Beszámoló január 7-8-i erdélyi utazásunkról és a koszorúzásokról

A Siculicidium (madéfalvi veszedelem, 1764. január 7.) és a nagyenyedi népirtás (1849. január 8.) évfordulói alkalmából közösen vett részt a Magyar Patrióták Közössége az erdélyi megemlékezéseken a Székelyföldért Társasággal, az Erdélyi Szövetséggel és a Szent Margit Gimnáziummal. Éhn József felajánlása alapján utaztunk Erdélybe, aki nagyvonalúan vállalta a benzinköltséget, az autója amortizációját és mindenekelőtt a roppant fárasztó vezetést, oda-vissza. Mindenekelőtt hálásan köszönöm, hogy Vele mehettem és minden szervezet nevében köszönjük ezt az áldozatos felajánlást.

Hosszas tanakodás után, ami az időjárási viszontagságok miatt volt, nekiindultunk, hogy részt vehessünk a magyar-irtás két szomorú évfordulóján. Január 7-én, hajnali háromkor hagytuk el a Bártfai utcát. Rövid szünetekkel vágtattunk végig az utat Madéfalváig. A Királyhágónál világosodott ki, innen élvezhettük a téli tájat. Átlag mínusz 15-20 fokban haladtunk, viszont végig sütött a nap és szerencsére semmi szél nem volt. Madéfalván arra emlékeztünk, hogy 1764. január 7-én a falut körbefogó császári csapatok hajnali négy órakor ágyútüzet zúdítottak az itt összegyűlt székelyek házaira, asszonyokat és gyermekeket sem kímélve, a -22 fokos télben. Aki életben maradt, Zöld Péter tiszteletes vezetésével a Kárpátokon túlig futott. Ők a bukovinai székelyek és a gyimesi csángók ősei. Néhány csoportjuk rátelepedett a moldvai magyarok falvaira, ezek lettek a székelyes csángó falvak, mint pl. Klézse vagy Pusztina.

A madéfalvi hivatalos ünnepséget éppen csak lekéstük, még rengeteg autó állt az emlékmű körül és épp akkor indultak az emberek hazafelé. Iparkodtunk, bár néhány vontatmány akadályozta az utunkat, a Hargitán át. Az emlékműnél megismerkedtünk egy idős székely bácsival és az ő kíséretében helyeztük el a négy szervezet megemlékező koszorúit a csodálatosan megújult emlékműnél.

Közben elgondolkoztunk a Székelység szigorú sorsán és kemény, konok kitartásán. Azt is megvitattuk, hogy milyen szerepe volt a Habsburg Háznak történelmünkben. Nem győztünk csodálkozni, hogy miként történhet meg ma a „Habsburg reneszánsz”, a XVII-XVIII. századi magyar történelem egyoldalú átértékelése a tőlük sokat szenvedett kis hazánkban. Úgy látszik, sokan nem emlékeznek a madéfalvi rettenetre, az ősi jogok és hagyományok rendszeres lábbal és fegyverrel tiprására. A „Habsburg reneszánsz” útjának egyengetése helyett inkább a székely autonómiát kellene támogatni és arra fordítani nagy energiákat.

Innen már hófelhőkkel borított égalja alatt, ködös időben, visszaindultunk Marosvásárhely felé, ahol a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 18 órakor kezdődő központi megemlékezésén vettünk részt a Kultúrpalotában. Útközben – Székelyudvarhelyen – megebédeltünk Gizi nénénk vendéglőjében, ami közvetlen a Nyírő-ház mellett van. Jellemző módon, amikor Gizi néni megtudta, hogy mi járatban vagyunk, nem engedett fizetni.

Időben érkeztünk Vásárhelyre, ahol a Kultúrban teltházas közönség várta az ünnepi rendezvény kezdetét. Még becserkésztük Izsák Balázst, hogy a Székely Nemzeti Tanács elnökének néhány dokumentumot kézbesítsünk, majd következett a pompás, nagyszerű program. A száztagú szentegyházi gyermek filharmónia Haáz Sándor tanár úr csodálatos vezényletével közel kétórás gyönyörű programot adott. A zsúfolt díszteremben nemcsak a hölgyek, de az urak is a könnyeikkel küzdöttek. A nagyszerű koncertet szép beszédek előzték meg. „A Székelyföld egy és oszthatatlan” – ez a transzparens volt kifeszítve a színpad felett.

Az ünnepség után régi vásárhelyi barátomnál szálltunk meg. Másnap, vasárnap reggel hétkor már indultunk is Nagyenyedre. Éppen kivilágosodott, mire elértük Aranyosgerendet. Itt fényképekkel dokumentáltuk a szerencsétlen, beszakadt tetejű Kemény kastély állapotát. Így néz ki a magyar nemzet közösségi tudata is, borongtam magamban.

