Bökönyi Levente írása

Az elmúlt hóna­pok­ban gyak­ran vető­dik fel a kér­dés, hogy Szu­lej­mán Szi­get­vá­ron meg­ta­lált „sír­já­ból” lehet-e zarán­dok­hely, illet­ve lehet-e a szul­tán a magyar és török nép közöt­ti meg­bé­ké­lés szim­bó­lu­ma? (Azt a tényt most nem bon­col­va, hogy való­já­ban Szi­get­vá­ron nincs sír, és az elte­me­tett bel­ső szer­vek fölé épült mau­zó­le­um – tür­be – is tel­jes­ség­gel rekonst­ru­ál­ha­tat­lan.) Az a kér­dés, hogy Szu­lej­mán Magyar­or­szá­gon lehet-e bár­mi­lyen tisz­te­let tár­gya? Jár-e a fele­dés­be merült bel­ső szer­vek helyé­nek az amúgy min­den embert meg­il­le­tő kegye­let? Lehet-e a két nép közöt­ti kapocs, a barát­ság alap­ja? Van­nak legen­dák, melyek sze­rint Szu­lej­mán csu­pán át akart men­ni az orszá­gon, és a Habs­bur­go­kat akar­ta csak legyőz­ni. Még meré­szebb fel­té­te­le­zé­sek sze­rint a magya­rok­hoz mint test­vér­nép­hez jött, hogy közös erő­vel legyőz­zük az oszt­rá­ko­kat. A tör­té­nel­mi tények tük­ré­ben ezek a kér­dé­sek nem lehet­nek való­di kér­dé­sek. Szu­lej­mán egy­ér­tel­mű oko­zó­ja a közép­ko­ri Magyar Király­ság fel­bom­lá­sá­nak, a magyar nép déli terü­le­tek­ről való kipusz­tu­lá­sá­nak, tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­sünk évszá­za­do­kig tar­tó meg­re­ke­dé­sé­nek. Ezek fényé­ben nem túl merész állí­tás Tri­a­non tra­gé­di­á­já­nak előz­mé­nye­it is Szu­lej­mán­hoz köt­ni. Szu­lej­mán kali­fa is volt, tehát szent fel­ada­ta volt a „hitet­le­ne­ket” legyőz­ni, a keresz­té­nye­ket irta­ni. Az alább össze­vá­lo­ga­tott ada­tok, idé­ze­tek egy­ér­tel­mű­en meg­mu­tat­ják, hogy Szu­lej­mán rabol­ni és gyil­kol­ni érke­zett Magyar­or­szág­ra.

1521 tava­szán I. Szu­lej­mán meg­in­dult Magyar­or­szá­got meg­hó­dí­ta­ni. Déd­ap­ja, II. Meh­med volt az, aki súlyos vere­sé­get szen­ve­dett Nán­dor­fe­hér­vár alatt 1456-ban. Ez a cso­dá­la­tos győ­ze­lem vet­te el az Osz­mán Biro­da­lom ked­vét het­ven éven keresz­tül attól, hogy komo­lyabb had­já­ra­tot indít­son Magyar­or­szág irá­nyá­ba. (Ebben az idő­szak­ban kelet­re és dél­re indí­tot­tak hódí­tó had­já­ra­to­kat.) Szu­lej­mán 1520-ban lett szul­tán, és egy­ből Euró­pa irá­nyá­ba sze­ret­te vol­na kiter­jesz­te­ni biro­dal­mát. 1521-ben a szul­tá­ni tanács úgy dön­tött, hogy Magyar­or­szág ellen indul. A sere­get két­fe­lé osz­tot­ták, az egyik (rumé­li­ai had) cél­ja Sza­bács, a másik­nak (ana­tó­li­ai had) pedig Nán­dor­fe­hér­vár elfog­la­lá­sa volt.

