Bökönyi Levente írása

Az elmúlt hónapokban gyakran vetődik fel a kérdés, hogy Szulejmán Szigetváron megtalált „sírjából” lehet-e zarándokhely, illetve lehet-e a szultán a magyar és török nép közötti megbékélés szimbóluma? (Azt a tényt most nem boncolva, hogy valójában Szigetváron nincs sír, és az eltemetett belső szervek fölé épült mauzóleum – türbe – is teljességgel rekonstruálhatatlan.) Az a kérdés, hogy Szulejmán Magyarországon lehet-e bármilyen tisztelet tárgya? Jár-e a feledésbe merült belső szervek helyének az amúgy minden embert megillető kegyelet? Lehet-e a két nép közötti kapocs, a barátság alapja? Vannak legendák, melyek szerint Szulejmán csupán át akart menni az országon, és a Habsburgokat akarta csak legyőzni. Még merészebb feltételezések szerint a magyarokhoz mint testvérnéphez jött, hogy közös erővel legyőzzük az osztrákokat. A történelmi tények tükrében ezek a kérdések nem lehetnek valódi kérdések. Szulejmán egyértelmű okozója a középkori Magyar Királyság felbomlásának, a magyar nép déli területekről való kipusztulásának, társadalmi és gazdasági fejlődésünk évszázadokig tartó megrekedésének. Ezek fényében nem túl merész állítás Trianon tragédiájának előzményeit is Szulejmánhoz kötni. Szulejmán kalifa is volt, tehát szent feladata volt a „hitetleneket” legyőzni, a keresztényeket irtani. Az alább összeválogatott adatok, idézetek egyértelműen megmutatják, hogy Szulejmán rabolni és gyilkolni érkezett Magyarországra.

1521 tavaszán I. Szulejmán megindult Magyarországot meghódítani. Dédapja, II. Mehmed volt az, aki súlyos vereséget szenvedett Nándorfehérvár alatt 1456-ban. Ez a csodálatos győzelem vette el az Oszmán Birodalom kedvét hetven éven keresztül attól, hogy komolyabb hadjáratot indítson Magyarország irányába. (Ebben az időszakban keletre és délre indítottak hódító hadjáratokat.) Szulejmán 1520-ban lett szultán, és egyből Európa irányába szerette volna kiterjeszteni birodalmát. 1521-ben a szultáni tanács úgy döntött, hogy Magyarország ellen indul. A sereget kétfelé osztották, az egyik (ruméliai had) célja Szabács, a másiknak (anatóliai had) pedig Nándorfehérvár elfoglalása volt.

A Száva túlpartján álló Szabács várát Logody Simon és Thorma András mintegy ötszáz főnyi őrsége védte, az ostromló Ahmed pasának pedig kb. 25.000 fős serege volt. Thorma András feleskette a várvédőket, hogy utolsó csepp vérükig kitartanak. A heves ágyúzás miatt a külső falak hamar ledőltek, a védőknek vissza kellett húzódniuk a belső várba, ahova már csak megközelítőleg hatvanan jutottak be élve. A török hadak folyamatos puskatűz alá vették a várat. Miután a védőknek minden puskaporuk elfogyott, összegyűltek a vár közepén és megbeszélték, hogy magukat nem adják meg, hanem kivont szablyával  rárohannak a törökre. A szörnyű mészárlásban mind levágták őket, de a török sereg is nagy veszteségeket szenvedett. A csata utolsó óráiban érkezett oda Szulejmán, és láthatta elesni Szabács várát július 7-én. Ezután vonult seregével Zimony alá, amit július 12-én elfoglalt, végül július 31-én Nándorfehérvár alá érkezett.

