„A hazában a hazáért elhunytak fölött virrasszon a béke angyala.” Sujánszky Euszták atya

A Magyar Patrióták Közössége küldöttsége 2014. május 1-4. közötti hosszúhétvégén meglátogatta az Ondava menti, kelet-szlovákiai magyar közösséget. Kirándulásunk örökségvédelmi célú volt: egyfelől, a táj építészeti-kulturális emlékeit kerestük fel, hogy azokat eszmeileg visszahozzuk a magyar közösség számára. Továbbá, felmértük legféltettebb nemzeti kincsünk, kultúra-hordozó anyanyelvünk állapotát.

Az Ondava mente a Kelet-Felvidék egy sajátos magyar tájegysége, amely sem a Bodrogközhöz, sem a Hegyközhöz nem tartozik. A Bodrog az Ondava és a Latorca összefolyásából ered. Ez a határtól csak alig harminc-negyven kilométerre található térség ma már a Kassa-környéki szórvány egyik része. Sajátos népdalkincséről, a helyi tájnyelvről, ősi „gonfás” temetkezéséről lehetne ismert. Elsősorban négy falu tartozik ide: Imreg (Brehov), Szürnyeg (Sirník), Garany (Hraň) és Hardicsa (Zemplínske Hradište). Szervezetünk célja a helyi építészeti emlékek, műemlékek felkutatása mellett az is volt, hogy ezt a tájat és az arra élő magyarságot mindenki számára közelebb hozzuk.

E vidék folyamatos elszlovákosodása már több mint egy évszázada tart. Az eltűntnek hitt gonfák, az ősi magyar temetkezési mód újra-felfedezése a Magyar Patrióták Közössége 2014. május 1-4. között megtartott értékfelmérő kerékpáros kirándulásának legnagyobb eredménye, amelyről itt olvashat bővebben.

Küldöttségünk május 1-jén hajnalban vonattal utazott Budapestről Sátoraljaújhelyre, ahonnan a Bodrog völgyében haladva kerékpáron közelítettük meg az Ondava mentét. Első állomásunk Borsi volt, a faluban a híres Rákóczi-várkastélyt, a Fejedelem szülőhelyét tekintettük meg. A bejárat előtt áll II. Rákóczi Ferenc bronzszobra, ahol egyesületünk nevében elhelyeztük koszorúnkat. Borsiban Kázmér István, a kastély gondnoka – ahogy a Bodrogköz ismeri: Pista bácsi – fogadott bennünket. Szomorúan láttuk, hogy első rangú műemlékeink egyike igen rossz állapotban van, ugyanakkor megnyugvással töltött el bennünket, hogy a felújításra már úgy néz ki, sikerült támogatást szerezniük. Ez azonban alig változtathat azon a tényen, hogy a kastélymúzeum berendezése – leginkább a szovjet „felszabadítók” tevékenységének köszönhetően – rendkívül szegényes. Jó lenne, ha Rákóczi Fejedelem szülőhelyén egy valóban modern igényeket is kiszolgáló, megfelelő turisztikai élményt nyújtó nemzeti emlékhely jöhetne létre. Értékelni kell a helyiek kezdeményező hozzáállását, az 1200 lakosú, a kitelepítések és a vegyes házasságok miatt éppen mostanra szlovák többségűvé vált Borsi 70 lakója tagja a várkastély megmentéséért létrejött II. Rákóczi Ferenc Polgári Társulásnak.

Útközben megálltunk még Zemplén faluban, a történelmi Zemplén vármegye egykori központjában. (Sátoraljaújhely csak a 18. század közepén vált Zemplén vármegye székhelyévé.) Megtekintettük a régi vármegyeházát, amit az idők a felismerhetetlenségig átalakítottak. Zemplén határában egyesül az Ondava a Latorcával, összefolyásukból jön létre a Bodrog, Tokaj-hegyalja folyója. Innen már a magyar nyelvterülettől természetes határok által elszigetelt, szlovák falvakkal körülvett nyelvszigetre, az Ondava mentére érkeztünk. Első állomásunk egy magányosan álló meredek hegy alatt fekvő 600 lelkes falu, Imreg volt.

