Beszámoló egyesületünk délvidéki útjáról

„Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.”
(Wass Albert)

A bebarangolt részek
A bebarangolt részek

A Magyar Patrióták Közössége 2014. július 22-25. között a Szent István-i Magyarország déli végvidékén, a Szerémségben járt. Ezt a ma Szerbiához tartozó, korábban magyar vármegyeként létező tájat a Duna és Száva folyók közén, Újvidéktől délre találjuk. Északi és keleti határa a Duna, délről a Száva választja el Ó-Szerbiától, nyugatról a néhai Valkó vármegye területe határolja. A középkorban itt termett Mátyás király kedvenc bora, a szerémi, itt született az első magyar bibliafordítás, itt zajlottak dicső végvári küzdelmek. Mégis, napjainkban ez a török világban és azt követően sokat szenvedett vidék szinte ismeretlen a magyar olvasók előtt, pedig a Tarcal-hegység dimbes-dombos lejtői nemcsak szép magyar hangzású földrajzi neveket, hanem ősi településeket, régi vár- és templomromokat rejtegetnek. A Magyar Patrióták Közössége magára vállalta azt a feladatot, hogy a Szerémség magyar emlékeit felkeresse, létükről s állapotukról jelentést készítsen. Ez a rövid beszámoló mintegy beharangozója kíván lenni annak a későbbi tanulmánynak, amely a magyar szemmel bebarangolt Szerémségről fog szólni.

Azért is különleges ez a vidék, mivel hajdani magyar lakossága a törökdúlás évszázadai és az azt követő viszontagságok alatt teljesen kipusztult. Az oszmán megszállók kiűzését követően a vidék szerbekkel, horvátokkal és németekkel telepíttetett újjá, később pedig kisebb számban magyarok is szivárogtak ide. Azóta az itt élő kevés magyar alapvető intézmények (magyar iskola, magyar nyelvű szentmise) nélkül éli sanyarú életét a régmúlt aranykor omladozó emlékeinek árnyékában. A történelmen már nem tudunk változtatni, az ugyanakkor különösen fájó, hogy ezeknek az ősi falvaknak magyar nevét még térképeink sem jegyezték meg.  (Mi ennek ellenére döntöttünk a magyar helynévanyag felélesztése és használata mellett.) Ahogy Domonkos László író fogalmazott: a Szerémség a Magyar Atlantisz.

Szerémségi táj – Szőlőtőkék, háttérben a Tarcal-hegység
Szerémségi táj – Szőlőtőkék, háttérben a Tarcal-hegység

A kirándulás első napján, július 22-én – a nándorfehérvári diadal 558. évfordulóján – megtekintettük a Duna és a Tisza összefolyásával szemben épült valamikori város, Szalánkemén (Slankamen) várát. Ez a település fontos szerepet játszott a nándorfehérvári diadal idején: 1456. július 14-én Hunyadi seregei itt győzték le a Dunán folyami zárat alkotó török hajóhadat. A Hunyadiak alatt kiépült vár a valamikor itt állott római kori erősség, Acumincum romjaira épült. Megtaláltuk a település másik középkori emlékét is, amely vélhetőleg a hajdani premontrei, esetleg pálos kolostor maradványa.

1691. augusztus 9-én a település fölötti löszhegyháton zajlott le a híres szalánkeméni csata, amely a Lajos bádeni őrgróf vezette keresztény sereg török feletti győzelmével végződött. A csatában esett el Zrínyi Ádám magyar zászlósúr, Zrínyi Miklós egyetlen fia. Emlékére koszorút helyeztünk el a csata 200. évfordulója alkalmából 1891-ben átadott, 12 méter magas német nyelvű obeliszknél.

Szalánkemén várában
Szalánkemén várában
Koszorúzás a szalánkeméni csata emlékművénél
Koszorúzás a szalánkeméni csata emlékművénél

A Szerémség északkeleti szegletének kisebb falvaiban a népi építészet emlékeit, azok magyar szimbolikával való lehetséges kapcsolatát kutattuk. Kercsed (Krčedin) /más magyar névváltozatai: Keresd, Kerecsend/ és Becska (Beška) még bővelkedik ilyen, valószínűleg telepítéskori típustervek alapján épült parasztházakban. Szalánkeménben és Kerecsenden már nem élnek magyarok, ellenben Becska hatezer lakosa közül még 130 magyar. Itt hajdanán református templom is állt, ám mi hiába kerestük: a helyiek elmondása szerint tíz-húsz évvel ezelőtt lebontották… (Jellemző, hogy a magyar források erről a templomról még csak nem is tudnak!)

