Gon­do­lat), 107.

[13] Una­mu­no, Miguel de (1966 [1895]) „En tor­no al cas­ticis­mo”, ebben: Una­mu­no, Miguel de (1966 [1895]) Obras Comp­le­tas I. (Mad­rid: Esce­li­cer), 793.

[14] Csej­tei 1986: 152–3.

[15] A 2011-es angol nép­szám­lá­lás ada­tai a kül­föl­di szü­le­té­sű anyák tel­jes ter­mé­keny­sé­gi szá­ma­it ld.: http://webarchive.nationalarchives.gov.uk/20160107141650/
http://www.ons.gov.uk/ons/rel/fertility-analysis/childbearing-of-uk-and-non-uk-born-women-living-in-the-uk/2011-census-data/info-mother-s-country-of-birth.html
http://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/rankorder/2127rank.html