Azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, saját síremlékét készíti elő.” (Ipolyi Arnold)

Ápri­lis 11–12-én, pén­tek-szom­ba­ti napo­kon a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge tag­ja­i­ként az Ipoly közép­ső völ­gyé­be kirán­dul­tunk, hogy a kör­nyé­ken élő bará­ta­in­kat meg­lá­to­gas­suk, új ismert­sé­ge­ket kös­sünk – és nem utol­só sor­ban, a helyi közös­ség véle­mé­nyét az újjá­épí­ten­dő Ipoly-hidak­kal kap­cso­lat­ban kikér­jük. A dele­gá­ció cél­ja volt továb­bá, hogy a tér­ség köz­is­mert és kevés­sé köz­is­mert műem­lé­ke­i­ről, tör­té­nel­mi emlé­ke­i­ről fel­jegy­zést készít­sünk.

Kerék­pá­ros túránk első állo­má­sa az Ipoly bal part­ján talál­ha­tó Dré­gely­pa­lánk volt, ahol első­ként a köz­ség pol­gár­mes­te­ré­vel, Dom­bai Gábor­ral talál­koz­tunk. Ha min­den jól halad, akkor négy-öt év múl­va ezt a falut a szom­szé­dos, fel­vi­dé­ki Ipoly­híd­vég­gel köz­úti híd fog­ja össze­köt­ni. A tele­pü­lés első embe­re elmond­ta: las­san több mint húsz éve küz­de­nek az Ipoly-hidak újjá­épí­té­sé­ért, de mára be kel­lett lát­ni­uk, hogy poli­ti­kai aka­rat nél­kül álmuk nem vál­hat való­ra. A szlo­vák fél részé­ről saj­nos a tevé­keny együtt­mű­kö­dést mind­ed­dig nem sike­rült tapasz­tal­ni. Dom­bai Gábor – aki egyet­ért azzal, hogy az új átke­lő Szon­di György nevét visel­je – hang­sú­lyoz­ta: nem­csak a Szon­di György híd meg­épí­té­se len­ne fon­tos a tér­ség szá­má­ra, hanem a Tri­a­nont köve­tő­en fel­szá­molt Ipoly-völ­gyi vas­út, az Ipoly­ság-Balas­sa­gyar­mat-Losonc vonal fel­élesz­té­se is.

Dré­gely­pa­lán­kon talál­koz­tunk Pász­tor Ildi­kó­val, a helyi műve­lő­dé­si ház igaz­ga­tó­já­val is, aki kész­sé­ge­sen bemu­tat­ta nekünk a tele­pü­lés érté­ke­it. A helyi kul­tu­rá­lis élet veze­tő­je­ként elmond­ta: jó ötlet­nek tart­ja a híd Szon­di György­ről tör­té­nő elne­ve­zé­sét.

Pén­te­ki úti célunk a dré­ge­lyi vár, Szon­di György híres hős­tet­té­nek hely­szí­ne volt. A helyi­ek ked­velt kirán­du­ló­he­lyé­től, a Hévíz-patak völ­gyé­ben faka­dó Schäf­fer-kút­tól vág­tunk neki a mere­dek Vár­hegy­nek. Dré­gely vára a Bör­zsöny 444 méter magas észak­ke­le­ti kiszö­gel­lé­sé­re épült a 13. szá­zad­ban. Fő fel­ada­ta a fel­vi­dé­ki kin­cses bánya­vá­ro­sok védel­me volt. Buda eles­tét köve­tő­en a vég­vá­rak sor­sa várt rá, míg­nem 1552-ben a török hódí­tók a védők legen­dás és hősi­es küz­del­me elle­né­re elfog­lal­ták az erős­sé­get. Talán fülünk­ben csen­ge­nek Arany János egyik leg­szebb bal­la­dá­já­nak, a Szon­di két apród­já­nak sorai:

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja”

Öröm­mel lát­tuk, hogy a vár hosszú, több évszá­za­dos enyé­szet után vég­re ismét jó kezek­be került: folya­ma­tos a fel­tá­rás, az állag­meg­óvás és már több száz köb­mé­ter­nyi leom­lott falat is vissza­he­lyez­tek. Ha Dré­gely elpusz­tult művé­sze­ti érté­ke­it nem is tud­juk ezál­tal pótol­ni, de a tör­té­nel­mi emlék­hely min­den­kép­pen lát­ha­tób­bá, érzé­kel­he­tőb­bé válik.