A dombói apátság romjai
A dombói apátság romjai

Délután felkerestük a Tarcal-hegység (Fruška Gora) egyik északi, Duna felé futó völgyében rejtőző Dombó (Rakovac) középkori bencés apátságának romjait. Alig néhányan tudják, hogy ez volt hajdanán Dél-Magyarország legfontosabb korai monostortemploma – ami nem csoda, hiszen egészen a 60-as évek közepéig a szerb szakemberek római kori romoknak nézték a műemléki együttest. Dombón kellemes meglepetés ért minket: az apátság feltárása és állagmegóvása már megkezdődött, méghozzá magyar-szerb határon átnyúló közös program keretében. Ez garancia lehet arra, hogy az 1237-ben már létezett monostor ne váljon „kultúrarablás” áldozatává (korábban ugyanis szerb művészettörténészek megpróbálták „ortodoxosítani”). A török elleni védekezés jegyében megerősített, majd elhagyott Szent György apátsági templom és a hozzá tartozó rendház még romjaiban is impozáns látványt nyújt. Legépebben megmaradt része az altemplom. Újvidék ide mindössze fél óra, érdemes tehát Dombóra elutazni és az elmúlásról elmélkedni.

Dombó és Pétervárad között találjuk a középkorban pezsgő szellemi központot, Kamanc (Sremska Kamenica) városát. Tamás és Bálint deákok, a magyarországi huszitizmus képviselői itt kezdték el az első magyar Bibliát megírni, amelyet végül az általuk alapított moldvai Huszvárosban fejeztek be. Valahogy kimaradt nemzeti emlékezetünkből, hogy a XV. század első felében milyen komoly hatást gyakorolt a huszitizmus Magyarország népére. Itthoni követői felemelték szavukat az anyanyelvi hitélet bevezetése érdekében. Küldtek Rómából egy Marchiai Jakab nevű ferences hittérítőt, aki a lehető legdrasztikusabb tettekkel ért el nagy hittérítői sikereket. Eszköztárából az eretnek halottak sírból való kivetése sem hiányzott. Ennek az inkvizíciónak lett a következménye az, hogy Dél-Magyarországról – elsősorban a Szerémségből – több mint tizenöt ezren elmenekültek Moldvába. Történészek szerint az inkvizítor tevékenysége felért egy népirtással. Magyarországon szerzett érdemeire tekintettel előbb boldoggá (1624), majd 1726-ban szentté avatták. Ma Kamanc jellegtelen szerémségi kisváros, hajdani fényes múltjára semmi sem emlékeztet.

Első nap szállásunk nem a Szerémségben, hanem a Bács megyei Temerinben volt. Temerin (középkori magyar nevén Tömöri) a Szerémséghez legközelebb eső magyar jellegű település. A hajdan színmagyar mezővárosba több ezer boszniai szerb menekültet telepítettek be, így ma lakosai kb. fele-fele arányban magyarok és szerbek. A határában felépített lakótelepek miatt azonban ma a több mint 7000 főnyi magyar lakosságra 11000 szerb jut. Együtt vacsoráztunk Csorba Bélával, az autonómiapárti VMDP (Vajdasági Magyar Demokrata Párt) tavaly megválasztott elnökével, aki korábban parlamenti képviselő volt.

Balra: koszorúzás Temerinben. Jobbra a péterváradi erőd
Balra: koszorúzás Temerinben. Jobbra a péterváradi erőd

Másnap reggel Csorba Bélával közösen koszorúztunk az 1944-es népirtás temerini áldozatainak emlékművénél. Innen indultunk tovább az Újvidékkel szemben, a Duna túloldalán található Péterváradra, amely ma már a tartományi székhely egyik kerülete csupán. Kevesen tudják, hogy Pétervárad (Petrovaradin), a Katona József-remekműből ismert Petúr bán hajdani vára már a Szerémséghez tartozik. Nagy kanyart ír le a Duna Újvidéknél, amit Dunakönyöknek neveznek – ennek egyik szűkületénél áll a víz tükre fölé emelt sziklán a híres erőd. Ez volt az újkori Európa legnagyobb vára, ezért Péterváradot a „Duna Gibraltárjának” tartották. Az erőd 1951-ig szolgált katonai célokat, mindvégig bevehetetlennek bizonyult. 1849-ben a magyar csapatok tartották egy ideig, Hollán Ernő hadmérnöki főnöksége alatt. A hatalmas építményből szép kilátás nyílik Újvidékre és környékére. A várhegy alatt álmos és poros katonavárost találunk: ez is emlékeztet minket arra, hogy itt kez-dődött a hajdani katonai határőrvidék, a Szerémség nagyobb részét magába foglaló Péterváradi kerület, amely a dualizmus korában történt felszámolásáig állt fenn.

