Beszámoló január 7–8-i erdélyi utazásunkról és a koszorúzásokról

A Sicu­li­ci­di­um (madé­fal­vi vesze­de­lem, 1764. janu­ár 7.) és a nagy­enye­di nép­ir­tás (1849. janu­ár 8.) évfor­du­lói alkal­má­ból közö­sen vett részt a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge az erdé­lyi meg­em­lé­ke­zé­se­ken a Szé­kely­föl­dért Tár­sa­ság­gal, az Erdé­lyi Szö­vet­ség­gel és a Szent Mar­git Gim­ná­zi­um­mal. Éhn József fel­aján­lá­sa alap­ján utaz­tunk Erdély­be, aki nagy­vo­na­lú­an vál­lal­ta a ben­zin­költ­sé­get, az autó­ja amor­ti­zá­ci­ó­ját és min­de­nek­előtt a rop­pant fárasz­tó veze­tést, oda-vissza. Min­de­nek­előtt hálá­san köszö­nöm, hogy Vele mehet­tem és min­den szer­ve­zet nevé­ben köszön­jük ezt az áldo­za­tos fel­aján­lást.

Hosszas tana­ko­dás után, ami az idő­já­rá­si viszon­tag­sá­gok miatt volt, neki­in­dul­tunk, hogy részt vehes­sünk a magyar-irtás két szo­mo­rú évfor­du­ló­ján. Janu­ár 7-én, haj­na­li három­kor hagy­tuk el a Bárt­fai utcát. Rövid szü­ne­tek­kel vág­tat­tunk végig az utat Madé­fal­vá­ig. A Király­há­gó­nál vilá­go­so­dott ki, innen élvez­het­tük a téli tájat. Átlag mínusz 15–20 fok­ban halad­tunk, viszont végig sütött a nap és sze­ren­csé­re sem­mi szél nem volt. Madé­fal­ván arra emlé­kez­tünk, hogy 1764. janu­ár 7-én a falut kör­be­fo­gó csá­szá­ri csa­pa­tok haj­na­li négy óra­kor ágyú­tü­zet zúdí­tot­tak az itt össze­gyűlt szé­ke­lyek háza­i­ra, asszo­nyo­kat és gyer­me­ke­ket sem kímél­ve, a -22 fokos tél­ben. Aki élet­ben maradt, Zöld Péter tisz­te­le­tes veze­té­sé­vel a Kár­pá­to­kon túlig futott. Ők a buko­vi­nai szé­ke­lyek és a gyi­me­si csán­gók ősei. Néhány cso­port­juk ráte­le­pe­dett a mold­vai magya­rok fal­va­i­ra, ezek let­tek a szé­ke­lyes csán­gó fal­vak, mint pl. Klé­zse vagy Pusz­ti­na.

A madé­fal­vi hiva­ta­los ünnep­sé­get éppen csak lekés­tük, még ren­ge­teg autó állt az emlék­mű körül és épp akkor indul­tak az embe­rek haza­fe­lé. Ipar­kod­tunk, bár néhány von­tat­mány aka­dá­lyoz­ta az utun­kat, a Har­gi­tán át. Az emlék­mű­nél meg­is­mer­ked­tünk egy idős szé­kely bácsi­val és az ő kísé­re­té­ben helyez­tük el a négy szer­ve­zet meg­em­lé­ke­ző koszo­rú­it a cso­dá­la­to­san meg­újult emlék­mű­nél.

Köz­ben elgon­dol­koz­tunk a Szé­kely­ség szi­go­rú sor­sán és kemény, konok kitar­tá­sán. Azt is meg­vi­tat­tuk, hogy milyen sze­re­pe volt a Habs­burg Ház­nak tör­té­nel­münk­ben. Nem győz­tünk cso­dál­koz­ni, hogy miként tör­tén­het meg ma a „Habs­burg rene­szánsz”, a XVII-XVIII. szá­za­di magyar tör­té­ne­lem egy­ol­da­lú átér­té­ke­lé­se a tőlük sokat szen­ve­dett kis hazánk­ban. Úgy lát­szik, sokan nem emlé­kez­nek a madé­fal­vi ret­te­net­re, az ősi jogok és hagyo­má­nyok rend­sze­res láb­bal és fegy­ver­rel tip­rá­sá­ra. A „Habs­burg rene­szánsz” útjá­nak egyen­ge­té­se helyett inkább a szé­kely auto­nó­mi­át kel­le­ne támo­gat­ni és arra for­dí­ta­ni nagy ener­gi­á­kat.