A Szá­va túl­part­ján álló Sza­bács várát Logody Simon és Thor­ma And­rás mint­egy ötszáz főnyi őrsé­ge véd­te, az ost­rom­ló Ahmed pasá­nak pedig kb. 25.000 fős sere­ge volt. Thor­ma And­rás fel­es­ket­te a vár­vé­dő­ket, hogy utol­só csepp vérü­kig kitar­ta­nak. A heves ágyú­zás miatt a kül­ső falak hamar ledől­tek, a védők­nek vissza kel­lett húzód­ni­uk a bel­ső vár­ba, aho­va már csak meg­kö­ze­lí­tő­leg hat­va­nan jutot­tak be élve. A török hadak folya­ma­tos pus­ka­tűz alá vet­ték a várat. Miu­tán a védők­nek min­den pus­ka­po­ruk elfo­gyott, össze­gyűl­tek a vár köze­pén és meg­be­szél­ték, hogy magu­kat nem adják meg, hanem kivont szab­lyá­val  ráro­han­nak a török­re. A ször­nyű mészár­lás­ban mind levág­ták őket, de a török sereg is nagy vesz­te­sé­ge­ket szen­ve­dett. A csa­ta utol­só órá­i­ban érke­zett oda Szu­lej­mán, és lát­hat­ta eles­ni Sza­bács várát júli­us 7-én. Ezután vonult sere­gé­vel Zimony alá, amit júli­us 12-én elfog­lalt, végül júli­us 31-én Nán­dor­fe­hér­vár alá érke­zett.

Nán­dor­fe­hér­várt Móré Mihály és Oláh Balázs véd­ték hét­száz főnyi sereg­gel és a váro­si pol­gár­ság­gal. Az ország kul­csá­nak tar­tott várat már júli­us ele­jén kör­be­vet­te az ana­tó­li­ai had Piri pasa veze­té­sé­vel, min­den­ne­mű után­pót­lás­tól, segít­ség­től elzár­va a vár­vé­dő­ket. Az erős­sé­get ren­ge­teg ágyú lőt­te, a falak álla­po­ta egy­re rom­lott, rések kelet­kez­tek a fala­kon, de a védők rend­re vissza­ver­ték a jani­csá­rok táma­dá­sa­it. Szu­lej­mán júli­us 31-én érke­zett meg a rumé­li­ai had­dal, ami új len­dü­le­tet adott a táma­dás­nak. A hősi­es ellen­ál­lás elle­né­re augusz­tus 8-án fel kel­lett adni­uk a kül­ső várat, és a fel­leg­vár­ba szo­rul­tak vissza. A fel­leg­vá­rat három­szor ost­ro­mol­ták meg az osz­má­nok, de mind­hi­á­ba. Hat­van­hat napi ost­rom után az élel­mi­szer­ből, pus­ka­por­ból kifo­gyott védő­se­reg sza­bad elvo­nu­lás fejé­ben meg­ad­ta magát. Az elvo­nu­ló­kat a szul­tán lemé­szá­rol­tat­ta. A Sze­rém­sé­get fel­dúl­ták, kifosz­tot­ták, soka­kat elhur­col­tak rab­szol­gá­nak. Szep­tem­ber 15-én Szu­lej­mán sere­gé­vel vissza­in­dult Isz­tam­bul­ba, a vár­ban 3000 főnyi őrsé­get maga után hagy­va.