Egy rövid látogatást Karomban vagy más néven Karlócán (Sremski Karlovci), a délvidéki szerbek kulturális központjában is tettünk. Ez az a hely, ahol „rólunk döntöttek nélkülünk”: itt kötötte meg 1699 januárjában a Szent Liga az Oszmán Birodalommal a karlócai békét, amely a török százötven – ezen a tájon 178 – éves uralmának végét jelentette. Jellemző, hogy a tárgyalóasztalnál a magyarság nem kapott helyet…

A karlócai Békekápolna (b) és a péterváradi híres óratorony (j)
A karlócai Békekápolna (b) és a péterváradi híres óratorony (j)

Koradélután már a nándorfehérvári várban, a mai Szerbia fővárosában, Belgrádban voltunk, ahol koszorúztunk a két János, Hunyadi és Kapisztrán világraszóló győzelmének évfordulója alkalmából a kétnyelvű emlékműnél (képen lent). A Duna és a Száva összefolyásánál épült város a Hunyadiak korában Magyarországhoz tartozott. Nevetséges, hogy manapság a szerb idegenvezetők a külföldi turistáknak ezt az egész történetet úgy mesélik, hogy „Hunyadi magyar katona volt, aki jött segíteni a szerbeknek, hogy Belgrádot a törököktől megvédhessék.” 1456-ban a vár kapitánya egyébként Szilágyi Mihály volt. A diadal jelentőségét semmi sem mutatja hívebben, mint az, hogy továbbra is minden délben megkondul a harangszó, amely – remélhetőleg – nem hagyja feledni a végvári hősök erényeit.

A Száva partján találjuk Kölpényt (Kupinovo), legdélebbi végváraink egyikét. A ma már kizárólag szerbek által lakott település nyugati végében, a Fok nevű csatornán és egy zegzugos ligeterdőn átkelve, keskeny ösvényen érjük el a középkori királyi vár maradványait. Sohasem találtunk volna ide, ha egy helyi fiatalember nem kalauzol minket végig. E négyszögletes alaprajzú, sarkain kerek bástyákkal megerősített vár első említése 1384-ből maradt fenn. Tudjuk, hogy 1411-ig királyi vár volt s a király ekkor adományozta a Magyarországon befogadott szerb despotának, akik később fel-vették a Kölpényi nevet. A várat 1521-ben a törökök bevették, majd 1526-ban végleg török kézre került. Jelenleg magánterületen áll, egy mocsár (Obedska bara) közepén.

A kölpényi romok
A kölpényi romok

Kölpény vára értékes műemlékünk, ugyanis évszázadokon keresztül fontos szerepe volt a déli határ védelmében. Ennek ellenére a mai napig még fel sem tárták (!), folyamatosan pusztul. Jó minőségű téglafalait környékbeli lakosok folyamatosan bontják, mivel a bontott téglának jó ára van Szerbiában. (Csak nem ez a gazdasági „lehetőség” szülte a délvidéki templomrombolások eszement ötletét?)

Kölpényből a hajdan volt város, ma egyszerű falu, Falkosszombatja (Subotište) érintésével továbbindultunk aznapi utolsó állomásunkra, a magyarlakta Maradékra (Maradik), ahol az Urbán családnál volt szállásunk. Maradék neve az idők során egyben metaforikus értelmet is nyert: a kedvelt hiedelem szerint ez az egyetlen település vészelte át a törökdúlást. A valóságban Maradék már a középkorban is ezen a néven létezett, mai magyar lakói pedig többnyire XIX. századi Bács megyei kivándorlók utódai. Miközben Maradék eredetileg magyar többségű település volt, a 2002-es népszámláláskor összeírt 2298 lakosa közül már csak 552-en (24%) vallották magukat magyarnak. A község magyar életét a református egyház biztosítja, holott a maradéki magyarok nagyobb része katolikus. Ennek ellenére nincs magyar misézés a templomban, sőt a falu horvát papja következetesen ellenáll minden ilyen irányú törekvésnek. „A horvát, az kétszer rác” – ismerkedtünk meg a szerémségi magyar mondással, ami tömören és hűen visszaadja a déli végek valóságát. S hogy ez a diakovári püspökségre mennyire igaz, bizonyítja, hogy a maradéki magyarok eredetileg mind katolikusok voltak, csak éppen Josip Juraj Strossmayer horvát püspök idején tértek át református hitre, hogy anyanyelvüket az erőszakos horvátosítással szemben megőrizhessék. Szinte hihetetlen, hogy a Szent Korona egyik országában, az autonómiával rendelkező Horvát-Szlavónországban a magyar helyi közösségeket ilyen támadások érhették 1920 előtt.

