Beszámoló egyesületünk délvidéki útjáról

Nem sza­bad ide­gen­ként vissza­tér­nünk oda, ahol vala­mi­kor ott­hon vol­tunk.”
(Wass Albert)

A bebarangolt részek
A beba­ran­golt részek

A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge 2014. júli­us 22–25. között a Szent Ist­ván-i Magyar­or­szág déli vég­vi­dé­kén, a Sze­rém­ség­ben járt. Ezt a ma Szer­bi­á­hoz tar­to­zó, koráb­ban magyar vár­me­gye­ként léte­ző tájat a Duna és Szá­va folyók közén, Újvi­dék­től dél­re talál­juk. Észa­ki és kele­ti hatá­ra a Duna, dél­ről a Szá­va választ­ja el Ó-Szer­bi­á­tól, nyu­gat­ról a néhai Val­kó vár­me­gye terü­le­te hatá­rol­ja. A közép­kor­ban itt ter­mett Mátyás király ked­venc bora, a sze­ré­mi, itt szü­le­tett az első magyar bib­lia­for­dí­tás, itt zaj­lot­tak dicső vég­vá­ri küz­del­mek. Még­is, nap­ja­ink­ban ez a török világ­ban és azt köve­tő­en sokat szen­ve­dett vidék szin­te isme­ret­len a magyar olva­sók előtt, pedig a Tar­cal-hegy­ség dim­bes-dom­bos lej­tői nem­csak szép magyar hang­zá­sú föld­raj­zi neve­ket, hanem ősi tele­pü­lé­se­ket, régi vár- és temp­lom­ro­mo­kat rej­te­get­nek. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge magá­ra vál­lal­ta azt a fel­ada­tot, hogy a Sze­rém­ség magyar emlé­ke­it fel­ke­res­se, létük­ről s álla­po­tuk­ról jelen­tést készít­sen. Ez a rövid beszá­mo­ló mint­egy beha­ran­go­zó­ja kíván len­ni annak a későb­bi tanul­mány­nak, amely a magyar szem­mel beba­ran­golt Sze­rém­ség­ről fog szól­ni.

Azért is külön­le­ges ez a vidék, mivel haj­da­ni magyar lakos­sá­ga a török­dú­lás évszá­za­dai és az azt köve­tő viszon­tag­sá­gok alatt tel­je­sen kipusz­tult. Az osz­mán meg­szál­lók kiűzé­sét köve­tő­en a vidék szer­bek­kel, hor­vá­tok­kal és néme­tek­kel tele­pít­te­tett újjá, később pedig kisebb szám­ban magya­rok is szi­vá­rog­tak ide. Azóta az itt élő kevés magyar alap­ve­tő intéz­mé­nyek (magyar isko­la, magyar nyel­vű szent­mi­se) nél­kül éli sanya­rú éle­tét a rég­múlt arany­kor omla­do­zó emlé­ke­i­nek árnyé­ká­ban. A tör­té­nel­men már nem tudunk vál­toz­tat­ni, az ugyan­ak­kor külö­nö­sen fájó, hogy ezek­nek az ősi fal­vak­nak magyar nevét még tér­ké­pe­ink sem jegyez­ték meg.  (Mi ennek elle­né­re dön­töt­tünk a magyar hely­név­anyag fel­élesz­té­se és hasz­ná­la­ta mel­lett.) Ahogy Domon­kos Lász­ló író fogal­ma­zott: a Sze­rém­ség a Magyar Atlan­tisz.

Szerémségi táj – Szőlőtőkék, háttérben a Tarcal-hegység
Sze­rém­sé­gi táj – Sző­lő­tő­kék, hát­tér­ben a Tar­cal-hegy­ség

A kirán­du­lás első nap­ján, júli­us 22-én – a nán­dor­fe­hér­vá­ri dia­dal 558. évfor­du­ló­ján – meg­te­kin­tet­tük a Duna és a Tisza össze­fo­lyá­sá­val szem­ben épült vala­mi­ko­ri város, Sza­lán­ke­mén (Slan­ka­men) várát. Ez a tele­pü­lés fon­tos sze­re­pet ját­szott a nán­dor­fe­hér­vá­ri dia­dal ide­jén: 1456. júli­us 14-én Hunya­di sere­gei itt győz­ték le a Dunán folya­mi zárat alko­tó török hajó­ha­dat. A Hunya­di­ak alatt kiépült vár a vala­mi­kor itt állott római kori erős­ség, Acu­min­cum rom­ja­i­ra épült. Meg­ta­lál­tuk a tele­pü­lés másik közép­ko­ri emlé­két is, amely vél­he­tő­leg a haj­da­ni pre­mont­rei, eset­leg pálos kolos­tor marad­vá­nya.

1691. augusz­tus 9-én a tele­pü­lés fölöt­ti lösz­hegy­há­ton zaj­lott le a híres sza­lán­ke­mé­ni csa­ta, amely a Lajos báde­ni őrgróf vezet­te keresz­tény sereg török felet­ti győ­zel­mé­vel vég­ző­dött. A csa­tá­ban esett el Zrí­nyi Ádám magyar zász­lós­úr, Zrí­nyi Mik­lós egyet­len fia. Emlé­ké­re koszo­rút helyez­tünk el a csa­ta 200. évfor­du­ló­ja alkal­má­ból 1891-ben átadott, 12 méter magas német nyel­vű obe­liszk­nél.

Szalánkemén várában
Sza­lán­ke­mén várá­ban
Koszorúzás a szalánkeméni csata emlékművénél
Koszo­rú­zás a sza­lán­ke­mé­ni csa­ta emlék­mű­vé­nél

A Sze­rém­ség észak­ke­le­ti szeg­le­té­nek kisebb fal­va­i­ban a népi épí­té­szet emlé­ke­it, azok magyar szim­bo­li­ká­val való lehet­sé­ges kap­cso­la­tát kutat­tuk. Ker­csed (Krče­din) /más magyar név­vál­to­za­tai: Keresd, Kerecsend/ és Becs­ka (Beš­ka) még bővel­ke­dik ilyen, való­szí­nű­leg tele­pí­tés­ko­ri típus­ter­vek alap­ján épült paraszt­há­zak­ban. Sza­lán­ke­mén­ben és Kere­csen­den már nem élnek magya­rok, ellen­ben Becs­ka hat­ezer lako­sa közül még 130 magyar. Itt haj­da­nán refor­má­tus temp­lom is állt, ám mi hiá­ba keres­tük: a helyi­ek elmon­dá­sa sze­rint tíz-húsz évvel ezelőtt lebon­tot­ták… (Jel­lem­ző, hogy a magyar for­rá­sok erről a temp­lom­ról még csak nem is tud­nak!)