1526-ban a szul­tá­ni tanács egy­ér­tel­mű­en Buda elfog­la­lá­sá­ra indult, a magyar hadak augusz­tus 29-én dél­után egy óra után Mohácsnál ütköz­tek az osz­mán sere­gek­kel. A mint­egy más­fél-két órán át tar­tó csa­ta ránk néz­ve meg­sem­mi­sí­tő volt. Elesett 4000 lovas, 10000 gya­lo­gos, 7 püs­pök, 28 főúr és 700 nemes, elpusz­tult 15000 ló. A mene­kü­lő király a Cse­le-patak­ba ful­ladt. Tomo­ri Pál kalo­csai érsek, a magyar sereg egyik főve­zé­re a kezé­ben fegy­ver­rel halt meg. Szu­lej­mán sem hit­te, hogy ennyi­re könnyen győz­tek, had­se­re­gét késő estig had­rend­ben tar­tot­ta, és ő maga sem szállt le a lová­ról. A csa­ta más­nap­ján meg­ke­res­ték Tomo­ri holt­tes­tét, fejét levág­ták, karóra tűz­ték és végig­hor­doz­ták a tábor­ban, végül Szu­lej­mán sát­ra elé tet­ték. A magyar zász­ló­kat fej­jel lefe­lé a föld­be tűz­ték. A halot­ta­kat kira­bol­ták, levet­kőz­tet­ték, a holt­tes­tek egy részét a sánc­ár­kok­ba dobál­ták. De több­sé­gü­ket a raga­do­zók­nak hagy­ták. Szu­lej­mán a fog­lyok­ból mint­egy két­ezer főt – az ünnep­ség része­ként – a sereg sze­me lát­tá­ra lefe­jez­te­tett.

Kemál­pa­sa­záde leírá­sa sze­rint az elvo­nu­ló törö­kök „kicsiny­nek és nagy­nak hul­lá­ját far­ka­sok és raga­do­zó mada­rak étké­ül hagy­ták, meg­hív­ván őket e bor­zal­mas lako­má­ra.”

Luf­ti pasa leírá­sa sze­rint „Szu­lej­mán szul­tán paran­csot adott, hogy a leölt gya­u­rok fejét gyűjt­sék össze. A fejek­ből három nagy kupo­lát rak­tak, a gya­u­rok­tól elvett zász­ló­kat pedig lefe­lé for­dít­va tűz­ték fel intő pél­dá­ul a töb­bi­ek­nek.”

Ist­ván­ffy Mik­lós írja: „Mint­hogy azon­ban az eleset­tek­nek oly nagy volt a szá­ma, hogy a holt­tes­tek sza­gá­tól nem­csak a mező, hanem a leve­gő is meg­rom­la­ni és meg­fer­tő­ződ­ni lát­szott, s az ellen­ség elvo­nu­lá­sa után a kutyák oly nagy töme­ge özön­lött oda fel­fa­lá­suk­ra, hogy azt mond­ják az uta­sok, s akik arra jár­tak, csak élet­ve­sze­de­lem­ben mehet­tek arra.”

A csa­ta után meg­in­dult a sereg Buda felé, vele pár­hu­za­mo­san a rab­ló hor­dák tíz napi járó­föld­re a főse­reg­től. Elju­tot­tak a Bala­to­nig, Győ­rig, amer­re csak jár­tak, min­dent kira­bol­tak és fel­gyúj­tot­tak. Pécset augusz­tus 31-én már elér­te egy kisebb csa­pat, ami­nek a város veze­tői meg­ad­ták magu­kat a meg­ígért sér­tet­len­sé­gért cse­ré­be. A törö­kök az egyez­sé­get jóvá­hagy­ták, majd a lakos­sá­got a főtér­re (a mai Szé­csé­nyi tér­re) terel­ték és kegyet­le­nül lemé­szá­rol­ták, a várost kira­bol­ták és fel­gyúj­tot­ták.

1526. szep­tem­ber 11-én a török hadak meg­ér­kez­tek Buda alá, ekkor­ra már a kirá­lyi udvar min­den ran­gú kép­vi­se­lő­je elhagy­ja a várost, csak nagyon keve­sen marad­tak, főként a jelen­tős budai zsi­dó­ság nem mene­kült el. Josef ha Kohen olasz kró­ni­ká­já­ból kide­rül, hogy a hely­ben maradt budai„zsi­dó közös­ség elöl­já­rói Szu­lej­mán elé­be men­tek, lába­i­hoz borul­tak, a várost neki átad­ták.” (Noha ehhez sem­mi­lyen joguk nem volt!)