A vár­ból saj­nos nem sok maradt

A Vár­ból egyéb­ként pom­pás kilá­tás nyí­lik a Fel­vi­dék külön­bö­ző hegye­i­re. Szem­közt a fel­vi­dé­ki Sel­mec­bá­nya fölött őrkö­dő, ezer­mé­te­res Szit­nya fen­sé­ges tömb­je lát­szik, tőle nyu­gat­ra az Újbá­nyai-hegy­ség, a nyit­rai hegyek, mögöt­tük pedig az 1300 méter fölé emel­ke­dő Ptács­nik-hegy­ség (vagy más­ként Mada­ras) is fel­buk­kan. Észak­ke­let felé a Jávo­ros, a Polyá­na lát­szik, a kele­ti táj­ké­pet a Karancs és a Mát­ra töme­ge zár­ja. Dél­ről a Naszály és a Duna-kanyar ismert hegyei teszik a tájat még moz­gal­ma­sab­bá. Cso­dá­la­tos vidék, nem vélet­le­nül zarán­do­kol el ide éven­te 15 ezer magyar. A vár­hoz veze­tő út álla­po­tán, a vár bemu­tat­ha­tó­sá­gán ugyan­ak­kor len­ne mit javí­ta­ni. Az ugyan­is nem tart­ha­tó, hogy egy ilyen fon­tos műem­lék­re, nem­ze­ti emlék­hely­re ide­gen­ve­ze­tés és kel­lő hely­tör­té­ne­ti ismer­te­tés nél­kül talál rá az ember a bör­zsö­nyi vadon kel­lős köze­pén. Az örök­sé­get min­den­ki szá­má­ra elér­he­tő­vé, lát­ha­tó­vá és bemu­tat­ha­tó­vá kell ten­ni, és ez a min­den­ko­ri kor­mány fel­ada­ta.

Rövid idő­zés után Szon­di György emlék­táb­lá­já­nál lerót­tuk kegye­le­tün­ket a bátor és hős pat­ri­ó­ta-pél­da­kép emlé­ke előtt egy cso­kor virág­gal.

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!”
(Arany János)

A dré­ge­lyi vár­ból egye­ne­sen Ipoly­híd­vég­re, a folyó – és ezál­tal a tri­a­no­ni határ – túl­ol­da­lán talál­ha­tó magyar falu­ba indul­tunk. Átkel­ve a palóc folyó fölé a helyi­ek által épí­tett ide­ig­le­nes fahí­don, fel­vi­dé­ki bará­tunk, Sza­bó Csil­la ott­ho­nát is fel­ke­res­tük, aki távol­lé­té­ben saj­nos nem tud­ta sze­mé­lye­sen átven­ni a hidak­kal kap­cso­la­tos javas­la­ti cso­ma­gun­kat. Sza­bó Csil­la helyi szer­ve­ző­ként sokat tett azért, hogy a Szon­di György híd a kor­mány­za­ti pri­o­ri­tá­sok között elő­ke­lő helyen sze­re­pel­jen.

A magyar isko­la előtt, Mol­nár Bar­na­bás­sal (bal­ról máso­dik)