Kilenc óra után megérkeztünk a pompásan megújult Bethleniánum elé. Reggeliztünk és mentünk az Igazgatóiba. Találkoztunk a vezetőséggel, és együtt mentünk a nagyenyedi Vártemplomba, a megemlékező istentiszteletre. Jóska Bátyámnak van itt egy tizenegyedikes (harmadik gimnazista) „keresztgyereke”, az erdővidéki Barót közeli Székelyszáldobosról, így különösen jóban van az iskolával. Én sokat szálltam itt meg diákcsoportokkal, még többet voltam látogatóban és ma is jóban vagyok a régi igazgatóval, Krizbai Jenő Bátyámmal.

Szép és méltóságteljes Istentisztelet következett, kíméletlen és gyökeres emlékezéssel az 1849. január 8-án – mit tesz Isten, ismét a kegyetlen téli hidegben – hajnalban végrehajtott román betörésre, az ezt követő egy hetes mészárlásra, Nagyenyed magyar szabadságharc idején történt harmadik elpusztítására. Erre a gyalázatos tettre is a területet felügyelő, császári osztrák hadseregparancsnok jóváhagyásával került sor, mondván: „három napig alszik az Úristen”, vagyis három napig gyilkolhattok szabadon! Időutazást tettünk, hallottuk a gyilkos bunkó-csapások alatt beszakadt kapuk dörejét, a szabadságharcos egységekbe bevonult férfiak hiányában védtelenül hagyott, menekülő asszonyok és gyerekek sikolyát, a tehetetlenségtől megőrült városvezetők üvöltését. Saját füleinkkel is hallani véltük, ahogy beomlik a gimnázium teteje, miután a tűz elemésztette a gerendákat. Mindez annak ellenére történt így, hogy Nagyenyed polgármesterének Axente Sever – a városba betörő, háromezres horda vezetője – személyesen tett ígéretet arra, hogy Nagyenyedet nem fogják bántani.

A templomból kivonultunk a Várfalhoz a koszorúzásra. Az emléktáblát mindössze öt éve helyezhette el a dr. Szabó Pál Egyesület, addig még emlékezni sem volt szabad! Megdöbbentő érzés volt. Soha nem felejtem el. Ezután megnéztük a megújult iskolát: Krizbai Jenő megmutatta a múzeumszobát és ittunk egy kávét az igazgatóságon.

Nagyenyedről sietősen robogtunk Magyarigenbe, mert útközben már elkezdett esni a hó. Éppen otthon kaptuk Szász Csaba tiszteletes urat, aki megmutatta a templomot. Megkoszorúztuk Bod Péter sírját és az 1848 őszén legyilkolt 187 magyar hősi halott férfi emlékoszlopát. A templom különösen közel áll hozzám, sokszor aludtam is benne, amikor még Gudor Botond volt ott a lelkész. Ma is, ha este, vagy éjjel imádkozom, mindig Magyarigent látom magam előtt és lélekben ott ülök Bod szobra mellett.

Csituló havazásban érkeztünk Gudor Botond esperes úr gyulafehérvári házához, amely mint közösségi ház, a magyarság egyik végvára errefelé, a református templommal szemben. Családiasan elbeszélgettünk, miközben Melinda asszony megebédeltetett minket. Számomra Gudor Botond jeleníti meg az abszolút és eszményi erdélyi értelmiségit és lelkészt. Árad személyiségéből a megfellebbezhetetlen tudás, hűség és emberség. Otthon! Hát igen!

Közben hatalmas hószakadás kezdődött. 17 km tejfehér ködben araszoltunk az autópályáig. Nagyon aggódtunk. Már azon voltam, hogy vagy visszafordulunk és megalszunk a közösségi házban, vagy esetleg eljutunk Csernakeresztúrig. Az autópályán azonban kitisztult az idő.

Végtelennek tűnő úton érkeztünk haza, Isten segedelmével! A Dél-Erdélyben részben már megépült déli autópályát egy 70 km-es, hegyekben kanyargó terelési szakasz ‘színesítette’, végül Lugos, Temesvár és Arad megkerülésével, immár autópályán, Nagylaknál értük el a jelenlegi magyar országhatárt. Még egyszer elcsodálkoztam Jóska Bátyám kitartásán. Ez úton is hálás köszönet illeti részemről és mindannyiunk részéről.

Lados Balázs
Magyar Patrióták Közössége
© 2017. január 18.