A dombói apátság romjai
A dom­bói apát­ság rom­jai

Dél­után fel­ke­res­tük a Tar­cal-hegy­ség (Fruš­ka Gora) egyik észa­ki, Duna felé futó völ­gyé­ben rej­tő­ző Dom­bó (Rako­vac) közép­ko­ri ben­cés apát­sá­gá­nak rom­ja­it. Alig néhá­nyan tud­ják, hogy ez volt haj­da­nán Dél-Magyar­or­szág leg­fon­to­sabb korai monos­tor­temp­lo­ma – ami nem cso­da, hiszen egé­szen a 60-as évek köze­pé­ig a szerb szak­em­be­rek római kori romok­nak néz­ték a műem­lé­ki együt­test. Domb­ón kel­le­mes meg­le­pe­tés ért min­ket: az apát­ság fel­tá­rá­sa és állag­meg­óvá­sa már meg­kez­dő­dött, még­hoz­zá magyar-szerb hatá­ron átnyú­ló közös prog­ram kere­té­ben. Ez garan­cia lehet arra, hogy az 1237-ben már léte­zett monos­tor ne vál­jon „kul­tú­ra­rab­lás” áldo­za­tá­vá (koráb­ban ugyan­is szerb művé­szet­tör­té­né­szek meg­pró­bál­ták „orto­do­xo­sí­ta­ni”). A török elle­ni véde­ke­zés jegyé­ben meg­erő­sí­tett, majd elha­gyott Szent György apát­sá­gi temp­lom és a hoz­zá tar­to­zó rend­ház még rom­ja­i­ban is impo­záns lát­ványt nyújt. Leg­épeb­ben meg­ma­radt része az altemp­lom. Újvi­dék ide mind­össze fél óra, érde­mes tehát Dom­b­óra elutaz­ni és az elmú­lás­ról elmél­ked­ni.

Dom­bó és Péter­vá­rad között talál­juk a közép­kor­ban pezs­gő szel­le­mi köz­pon­tot, Kamanc (Srem­ska Kame­ni­ca) váro­sát. Tamás és Bálint deá­kok, a magyar­or­szá­gi huszi­tiz­mus kép­vi­se­lői itt kezd­ték el az első magyar Bib­li­át meg­ír­ni, ame­lyet végül az álta­luk ala­pí­tott mold­vai Husz­vá­ros­ban fejez­tek be. Vala­hogy kima­radt nem­ze­ti emlé­ke­ze­tünk­ből, hogy a XV. szá­zad első felé­ben milyen komoly hatást gya­ko­rolt a huszi­tiz­mus Magyar­or­szág népé­re. Itt­ho­ni köve­tői fel­emel­ték sza­vu­kat az anya­nyel­vi hit­élet beve­ze­té­se érde­ké­ben. Küld­tek Rómá­ból egy Mar­chi­ai Jakab nevű feren­ces hit­té­rí­tőt, aki a lehe­tő leg­drasz­ti­ku­sabb tet­tek­kel ért el nagy hit­té­rí­tői sike­re­ket. Esz­köz­tá­rá­ból az eret­nek halot­tak sír­ból való kive­té­se sem hiány­zott. Ennek az ink­vi­zí­ci­ó­nak lett a követ­kez­mé­nye az, hogy Dél-Magyar­or­szág­ról – első­sor­ban a Sze­rém­ség­ből – több mint tizen­öt ezren elme­ne­kül­tek Mold­vá­ba. Tör­té­né­szek sze­rint az ink­vi­zí­tor tevé­keny­sé­ge fel­ért egy nép­ir­tás­sal. Magyar­or­szá­gon szer­zett érde­me­i­re tekin­tet­tel előbb bol­dog­gá (1624), majd 1726-ban szent­té avat­ták. Ma Kamanc jel­leg­te­len sze­rém­sé­gi kis­vá­ros, haj­da­ni fényes múlt­já­ra sem­mi sem emlé­kez­tet.

Első nap szál­lá­sunk nem a Sze­rém­ség­ben, hanem a Bács megyei Teme­rin­ben volt. Teme­rin (közép­ko­ri magyar nevén Tömö­ri) a Sze­rém­ség­hez leg­kö­ze­lebb eső magyar jel­le­gű tele­pü­lés. A haj­dan szín­ma­gyar mező­vá­ros­ba több ezer bosz­ni­ai szerb mene­kül­tet tele­pí­tet­tek be, így ma lako­sai kb. fele-fele arány­ban magya­rok és szer­bek. A hatá­rá­ban fel­épí­tett lakó­te­le­pek miatt azon­ban ma a több mint 7000 főnyi magyar lakos­ság­ra 11000 szerb jut. Együtt vacso­ráz­tunk Csor­ba Bélá­val, az auto­nó­mia­pár­ti VMDP (Vaj­da­sá­gi Magyar Demok­ra­ta Párt) tavaly meg­vá­lasz­tott elnö­ké­vel, aki koráb­ban par­la­men­ti kép­vi­se­lő volt.

Balra: koszorúzás Temerinben. Jobbra a péterváradi erőd
Bal­ra: koszo­rú­zás Teme­rin­ben. Jobb­ra a péter­vá­ra­di erőd

Más­nap reg­gel Csor­ba Bélá­val közö­sen koszo­rúz­tunk az 1944-es nép­ir­tás teme­ri­ni áldo­za­ta­i­nak emlék­mű­vé­nél. Innen indul­tunk tovább az Újvi­dék­kel szem­ben, a Duna túl­ol­da­lán talál­ha­tó Péter­vá­rad­ra, amely ma már a tar­to­má­nyi szék­hely egyik kerü­le­te csu­pán. Keve­sen tud­ják, hogy Péter­vá­rad (Pet­ro­varadin), a Kato­na József-remek­mű­ből ismert Petúr bán haj­da­ni vára már a Sze­rém­ség­hez tar­to­zik. Nagy kanyart ír le a Duna Újvi­dék­nél, amit Duna­kö­nyök­nek nevez­nek – ennek egyik szű­kü­le­té­nél áll a víz tük­re fölé emelt szik­lán a híres erőd. Ez volt az újko­ri Euró­pa leg­na­gyobb vára, ezért Péter­vá­ra­dot a „Duna Gib­ral­tár­já­nak” tar­tot­ták. Az erőd 1951-ig szol­gált kato­nai célo­kat, mind­vé­gig beve­he­tet­len­nek bizo­nyult. 1849-ben a magyar csa­pa­tok tar­tot­ták egy ide­ig, Hol­lán Ernő had­mér­nö­ki főnök­sé­ge alatt. A hatal­mas épít­mény­ből szép kilá­tás nyí­lik Újvi­dék­re és kör­nyé­ké­re. A vár­hegy alatt álmos és poros kato­na­vá­rost talá­lunk: ez is emlé­kez­tet min­ket arra, hogy itt kez-dődött a haj­da­ni kato­nai határ­őr­vi­dék, a Sze­rém­ség nagyobb részét magá­ba fog­la­ló Péter­vá­ra­di kerü­let, amely a dua­liz­mus korá­ban tör­tént fel­szá­mo­lá­sá­ig állt fenn.