Kemál­pa­sa­za­de beszá­mo­ló­ja Budá­ról: „Igen nagy és régi város… Egész terü­le­té­vel, s lerom­bol­ha­tat­lan kas­té­lyá­val a világ cso­dái közé tar­to­zik. Falai közé ellen­ség még nem tet­te be a lábát, s nem ejtet­te hatal­má­ba… A nagy Duna folyam a híres város előtt folyik, mely­nek a két par­ton álló, erős fal­lal körül­vett szép épü­le­tei és szi­lárd palo­tái a folyón át bámul­nak egy­más­ra.”

Szu­lej­mán a kirá­lyi palo­tá­ban ren­dez­te be szál­lá­sát, a török hadak innen jár­tak rabol­ni, fosz­to­gat­ni a kör­nye­ző megyék­be. A város meg­szem­lé­lé­se után Szu­lej­mán paran­csot adott Buda fel­gyúj­tá­sá­ra. A kor­társ Sze­ré­mi György így lát­ta: „Azután a csá­szár taná­csot tar­tott arról, hogy fel kell-e gyúj­ta­ni a várat vagy sem. Taná­cso­sai mond­ták: Nem! De Buda váro­sát fel kell, hogy legyen emlé­kez­te­tő­ül min­den nép­nek, hogy itt járt a törö­kök csá­szá­ra, és a vár békén marad­jon főhe­lye miatt. És volt a csá­szár­nak egy tűz­gyúj­to­ga­tó­ja, aki elme­sél­te nekem ezt… A neve Antal volt, neki paran­csol­ta, hogy legyen rá gond­ja. És három­száz török elkezd­te gyúj­to­gat­ni Buda váro­sát.”

A Budát szep­tem­ber 12-én haj­nal­ban elfog­la­ló törö­kök észa­ki irány­ba is elkezd­tek fosz­to­gat­ni. A mene­kü­lő magyar lakos­ság egy cso­port­ja Marót­nál, ebben a jól véd­he­tő völgy­ben verő­dött össze, mint­egy huszon­öt­ezer embert szám­lált a tömeg, gye­re­kek, asszo­nyok, fér­fi­ak (több ilyen össze­ve­rő­dött cso­port volt az ország külön­bö­ző részén, mene­kül­ve a török elől). A tábort több sor sze­kér­rel vet­ték kör­be, eze­ket össze­lán­col­ták. Egy por­tyá­zó török sereg talált rájuk szep­tem­ber 13-án, és végez­ni akar­tak velük.

Ist­ván­ffy Mik­lós leírá­sa a véreng­zés­ről: „onnét erő­vel és for­téllyal igye­ke­zett kivet­ni őket, de sem­mi­re se men­tek, mivel ők magu­kat, hit­ve­se­i­ket és gyer­me­ke­i­ket ret­tent­he­tet­le­nül és bát­ran védel­mez­ték, s az ellen­ség­ből sokat meg­öl­tek és meg­se­be­sí­tet­tek.”

A való­szí­nű­leg kis­szá­mú török por­tyá­zó csa­pat nem tudott mit kez­de­ni velük, több táma­dá­su­kat is vissza­ver­ték, ekkor a szul­tán kül­dött 6000 jani­csárt, 10000 lovast és sok ágyút. Ágyúz­ni kezd­ték az össze­tö­mö­rö­dött sze­gény embe­re­ket. Szep­tem­ber 15-ére a sze­kér­vár szét­esett. A mene­kü­lő­ket a lovas­csa­pa­tok levág­ták, míg a kevés­szá­mú túl­élőt rab­lánc­ra kötöt­ték. Töb­ben hal­tak meg itt, mint a mohá­csi síkon. A mai Pusz­ta­ma­rót hatá­rá­ban lévő terü­let neve őrzi a múlt bor­zal­ma­it: Ember­ölő-völgy­nek hív­ják azt a részt, ahol a mészár­lás vég­be­ment. (Talán ez a magyar tör­té­ne­lem leg­vé­re­sebb, ilyen rövid időn belül civil lakos­sá­gon vég­re­haj­tott mészár­lá­sa, ami a mai fogal­mak sze­rint nép­ir­tás volt!)