A környéken még működik a családi gazdálkodás
A környéken még működik a családi gazdálkodás

A magyar iskolát a titoi „toleráns nemzetiségpolitika” jegyében a 70-es években bezárták, azóta most először adódott lehetősége a tanulóknak magyar iskolába járni: egy iskolabusz szállítja a kisdiákokat az egyik újvidéki iskolába. A falu fiatal református lelkésze, Halász Dániel sok küzdelem árán létrehozta Maradék magyar óvodáját, ahová kilenc kisgyermek jár. A távlati tervek között szerepel egy magyar szórványközpont és egy magyar iskola létrehozása. Ez itt Maradékon a 24. órában valósulhat meg: a fiatalok egy része még szerencsére magyar anyanyelvű. Magyar iskola nélkül ez a helyzet akár néhány éven belül megváltozhat.

Másnap reggel elköszöntünk maradéki házigazdáinktól, és továbbindultunk a közeli Sátrosra, avagy ismertebb nevén Satrincára (Šatrinci). Négyszáz lakosának kétharmada mai napig magyar. Találkoztunk a helyi magyar szervezet, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökével, Birinyi Margittal és családjával. Sajnos, a gyerekek már ebben a faluban is egyre rosszabbul beszélik anyanyelvüket. Sátrostól délre találjuk az alig százlelkes, háromnegyed részben magyarok lakta Dobradót, Szerémség másik magyar többségű helységét. Maradék és ez a két falu jelenti napjainkban a szerémségi magyar szórvány utolsó nyelvszigetét. Annak ellenére, hogy itt horvátok egyáltalán nem élnek, horvátul kénytelenek hallgatni az Isten igéjét. Hiszünk abban, hogy ez a vidék nem vész el számunkra végképp. Talán biztató lehet a helyi közösség földszeretete, önfenntartásra való képessége. Sehol a Kárpát-medencében annyi mintaszerű családi gazdaságot nem láttunk ugyanis, mint a Délvidéken – és különösen a Szerémségben.

Sátroson, a Birinyi-családdal (b) és Dobradón (j)
Sátroson, a Birinyi-családdal (b) és Dobradón (j)

Sátros/Satrinca és Dobradó között találjuk Bánkpusztát (Bankovci), a középkori Bánkfalva elődjét. Tudomásunk szerint ez az egyetlen település, amely a Katona József által megénekelt Bánk bánról kapta nevét. Kár, hogy napjainkban lakatlan pusztaság. Korábban magyar helynek számított a szomszédos Szolnok (Žarkovica) is – 1910-ben még lakosainak több mint 80%-a magyar volt. Itt magyarokkal ugyan nem találkoztunk, de a helyi szerbek készségesen elmondták, hogy öt-hat magyar család még mindig él a faluban.

Ürög (Irig) hangulatos kisváros a Tarcal-hegység déli lejtőjén, több kisebb patakvölgy találkozásánál, az Újvidéket a Száván túli Szabáccsal (Šabac) összekötő főútvonal mentén. Csaknem ötezer lakosa közül majdnem négyszázan máig magyarnak vallják magukat. Sajnos, egyre halványabb errefelé a magyar jelenlét. A gyermekek itt már nem tudnak magyarul, egyedül a sírfeliratok és az egyre inkább torzuló, horvátosodó családnevek emlékeztetnek az eredetre.