Az esti órák­ban érkez­tünk Ipoly­ba­log­ra, ahol szál­lá­sun­kon, az Ipo­lyi Arnold Alap­is­ko­lá­ban az igaz­ga­tó, Mol­nár Bar­na­bás már várt min­ket. Nem elő­ször jár­tunk itt: 2011-ben bará­ta­ink­kal töl­töt­tünk egy estét Balo­gon, szin­tén az isko­lá­ban. Bar­na­bás végig­ka­la­u­zolt min­ket a fel­újí­tott, minő­sé­gi okta­tást biz­to­sí­tó intéz­mény­ben. Öröm volt lát­ni, hogy az isko­la milyen sokat fej­lő­dött, s ma való­ban Szlo­vá­kia egyik leg­job­ban fel­sze­relt okta­tá­si intéz­mé­nye modern osz­tály­ter­mek­kel, kivá­ló tor­na­csar­nok­kal, öltö­zők­kel. Érde­kes, hogy az ivó­vi­zet a Kár­pá­tok egyik víz­tá­ro­ló­já­ból kap­ják, mivel a nagy­bir­to­kos, növény­vé­dő­sze­res mező­gaz­da­sá­gi ter­me­lés a kör­nyék kút­ja­i­nak, for­rá­sa­i­nak vizét úgy beszennyez­te, hogy azok iha­tat­lan­ná vál­tak. A tan­tes­tü­let pél­dá­san őrzi a kör­nyék­ről szár­ma­zó besz­ter­ce­bá­nyai és nagy­vá­ra­di püs­pök, Ipo­lyi Arnold (1823–1886) emlé­két. Kár, hogy a 150 fő körü­li tanu­lói lét­szám folya­ma­to­san csök­ken a gyer­mek­ál­dás hiá­nya miatt, pedig ma már tizen­egy köz­ség­ből jár­nak ide magyar gye­re­kek. Per­sze, ha min­den magyar szü­lő magyar isko­lá­ba írat­ná gyer­me­két, akkor más len­ne a hely­zet.

Ipoly­ba­log 850 lel­kes kato­li­kus szín­ma­gyar falu, köz­vet­le­nül a határ túl­só olda­lán. Vala­mi­kor Hont vár­me­gye része volt, ma a Nagy­kür­tö­si járás­hoz, ezál­tal pedig Besz­ter­ce­bá­nya megyé­hez tar­to­zik. A 2011-es nép­szám­lá­lá­son a lakos­ság 84%-a val­lot­ta magát magyar­nak, a való­ság­ban azon­ban a magya­rok ará­nya ennél is maga­sabb, 97–98%-os. Saj­nos, a resz­lo­va­ki­zál­tak közül van­nak, akik nem vál­lal­ják magyar­sá­gu­kat, összes­sé­gé­ben azon­ban a falu erő­sen nem­ze­ti érzel­mű. Mol­nár Bar­na­bás­sal nagyon jót beszél­get­tünk a kör­nyék­ről, a meg­ma­ra­dás­ról és a lehe­tő­sé­gek­ről, majd Czi­bu­lya Márk­kal, a tele­pü­lés fia­tal önkor­mány­za­ti kép­vi­se­lő­jé­vel talál­koz­tunk. A helyi­ek hang­sú­lyoz­ták: erős anya­or­szág­ra van szük­ség annak érde­ké­ben, hogy a hatá­ron túli magyar közös­sé­gek fenn­ma­rad­has­sa­nak. Több­ször is elmond­ták, mennyi­re saj­nál­ják, hogy nem vehe­tik fel a magyar állam­pol­gár­sá­got az agresszív szlo­vák ellen­tör­vény miatt, pedig az Ipoly völ­gyé­ben nagyon sokan élné­nek ezzel a lehe­tő­ség­gel.