Imreg és a Sujánszky- (minorita-) kolostor látképe az Ondava partjáról
Imreg és a Sujánszky- (minorita-) kolostor látképe az Ondava partjáról

Imregen a legutóbbi népszámlálás alkalmával a lakosság 34%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek, de a magyar anyanyelvűek aránya ennél lényegesen magasabb, 53%-os. A magyar iskolát a hetvenes évek elején karhatalmi erővel bezárták, az identitás hanyatlása azóta tart. A helyi lakosoktól megtudtuk, hogy a település továbbra is magyar jellegű, s valóban, az Ondava mente falvai közül még mindig itt a legjobb a helyzet. A református közösség teljesen magyar nyelvű, és hosszú évtizedek óta végre van magyar mise is a katolikus templomban. A falu katolikusai a Nagy-hegy oldalába a Barkóczy-család jóvoltából 1767-69 között emeltetett minorita kolostor részben Árpád-kori eredetű templomát látogatják. Kevesen tudják, milyen fontos nemzeti emlékhelyünk ez: itt töltötte az imregi magányban utolsó éveit Sujánszky Euszták atya, az aradi vértanúk gyóntatópapja, sírja a templom kertjében található. A legendás páter emlékére egy kopjafát állítottak, sajnálatos, hogy a mi koszorúnk az egyetlen rajta. A kolostor kertjéből egyébként nagyon szép kilátás nyílik, a Kárpátok kanyarodó hegykoszorúját egészen a kárpátaljai hegyekig végig lehet követni. A rendházban ma mindössze három barát lakik, két szlovák és egy lengyel, közülük az utóbbi celebrálja a magyar miséket. A szerzetesekkel való rövid beszélgetés után megtekintettük a község templomát, ahol legnagyobb örömünkre megleltük a Vájlok Sándor, Arany A. László néprajzkutatók és mások által említett „gonfákat.” Közel harminc ilyen régi síremléket tudtunk összeszámolni, közülük több már kidőlt, némelyeket félredobtak.

Szürnyeg a református templommal – háttérben a Vihorlát hegyei
Szürnyeg a református templommal – háttérben a Vihorlát hegyei

Imreg után Szürnyeg következett, amely egy kétágú hegyhát déli kúpja, a Szárcsa-tető alatt található. Hatszáz lakosa közül 23% vallotta magát magyarnak, a magyar anyanyelvűek aránya azonban még így is 43%-os. A református gyülekezet még teljesen magyar, de a szlovákosodás már ide is betette lábát. A faluban Kalán Viktor polgármester finom vacsorával várt minket, aki a helyi művelődési házban szállást biztosított a Magyar Patrióták Közössége számára.

Másnap reggel megtekintettük a szürnyegi temetőt, ahol közel húsz faragott fejfát (gonfát) találtunk. Innen a szomszédos 1600 lelkes faluba, Garanyba indultunk, a négy falu közül a magyarság kétségkívül itt van a legrosszabb helyzetben: 2011-ben magyar nemzetiségűnek mindössze 1%, magyar anyanyelvűnek 2% vallotta magát. Ennek ellenére Garanyt, az Almássy-család régi birtokát magyar jellegű településként tartották számon. Amíg Imreg és Szürnyeg eredetileg színmagyar falvak voltak, Garanyban mindig is laktak szlovákok, de a magyar elem volt többségben. A magyar iskola felszámolásával és az asszimilációs célzatú politikai nyomásgyakorlással azonban itt is elsorvasztották a magyar közösséget.