Innen már hófel­hők­kel borí­tott égal­ja alatt, ködös idő­ben, vissza­in­dul­tunk Maros­vá­sár­hely felé, ahol a Szé­kely Nem­ze­ti Tanács és az Erdé­lyi Magyar Nem­ze­ti Tanács 18 óra­kor kez­dő­dő köz­pon­ti meg­em­lé­ke­zé­sén vet­tünk részt a Kul­túr­pa­lo­tá­ban. Útköz­ben – Szé­kely­ud­var­he­lyen – meg­ebé­del­tünk Gizi nénénk ven­dég­lő­jé­ben, ami köz­vet­len a Nyírő-ház mel­lett van. Jel­lem­ző módon, ami­kor Gizi néni meg­tud­ta, hogy mi járat­ban vagyunk, nem enge­dett fizet­ni.

Idő­ben érkez­tünk Vásár­hely­re, ahol a Kul­túr­ban telt­há­zas közön­ség vár­ta az ünne­pi ren­dez­vény kez­de­tét. Még becser­kész­tük Izsák Balázst, hogy a Szé­kely Nem­ze­ti Tanács elnö­ké­nek néhány doku­men­tu­mot kéz­be­sít­sünk, majd követ­ke­zett a pom­pás, nagy­sze­rű prog­ram. A száz­ta­gú szent­egy­há­zi gyer­mek fil­har­mó­nia Haáz Sán­dor tanár úr cso­dá­la­tos vezény­le­té­vel közel két­órás gyö­nyö­rű prog­ra­mot adott. A zsú­folt dísz­te­rem­ben nem­csak a höl­gyek, de az urak is a könnye­ik­kel küz­döt­tek. A nagy­sze­rű kon­cer­tet szép beszé­dek előz­ték meg. „A Szé­kely­föld egy és oszt­ha­tat­lan” – ez a transz­pa­rens volt kife­szít­ve a szín­pad felett.

Az ünnep­ség után régi vásár­he­lyi bará­tom­nál száll­tunk meg. Más­nap, vasár­nap reg­gel hét­kor már indul­tunk is Nagy­enyed­re. Éppen kivi­lá­go­so­dott, mire elér­tük Ara­nyos­ge­ren­det. Itt fény­ké­pek­kel doku­men­tál­tuk a sze­ren­csét­len, besza­kadt tete­jű Kemény kas­tély álla­po­tát. Így néz ki a magyar nem­zet közös­sé­gi tuda­ta is, borong­tam magam­ban.

Kilenc óra után meg­ér­kez­tünk a pom­pá­san meg­újult Beth­le­ni­á­num elé. Reg­ge­liz­tünk és men­tünk az Igaz­ga­tó­i­ba. Talál­koz­tunk a veze­tő­ség­gel, és együtt men­tünk a nagy­enye­di Vár­temp­lom­ba, a meg­em­lé­ke­ző isten­tisz­te­let­re. Jós­ka Bátyám­nak van itt egy tizen­egye­di­kes (har­ma­dik gim­na­zis­ta) „kereszt­gye­re­ke”, az erdő­vi­dé­ki Barót köze­li Szé­kelyszál­do­bos­ról, így külö­nö­sen jóban van az isko­lá­val. Én sokat száll­tam itt meg diák­cso­por­tok­kal, még töb­bet vol­tam láto­ga­tó­ban és ma is jóban vagyok a régi igaz­ga­tó­val, Kriz­bai Jenő Bátyám­mal.