Más­nap reg­gel fel­ke­res­tük a falu leg­ér­de­ke­sebb műem­lé­ke­it, az Árpád-kor­ból meg­ma­radt temp­lo­mot és a fa harang­lá­bat. A régi temp­lom arról híres, hogy tete­jét a Szent Koro­na máso­la­ta éke­sí­ti – ilyen temp­lom­ból pedig mind­össze három van a Kár­pát-meden­cé­ben: raj­ta kívül a pozso­nyi Szent Már­ton-dóm és a jász­be­ré­nyi Nagy­bol­dog­asszony-temp­lom. (A negye­dik a Ráko­si­ék által gya­lá­za­to­san lerom­bolt Reg­num Mari­a­num-temp­lom volt.) A balo­gi­ak leg­na­gyobb büsz­ke­sé­ge, hogy a Szent Koro­nát az Árpád-ház kiha­lá­sát köve­tő trón­vi­szá­lyok ide­jén egyet­len éjsza­ká­ra 13. szá­za­di temp­lo­muk­ban őriz­ték. Állí­tó­lag Mátyás király ren­del­te el 1464-ben, hogy a temp­lom tor­nyát a Koro­na máso­la­ta díszít­se – és azóta egy­foly­tá­ban így is van. A 18. szá­zad­ban barok­ko­sí­tott temp­lom több Árpád-kori művé­sze­ti rész­le­te a mai napig lát­ha­tó. Bel­ső teré­ben szá­mos jelen­ko­ri, a Szent Koro­na tisz­te­le­té­re készí­tett műal­ko­tás talál­ha­tó. A szak­rá­lis épü­le­tet egy 16. szá­za­di, a török raj­ta­üté­sek elle­ni véde­ke­zés jegyé­ben épült lőré­ses védő­fal veszi körül. A temp­lom főleg az utób­bi idő­ben a helyi magyar közös­ség zarán­dok­he­lyé­vé vált.

Bal­ra: a kapu rész­le­te. Szö­ve­ge: „Oh anyánk Mária áld meg orszá­gun­kat, hű magyar népe­det, és jó kirá­lyun­kat.” Állí­tot­ták 1896-ban

Balo­got elhagy­va Ipoly­nyék volt követ­ke­ző állo­má­sunk, a közép­ső Ipoly völ­gyé­nek egyik leg­je­len­tő­sebb tele­pü­lé­se, s bár 2000 lako­sa sincs, egy­kor járá­si szék­hely volt. A több egy­kor külön­ál­ló rész­ből álló Nyék is jó magyar falu, ahol – nyu­god­tan mond­hat­juk – még szé­kely­föl­di nyel­vi és nem­zet­tu­da­ti álla­po­tok ural­kod­nak. Erről sze­mé­lye­sen is meg­győ­ződ­het­tünk: a falu köz­pont­ját magyar emlék­mű­vek díszí­tik, szob­ra van töb­bek között Szent Ist­ván­nak, Ester­há­zy János­nak, a gyö­nyö­rű táj­ház hom­lok­za­tán pedig magyar zász­ló lobog. A tele­pü­lés pol­gár­mes­te­re Hru­bík Béla, aki a szo­li­da­ri­tás jegyé­ben fel­vi­dé­ki önkor­mány­za­ta­ink részé­ről első­ként tűz­te ki 2013-ban a szé­kely zász­lót az önkor­mány­zat épü­le­té­re. Min­den tisz­te­le­tünk érte! Saj­nos a falu egyik leg­idő­sebb lakó­ját, ked­ves isme­rő­sün­ket, a közel­múlt tör­té­nel­mét tapasz­ta­la­ti­lag is isme­rő 1920-as szü­le­té­sű Mar­git nénit már hiá­ba keres­tük: tavaly elte­met­ték.

Ipoly­nyé­ket elhagy­va az Egres-patak völ­gyé­ben halad­tunk tovább a szom­ba­ti nap úti cél­ja, a csáb­rá­gi vár felé. A táj ezen a részen mar­kán­san meg­vál­to­zik: az Ipoly szé­les, ter­mé­keny, lapá­lyos völ­gyé­ből, dim­bes-dom­bos vidé­ké­ről eltá­vo­lod­va, utunk erdők között mere­de­ken emel­ke­dik, míg­nem elér­jük Hru­ssót, régeb­bi nevén Magas­maj­tényt. Hru­ssó a Kor­pon­ai-erdő egyik kat­la­ná­ban fek­vő, magas­ra épült falu, lakói pedig már ember­em­lé­ke­zet óta szlo­vá­kok. A falu fölé mere­dő hegy tete­jén áll a pes­tis­ká­pol­na, ahon­nan tisz­ta idő­ben a budai hegyek is lát­sza­nak. A foga­dal­mi temp­lo­mocs­ka hegyét egyéb­ként régen Magas-Maj­tény hegyé­nek hív­ták, a nyé­ki idős palóc asszo­nyok leg­alább­is így tud­ják.