Emlék­hely Pusz­ta­ma­ró­ton

Az elke­se­re­dett har­cok egyik név sze­rint is ismert hőse Dobo­zi Mihály nevű Fej­ér megyei kis­ne­mes volt. A legen­da sze­rint Dobo­zi fele­sé­gét, Far­mos Ilo­nát a lová­ra kap­va mene­kült az őt üldö­ző törö­kök elől. Ami­kor a ló a teher alatt ros­ka­doz­ni kez­dett, az asszony könyör­gött neki, hogy mene­kül­jön és ölje meg őt, nehogy a török kezé­re kerül­jön. Ami­kor az üldö­zők már majd­nem utol­ér­ték őket, Ilo­na hir­te­len leug­rott a lóról, mire fér­je tel­je­sí­tet­te kéré­sét. Nem akar­ta elhagy­ni őt, inkább keresz­tül­döf­te kard­já­val, ő pedig utol­só ere­jé­ig küz­dött a túl­erő ellen és hős­ként esett el.

Szep­tem­ber 25-én Szu­lej­mán elin­dult hadai élén Budá­ról vissza dél­nek. Mátyás király haj­da­ni kirá­lyi palo­tá­já­nak min­den­ne­mű kin­cse­it hajók­ra rakat­ták és Isz­tam­bul­ba küld­ték. A hadat ket­té­osz­tot­ták, a vonu­lás köz­ben kifosz­tot­ták és fel­gyúj­tot­ták az aláb­bi váro­so­kat: Kecs­ke­mét, Kis­kun­fél­egy­há­za, Kalo­csa, Baja, Zom­bor, Sza­bad­ka, Kani­zsa, Sze­ged.

Sze­ged­ről írja Fer­di török kró­ni­kás: A rumi­li had­test, a kard­tól még élet­ben hagyott ördö­gi faj­za­tok meg­sem­mi­sí­té­se cél­já­ból, más úton… a Sze­ge­din nevű, nagy népes­sé­gű és jelen­té­keny város felé ment.”  Majd a had­já­rat­ról emlé­ke­zik meg: „ama tar­to­mány­nak – melyet ellen­ség láb még soha nem tapo­sott és hitet­len lakói még nem kap­tak arcul­ütést a kín­zás kezé­től, s mely­nek min­den zege-zuga tele van kin­csek­kel és ékes­sé­gek­kel – fal­vai, váro­sai és összes hely­sé­gei leég­tek a harag és bosszú tüzé­től, gonosz ter­mé­sze­tű hit­vány lakói leölet­tek, leá­nyai és fiai – mint virá­gok az ágról – leté­pet­tek, elra­bolt javai a töb­bi zsák­mány­hoz csa­tol­tat­tak. A győ­zel­mes had­se­reg néhány nap múl­va tömén­te­len hadi zsák­mánnyal Varadin vár elé érke­zett.”

Szu­lej­mán hadá­val 1526. novem­ber 13-án elhagy­ta az orszá­got. A rabolt kin­cse­ket három­ezer hajó­val szál­lí­tot­ták el a Dunán. Maguk­kal hur­col­tak való­szí­nű­leg több tíz­ezer fog­lyot, egyes becs­lé­sek sze­rint akár száz­ez­ret is. Dzselál­záde Musz­ta­fa kró­ni­kás így ír erről: „Még soha sem lehe­tett lát­ni a hadi­fog­lyok­nak ilyen nagy mennyi­sé­gét: úgy hogy a tábor­ban egy kol­du­ló sze­gény­nél kilenc tün­dér szép­sé­gű, gyö­nyö­rű arcú fogoly volt; a gaz­da­gok zsák­má­nya pedig határ­ta­lan volt. A sze­ke­rek rak­va vol­tak szép arcú, jáz­min ábrá­za­tú, rózsa illa­tú, ezüst tes­tű szépségekkel.”„A fog­lyok szá­ma nagyobb volt a sereg­nél, annyi, mint a tej­út csil­la­ga.”