Meglepetés a szórványban: kétnyelvű közúti tábla. Jobbra Ürög, háttérben a Tarcallal
Meglepetés a szórványban: kétnyelvű közúti tábla.
Jobbra Ürög, háttérben a Tarcallal

Rednek (Vrdnik) bányásztelepülés Ürögtől nyugatra, a Tarcal déli lejtőjén a Kutas-patak (Kudoš) völgyében. Várát 1315-ben a kalocsai érsek tulajdonaként említik elsőként. Feltehető, hogy már akkor a bányászati tevékenység védelmét szolgálta. A török ezt a várat is 1526-ban szállta meg, addig megszakítás nélkül a kalocsai érsekségé volt. A vár viszonylag jó állapotban maradt meg: patkó alakú tornya és várfalai ma is állnak a település északi határában, a Tarcal-hegység egyik ormán. A XIX. században szénbányája számos magyar családot vonzott ide a Kárpát-medencéből. 1910-ben a településnek magyar többségű részei is voltak. Ma háromezer lakosa közül kevesebb mint százan magyarok. A redneki váron kívül néhány századfordulós épületet láthatunk még a bányásztelepülés utcáin, nem is beszélve az errefelé elmaradhatatlan pravoszláv kolostorról. Értékes a MÁV építtette vasútállomás. Rednek mellett találjuk Révát (Rivica), a híres és ma is élő Révay család ősi fészkét. Árpád-kori várának maradványait hiába kerestük, a falu legidősebb lakói sem tudnak arról, hogy itt valaha vár állott volna. Nem hiába, ez a népesség már nem ugyanaz a népesség…

Rednek vasútállomása és vára
Rednek vasútállomása és vára

Maradék környékét elhagyva délnek fordultunk, hogy felkeressük a Száva-vidék elfeledett magyarjait. Még három faluban élnek itt magyarok, közvetlenül az ezeréves határnál – ez a három település Nyék (Nikinci), Herkóca (Hrtkovci) és Fényberek (Platičevo). A szerémségi Nyék – ahogy a helyiek nevezik: Nyékinca – a hajdani Nyék törzs legdélebbi szállásterülete volt. Ennek ellenére a vidék fokgazdálkodásból élő középkori magyar lakossága teljesen megsemmisült. A XVIII. században katolikus albánok (klimentek) költöztek ide, akiket a diakovári egyházmegye politikája napjainkra elhorvátosított. A helyi magyarság a MÁV Árpatartó (Ruma) – Szabács (Šabac) vasútvonalának építésekor telepedett le a Száva menti falvakban, az építkezéseken ugyanis szükség volt kubikus munkaerőre. Amikor a maradéki magyar hívek egy része Strossmayer püspök magyarellenes intézkedései elől menekülve református hitre tért, több nyéki család is követte őket. A horvát papok hozzáállása azóta sem változott: szinte kiközösítik azokat, akik tenni is szeretnének a magyar megmaradásért. Mivel magyar nyelvű mise továbbra sincs, néhány katolikus eljár a református istentiszteletekre is, hogy magyarul is hallhassa Isten igéjét.

Nyék az 50-es évekig magyar többségű település volt. A magyar iskola felszámolásával a magyarok lélekszáma és aránya rohamosan csökkeni kezdett. A délszláv háború során a magyarok itt és a szomszédos Herkócán is üldöztetést szenvedtek. 2002-ben 2216 lakosából már csak 264-en (12%) vallották magukat magyarnak. Időközben a református közösség rendkívül megfogyatkozott, ám romos templomuk szerencsére megmenekült a pusztulástól; az épület falai ma a Száva menti magyar életnek adnak helyet: itt alakult meg 2002-ben a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület. Az egyesület vezetői, Gudelyevity Anna és Hegedűs János, valamint szervező tagjai nagy szeretettel fogadták a Magyar Patrióták Közösségét. A helyi magyar néptánccsoport is fellépett érkezésünk hírére. Kár, hogy a magyar fiatalok egyike sem tud magyarul egy szót sem.

Hegedűs János nagyszülei sírjánál (b). A nyéki gyerekek egy szót sem értenek magyarul (j)
Hegedűs János nagyszülei sírjánál (b).
A nyéki gyerekek egy szót sem értenek magyarul (j)

Úgy véljük, Szerém vármegye valaha átnyúlt a Száva túlsó partjára is. Ezt a tájat nevezik középkori forrásaink Túlsó-Szerémségnek, amelynek legjelentősebb helysége Szabács (Šabac). A város középpontjától néhány perc sétára, a szabadstrand mellett találjuk a régi várat, törökellenes küzdelmeink másik fontos helyszínét. 1476-ban Mátyás király a boszniai pasa által épített erősséget újból Magyarországhoz csatolta és megerősítette. Ezt a nagy eseményt örökítette meg Szabács viadala című nyelvemlékünk, a legrégibb, eredeti formájában fennmaradt magyar históriás ének: „Ma immár őérettek imádjonk, / Afelett Istennek nagy hálát adjonk, / Mindennemő nagy sok jótételéről, / És erős Szabács megvételéről; / Ki alatt volt népnek válogatotta, / Dolgát menden ment vitéz tartotta. / Kit meg nem mondhat emberi állat, / Mely nagy harcolás volt Szabács alatt!” 1492-ben Szabácsvár ellenállt a töröknek, akik csak 1521-ben, keserves ostrom árán tudták bevenni. A város és környéke kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1867-ig török kézen volt, azóta Szerbiáé. Hegedűs János bácsival, a nyéki Petőfi Sándor Kulturális Egyesület vezetőjével felkerestük ezt a régi emlékhelyet és fejet hajtottunk a végvári vitézek hőstettei előtt.