Garany református temploma
Garany református temploma

Garanyban érdekes népi mondákat, elbeszéléseket gyűjtöttünk elsősorban az egyik legidősebb lakosnál, Vargaestók Sándor bácsinál a régi várkastélyról, a Szent László-hegy legendáiról és a bodzásújlaki fehér barátok eltűnt kincseiről. A helyiek szerint az Almássy-kastélyt régen föld alatti járat kötötte össze a borsi kastéllyal, majd onnan tovább Sárospatak várával. Ez az alagút olyan tágas volt, hogy benne egy szekér is elférhetett. A település népi kultúrája egykor minden szempontból gazdag volt. Sajnos ma már nem beszélhetünk élő hagyományról, hiszen jobbára már csak az idősek értenek magyarul. A lelkész családján kívül már csak egyetlen családban beszélnek magyarul a gyerekekkel. A fiatalok gyakorlatilag nem értik őseik nyelvét, így a 90-es évekbeli helyzet – amikor még a heti rendszerességű magyar istentiszteletek mellé havi egy szlovák jutott – éppen megfordult. Mindössze háromhetente egyszer tartanak magyar alkalmakat, olyannyira megcsappant Garanyban a magyarok száma.

A Bodrogcsa vadregényes medre
A Bodrogcsa vadregényes medre

Garanyból Hardicsára a Tarnava-csatorna (Trnavka) töltésén jutottunk el, amit Garanyban Bodrogcsának vagy Kis-Bodrognak neveznek. Hardicsa 1200 lelkes falu Tőketerebes szomszédságában. Igen zárt közösség, „a saját útját járja”, emellett pedig azt tartják róla, hogy összetartó. A legutóbbi népszámlálásokon lakóinak csak 5%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek, a magyar anyanyelvűek aránya 7%-os volt. Ennek ellenére a falu lakóinak legalább egyharmada magyar származású és tud magyarul. Eredetileg a falu kétharmada volt magyar, a többi ruszin és szlovák. Sajnos már csak néhány családban beszélnek magyarul a gyerekekkel, így a mai református gyerekek többsége már nem tanulja meg ősei nyelvét. Hardicsán ifj. Demes Tiborral, református lelkipásztorral találkoztunk, aki körbevezetett minket a templomban és ismertette a falu történetét. Édesapja, id. Demes Tibor nyomdokain járva ő látja el Hardicsa, Szürnyeg és Imreg hitéletét. Korábban Garany is idetartozott, ám egyes „hangadó”, szlovák érzelmű hívek nyomására ők nemrégiben kiváltak a magyar közösségből és átléptek a szlovák egyházmegyébe. Délután még tettünk egy sétát a temetőben, örömmel fedeztük fel a még álló, míves fejfákat. Kár, hogy ez a hagyomány legkésőbb a 80-as években innen is kiveszett. Este a lelkész családja látott minket vendégül. A finom vacsoráért, a kiváló beszélgetésekért, örök életre szóló emlékekért máig hálával és köszönettel gondolunk vissza.

Hardicsa. Vendégségben a Demes-családnál. Jobbra a református templom tornya, a falu jelképe
Hardicsa. Vendégségben a Demes-családnál. Jobbra a református templom tornya, a falu jelképe

Reggel a lélekharang kongása ébresztette Hardicsa népét. Az éjszaka meghalt a falu legöregebb lakója, a régi dolgok kiváló ismerője. A helybeliek azt mondják, túl sokat vitt magával. Sajnos, a szórványban nem ritka dolog, hogy az ember későn érkezik. A reggelizés után útra keltünk, hogy látogatásunk harmadik napján Tőketerebest, az Andrássyak központját nézhessük meg. Az esős nap miatt úgy éreztük, máskor többet is jelenthetett volna ez a város számunkra. Az Andrássy-kastély szép állapotú, jelenleg múzeum, de zárva tart. A kastély parkja még napjainkban is megér egy sétát, különösen az ott található Andrássy-mauzóleum miatt. Az 1893-ban épült neogótikus síremlékben nyugszik mások mellett gróf Andrássy Gyula, Magyarország egykori miniszterelnöke. Emlékére koszorút helyeztünk el az épület külső falán, bejutni ugyanis ide sem tudtunk. A kastély parkjában állnak Párics várának romjai. Az egykori végvárból mindössze egyetlen magasabb falszakasz maradt meg, a többit elhordták a környező építkezésekhez.

