Szükség lenne egy nemzeti sírhelyvédelmi programra

Száz éve ezen a napon elesett egy magyar kato­na a Kár­pá­tok­ban. Ulrich Kon­rád, 29 éves hon­véd a Cs. és kir. XVII. had­test­ben szol­gált sza­kasz­ve­ze­tő­ként. Nem is emlé­kez­nénk meg róla, ha egé­szen várat­la­nul nem buk­kan­tunk vol­na rá meg­ron­gált, meg­gya­lá­zott sír­em­lé­ké­re Észak­ke­let-Fel­vi­dék egyik csen­des falu­já­ban. Ez az isme­ret­ter­jesz­tő beszá­mo­ló annak érde­ké­ben is szü­le­tett, hogy a hon­pol­gá­rok érdek­lő­dé­sét a mél­tat­la­nul hány­ko­ló­dó magyar sír­em­lé­kek sor­sa iránt fel­kelt­se.

A magyar­rasz­la­vi­cai Nagy­bol­dog­asszony-temp­lom

Két hét­tel ezelőtt a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge négy­fős kül­dött­sé­ge a haj­da­ni Sáros vár­me­gyé­ben tett láto­ga­tást. Ápri­lis 11-én a Szek­cső völ­gyé­ben jár­tunk, azon belül is a tör­té­ne­lem folya­mán magyar lakos­sá­gú­nak mon­dott Magyar­rasz­la­vi­cán – a Rasz­la­vi­czy csa­lád ősi fész­ké­ben – keres­tük a múlt emlé­ke­it. A tele­pü­lés érté­kes temp­lo­ma kez­det­ben min­den bizonnyal még a magyar anya­nyel­vű lako­so­kat szol­gál­ta – a szlo­vák tör­té­net­írók is elis­me­rik, hogy Maďars­ké Rasla­vi­cét – amely­nek mos­ta­ná­ban Niž­né (’alsó’) Rasla­vi­cé­re vál­toz­tat­ták nevét – magyar tele­pe­sek ala­pí­tot­ták. A patak­szám­ba menő Szek­cső folyó választ­ja el a Bárt­fai járás­ban talál­ha­tó hely­sé­get a jobb­part­ra tele­pült Tót­rasz­la­vi­cá­tól. A két falut 1971-ben egye­sí­tet­ték. Nevét egy Rasz­ló nevű úrtól kap­ta, a közép­ko­ri for­rá­sok­ban még Rasz­ló­föl­de alak­ban is fel-fel­buk­kan.

A helyi teme­tő­ben magyar sírok után kuta­kod­tunk, kez­det­ben viszony­lag sze­rény siker­rel. Mind­össze a falu egy­ko­ri plé­bá­no­sá­nak, And­ras­csik János­nak a nyug­he­lyét talál­tuk meg. Raj­ta a fel­irat így szól:

 Itt nyug­szik
ANDRASCSIK
JÁNOS
M. Raszlá­vi­czai
plé­bá­nos
* 1860 máj 13an
+1906 marcz 7en

And­ras­csik János magyar­rasz­la­vi­cai plé­bá­nos sír­ja

Tóth Lajos és neje sír­ja – A hát­tér­ben egy 1857-ben állí­tott feszü­let lát­ha­tó, E K monog­ram­mal

Fel­vi­dék-szer­te a papok sír­kö­vei a töb­bi magyar lakos fej­fá­i­hoz képest álta­lá­ban több sze­ren­csé­vel élték túl a XX. szá­za­dot, mert a val­lá­sos nép ezek­hez nem mert hoz­zá­nyúl­ni. Meg­ma­radt még egy neme­si sír­kő is, Tóth Lajos és neje nyug­he­lye, utób­bi Rasz­la­vi­czy-lány volt. Saj­nos, szö­ve­ge már csak töre­dé­ke­sen olvas­ha­tó, mivel fel­ső részé­ben meg­sé­rült. Tóth Lajos 1861. ápri­lis 17-én halt meg, míg fele­sé­ge, 1877 októ­be­ré­ben. „Áldás és béke lebeg­jen …? ham­va­ik fölött” – töb­bet azon­ban nem tud­tunk meg az emlék­mű­ről, azt leszá­mít­va, hogy Tóth Lajos­né szü­le­tett Rasz­la­vi­czy volt.