Herkóca központjában elhagyatottan, rendezetlenül pusztul az egykori Julián-iskola épülete. A helyi lakosok szeretettel emlékeznek vissza a régi tanítókra. A boszniai menekültekkel három és félezer fősre duzzasztott falu lakói közül valamivel több mint háromszázan magyarok. Herkócán eredetileg a horvátok voltak többségben, a délszláv háború idején azonban menniük kellett, így ma csak kétszázötvenen vannak. A szerb kegyetlenkedések emléke mai napig kísért, s ez bénítólag hat a magyar kezdeményezésekre is. Magyar nyelvű mise itt sincs, horvátul zajlik a hitélet, akárcsak a közeli Fénybereken (Platičevo). Közel háromezer lakosa közül kevesebb, mint kétszáz magyar, akik leginkább a hajdani Petőfi Sándor utcában laknak.

Balra: közös kép a nyéki Petőfi-egyesület tagjaival. Jobbra: egy herkócai asszony az egykori Julián-iskola épületével
Balra: közös kép a nyéki Petőfi-egyesület tagjaival.
Jobbra: egy herkócai asszony az egykori Julián-iskola épületével
Szabácsvár, háttérben a Szávával
Szabácsvár, háttérben a Szávával

Kirándulásunk utolsó napján Hegedűs János bácsi vezetésével Szávaszentdemeterre, a Szerémség mindenkori központjába utaztunk. Ez a Kárpát-medence legrégebbi városa: már a rómaiakat megelőzően létezett s azóta folyamatosan lakott hely. Az ókori Sirmiumból lett a későbbi Szerémvár, amelyet a középkortól inkább Szávaszentdemeternek hívtak. (Eredetileg két különböző, egymáshoz közeli város olvadt egybe). A Szerémség neve is a Sirmium névalakból ered. Hangulatos XIX. századi belvárosa és a feltárt római kori maradványokat bemutató múzeuma teszi érdekessé ezt a negyvenezer lakosú középvárost. Sajnos, múzeumának kiállított anyagából a teljes középkor kimaradt, így kutatásainkhoz alig nyújtott segítséget. A városban még mindig ötszáz magyar lakik, ám – anyanyelvápolás és magyar nyelvű hitélet hiányában – már a magyar egyesület vezetői se mind tudnak magyarul. A Száva partján búcsút vettünk nemcsak a Szerémség központjától, hanem Hegedűs János bácsitól is, akiben a hajdani végvári hősök méltó utódjára leltünk. Innen utunkat a nyugat-szerémségi Marót vára és középkori temploma felé folytattuk.

Balra a mai, jobbra a feltételezett középkori Szerémvár, azaz Szávaszentdemeter
Balra a mai, jobbra a feltételezett középkori
Szerémvár, azaz Szávaszentdemeter

Marót (Morović) a mai Szerémség nyugati részén, a Báza (Bosut) és Sztudva (Studva) folyók partján, a Bázaközben található. Nem volt ez mindig így: korábban Szerém vármegye jóval kisebb területű volt, mint a mai Szerémség. Marót és környéke már a szomszédos, szintén régi, ám Mária Terézia által 1764-ben eltörölt Valkó vármegyéhez tartozott. Nagyobb része és egykori székhelye, Valkóvár (Vukovar) ma horvát területen fekszik. Legfontosabb nevezetessége középkori, XIII. századi román-gótikus Boldogságos Szűz-temploma, amely a magyarországi lébényi vagy az erdélyi őraljaboldogfalvi templomokhoz hasonló jelentőségű. Már a tatárjárás előtt is állt, így ez a délvidéki templomépítészet legrégibb emléke. Mai alakját a Marótiak jóvoltából XV. század elei bővítése során nyerte. Nyolcszög alakú tornyán lőrések figyelhetők meg, s arról is tudunk, hogy eredetileg sáncok vették körül. 1414-ben a pápa prépostsággá nyilvánította. Az erődített templom fennmaradása annak köszönhető, hogy Marótot minden irányból mocsarak veszik körül. Ennek ellenére sokat szenvedett: többször feldúlták, felégették. Bár a faluban a magyar népességre már csak a család- és dűlőnevek emlékeztetnek, jó lenne ezt a templomot is végre számon tartani. Ahogy az egyik falbeli horvát bennünket fogadott: „Ezt a templomot még ti építettétek.”