Egy rövid láto­ga­tást Karom­ban vagy más néven Kar­ló­cán (Srem­ski Kar­lov­ci), a dél­vi­dé­ki szer­bek kul­tu­rá­lis köz­pont­já­ban is tet­tünk. Ez az a hely, ahol „rólunk dön­töt­tek nél­kü­lünk”: itt kötöt­te meg 1699 janu­ár­já­ban a Szent Liga az Osz­mán Biro­da­lom­mal a kar­ló­cai békét, amely a török száz­öt­ven – ezen a tájon 178 – éves ural­má­nak végét jelen­tet­te. Jel­lem­ző, hogy a tár­gya­ló­asz­tal­nál a magyar­ság nem kapott helyet…

A karlócai Békekápolna (b) és a péterváradi híres óratorony (j)
A kar­ló­cai Béke­ká­pol­na (b) és a péter­vá­ra­di híres óra­to­rony (j)

Kor­adél­után már a nán­dor­fe­hér­vá­ri vár­ban, a mai Szer­bia fővá­ro­sá­ban, Belg­rád­ban vol­tunk, ahol koszo­rúz­tunk a két János, Hunya­di és Kapiszt­rán világ­ra­szó­ló győ­zel­mé­nek évfor­du­ló­ja alkal­má­ból a két­nyel­vű emlék­mű­nél (képen lent). A Duna és a Szá­va össze­fo­lyá­sá­nál épült város a Hunya­di­ak korá­ban Magyar­or­szág­hoz tar­to­zott. Nevet­sé­ges, hogy manap­ság a szerb ide­gen­ve­ze­tők a kül­föl­di turis­ták­nak ezt az egész tör­té­ne­tet úgy mesé­lik, hogy „Hunya­di magyar kato­na volt, aki jött segí­te­ni a szer­bek­nek, hogy Belg­rá­dot a törö­kök­től meg­véd­hes­sék.” 1456-ban a vár kapi­tá­nya egyéb­ként Szi­lá­gyi Mihály volt. A dia­dal jelen­tő­sé­gét sem­mi sem mutat­ja híveb­ben, mint az, hogy tovább­ra is min­den dél­ben meg­kon­dul a harang­szó, amely – remél­he­tő­leg – nem hagy­ja feled­ni a vég­vá­ri hősök eré­nye­it.

A Szá­va part­ján talál­juk Köl­pényt (Kupi­no­vo), leg­dé­leb­bi vég­vá­ra­ink egyi­két. A ma már kizá­ró­lag szer­bek által lakott tele­pü­lés nyu­ga­ti végé­ben, a Fok nevű csa­tor­nán és egy zeg­zu­gos liget­er­dőn átkel­ve, kes­keny ösvé­nyen érjük el a közép­ko­ri kirá­lyi vár marad­vá­nya­it. Soha­sem talál­tunk vol­na ide, ha egy helyi fia­tal­em­ber nem kala­u­zol min­ket végig. E négy­szög­le­tes alap­raj­zú, sar­ka­in kerek bás­tyák­kal meg­erő­sí­tett vár első emlí­té­se 1384-ből maradt fenn. Tud­juk, hogy 1411-ig kirá­lyi vár volt s a király ekkor ado­má­nyoz­ta a Magyar­or­szá­gon befo­ga­dott szerb des­po­tá­nak, akik később fel-vet­ték a Köl­pé­nyi nevet. A várat 1521-ben a törö­kök bevet­ték, majd 1526-ban vég­leg török kéz­re került. Jelen­leg magán­te­rü­le­ten áll, egy mocsár (Obeds­ka bara) köze­pén.

A kölpényi romok
A köl­pé­nyi romok

Köl­pény vára érté­kes műem­lé­künk, ugyan­is évszá­za­do­kon keresz­tül fon­tos sze­re­pe volt a déli határ védel­mé­ben. Ennek elle­né­re a mai napig még fel sem tár­ták (!), folya­ma­to­san pusz­tul. Jó minő­sé­gű tég­la­fa­la­it kör­nyék­be­li lako­sok folya­ma­to­san bont­ják, mivel a bon­tott tég­lá­nak jó ára van Szer­bi­á­ban. (Csak nem ez a gaz­da­sá­gi „lehe­tő­ség” szül­te a dél­vi­dé­ki temp­lom­rom­bo­lá­sok esze­ment ötle­tét?)

Köl­pény­ből a haj­dan volt város, ma egy­sze­rű falu, Fal­kos­szom­bat­ja (Subo­tiš­te) érin­té­sé­vel tovább­in­dul­tunk azna­pi utol­só állo­má­sunk­ra, a magyar­lak­ta Mara­dék­ra (Mara­dik), ahol az Urbán csa­lád­nál volt szál­lá­sunk. Mara­dék neve az idők során egy­ben meta­fo­ri­kus értel­met is nyert: a ked­velt hie­de­lem sze­rint ez az egyet­len tele­pü­lés vészel­te át a török­dú­lást. A való­ság­ban Mara­dék már a közép­kor­ban is ezen a néven léte­zett, mai magyar lakói pedig több­nyi­re XIX. szá­za­di Bács megyei kiván­dor­lók utó­dai. Miköz­ben Mara­dék ere­de­ti­leg magyar több­sé­gű tele­pü­lés volt, a 2002-es nép­szám­lá­lás­kor össze­írt 2298 lako­sa közül már csak 552-en (24%) val­lot­ták magu­kat magyar­nak. A köz­ség magyar éle­tét a refor­má­tus egy­ház biz­to­sít­ja, hol­ott a mara­dé­ki magya­rok nagyobb része kato­li­kus. Ennek elle­né­re nincs magyar misé­zés a temp­lom­ban, sőt a falu hor­vát pap­ja követ­ke­ze­te­sen ellen­áll min­den ilyen irá­nyú törek­vés­nek. „A hor­vát, az két­szer rác” – ismer­ked­tünk meg a sze­rém­sé­gi magyar mon­dás­sal, ami tömö­ren és hűen vissza­ad­ja a déli végek való­sá­gát. S hogy ez a dia­ko­vá­ri püs­pök­ség­re mennyi­re igaz, bizo­nyít­ja, hogy a mara­dé­ki magya­rok ere­de­ti­leg mind kato­li­ku­sok vol­tak, csak éppen Jos­ip Juraj Stross­mayer hor­vát püs­pök ide­jén tér­tek át refor­má­tus hit­re, hogy anya­nyel­vü­ket az erő­sza­kos hor­vá­to­sí­tás­sal szem­ben meg­őriz­hes­sék. Szin­te hihe­tet­len, hogy a Szent Koro­na egyik orszá­gá­ban, az auto­nó­mi­á­val ren­del­ke­ző Hor­vát-Szla­vó­n­or­szág­ban a magyar helyi közös­sé­ge­ket ilyen táma­dá­sok érhet­ték 1920 előtt.