Ekkor érke­zett segít­sé­günk­re egy hely­bé­li idős szlo­vák asszony, aki vissza tudott emlé­kez­ni arra, hogy szü­lei még töké­le­te­sen tud­tak magya­rul. Muta­tott néhány továb­bi – job­bá­ra szlo­vák fel­ira­tú – sír­kö­vet, ame­lyek alatt a sáro­si magyar­ság mara­dé­kai nyu­gosz­nak. Anya­nyel­vünk azon­ban vég­leg kive­szett a Szek­cső völ­gyé­ből, Magyar­rasz­la­vi­cán már csak egyet­len ember tud magya­rul – saj­nos, meg­ke­res­ni ezút­tal idő hiá­nyá­ban nem volt módunk.

Helyi segí­tőnk meg­mu­tat­ta nekünk a teme­tő egyik fél­re­e­ső, gazos zugát, ahol rábuk­kan­tunk a föld­be süp­ped­ve heve­rő, fél­re­do­bott régi magyar sír­em­lé­kek­re. A leg­na­gyobb meg­le­pe­tés akkor ért min­ket, ami­kor meg­lát­tuk, hogy egy I. világ­há­bo­rús hősi halott, az 1914–15-ös orosz betö­rés ide­jén a Kár­pá­tok­ban elesett Ulrich Kon­rád tele­fon osz­tály­bé­li sza­kasz­ve­ze­tő obe­liszk­je is ledönt­ve fek­szik. A sír­kő rész­ben meg­ron­gál­va hever egy fészer mel­lett, amely­nek ala­po­zá­sá­hoz gya­lá­za­tos módon a teme­tő­ből kifor­ga­tott régi magyar sír­em­lé­ke­ket hasz­nál­ták fel. Sze­ren­cse, hogy a fel­irat tel­jes mér­ték­ben olvas­ha­tó maradt:

Itt nyug­szik
ULRICH
KONRÁD
29 éves
cs. és kir. 17. had­test
tele­fon osz­tály­bé­li sza­kasz­ve­ze­tő
ki 1915 évi ápri­lis hó 27 én
a Kár­pá­tok­ban
kirá­lyért és hazá­ért
hősi halált halt

Ulrich Kon­rád meg­gya­lá­zott, föld­be dön­gölt sír­kö­ve – Meg­halt a hazá­ért 1915-ben

A teme­tői bódét a szét­vert magyar sír­kö­vek­re épí­tet­ték

A Cs. és kir. XVII. had­test­pa­rancs­nok­sá­got 1914 augusz­tu­sá­ban állí­tot­ták fel, s az észa­ki had­szín­tér­re, a Kár­pá­tok­ba vezé­nyel­ték. Az 1914. végi orosz betö­rés ide­jén, amely Sáros megyét is súlyo­san érin­tet­te, hősi­e­sen har­col­tak a haza védel­mé­ben. 1916-tól már az Ison­zó­nál foly­tat­ták a küz­del­met. Ulrich Kon­rád sza­kasz­ve­ze­tő­ként az észa­ki had­szín­té­ren esett el, éppen száz évvel ezelőtt. Nem sok­kal később, május­ban meg­tör­tént a gor­li­cei áttö­rés, amely során az oszt­rák-magyar és német csa­pa­tok jelen­tő­sen vissza­szo­rí­tot­ták az oro­szo­kat. Saj­nos, Ulrich Kon­rád­ról a sír­fel­ira­ton sze­rep­lő ada­to­kon kívül egye­bet nem tud­tunk meg, izgal­mas fel­adat len­ne a had­tör­té­net­tel fog­lal­ko­zók szá­má­ra sze­mé­lyét tisz­táz­ni.