Nándorfehérvárt Móré Mihály és Oláh Balázs védték hétszáz főnyi sereggel és a városi polgársággal. Az ország kulcsának tartott várat már július elején körbevette az anatóliai had Piri pasa vezetésével, mindennemű utánpótlástól, segítségtől elzárva a várvédőket. Az erősséget rengeteg ágyú lőtte, a falak állapota egyre romlott, rések keletkeztek a falakon, de a védők rendre visszaverték a janicsárok támadásait. Szulejmán július 31-én érkezett meg a ruméliai haddal, ami új lendületet adott a támadásnak. A hősies ellenállás ellenére augusztus 8-án fel kellett adniuk a külső várat, és a fellegvárba szorultak vissza. A fellegvárat háromszor ostromolták meg az oszmánok, de mindhiába. Hatvanhat napi ostrom után az élelmiszerből, puskaporból kifogyott védősereg szabad elvonulás fejében megadta magát. Az elvonulókat a szultán lemészároltatta. A Szerémséget feldúlták, kifosztották, sokakat elhurcoltak rabszolgának. Szeptember 15-én Szulejmán seregével visszaindult Isztambulba, a várban 3000 főnyi őrséget maga után hagyva.

1526-ban a szultáni tanács egyértelműen Buda elfoglalására indult, a magyar hadak augusztus 29-én délután egy óra után Mohácsnál ütköztek az oszmán seregekkel. A mintegy másfél-két órán át tartó csata ránk nézve megsemmisítő volt. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, 7 püspök, 28 főúr és 700 nemes, elpusztult 15000 ló. A menekülő király a Csele-patakba fulladt. Tomori Pál kalocsai érsek, a magyar sereg egyik fővezére a kezében fegyverrel halt meg. Szulejmán sem hitte, hogy ennyire könnyen győztek, hadseregét késő estig hadrendben tartotta, és ő maga sem szállt le a lováról. A csata másnapján megkeresték Tomori holttestét, fejét levágták, karóra tűzték és végighordozták a táborban, végül Szulejmán sátra elé tették. A magyar zászlókat fejjel lefelé a földbe tűzték. A halottakat kirabolták, levetkőztették, a holttestek egy részét a sáncárkokba dobálták. De többségüket a ragadozóknak hagyták. Szulejmán a foglyokból mintegy kétezer főt – az ünnepség részeként – a sereg szeme láttára lefejeztetett.

Kemálpasazáde leírása szerint az elvonuló törökök „kicsinynek és nagynak hulláját farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghívván őket e borzalmas lakomára.”

Lufti pasa leírása szerint „Szulejmán szultán parancsot adott, hogy a leölt gyaurok fejét gyűjtsék össze. A fejekből három nagy kupolát raktak, a gyauroktól elvett zászlókat pedig lefelé fordítva tűzték fel intő például a többieknek.”

Istvánffy Miklós írja: „Minthogy azonban az elesetteknek oly nagy volt a száma, hogy a holttestek szagától nemcsak a mező, hanem a levegő is megromlani és megfertőződni látszott, s az ellenség elvonulása után a kutyák oly nagy tömege özönlött oda felfalásukra, hogy azt mondják az utasok, s akik arra jártak, csak életveszedelemben mehettek arra.”

A csata után megindult a sereg Buda felé, vele párhuzamosan a rabló hordák tíz napi járóföldre a főseregtől. Eljutottak a Balatonig, Győrig, amerre csak jártak, mindent kiraboltak és felgyújtottak. Pécset augusztus 31-én már elérte egy kisebb csapat, aminek a város vezetői megadták magukat a megígért sértetlenségért cserébe. A törökök az egyezséget jóváhagyták, majd a lakosságot a főtérre (a mai Szécsényi térre) terelték és kegyetlenül lemészárolták, a várost kirabolták és felgyújtották.

1526. szeptember 11-én a török hadak megérkeztek Buda alá, ekkorra már a királyi udvar minden rangú képviselője elhagyja a várost, csak nagyon kevesen maradtak, főként a jelentős budai zsidóság nem menekült el. Josef ha Kohen olasz krónikájából kiderül, hogy a helyben maradt budai„zsidó közösség elöljárói Szulejmán elébe mentek, lábaihoz borultak, a várost neki átadták.” (Noha ehhez semmilyen joguk nem volt!)