A környéken még működik a családi gazdálkodás
A kör­nyé­ken még műkö­dik a csa­lá­di gaz­dál­ko­dás

A magyar isko­lát a titoi „tole­ráns nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ka” jegyé­ben a 70-es évek­ben bezár­ták, azóta most elő­ször adó­dott lehe­tő­sé­ge a tanu­lók­nak magyar isko­lá­ba jár­ni: egy isko­la­busz szál­lít­ja a kis­di­á­ko­kat az egyik újvi­dé­ki isko­lá­ba. A falu fia­tal refor­má­tus lel­ké­sze, Halász Dáni­el sok küz­de­lem árán lét­re­hoz­ta Mara­dék magyar óvo­dá­ját, aho­vá kilenc kis­gyer­mek jár. A táv­la­ti ter­vek között sze­re­pel egy magyar szór­vány­köz­pont és egy magyar isko­la lét­re­ho­zá­sa. Ez itt Mara­dé­kon a 24. órá­ban való­sul­hat meg: a fia­ta­lok egy része még sze­ren­csé­re magyar anya­nyel­vű. Magyar isko­la nél­kül ez a hely­zet akár néhány éven belül meg­vál­toz­hat.

Más­nap reg­gel elkö­szön­tünk mara­dé­ki házi­gaz­dá­ink­tól, és tovább­in­dul­tunk a köze­li Sát­ros­ra, avagy ismer­tebb nevén Sat­rincá­ra (Šat­rin­ci). Négy­száz lako­sá­nak két­har­ma­da mai napig magyar. Talál­koz­tunk a helyi magyar szer­ve­zet, a Pető­fi Sán­dor Műve­lő­dé­si Egye­sü­let elnö­ké­vel, Biri­nyi Mar­git­tal és csa­lád­já­val. Saj­nos, a gye­re­kek már ebben a falu­ban is egy­re rosszab­bul beszé­lik anya­nyel­vü­ket. Sát­ros­tól dél­re talál­juk az alig száz­lel­kes, három­ne­gyed rész­ben magya­rok lak­ta Dob­ra­dót, Sze­rém­ség másik magyar több­sé­gű hely­sé­gét. Mara­dék és ez a két falu jelen­ti nap­ja­ink­ban a sze­rém­sé­gi magyar szór­vány utol­só nyelv­szi­ge­tét. Annak elle­né­re, hogy itt hor­vá­tok egy­ál­ta­lán nem élnek, hor­vá­tul kény­te­le­nek hall­gat­ni az Isten igé­jét. Hiszünk abban, hogy ez a vidék nem vész el szá­munk­ra vég­képp. Talán biz­ta­tó lehet a helyi közös­ség föld­sze­re­te­te, önfenn­tar­tás­ra való képes­sé­ge. Sehol a Kár­pát-meden­cé­ben annyi min­ta­sze­rű csa­lá­di gaz­da­sá­got nem lát­tunk ugyan­is, mint a Dél­vi­dé­ken – és külö­nö­sen a Sze­rém­ség­ben.

Sátroson, a Birinyi-családdal (b) és Dobradón (j)
Sát­ro­son, a Biri­nyi-csa­lád­dal (b) és Dob­ra­dón (j)

Sátros/Satrinca és Dob­ra­dó között talál­juk Bánk­pusz­tát (Ban­kov­ci), a közép­ko­ri Bánk­fal­va előd­jét. Tudo­má­sunk sze­rint ez az egyet­len tele­pü­lés, amely a Kato­na József által meg­éne­kelt Bánk bán­ról kap­ta nevét. Kár, hogy nap­ja­ink­ban lakat­lan pusz­ta­ság. Koráb­ban magyar hely­nek szá­mí­tott a szom­szé­dos Szol­nok (Žark­o­vi­ca) is – 1910-ben még lako­sa­i­nak több mint 80%-a magyar volt. Itt magya­rok­kal ugyan nem talál­koz­tunk, de a helyi szer­bek kész­sé­ge­sen elmond­ták, hogy öt-hat magyar csa­lád még min­dig él a falu­ban.

Ürög (Irig) han­gu­la­tos kis­vá­ros a Tar­cal-hegy­ség déli lej­tő­jén, több kisebb patak­völgy talál­ko­zá­sá­nál, az Újvi­dé­ket a Szá­ván túli Sza­báccsal (Šabac) össze­kö­tő főút­vo­nal men­tén. Csak­nem ötezer lako­sa közül majd­nem négy­szá­zan máig magyar­nak vall­ják magu­kat. Saj­nos, egy­re hal­vá­nyabb erre­fe­lé a magyar jelen­lét. A gyer­me­kek itt már nem tud­nak magya­rul, egye­dül a sír­fel­ira­tok és az egy­re inkább tor­zu­ló, hor­vá­to­so­dó csa­lád­ne­vek emlé­kez­tet­nek az ere­det­re.