A maróti erődített templom (b) és a várrom (j)
A maróti erődített templom (b) és a várrom (j)

Marót a híres, Zsigmond király korában hatalmas Maróti család központja volt. Hunyadi-kori vára a két folyó találkozásánál található. Romokban hever, máig feltáratlan, területe magántulajdon, tetején lakott családi házak állnak. Első említése 1456-ból való, akkor Maróti János bán tulajdona volt. A török elleni védekezés jegyében épült. A Maróti-család 1476-ban bekövetkezett kihalásával a vár visszaszállt a királyra. 1484-ben már Corvin Jánosé. A török csak 1538-ban tudta bevenni.

Következő s egyben utolsó szerémségi állomásunk a Duna jobb partján, a Tarcal nyugati nyúlványain, immáron horvát területen található Újlak (Ilok) városka volt. Az Újlakiak ősi fészke eredetileg – Maróthoz hasonlóan – szintén Valkó vármegyéhez tartozott. A középkorban hol Valkó, hol Szerém megyében találjuk. Azért döntöttünk ennek a történetileg rendkívül fontos városnak a Szerémségről szóló dolgozatban való tárgyalása mellett, mivel kultúrtörténetileg sokkal inkább ehhez a tájhoz tartozott. A település határában termettek ugyanis a legjobb minőségű szerémi borok. Oláh Miklós esztergomi érsek írja 1536-ban: Újlak a Szerémségben fekszik, ez a fővárosa, benne a budaihoz hasonló fekvésű, királyi épületekkel. A helységet 1283-ban Wylak (Újlak) néven említik először. Váráról 1364-ben hallunk elsőként. A Duna fölé magasodó fennsíkon a középkorban fontos város jött létre: a XVI. századra már tízezres nagyságrendű lakosságszámával a korabeli Magyarország egyik legnagyobb városa volt. Innen származik egyik legértékesebb, fennmaradt jogtörténeti forrásunk, Újlak város jogkönyve 1525-ből. A város keleti felén, a fennsík legmagasabb részén a ferences kolostor és a hozzá tartozó templom áll. Itt halt meg 1456-ban Kapisztrán János itáliai ferences szerzetes, kiváló szónok és hittérítő, Nándorfehérvár hőse. A páter holttestét mint ereklyét sokáig a templomban őrizték, ám a törökök elől máig ismeretlen helyre rejtették el. Kapisztrán csodáinak kéziratából tudjuk a korabeli utcák és polgárok neveit. S ami érdekes: ez utóbbiak a város szinte homogén magyar népességéről tanúskodnak. Nemzeti nagylétünk idején olyan közterületek voltak Újlakon, mint Szent László utca, Szent Péter utca, Halászok utcája, Kis fazekasok utcája, Pozsegai utca.

Újlak középkori városfalai (b) - A Kapisztrán-templom (j)
Újlak középkori városfalai (b)
A Kapisztrán-templom (j)
A templom belső, neogótikus hajója (b) - Az Odeschalchi-kastély klasszicista homlokzata mögött az Újlakiak reneszánsz palotája rejtőzik
A templom belső, neogótikus hajója (b)
Az Odeschalchi-kastély klasszicista homlokzata
mögött az Újlakiak reneszánsz palotája rejtőzik (j)

A város 1526-tól 1687-ig volt török kézen, mialatt a szerémségi szandzsák székhelye volt. Ezt követően az Odeschalchi család szerezte meg. Újlak a plató tetejére épült erődített városból (Felsőváros) és a hegy lábához települt, szintén fallal körülvett váraljából (Alsóváros) áll. Előbbi a ma is látható újlaki vár, ugyanis az Újlakiak saját vára nem maradt fenn. A városfalak annak ellenére impozáns látványt nyújtanak, hogy az erősség nagy részét III. Károly parancsára elbontották, hogy a péterváradi vár építéséhez ezáltal is építőanyagot nyerjenek. A városfalakon belüli legfontosabb műemlékek a templomok közül egyedüliként fennmaradt, 1468-ban épült és 1906-ban neogótikus stílusban átalakított Kapisztrán-templom (a középkorban Szűz Mária-templom) és az újlakiak reneszánsz palotájából kialakított Odeschalchi-kastély. A templomban ma is láthatók Újlaki Miklós és Újlaki Lőrinc márvány sírkövei. Napjainkban 7000 lakosa közül mintegy százan magyarok.