Hru­ssó­tól a csáb­rá­gi várig gyö­nyö­rű fel­vi­dé­ki tája­kon veze­tett utunk: a Kor­pon­ai-fenn­sík kisebb-nagyobb domb­jai alkot­ta völ­gye­ket pata­kok, tavak és elszórt ház­cso­por­tok teszik moz­gal­mas­sá. Eze­ket a ház­cso­por­to­kat hív­ják „stál­lák­nak”, ami alatt szál­lá­so­kat, tanyá­kat, pusz­tá­kat kell érte­ni. A hru­ssai lako­sok min­den nyá­ron ezek­be köl­töz­nek ki gaz­dál­kod­ni, álla­tot tar­ta­ni, hogy aztán télen megint a védet­tebb falu­ba húzód­ja­nak.

Bal­ra: a vár kapu­ja szin­te épen meg­ma­radt. Jobb­ra: a falak egy részén még lát­szik a vako­lat

Csáb­rág várát a tör­té­nel­mi Hont vár­me­gyé­ben, Ipoly­ság­tól észak­ke­let­re  egy nagy erdős­ség köze­pén, a Lit­va által mélyen kimo­sott völgy fölé emel­ke­dő szik­lás hegy­or­mon talál­juk. A kilá­tás léleg­zet­el­ál­lí­tó: aki a vad­re­gé­nyes terem­tett világ és az ódon tör­té­nel­mi múlt met­szés­pont­ját kere­si, ide el kell láto­gat­nia.

A vár tör­té­ne­te vala­mi­kor a 14. szá­zad­ban kez­dő­dik, de iga­zi jelen­tő­ség­re csak a török vesze­de­lem kez­de­tén tett szert, midőn 1511-ben Bakócz Tamás esz­ter­go­mi érsek meg­vet­te és jelen­tő­sen kibő­ví­tet­te. A vár­ked­ve­lők köré­ben talán isme­rős kalan­dor főúr, Balas­sa Meny­hért ide is betet­te lábát és a kör­nyé­ket a vár­ból fosz­to­gat­ta. Még az ország­gyű­lés is fog­lal­ko­zott a tart­ha­tat­lan hely­zet­tel, mire 1549-ben a mar­ta­ló­cot és embe­re­it kirá­lyi sereg­gel elker­get­ték. Jogos tulaj­do­no­sa, a Pál­ffy-csa­lád kap­ta vissza. Csáb­rág várá­ban szü­le­tett 1550-ben a későb­bi győ­ri hős, Pál­ffy Mik­lós ország­bí­ró-had­ve­zér, aki 1598-ban egész Euró­pá­ra szó­ló dicső­sé­get szer­zett Győr vissza­vé­te­le­kor. (Ennek a dicső ese­mény­nek az egyik hely­szí­nét, a Duna-bás­tyát éppen most rom­bol­ja le a győ­ri város­ve­ze­tés egy mély­ga­rázs ked­vé­ért.) A csáb­rá­gi várat 1582-ben Illés­há­zy Ist­ván későb­bi nádor sze­rez­te meg, aki szin­tén kivá­ló haza­fi volt, a magyar­ság­nak és a pro­tes­tán­sok­nak elő­nyös 1606-os bécsi béke meg­kö­té­sé­ben elévül­he­tet­len érde­mei vol­tak. Buda és Dré­gely eles­tét köve­tő­en Csáb­rág vára rend­kí­vü­li fon­tos­sá­gú­vá vált, a fel­vi­dé­ki bánya­vá­ro­sok éle­té­nek zavar­ta­lan­sá­gá­ért felelt. Éppen ezért még akkor is kirá­lyi őrsé­get talá­lunk ben­ne, ami­kor már rég főurak magán­ke­zén volt. A vár a Habs­burg-elle­nes nem­ze­ti fel­ke­lé­sek­ben is sze­re­pet ját­szott. Utol­só tulaj­do­no­sai a Kohá­ryak vol­tak, közü­lük is II. Kohá­ry Ist­ván ország­bí­ró-köl­tő-had­ve­zér érde­mel emlí­tést, aki szin­tén a vár falai között lakott és alko­tott. Később a csa­lád ura­dal­mi köz­pont­ja a szent­an­ta­li kas­tély lett, Csáb­rág várát pedig magá­ra hagy­ták – míg­nem az utol­só Kohá­ry, ki tud­ja miért, 1812-ben fel­gyúj­tat­ta. A vár azóta romos, de falai még maga­san áll­nak és a cson­ka­or­szá­gi vár­ro­mok­hoz szo­kott szem­lé­lő szá­má­ra párat­lan élményt nyúj­ta­nak; tör­té­ne­te alap­ján pedig nem­ze­tünk leg­ér­té­ke­sebb műem­lé­kei közé kell sorol­nunk.