Szu­lej­mán mohá­csi győ­ze­le­mé­hez írt hadi­je­len­té­sé­ből (for­dí­tot­ta török­ből Vám­béry Ármin) kide­rül, mikép­pen lát­ta a szul­tán saját sze­re­pét:

Mint­hogy a pogá­nyok kiir­tá­sát és a hitet­le­nek kín­zá­sát paran­cso­ló szent ver­sek a nagy hagyo­mány­ban és a felet­tébb való bol­dog­sá­got ered­mé­nye­ző Korán­ban nyíl­tan meg­irat­tak, tisz­telt atyá­im­nál és nagy őse­im­nél pedig (ragyog­tas­sa Isten pél­dá­ju­kat) az oly ren­de­le­tek vég­re­haj­tá­sa pedig mint­egy szent szo­kás­sá vált; és mint­hogy nekem, tud­nil­lik kha­li­fa-ran­gú shá­hi sze­mé­lyem­nek az iste­ni kegy foly­ton nyi­lat­ko­zik, és világ­hó­dí­tó csá­szá­ri lobo­gó­i­mat dia­dal és győ­ze­lem köve­ti (iste­ni kitüntetés:ő aján­dé­koz ked­ve sze­rint, mert ő a nagy kitün­te­tő!). (….)

Jelen szul­tá­ni mene­te­met az ádáz pogány cso­port­ból a magyar raj orszá­ga felé irá­nyoz­tam, hogy ez az islám biro­da­lom­hoz csa­tol­has­sam, mint­hogy pró­fé­tán­kat, a két­vi­lág urát elta­gad­va, a vak dac és láza­dás bélye­gét vise­li.(…) lobog­ta­tom dia­dal-koszo­rú­zott zász­ló­i­mat, és ten­ger­ként zaj­ló, mélyen ria­dó pán­cé­los vité­ze­im­mel messze uta­kon hala­dok.”

A fen­ti­ek alap­ján meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy Szu­lej­mán a magyar­sá­got talán leg­in­kább súj­tó tör­té­nel­mi sze­mély, nem lehet tisz­te­let tár­gya a mai Magyar­or­szá­gon és nem épül­het sem­mi­lyen kul­tusz­hely a tisz­te­le­té­re!

Bökönyi Levente
Magyar Patrióták Közössége
© Tárnok, 2016. szeptember 12.

 


 

Források:

Bán­la­ky József: A magyar nem­zet had­tör­té­nel­me.

Doma­novsz­ky Sán­dor (szerk.): Magyar műve­lő­dés­tör­té­net.

Hegyi Klá­ra : Egy világ­bi­ro­da­lom vég­vi­dé­kén. Buda­pest, 1976.

Luki­nich Imre (szerk.): Mohá­csi emlék­könyv 1526.

Magyar­or­szág had­tör­té­ne­te Mohács­tól a zen­tai csa­tá­ig: 1526–1697. In: A hazá­ért mind­ha­lá­lig – 1100 éve. HM Zrí­nyi Média Köz­hasz­nú Non­pro­fit Kft., Buda­pest, 2011.

Nem­es­kürty Ist­ván: Mi, magya­rok. (V. kiadás, 2006.)

Török hadak Magyar­or­szá­gon 1526–1566 (Kor­társ török tör­té­net­írók nap­ló­rész­le­tei.) 1984.