Kemálpasazade beszámolója Budáról: „Igen nagy és régi város… Egész területével, s lerombolhatatlan kastélyával a világ csodái közé tartozik. Falai közé ellenség még nem tette be a lábát, s nem ejtette hatalmába… A nagy Duna folyam a híres város előtt folyik, melynek a két parton álló, erős fallal körülvett szép épületei és szilárd palotái a folyón át bámulnak egymásra.”

Szulejmán a királyi palotában rendezte be szállását, a török hadak innen jártak rabolni, fosztogatni a környező megyékbe. A város megszemlélése után Szulejmán parancsot adott Buda felgyújtására. A kortárs Szerémi György így látta: „Azután a császár tanácsot tartott arról, hogy fel kell-e gyújtani a várat vagy sem. Tanácsosai mondták: Nem! De Buda városát fel kell, hogy legyen emlékeztetőül minden népnek, hogy itt járt a törökök császára, és a vár békén maradjon főhelye miatt. És volt a császárnak egy tűzgyújtogatója, aki elmesélte nekem ezt… A neve Antal volt, neki parancsolta, hogy legyen rá gondja. És háromszáz török elkezdte gyújtogatni Buda városát.”

A Budát szeptember 12-én hajnalban elfoglaló törökök északi irányba is elkezdtek fosztogatni. A menekülő magyar lakosság egy csoportja Marótnál, ebben a jól védhető völgyben verődött össze, mintegy huszonötezer embert számlált a tömeg, gyerekek, asszonyok, férfiak (több ilyen összeverődött csoport volt az ország különböző részén, menekülve a török elől). A tábort több sor szekérrel vették körbe, ezeket összeláncolták. Egy portyázó török sereg talált rájuk szeptember 13-án, és végezni akartak velük.

Istvánffy Miklós leírása a vérengzésről: „onnét erővel és fortéllyal igyekezett kivetni őket, de semmire se mentek, mivel ők magukat, hitveseiket és gyermekeiket rettenthetetlenül és bátran védelmezték, s az ellenségből sokat megöltek és megsebesítettek.”

A valószínűleg kisszámú török portyázó csapat nem tudott mit kezdeni velük, több támadásukat is visszaverték, ekkor a szultán küldött 6000 janicsárt, 10000 lovast és sok ágyút. Ágyúzni kezdték az összetömörödött szegény embereket. Szeptember 15-ére a szekérvár szétesett. A menekülőket a lovascsapatok levágták, míg a kevésszámú túlélőt rabláncra kötötték. Többen haltak meg itt, mint a mohácsi síkon. A mai Pusztamarót határában lévő terület neve őrzi a múlt borzalmait: Emberölő-völgynek hívják azt a részt, ahol a mészárlás végbement. (Talán ez a magyar történelem legvéresebb, ilyen rövid időn belül civil lakosságon végrehajtott mészárlása, ami a mai fogalmak szerint népirtás volt!)

Emlékhely Pusztamaróton

Az elkeseredett harcok egyik név szerint is ismert hőse Dobozi Mihály nevű Fejér megyei kisnemes volt. A legenda szerint Dobozi feleségét, Farmos Ilonát a lovára kapva menekült az őt üldöző törökök elől. Amikor a ló a teher alatt roskadozni kezdett, az asszony könyörgött neki, hogy meneküljön és ölje meg őt, nehogy a török kezére kerüljön. Amikor az üldözők már majdnem utolérték őket, Ilona hirtelen leugrott a lóról, mire férje teljesítette kérését. Nem akarta elhagyni őt, inkább keresztüldöfte kardjával, ő pedig utolsó erejéig küzdött a túlerő ellen és hősként esett el.