A Vár­hegy alatt, a Lit­va egyik kanya­ru­la­tá­ban talál­juk az egy­ko­ri Csáb­rág­vár­al­ja falut, helye­seb­ben mond­va, az abból meg­ma­radt néhány ház-romot. Vár­al­ja haj­da­nán magyar tele­pü­lés volt, ám foko­za­to­san elnép­te­le­ne­dett, pusz­tá­vá vált, terü­le­tét pedig hoz­zá­csa­tol­ták egy szom­szé­dos szlo­vák falu, Csáb­rág­var­bók hatá­rá­hoz. A Kohá­ryak által a 19. szá­zad leg­ele­jén épít­te­tett díszes klasszi­cis­ta temp­lom ma omla­do­zik, azon­na­li beavat­ko­zás hiá­nyá­ban egy évti­ze­den belül elpusz­tul­hat.

Csáb­rág­vár­al­já­ról a Lit­va mesés, hegyek által körül­vett völ­gyén át jutot­tunk el Palást­ra, a Lit­va és a Kor­pona össze­fo­lyá­sá­nál épült ősi magyar falu­ba. Itt azon­ban idő hiá­nyá­ban nem volt meg­ál­lá­sunk, ugyan­is még több tíz kilo­mé­te­res utat kel­lett meg­ten­nünk a leg­kö­ze­leb­bi magyar vas­út­ál­lo­má­sig. A haza­út saj­nos nem volt viszon­tag­sá­gok­tól men­tes, de ma már mind­nyá­junk szá­má­ra egy ked­ves emlék csu­pán a sok-sok fel­me­rült műsza­ki prob­lé­ma miat­ti, éjsza­ká­ba nyú­ló vesződ­ség.

A Kohá­ry épít­tet­te egy­ko­ri plé­bá­nia­temp­lom Csáb­rág­vár­al­ján

Szom­bat este egyik tag­tár­sunk, Len­gyel Lász­ló Ipoly­ba­lo­gon maradt, hogy a plé­bá­nos atyá­val, egye­sü­le­tünk régi isme­rő­sé­vel, György Ferenc­cel is talál­koz­has­son és a Szent Koro­na máso­la­tát meg­te­kint­hes­se. Erre a virág­va­sár­na­pi szent­mi­sén került sor.

Kivá­ló­an érez­tük magun­kat a jó paló­cok tár­sa­sá­gá­ban, az Ipoly közép­ső völ­gyé­ből vala­mennyi­en szí­vünk­be zár­tunk egy dara­bot. Bízunk abban, hogy majd augusz­tus első vasár­nap­ján el tudunk men­ni az ipoly­ba­lo­gi Szent Koro­na-ünnep­re, amely­re a helyi­ek meg­hív­tak ben­nün­ket. Csáb­rág várá­ról pedig a közel­jö­vő­ben egy ter­je­del­me­sebb össze­fog­la­lást készí­tünk, a neves vár ugyan­is a magyar­ság emlé­ke­ze­té­ből mél­tat­la­nul kihul­lott.

Hetzmann Róbert
Fényképezte: Izing Máté, Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. április 19.