Tőketerebes, az Andrássy-kastély (b) és csoportkép az Andrássy-mauzóleummal. A tavacska a páricsi vár vizesárka volt hajdanán
Tőketerebes, az Andrássy-kastély (b) és csoportkép az Andrássy-mauzóleummal. A tavacska a páricsi vár vizesárka volt hajdanán

A város további nevezetessége a pálos rendház és a mellette álló, gótikus stílusú római katolikus templom. Valamikor ez is a pálosoké volt, a templom csodálatosan sokat megőrzött az évszázadok elteltével korábbi gótikus elemeiből. A pálos rendház ma iskola. Ez az épületegyüttes azért is volt fontos állomása kirándulásunknak, mivel az Ondava mente életében a pálosok egykor komoly szerepet játszottak. Tőketerebesen is van a reformátusoknak kisebb temploma, de az istentiszteletek kizárólag szlovák nyelven zajlanak, mivel a gyülekezet a szlovák egyházmegyéhez tartozik, a magyar hívek kérését pedig nem hallgatják meg.

Az egykori pálos központ
Az egykori pálos központ

Tőketerebesről továbbindultunk egy Kazsu (Kožuchov) nevű kicsiny faluba, amely Hardicsa szomszédságában fekszik. Feltűnő, hogy amíg Trianon előtt a lakosok többsége magyarnak vallotta magát, ma a statisztika szerint egyetlen magyar sem lakja. A község polgármesterét, Kövér Géza urat kértük fel, hogy mutassa be nekünk a kétszáz lelkes falu református templomát. Végül – elfoglaltságai miatt – felesége és édesanyja kalauzolt minket végig a 13. századi, Árpád-kori, igen kicsiny templomban. Sajnos az 1991-es renoválást nem élték túl magyar feliratok, de a templom tornyába felmászva láthattuk, hogy mindkét harangját magyar felirat díszíti. Közülük a régebbi 1902-ből, az újabb 1925-ből való, ami azt jelenti, hogy az első csehszlovák köztársaság idején Kazsu reformátusai még magyarok voltak. A temető újabb meglepetést hozott: sikerült a református sírok között keresgélve három még álló gonfára bukkannunk.

Délután visszatértünk Szürnyegre, ahol ismét a község polgármestere biztosított nekünk szállást. Délután Id. Demes Tibor nyugalmazott hardicsai lelkész és felesége hívtak meg bennünket vacsorára és egy jó beszélgetésre. A tiszteletes úr családjával harminchárom évnyi szolgálat után költözött át Szürnyegre, a templom melletti telekre. Finom gombalevessel és fánkkal vártak minket. A családi asztal mellett egészen a késő esti órákig kiváló beszélgetéseknek, komoly és mulatságos régi emlékek felidézésének lehettünk részesei.

Utolsó nap, vasárnap reggel Szürnyegen részt vettünk a református istentiszteleten. Ifj. Demes Tibor lelkész prédikációja erőt adott mindnyájunknak a folytatáshoz. A hívek hangosan énekeltek: úgy éreztük, van még erő ebben a gyülekezetben. Elköszöntünk szállásadónktól, Kalán Viktor polgármester úrtól. A tőle kapott ajándékok, értékes helytörténeti emlékek megerősítettek minket abban az elhatározásunkban, hogy erről a szórványvidékről egy alaposabb tanulmányt írjunk. Ezzel a tudattal indultunk a szomszédos Magyarsasra (Zemplínske Jastrabie), ahonnan már – nevét is meghazudtoló módon – végképp kihalt a magyar lakosság. Magyarsas tehát már nem magyar, annak dacára, hogy a temetőben nem igen lehet találni szlovák családneveket, legyen szó akár a reformátusokról, akár a katolikusokról. A feltűnően gyorsan és „eredményesen” végbement asszimiláció oka abban keresendő, hogy itt már száz évvel ezelőtt is kevert volt a lakosság. Az falu Árpád-kori református templommal büszkélkedhet, az értékes műemlékben a helyi gyülekezet magyarul nem tudó gondnoka kalauzolt minket körbe. A magyarul tudó nemzedék már kihalt, viszont legnagyobb meglepetésünkre még a magyarsasi temetőben is találtunk gonfákat. A magyar iskolát a háború után rögtön bezárták, az elfogyóban lévő református gyülekezet ma már kizárólag szlovák nyelvű. Találkoztunk a faluban Horos Béla bácsival, a legidősebb magyarsasi reformátussal, aki szívesen felidézte nekünk régi katonakori emlékeit. Tőle és feleségétől megtudtuk, az utolsó nemzedék, amelyik még magyarnak vallotta magát, már meghalt – ott jártunkkor már maguk Béla bácsiék is szlováknak tartották magukat.