Visszafelé jövet megálltunk Bács város reneszánsz téglaváránál, a Délvidék egyik legjelentősebb magyar műemlékénél, hogy megtekinthessük alkotmányvédő közjogi harcaink „templomát.” A bácsi várat a humanista műveltségű Várdai István kalocsai érsek építtette 1458 és 1462 között. Egyike azon emlékhelyeinknek, ahová minden magyarnak még életében illik eljutnia egyszer.

Bács váránál – Bács megye szívében
Bács váránál – Bács megye szívében

Mint láthattuk, a Szerémség tele van olyan magyar emlékekkel, amelyekkel talán évszázadok óta nem foglalkoztunk. Ennek meg is látszik az eredménye. A belgrádi parlament 2003-ban a Tarcal-hegységet (Fruška Gora) szerb nemzeti hegységgé nyilvánította az itt található, a (szerb) hagyományok szerint középkori alapítású, a leletek és források alapján XVIII. századra keltezhető pravoszláv kolostorokra való tekintettel. Az nem vitás, hogy ezt a vidéket már nem lehet többé kizárólag magyar tájként felfogni: legjobb esetben egy „közös” státuszt szerezhetünk hajdani déli vármegyénknek. A nemzeti örökségpolitikának is ezt a stratégiát kell követnie a Szerémséggel kapcsolatban: mindent meg kell tenni az itt meglévő egyes műemlékek magyar jellegének fenntartása érdekében. Erre a legjobb módszer, ha a magyar állam szervei útján részt vesz a feltárás és állagmegóvás munkálataiban. Mint ahogy ezt Dombó (Rakovac) monostora esetében láthattuk, az elképzelés működőképes. Sürgősen el kellene érni a szerbekkel közösen Szalánkemén, Kölpény, Marót és Rednek várainak feltárását. Expedíciót kell indítani annak érdekében, hogy az eltűnt, történetileg dokumentált középkori várak (pl. Réva, Cserög) előkerüljenek. Egyébként sem ártana, ha készülne egy leltár a Szerémségben még fel-felbukkanó romokról. Ez a munka azonban a magyar állam pénzügyi és szakmai segítsége nélkül elvégezhetetlen.

Összességében elégedettek vagyunk a szerémségi szórványban tett látogatásunkkal, azt minden szempontból sikeresnek tartjuk. Megtaláltunk elveszettnek hitt, régi műemlékeket, amelyek közül a szalánkeméni kolostorrom számíthat – reményeink szerint – nagyobb érdeklődésre. Számos történelmi magyar nevet sikerült újjáélesztenünk, több rejtélyre választ adnunk. S reméljük, ezáltal is közelebb hoztunk támogatóinkhoz, beszámolóink olvasóihoz néhány olyan délvidéki magyar műemléket, amelyeket a magyar közönség méltatlanul elfeledett. Bízunk benne, sokan kedvet kapnak ahhoz, hogy útra keljenek és elzarándokoljanak ezekhez a történelmi ereklyékhez. Végül pedig felállítottuk a szerémségi magyar kontinuitás elméletét, ami természetesen még további bizonyítást igényel. Ennek lényege, hogy a túlélő magyar földrajzi nevek nagy száma alapján arra a feltételezésre jutottunk, hogy a török hódítás és az azt követő háborús események nem tüntették el nyom nélkül a Szerémség magyar népességét.

Bár alig néhány napos látogatásunkat a teljesség igényének szándékával szerveztük, minden mégsem fért bele ilyen kevés időbe. Vigasztaló, hogy ami kimaradt – például a zimonyi ezredévi Hunyadi-emlékmű – nem elveszett emlék, szerencsére több tagunk magánúton járt ezeken a helyeken.

A tanulmányi kirándulás a Múlt, Jelen, Jövő Alapítvány támogatásával valósult meg. Az út további tapasztalatait egy szakmai igényű tanulmányban fogjuk összegezni. Ezúton is köszönetet mondunk a szerémségi magyar közösségeknek a szívélyes vendéglátásért, valamint a Magyar Patrióták Közössége azon barátainak, akik anyagi támogatásukkal segítették utunk megvalósulását.

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. augusztus 17.