Szép és mél­tó­ság­tel­jes Isten­tisz­te­let követ­ke­zett, kímé­let­len és gyö­ke­res emlé­ke­zés­sel az 1849. janu­ár 8-án – mit tesz Isten, ismét a kegyet­len téli hideg­ben – haj­nal­ban vég­re­haj­tott román betö­rés­re, az ezt köve­tő egy hetes mészár­lás­ra, Nagy­enyed magyar sza­bad­ság­harc ide­jén tör­tént har­ma­dik elpusz­tí­tá­sá­ra. Erre a gya­lá­za­tos tett­re is a terü­le­tet fel­ügye­lő, csá­szá­ri oszt­rák had­se­reg­pa­rancs­nok jóvá­ha­gyá­sá­val került sor, mond­ván: „három napig alszik az Úris­ten”, vagy­is három napig gyil­kol­hat­tok sza­ba­don! Idő­uta­zást tet­tünk, hal­lot­tuk a gyil­kos bun­kó-csa­pá­sok alatt besza­kadt kapuk döre­jét, a sza­bad­ság­har­cos egy­sé­gek­be bevo­nult fér­fi­ak hiá­nyá­ban véd­te­le­nül hagyott, mene­kü­lő asszo­nyok és gye­re­kek siko­lyát, a tehe­tet­len­ség­től meg­őrült város­ve­ze­tők üvöl­té­sét. Saját füle­ink­kel is hal­la­ni vél­tük, ahogy beom­lik a gim­ná­zi­um tete­je, miu­tán a tűz elemész­tet­te a geren­dá­kat. Mind­ez annak elle­né­re tör­tént így, hogy Nagy­enyed pol­gár­mes­te­ré­nek Axen­te Sever – a város­ba betö­rő, három­ez­res hor­da veze­tő­je – sze­mé­lye­sen tett ígé­re­tet arra, hogy Nagy­enye­det nem fog­ják bán­ta­ni.

A temp­lom­ból kivo­nul­tunk a Vár­fal­hoz a koszo­rú­zás­ra. Az emlék­táb­lát mind­össze öt éve helyez­het­te el a dr. Sza­bó Pál Egye­sü­let, addig még emlé­kez­ni sem volt sza­bad! Meg­döb­ben­tő érzés volt. Soha nem felej­tem el. Ezután meg­néz­tük a meg­újult isko­lát: Kriz­bai Jenő meg­mu­tat­ta a múze­um­szo­bát és ittunk egy kávét az igaz­ga­tó­sá­gon.

Nagy­enyed­ről sie­tő­sen robog­tunk Magya­ri­gen­be, mert útköz­ben már elkez­dett esni a hó. Éppen ott­hon kap­tuk Szász Csa­ba tisz­te­le­tes urat, aki meg­mu­tat­ta a temp­lo­mot. Meg­ko­szo­rúz­tuk Bod Péter sír­ját és az 1848 őszén legyil­kolt 187 magyar hősi halott fér­fi emlék­osz­lo­pát. A temp­lom külö­nö­sen közel áll hoz­zám, sok­szor alud­tam is ben­ne, ami­kor még Gudor Botond volt ott a lel­kész. Ma is, ha este, vagy éjjel imád­ko­zom, min­dig Magya­ri­gent látom magam előtt és lélek­ben ott ülök Bod szob­ra mel­lett.

Csi­tu­ló hava­zás­ban érkez­tünk Gudor Botond espe­res úr gyu­la­fe­hér­vá­ri házá­hoz, amely mint közös­sé­gi ház, a magyar­ság egyik vég­vá­ra erre­fe­lé, a refor­má­tus temp­lom­mal szem­ben. Csa­lá­di­a­san elbe­szél­get­tünk, miköz­ben Melin­da asszony meg­ebé­del­te­tett min­ket. Szá­mom­ra Gudor Botond jele­ní­ti meg az abszo­lút és esz­mé­nyi erdé­lyi értel­mi­sé­git és lel­készt. Árad sze­mé­lyi­sé­gé­ből a meg­fel­leb­bez­he­tet­len tudás, hűség és ember­ség. Ott­hon! Hát igen!

Köz­ben hatal­mas hósza­ka­dás kez­dő­dött. 17 km tej­fe­hér köd­ben ara­szol­tunk az autó­pá­lyá­ig. Nagyon aggód­tunk. Már azon vol­tam, hogy vagy vissza­for­du­lunk és meg­al­szunk a közös­sé­gi ház­ban, vagy eset­leg elju­tunk Cser­na­ke­reszt­úrig. Az autó­pá­lyán azon­ban kitisz­tult az idő.

Vég­te­len­nek tűnő úton érkez­tünk haza, Isten sege­del­mé­vel! A Dél-Erdély­ben rész­ben már meg­épült déli autó­pá­lyát egy 70 km-es, hegyek­ben kanyar­gó tere­lé­si sza­kasz ‘szí­ne­sí­tet­te’, végül Lugos, Temes­vár és Arad meg­ke­rü­lé­sé­vel, immár autó­pá­lyán, Nagy­lak­nál értük el a jelen­le­gi magyar ország­ha­tárt. Még egy­szer elcso­dál­koz­tam Jós­ka Bátyám kitar­tá­sán. Ez úton is hálás köszö­net ille­ti részem­ről és mind­annyi­unk részé­ről.

Lados Balázs
Magyar Patrióták Közössége
© 2017. január 18.