Összegzés

Bár a magyarság megőrzésével foglalkozó szervezetek és intézmények hajlamosak az Ondava mentéről megfeledkezni, sőt egyenesen lemondani az ott élő magyar közösségekről, mi azt tapasztaltuk, hogy még szerencsére korántsem jött el a temetés ideje. Az egyes falvakban – hol több, hol kevesebb – megújulási, megmaradási lehetőséget látunk, ehhez azonban az anyaországból irányított, valódi – értsd: költségvetési – szórványstratégiára volna szükség. A szórványstratégia keretében meg kell szervezni a környéken a hétvégi magyar nyelvoktatást, hogy a magyarul még tudó gyermekekben ez a tudás megmaradjon, használhatóvá váljon, lehetőség szerint elmélyüljön. Beszélgetőtársaink ugyanakkor kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy erős Magyarország kell, a tényleges gazdasági erő az egyetlen megoldás a helyi közösség megtartására és az asszimiláció visszafordítására. Ha magyar cégek megjelennének a térségben, nemcsak a munkanélküliség csökkenne, hanem a magyar nyelv presztízse is megemelkedne.

Magyarországnak azt is fel kell ismernie, hogy a szórványban meglévő történelmi emlékek gondozása még akkor is magyar állami feladat, hogyha a költségvetésből más fontos örökségvédelmi területre (pl. várak helyreállítása, kastélyok megóvása) sem jut elegendő forrás. A helyi közösség ugyanis számon tartja, kitől kapta a támogatást, ki építette, ki újította meg értékeit. Hardicsán komoly törést jelentett az emberekben, hogy a magyar államnál hiába pályáztak református templomuk megújítására. A szlovák kormány viszont hozzájárult a tatarozáshoz, komoly „érvet” adva ezzel a szlovák érzelműek kezébe.

Kirándulásunk egyik legfontosabb hozadéka azon túl, hogy újra-felfedeztük a korábbi néprajztudósok által emlegetett gonfákat, sőt ezeket viszonylag nagy számban megtaláltuk és fényképesen dokumentálni tudtuk, eljutottunk olyan falvakba, amelyekből már hosszú évtizedekkel ezelőtt kihalt a magyar lakosság, s így kutatóink figyelmét mindeddig elkerülték. Az itt tett felfedezések azt bizonyítják, hogy a Tőketerebestől délre fekvő falvak református lakossága eredetileg nem csak az említett négy faluban, hanem mindenütt máshol magyar volt. Természetesen, mostani látogatásunk csak a figyelem felkeltésére alkalmas, mindezt további – a magyar állam vagy magyar kulturális alapítványok, programok által finanszírozott – szakmai munkaerővel zajló kutatásoknak kellene követnie.

A Szentírásban írva találjuk, hogy amikor a jó pásztor száz juha közül elveszít egyet, otthagyja a kilencvenkilencet a pusztában és annak az egynek a megkeresésére indul. “És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.” (Lk  15,5-6)  A magyar államnak is valahogy így kellene a szórványhoz, a végekhez viszonyulnia. A végvári harcosok, a nemzeti megmaradás igazi hősei több tiszteletet, figyelmet és törődést érdemelnek!

Magyar Patrióták Közössége © 2014. május 5.