A magyar­rasz­la­vi­cai teme­tő­ben emlí­tést érde­mel még egy neo­gó­ti­kus stí­lu­sú, öntött­vas sír­em­lék, amely Wink­ler And­rás és fele­sé­ge, Wink­ler Des­sew­ffy Zsu­zsan­na nyug­he­lyét jelö­li. A rozs­dá­so­dás miatt félő, hogy hama­ro­san olvas­ha­tat­lan­ná válik. Három olda­lá­nak fel­ira­tai:

 

WINKLER
DESSEWFFY SUSANNA
SZÜL. 1794 IK ÉV
AUGUST. 19 ÉN
MEGHALT  1870 IK ÉV
MÁRCZIUS 22 ÉN
(1. oldal)
WINKLER ANDRÁS
SZÜL 1779 IK ÉV
NOVEMBER 30 ÁN
MEGHALT 1848 IK ÉV
JANUÁR 14 ÉN
(2. oldal)

HÁLÁS GYERMEKEIK
(alat­ta halál­fej ábrá­zo­lás)
(3. oldal)

A Wink­ler-Des­sew­ffy sír­em­lék Magyar­rasz­la­vi­cán

Talán nem kell külö­nö­sebb érvek­kel alá­tá­masz­ta­ni, hogy az I. világ­há­bo­rú – amely való­ban hon­vé­dő hábo­rú volt – 100. évfor­du­ló­ja alkal­má­ból miért len­ne aktu­á­lis meg­gya­lá­zott és elfe­le­dett hadi­sír­ja­in­kat fel­ku­tat­ni, illet­ve mél­tó­kép­pen hely­re­ál­lí­ta­ni. A magyar sírok hely­ze­te egyéb­ként is szá­mos kér­dést fel­vet az olyan vidé­ke­ken, ahol már nem élnek magya­rok. Ápri­li­si láto­ga­tá­sunk során ismét tanúi vol­tunk annak, hogy nem egy régi neme­si vagy plé­bá­no­si, taní­tói sír meg­cím­kéz­ve vár­ja a jog­sze­rű pusz­tí­tást. Ha nincs, aki virá­got vigyen nekik, nyil­ván­va­ló­an a sír­he­lyek időn­ként lejá­ró bér­le­tét sem fog­ja sen­ki befi­zet­ni. Ez pedig egy­re több vidé­ken a múlt eltör­lé­sét, érté­ke­ink vissza­for­dít­ha­tat­lan meg­sem­mi­sí­té­sét, hőse­ink feled­te­té­sét ered­mé­nye­zi.

Jó len­ne, ha a buda­pes­ti kor­mány­zat lét­re­hoz­na egy pénz­ala­pot, amely­ből – akár nem kor­mány­za­ti szer­vek bevo­ná­sá­val – idő­ről-idő­re meg­vál­ta­ná a véden­dő sír­he­lyek bér­le­tét. Ter­mé­sze­te­sen, ezt a nem­ze­ti sír­hely­vé­del­mi prog­ramot az anya­or­szág teme­tő­i­re épp­úgy ki kel­le­ne ter­jesz­te­ni, hiszen sok eset­ben a fenn­tar­tók pro­fit­el­ven működ­nek, így min­den­áron a nem fize­tő par­cel­lák bér­be adá­sá­ban érde­kel­tek. Nem jelen­te­ne ez nagy ter­het a magyar állam­nak, viszont a 24. órá­ban meg lehet­ne men­te­ni szá­mos kin­cset az utó­kor­nak – ami nem­csak érték­őr­zés, hanem kegye­le­ti köte­les­sé­günk is saját halott­ja­ink­kal szem­ben.

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. április 27.