Meglepetés a szórványban: kétnyelvű közúti tábla. Jobbra Ürög, háttérben a Tarcallal
Meg­le­pe­tés a szór­vány­ban: két­nyel­vű köz­úti táb­la.
Jobb­ra Ürög, hát­tér­ben a Tar­cal­lal

Red­nek (Vrd­nik) bányász­te­le­pü­lés Ürög­től nyu­gat­ra, a Tar­cal déli lej­tő­jén a Kutas-patak (Kudoš) völ­gyé­ben. Várát 1315-ben a kalo­csai érsek tulaj­do­na­ként emlí­tik első­ként. Fel­te­he­tő, hogy már akkor a bányá­sza­ti tevé­keny­ség védel­mét szol­gál­ta. A török ezt a várat is 1526-ban száll­ta meg, addig meg­sza­kí­tás nél­kül a kalo­csai érsek­sé­gé volt. A vár viszony­lag jó álla­pot­ban maradt meg: pat­kó ala­kú tor­nya és vár­fa­lai ma is áll­nak a tele­pü­lés észa­ki hatá­rá­ban, a Tar­cal-hegy­ség egyik ormán. A XIX. szá­zad­ban szén­bá­nyá­ja szá­mos magyar csa­lá­dot von­zott ide a Kár­pát-meden­cé­ből. 1910-ben a tele­pü­lés­nek magyar több­sé­gű részei is vol­tak. Ma három­ezer lako­sa közül keve­sebb mint szá­zan magya­rok. A red­ne­ki váron kívül néhány szá­zad­for­du­lós épü­le­tet lát­ha­tunk még a bányász­te­le­pü­lés utcá­in, nem is beszél­ve az erre­fe­lé elma­rad­ha­tat­lan pra­vo­szláv kolos­tor­ról. Érté­kes a MÁV épít­tet­te vas­út­ál­lo­más. Red­nek mel­lett talál­juk Rév­át (Rivi­ca), a híres és ma is élő Révay csa­lád ősi fész­két. Árpád-kori várá­nak marad­vá­nya­it hiá­ba keres­tük, a falu leg­idő­sebb lakói sem tud­nak arról, hogy itt vala­ha vár állott vol­na. Nem hiá­ba, ez a népes­ség már nem ugyan­az a népes­ség…

Rednek vasútállomása és vára
Red­nek vas­út­ál­lo­má­sa és vára

Mara­dék kör­nyé­két elhagy­va dél­nek for­dul­tunk, hogy fel­ke­res­sük a Szá­va-vidék elfe­le­dett magyar­ja­it. Még három falu­ban élnek itt magya­rok, köz­vet­le­nül az ezer­éves határ­nál – ez a három tele­pü­lés Nyék (Nikin­ci), Her­kó­ca (Hrt­kov­ci) és Fény­be­rek (Pla­tiče­vo). A sze­rém­sé­gi Nyék – ahogy a helyi­ek neve­zik: Nyé­kin­ca – a haj­da­ni Nyék törzs leg­dé­leb­bi szál­lás­te­rü­le­te volt. Ennek elle­né­re a vidék fok­gaz­dál­ko­dás­ból élő közép­ko­ri magyar lakos­sá­ga tel­je­sen meg­sem­mi­sült. A XVIII. szá­zad­ban kato­li­kus albá­nok (kli­men­tek) köl­töz­tek ide, aki­ket a dia­ko­vá­ri egy­ház­me­gye poli­ti­ká­ja nap­ja­ink­ra elhor­vá­to­sí­tott. A helyi magyar­ság a MÁV Árpa­tar­tó (Ruma) – Sza­bács (Šabac) vas­út­vo­na­lá­nak épí­té­se­kor tele­pe­dett le a Szá­va men­ti fal­vak­ban, az épít­ke­zé­se­ken ugyan­is szük­ség volt kubi­kus mun­ka­erő­re. Ami­kor a mara­dé­ki magyar hívek egy része Stross­mayer püs­pök magyar­el­le­nes intéz­ke­dé­sei elől mene­kül­ve refor­má­tus hit­re tért, több nyé­ki csa­lád is követ­te őket. A hor­vát papok hoz­zá­ál­lá­sa azóta sem vál­to­zott: szin­te kikö­zö­sí­tik azo­kat, akik ten­ni is sze­ret­né­nek a magyar meg­ma­ra­dá­sért. Mivel magyar nyel­vű mise tovább­ra sincs, néhány kato­li­kus eljár a refor­má­tus isten­tisz­te­le­tek­re is, hogy magya­rul is hall­has­sa Isten igé­jét.

Nyék az 50-es éve­kig magyar több­sé­gű tele­pü­lés volt. A magyar isko­la fel­szá­mo­lá­sá­val a magya­rok lélek­szá­ma és ará­nya roha­mo­san csök­ke­ni kez­dett. A dél­szláv hábo­rú során a magya­rok itt és a szom­szé­dos Her­kó­cán is üldöz­te­tést szen­ved­tek. 2002-ben 2216 lako­sá­ból már csak 264-en (12%) val­lot­ták magu­kat magyar­nak. Idő­köz­ben a refor­má­tus közös­ség rend­kí­vül meg­fo­gyat­ko­zott, ám romos temp­lo­muk sze­ren­csé­re meg­me­ne­kült a pusz­tu­lás­tól; az épü­let falai ma a Szá­va men­ti magyar élet­nek adnak helyet: itt ala­kult meg 2002-ben a Pető­fi Sán­dor Magyar Műve­lő­dé­si Egye­sü­let. Az egye­sü­let veze­tői, Gude­lye­vity Anna és Hege­dűs János, vala­mint szer­ve­ző tag­jai nagy sze­re­tet­tel fogad­ták a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­gét. A helyi magyar nép­tánc­cso­port is fel­lé­pett érke­zé­sünk híré­re. Kár, hogy a magyar fia­ta­lok egyi­ke sem tud magya­rul egy szót sem.

Hegedűs János nagyszülei sírjánál (b). A nyéki gyerekek egy szót sem értenek magyarul (j)
Hege­dűs János nagy­szü­lei sír­já­nál (b).
A nyé­ki gye­re­kek egy szót sem érte­nek magya­rul (j)

Úgy vél­jük, Sze­rém vár­me­gye vala­ha átnyúlt a Szá­va túl­só part­já­ra is. Ezt a tájat neve­zik közép­ko­ri for­rá­sa­ink Túl­só-Sze­rém­ség­nek, amely­nek leg­je­len­tő­sebb hely­sé­ge Sza­bács (Šabac). A város közép­pont­já­tól néhány perc sétá­ra, a sza­bad­strand mel­lett talál­juk a régi várat, törö­k­el­le­nes küz­del­me­ink másik fon­tos hely­szí­nét. 1476-ban Mátyás király a bosz­ni­ai pasa által épí­tett erős­sé­get újból Magyar­or­szág­hoz csa­tol­ta és meg­erő­sí­tet­te. Ezt a nagy ese­ményt örö­kí­tet­te meg Sza­bács via­da­la című nyelv­em­lé­künk, a leg­ré­gibb, ere­de­ti for­má­já­ban fenn­ma­radt magyar his­tó­ri­ás ének: „Ma immár őéret­tek imád­jonk, / Afe­lett Isten­nek nagy hálát adjonk, / Min­den­ne­mő nagy sok jóté­te­lé­ről, / És erős Sza­bács meg­vé­te­lé­ről; / Ki alatt volt nép­nek válo­ga­tot­ta, / Dol­gát men­den ment vitéz tar­tot­ta. / Kit meg nem mond­hat embe­ri állat, / Mely nagy har­co­lás volt Sza­bács alatt!” 1492-ben Sza­bács­vár ellen­állt a török­nek, akik csak 1521-ben, keser­ves ost­rom árán tud­ták beven­ni. A város és kör­nyé­ke kisebb-nagyobb meg­sza­kí­tá­sok­kal egé­szen 1867-ig török kézen volt, azóta Szer­bi­áé. Hege­dűs János bácsi­val, a nyé­ki Pető­fi Sán­dor Kul­tu­rá­lis Egye­sü­let veze­tő­jé­vel fel­ke­res­tük ezt a régi emlék­he­lyet és fejet haj­tot­tunk a vég­vá­ri vité­zek hős­tet­tei előtt.