Szeptember 25-én Szulejmán elindult hadai élén Budáról vissza délnek. Mátyás király hajdani királyi palotájának mindennemű kincseit hajókra rakatták és Isztambulba küldték. A hadat kettéosztották, a vonulás közben kifosztották és felgyújtották az alábbi városokat: Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kalocsa, Baja, Zombor, Szabadka, Kanizsa, Szeged.

Szegedről írja Ferdi török krónikás: A rumili hadtest, a kardtól még életben hagyott ördögi fajzatok megsemmisítése céljából, más úton… a Szegedin nevű, nagy népességű és jelentékeny város felé ment.”  Majd a hadjáratról emlékezik meg: „ama tartománynak – melyet ellenség láb még soha nem taposott és hitetlen lakói még nem kaptak arculütést a kínzás kezétől, s melynek minden zege-zuga tele van kincsekkel és ékességekkel – falvai, városai és összes helységei leégtek a harag és bosszú tüzétől, gonosz természetű hitvány lakói leölettek, leányai és fiai – mint virágok az ágról – letépettek, elrabolt javai a többi zsákmányhoz csatoltattak. A győzelmes hadsereg néhány nap múlva töméntelen hadi zsákmánnyal Varadin vár elé érkezett.”

Szulejmán hadával 1526. november 13-án elhagyta az országot. A rabolt kincseket háromezer hajóval szállították el a Dunán. Magukkal hurcoltak valószínűleg több tízezer foglyot, egyes becslések szerint akár százezret is. Dzselálzáde Musztafa krónikás így ír erről: „Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”„A foglyok száma nagyobb volt a seregnél, annyi, mint a tejút csillaga.”

Szulejmán mohácsi győzeleméhez írt hadijelentéséből (fordította törökből Vámbéry Ármin) kiderül, miképpen látta a szultán saját szerepét:

„Minthogy a pogányok kiirtását és a hitetlenek kínzását parancsoló szent versek a nagy hagyományban és a felettébb való boldogságot eredményező Koránban nyíltan megirattak, tisztelt atyáimnál és nagy őseimnél pedig (ragyogtassa Isten példájukat) az oly rendeletek végrehajtása pedig mintegy szent szokássá vált; és minthogy nekem, tudnillik khalifa-rangú sháhi személyemnek az isteni kegy folyton nyilatkozik, és világhódító császári lobogóimat diadal és győzelem követi (isteni kitüntetés:ő ajándékoz kedve szerint, mert ő a nagy kitüntető!). (….)

Jelen szultáni menetemet az ádáz pogány csoportból a magyar raj országa felé irányoztam, hogy ez az islám birodalomhoz csatolhassam, minthogy prófétánkat, a kétvilág urát eltagadva, a vak dac és lázadás bélyegét viseli.(…) lobogtatom diadal-koszorúzott zászlóimat, és tengerként zajló, mélyen riadó páncélos vitézeimmel messze utakon haladok.”

A fentiek alapján megállapítható, hogy Szulejmán a magyarságot talán leginkább sújtó történelmi személy, nem lehet tisztelet tárgya a mai Magyarországon és nem épülhet semmilyen kultuszhely a tiszteletére!

Bökönyi Levente
Magyar Patrióták Közössége
© Tárnok, 2016. szeptember 12.

 


 

Források:

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme.

Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet.

Hegyi Klára : Egy világbirodalom végvidékén. Budapest, 1976.

Lukinich Imre (szerk.): Mohácsi emlékkönyv 1526.

Magyarország hadtörténete Mohácstól a zentai csatáig: 1526-1697. In: A hazáért mindhalálig – 1100 éve. HM Zrínyi Média Közhasznú Nonprofit Kft., Budapest, 2011.

Nemeskürty István: Mi, magyarok. (V. kiadás, 2006.)

Török hadak Magyarországon 1526-1566 (Kortárs török történetírók naplórészletei.) 1984.