Her­kó­ca köz­pont­já­ban elha­gya­tot­tan, ren­de­zet­le­nül pusz­tul az egy­ko­ri Juli­án-isko­la épü­le­te. A helyi lako­sok sze­re­tet­tel emlé­kez­nek vissza a régi taní­tók­ra. A bosz­ni­ai mene­kül­tek­kel három és fél­ezer fős­re duz­zasz­tott falu lakói közül vala­mi­vel több mint három­szá­zan magya­rok. Her­kó­cán ere­de­ti­leg a hor­vá­tok vol­tak több­ség­ben, a dél­szláv hábo­rú ide­jén azon­ban men­ni­ük kel­lett, így ma csak két­száz­öt­ve­nen van­nak. A szerb kegyet­len­ke­dé­sek emlé­ke mai napig kísért, s ez béní­tó­lag hat a magyar kez­de­mé­nye­zé­sek­re is. Magyar nyel­vű mise itt sincs, hor­vá­tul zaj­lik a hit­élet, akár­csak a köze­li Fény­be­re­ken (Pla­tiče­vo). Közel három­ezer lako­sa közül keve­sebb, mint két­száz magyar, akik leg­in­kább a haj­da­ni Pető­fi Sán­dor utcá­ban lak­nak.

Balra: közös kép a nyéki Petőfi-egyesület tagjaival. Jobbra: egy herkócai asszony az egykori Julián-iskola épületével
Bal­ra: közös kép a nyé­ki Pető­fi-egye­sü­let tag­ja­i­val.
Jobb­ra: egy her­kó­cai asszony az egy­ko­ri Juli­án-isko­la épü­le­té­vel
Szabácsvár, háttérben a Szávával
Sza­bács­vár, hát­tér­ben a Szá­vá­val

Kirán­du­lá­sunk utol­só nap­ján Hege­dűs János bácsi veze­té­sé­vel Szá­va­szent­de­me­ter­re, a Sze­rém­ség min­den­ko­ri köz­pont­já­ba utaz­tunk. Ez a Kár­pát-meden­ce leg­ré­geb­bi váro­sa: már a róma­i­a­kat meg­elő­ző­en léte­zett s azóta folya­ma­to­san lakott hely. Az óko­ri Sir­mi­um­ból lett a későb­bi Sze­rém­vár, ame­lyet a közép­kor­tól inkább Szá­va­szent­de­me­ter­nek hív­tak. (Ere­de­ti­leg két külön­bö­ző, egy­más­hoz köze­li város olvadt egy­be). A Sze­rém­ség neve is a Sir­mi­um név­alak­ból ered. Han­gu­la­tos XIX. szá­za­di bel­vá­ro­sa és a fel­tárt római kori marad­vá­nyo­kat bemu­ta­tó múze­u­ma teszi érde­kes­sé ezt a negy­ven­ezer lako­sú közép­vá­rost. Saj­nos, múze­u­má­nak kiál­lí­tott anya­gá­ból a tel­jes közép­kor kima­radt, így kuta­tá­sa­ink­hoz alig nyúj­tott segít­sé­get. A város­ban még min­dig ötszáz magyar lakik, ám – anya­nyelv­ápo­lás és magyar nyel­vű hit­élet hiá­nyá­ban – már a magyar egye­sü­let veze­tői se mind tud­nak magya­rul. A Szá­va part­ján búcsút vet­tünk nem­csak a Sze­rém­ség köz­pont­já­tól, hanem Hege­dűs János bácsi­tól is, aki­ben a haj­da­ni vég­vá­ri hősök mél­tó utód­já­ra lel­tünk. Innen utun­kat a nyu­gat-sze­rém­sé­gi Marót vára és közép­ko­ri temp­lo­ma felé foly­tat­tuk.

Balra a mai, jobbra a feltételezett középkori Szerémvár, azaz Szávaszentdemeter
Bal­ra a mai, jobb­ra a fel­té­te­le­zett közép­ko­ri
Sze­rém­vár, azaz Szá­va­szent­de­me­ter

Marót (Moro­vić) a mai Sze­rém­ség nyu­ga­ti részén, a Báza (Bos­ut) és Sztud­va (Stud­va) folyók part­ján, a Báza­köz­ben talál­ha­tó. Nem volt ez min­dig így: koráb­ban Sze­rém vár­me­gye jóval kisebb terü­le­tű volt, mint a mai Sze­rém­ség. Marót és kör­nyé­ke már a szom­szé­dos, szin­tén régi, ám Mária Teré­zia által 1764-ben eltö­rölt Val­kó vár­me­gyé­hez tar­to­zott. Nagyobb része és egy­ko­ri szék­he­lye, Val­kó­vár (Vuko­var) ma hor­vát terü­le­ten fek­szik. Leg­fon­to­sabb neve­ze­tes­sé­ge közép­ko­ri, XIII. szá­za­di román-góti­kus Bol­dog­sá­gos Szűz-temp­lo­ma, amely a magyar­or­szá­gi lébé­nyi vagy az erdé­lyi őral­ja­bol­dog­fal­vi temp­lo­mok­hoz hason­ló jelen­tő­sé­gű. Már a tatár­já­rás előtt is állt, így ez a dél­vi­dé­ki temp­lom­épí­té­szet leg­ré­gibb emlé­ke. Mai alak­ját a Maró­ti­ak jóvol­tá­ból XV. szá­zad elei bőví­té­se során nyer­te. Nyolc­szög ala­kú tor­nyán lőré­sek figyel­he­tők meg, s arról is tudunk, hogy ere­de­ti­leg sán­cok vet­ték körül. 1414-ben a pápa pré­post­ság­gá nyil­vá­ní­tot­ta. Az erő­dí­tett temp­lom fenn­ma­ra­dá­sa annak köszön­he­tő, hogy Maró­tot min­den irány­ból mocsa­rak veszik körül. Ennek elle­né­re sokat szen­ve­dett: több­ször fel­dúl­ták, fel­éget­ték. Bár a falu­ban a magyar népes­ség­re már csak a csa­lád- és dűlő­ne­vek emlé­kez­tet­nek, jó len­ne ezt a temp­lo­mot is vég­re szá­mon tar­ta­ni. Ahogy az egyik fal­be­li hor­vát ben­nün­ket foga­dott: „Ezt a temp­lo­mot még ti épí­tet­té­tek.”

A maróti erődített templom (b) és a várrom (j)
A maró­ti erő­dí­tett temp­lom (b) és a vár­rom (j)

Marót a híres, Zsig­mond király korá­ban hatal­mas Maró­ti csa­lád köz­pont­ja volt. Hunya­di-kori vára a két folyó talál­ko­zá­sá­nál talál­ha­tó. Romok­ban hever, máig fel­tá­rat­lan, terü­le­te magán­tu­laj­don, tete­jén lakott csa­lá­di házak áll­nak. Első emlí­té­se 1456-ból való, akkor Maró­ti János bán tulaj­do­na volt. A török elle­ni véde­ke­zés jegyé­ben épült. A Maró­ti-csa­lád 1476-ban bekö­vet­ke­zett kiha­lá­sá­val a vár vissza­szállt a király­ra. 1484-ben már Cor­vin Jáno­sé. A török csak 1538-ban tud­ta beven­ni.

Követ­ke­ző s egy­ben utol­só sze­rém­sé­gi állo­má­sunk a Duna jobb part­ján, a Tar­cal nyu­ga­ti nyúl­vá­nya­in, immá­ron hor­vát terü­le­ten talál­ha­tó Újlak (Ilok) város­ka volt. Az Újla­ki­ak ősi fész­ke ere­de­ti­leg – Marót­hoz hason­ló­an – szin­tén Val­kó vár­me­gyé­hez tar­to­zott. A közép­kor­ban hol Val­kó, hol Sze­rém megyé­ben talál­juk. Azért dön­töt­tünk ennek a tör­té­ne­ti­leg rend­kí­vül fon­tos város­nak a Sze­rém­ség­ről szó­ló dol­go­zat­ban való tár­gya­lá­sa mel­lett, mivel kul­túr­tör­té­ne­ti­leg sok­kal inkább ehhez a táj­hoz tar­to­zott. A tele­pü­lés hatá­rá­ban ter­met­tek ugyan­is a leg­jobb minő­sé­gű sze­ré­mi borok. Oláh Mik­lós esz­ter­go­mi érsek írja 1536-ban: Újlak a Sze­rém­ség­ben fek­szik, ez a fővá­ro­sa, ben­ne a buda­i­hoz hason­ló fek­vé­sű, kirá­lyi épü­le­tek­kel. A hely­sé­get 1283-ban Wylak (Újlak) néven emlí­tik elő­ször. Várá­ról 1364-ben hal­lunk első­ként. A Duna fölé maga­so­dó fenn­sí­kon a közép­kor­ban fon­tos város jött lét­re: a XVI. szá­zad­ra már tíz­ez­res nagy­ság­ren­dű lakos­ság­szá­má­val a kora­be­li Magyar­or­szág egyik leg­na­gyobb váro­sa volt. Innen szár­ma­zik egyik leg­ér­té­ke­sebb, fenn­ma­radt jog­tör­té­ne­ti for­rá­sunk, Újlak város jog­köny­ve 1525-ből. A város kele­ti felén, a fenn­sík leg­ma­ga­sabb részén a feren­ces kolos­tor és a hoz­zá tar­to­zó temp­lom áll. Itt halt meg 1456-ban Kapiszt­rán János itá­li­ai feren­ces szer­ze­tes, kivá­ló szó­nok és hit­té­rí­tő, Nán­dor­fe­hér­vár hőse. A páter holt­tes­tét mint erek­lyét soká­ig a temp­lom­ban őriz­ték, ám a törö­kök elől máig isme­ret­len hely­re rej­tet­ték el. Kapiszt­rán cso­dá­i­nak kéz­ira­tá­ból tud­juk a kora­be­li utcák és pol­gá­rok neve­it. S ami érde­kes: ez utób­bi­ak a város szin­te homo­gén magyar népes­sé­gé­ről tanús­kod­nak. Nem­ze­ti nagy­lé­tünk ide­jén olyan köz­te­rü­le­tek vol­tak Újla­kon, mint Szent Lász­ló utca, Szent Péter utca, Halá­szok utcá­ja, Kis faze­ka­sok utcá­ja, Pozse­gai utca.

Újlak középkori városfalai (b) - A Kapisztrán-templom (j)
Újlak közép­ko­ri város­fa­lai (b)
A Kapiszt­rán-temp­lom (j)
A templom belső, neogótikus hajója (b) - Az Odeschalchi-kastély klasszicista homlokzata mögött az Újlakiak reneszánsz palotája rejtőzik
A temp­lom bel­ső, neo­gó­ti­kus hajó­ja (b)
Az Odeschal­chi-kas­tély klasszi­cis­ta hom­lok­za­ta
mögött az Újla­ki­ak rene­szánsz palo­tá­ja rej­tő­zik (j)

A város 1526-tól 1687-ig volt török kézen, mialatt a sze­rém­sé­gi szan­dzsák szék­he­lye volt. Ezt köve­tő­en az Odeschal­chi csa­lád sze­rez­te meg. Újlak a pla­tó tete­jé­re épült erő­dí­tett város­ból (Fel­ső­vá­ros) és a hegy lábá­hoz tele­pült, szin­tén fal­lal körül­vett vár­al­já­ból (Alsó­vá­ros) áll. Előb­bi a ma is lát­ha­tó újla­ki vár, ugyan­is az Újla­ki­ak saját vára nem maradt fenn. A város­fa­lak annak elle­né­re impo­záns lát­ványt nyúj­ta­nak, hogy az erős­ség nagy részét III. Károly paran­csá­ra elbon­tot­ták, hogy a péter­vá­ra­di vár épí­té­sé­hez ezál­tal is épí­tő­anya­got nyer­je­nek. A város­fa­la­kon belü­li leg­fon­to­sabb műem­lé­kek a temp­lo­mok közül egye­dü­li­ként fenn­ma­radt, 1468-ban épült és 1906-ban neo­gó­ti­kus stí­lus­ban átala­kí­tott Kapiszt­rán-temp­lom (a közép­kor­ban Szűz Mária-temp­lom) és az újla­ki­ak rene­szánsz palo­tá­já­ból kiala­kí­tott Odeschal­chi-kas­tély. A temp­lom­ban ma is lát­ha­tók Újla­ki Mik­lós és Újla­ki Lőrinc már­vány sír­kö­vei. Nap­ja­ink­ban 7000 lako­sa közül mint­egy szá­zan magya­rok.

Vissza­fe­lé jövet meg­áll­tunk Bács város rene­szánsz tég­la­vá­rá­nál, a Dél­vi­dék egyik leg­je­len­tő­sebb magyar műem­lé­ké­nél, hogy meg­te­kint­hes­sük alkot­mány­vé­dő köz­jo­gi har­ca­ink „temp­lo­mát.” A bácsi várat a huma­nis­ta művelt­sé­gű Vár­dai Ist­ván kalo­csai érsek épít­tet­te 1458 és 1462 között. Egyi­ke azon emlék­he­lye­ink­nek, aho­vá min­den magyar­nak még éle­té­ben illik eljut­nia egy­szer.

Bács váránál – Bács megye szívében
Bács várá­nál – Bács megye szí­vé­ben

Mint lát­hat­tuk, a Sze­rém­ség tele van olyan magyar emlé­kek­kel, ame­lyek­kel talán évszá­za­dok óta nem fog­lal­koz­tunk. Ennek meg is lát­szik az ered­mé­nye. A belg­rá­di par­la­ment 2003-ban a Tar­cal-hegy­sé­get (Fruš­ka Gora) szerb nem­ze­ti hegy­ség­gé nyil­vá­ní­tot­ta az itt talál­ha­tó, a (szerb) hagyo­má­nyok sze­rint közép­ko­ri ala­pí­tá­sú, a lele­tek és for­rá­sok alap­ján XVIII. szá­zad­ra kel­tez­he­tő pra­vo­szláv kolos­to­rok­ra való tekin­tet­tel. Az nem vitás, hogy ezt a vidé­ket már nem lehet töb­bé kizá­ró­lag magyar táj­ként fel­fog­ni: leg­jobb eset­ben egy „közös” stá­tuszt sze­rez­he­tünk haj­da­ni déli vár­me­gyénk­nek. A nem­ze­ti örök­ség­po­li­ti­ká­nak is ezt a stra­té­gi­át kell követ­nie a Sze­rém­ség­gel kap­cso­lat­ban: min­dent meg kell ten­ni az itt meg­lé­vő egyes műem­lé­kek magyar jel­le­gé­nek fenn­tar­tá­sa érde­ké­ben. Erre a leg­jobb mód­szer, ha a magyar állam szer­vei útján részt vesz a fel­tá­rás és állag­meg­óvás mun­ká­la­ta­i­ban. Mint ahogy ezt Dom­bó (Rako­vac) monos­to­ra ese­té­ben lát­hat­tuk, az elkép­ze­lés műkö­dő­ké­pes. Sür­gő­sen el kel­le­ne érni a szer­bek­kel közö­sen Sza­lán­ke­mén, Köl­pény, Marót és Red­nek vára­i­nak fel­tá­rá­sát. Expe­dí­ci­ót kell indí­ta­ni annak érde­ké­ben, hogy az eltűnt, tör­té­ne­ti­leg doku­men­tált közép­ko­ri várak (pl. Réva, Cse­rög) elő­ke­rül­je­nek. Egyéb­ként sem árta­na, ha készül­ne egy lel­tár a Sze­rém­ség­ben még fel-fel­buk­ka­nó romok­ról. Ez a mun­ka azon­ban a magyar állam pénz­ügyi és szak­mai segít­sé­ge nél­kül elvé­gez­he­tet­len.

Összes­sé­gé­ben elé­ge­det­tek vagyunk a sze­rém­sé­gi szór­vány­ban tett láto­ga­tá­sunk­kal, azt min­den szem­pont­ból sike­res­nek tart­juk. Meg­ta­lál­tunk elve­szett­nek hitt, régi műem­lé­ke­ket, ame­lyek közül a sza­lán­ke­mé­ni kolos­tor­rom szá­mít­hat – remé­nye­ink sze­rint – nagyobb érdek­lő­dés­re. Szá­mos tör­té­nel­mi magyar nevet sike­rült újjá­élesz­te­nünk, több rej­tély­re választ adnunk. S remél­jük, ezál­tal is köze­lebb hoz­tunk támo­ga­tó­ink­hoz, beszá­mo­ló­ink olva­só­i­hoz néhány olyan dél­vi­dé­ki magyar műem­lé­ket, ame­lye­ket a magyar közön­ség mél­tat­la­nul elfe­le­dett. Bízunk ben­ne, sokan ked­vet kap­nak ahhoz, hogy útra kel­je­nek és elza­rán­do­kol­ja­nak ezek­hez a tör­té­nel­mi erek­lyék­hez. Végül pedig fel­ál­lí­tot­tuk a sze­rém­sé­gi magyar kon­ti­nu­i­tás elmé­le­tét, ami ter­mé­sze­te­sen még továb­bi bizo­nyí­tást igé­nyel. Ennek lénye­ge, hogy a túl­élő magyar föld­raj­zi nevek nagy szá­ma alap­ján arra a fel­té­te­le­zés­re jutot­tunk, hogy a török hódí­tás és az azt köve­tő hábo­rús ese­mé­nyek nem tün­tet­ték el nyom nél­kül a Sze­rém­ség magyar népes­sé­gét.

Bár alig néhány napos láto­ga­tá­sun­kat a tel­jes­ség igé­nyé­nek szán­dé­ká­val szer­vez­tük, min­den még­sem fért bele ilyen kevés idő­be. Vigasz­ta­ló, hogy ami kima­radt – pél­dá­ul a zimo­nyi ezred­évi Hunya­di-emlék­mű – nem elve­szett emlék, sze­ren­csé­re több tagunk magán­úton járt eze­ken a helye­ken.

A tanul­má­nyi kirán­du­lás a Múlt, Jelen, Jövő Ala­pít­vány támo­ga­tá­sá­val való­sult meg. Az út továb­bi tapasz­ta­la­ta­it egy szak­mai igé­nyű tanul­mány­ban fog­juk össze­gez­ni. Ezúton is köszö­ne­tet mon­dunk a sze­rém­sé­gi magyar közös­sé­gek­nek a szí­vé­lyes ven­dég­lá­tá­sért, vala­mint a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge azon bará­ta­i­nak, akik anya­gi támo­ga­tá­suk­kal segí­tet­ték utunk meg­va­ló­su­lá­sát.

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. augusztus 17.