„A hazában a hazáért elhunytak fölött virrasszon a béke angyala.” Sujánszky Euszták atya

A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge kül­dött­sé­ge 2014. május 1–4. közöt­ti hosszú­hét­vé­gén meg­lá­to­gat­ta az Onda­va men­ti, kelet-szlo­vá­ki­ai magyar közös­sé­get. Kirán­du­lá­sunk örök­ség­vé­del­mi célú volt: egy­fe­lől, a táj épí­té­sze­ti-kul­tu­rá­lis emlé­ke­it keres­tük fel, hogy azo­kat esz­me­i­leg vissza­hoz­zuk a magyar közös­ség szá­má­ra. Továb­bá, fel­mér­tük leg­fél­tet­tebb nem­ze­ti kin­csünk, kul­tú­ra-hor­do­zó anya­nyel­vünk álla­po­tát.

Az Onda­va men­te a Kelet-Fel­vi­dék egy sajá­tos magyar táj­egy­sé­ge, amely sem a Bod­rog­köz­höz, sem a Hegy­köz­höz nem tar­to­zik. A Bod­rog az Onda­va és a Lator­ca össze­fo­lyá­sá­ból ered. Ez a határ­tól csak alig har­minc-negy­ven kilo­mé­ter­re talál­ha­tó tér­ség ma már a Kas­sa-kör­nyé­ki szór­vány egyik része. Sajá­tos nép­dal­kin­csé­ről, a helyi táj­nyelv­ről, ősi „gon­fás” temet­ke­zé­sé­ről lehet­ne ismert. Első­sor­ban négy falu tar­to­zik ide: Imreg (Bre­hov), Szür­nyeg (Sir­ník), Garany (Hraň) és Har­di­csa (Zempl­ín­ske Hra­diš­te). Szer­ve­ze­tünk cél­ja a helyi épí­té­sze­ti emlé­kek, műem­lé­kek fel­ku­ta­tá­sa mel­lett az is volt, hogy ezt a tájat és az arra élő magyar­sá­got min­den­ki szá­má­ra köze­lebb hoz­zuk.

E vidék folya­ma­tos elszlo­vá­ko­so­dá­sa már több mint egy évszá­za­da tart. Az eltűnt­nek hitt gon­fák, az ősi magyar temet­ke­zé­si mód újra-fel­fe­de­zé­se a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge 2014. május 1–4. között meg­tar­tott érték­fel­mé­rő kerék­pá­ros kirán­du­lá­sá­nak leg­na­gyobb ered­mé­nye, amely­ről itt olvas­hat bőveb­ben.

Kül­dött­sé­günk május 1-jén haj­nal­ban vonat­tal uta­zott Buda­pest­ről Sátor­al­ja­új­hely­re, ahon­nan a Bod­rog völ­gyé­ben halad­va kerék­pá­ron köze­lí­tet­tük meg az Onda­va men­tét. Első állo­má­sunk Bor­si volt, a falu­ban a híres Rákó­czi-vár­kas­télyt, a Feje­de­lem szü­lő­he­lyét tekin­tet­tük meg. A bejá­rat előtt áll II. Rákó­czi Ferenc bronz­szob­ra, ahol egye­sü­le­tünk nevé­ben elhe­lyez­tük koszo­rún­kat. Bor­si­ban Káz­mér Ist­ván, a kas­tély gond­no­ka – ahogy a Bod­rog­köz isme­ri: Pis­ta bácsi – foga­dott ben­nün­ket. Szo­mo­rú­an lát­tuk, hogy első ran­gú műem­lé­ke­ink egyi­ke igen rossz álla­pot­ban van, ugyan­ak­kor meg­nyug­vás­sal töl­tött el ben­nün­ket, hogy a fel­újí­tás­ra már úgy néz ki, sike­rült támo­ga­tást sze­rez­ni­ük. Ez azon­ban alig vál­toz­tat­hat azon a tényen, hogy a kas­tély­mú­ze­um beren­de­zé­se – leg­in­kább a szov­jet „fel­sza­ba­dí­tók” tevé­keny­sé­gé­nek köszön­he­tő­en – rend­kí­vül sze­gé­nyes. Jó len­ne, ha Rákó­czi Feje­de­lem szü­lő­he­lyén egy való­ban modern igé­nye­ket is kiszol­gá­ló, meg­fe­le­lő turisz­ti­kai élményt nyúj­tó nem­ze­ti emlék­hely jöhet­ne lét­re. Érté­kel­ni kell a helyi­ek kez­de­mé­nye­ző hoz­zá­ál­lá­sát, az 1200 lako­sú, a kite­le­pí­té­sek és a vegyes házas­sá­gok miatt éppen mos­tan­ra szlo­vák több­sé­gű­vé vált Bor­si 70 lakó­ja tag­ja a vár­kas­tély meg­men­té­sé­ért lét­re­jött II. Rákó­czi Ferenc Pol­gá­ri Tár­su­lás­nak.

Útköz­ben meg­áll­tunk még Zemp­lén falu­ban, a tör­té­nel­mi Zemp­lén vár­me­gye egy­ko­ri köz­pont­já­ban. (Sátor­al­ja­új­hely csak a 18. szá­zad köze­pén vált Zemp­lén vár­me­gye szék­he­lyé­vé.) Meg­te­kin­tet­tük a régi vár­me­gye­há­zát, amit az idők a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig átala­kí­tot­tak. Zemp­lén hatá­rá­ban egye­sül az Onda­va a Lat­or­cá­val, össze­fo­lyá­suk­ból jön lét­re a Bod­rog, Tokaj-hegy­al­ja folyó­ja. Innen már a magyar nyelv­te­rü­let­től ter­mé­sze­tes hatá­rok által elszi­ge­telt, szlo­vák fal­vak­kal körül­vett nyelv­szi­get­re, az Onda­va men­té­re érkez­tünk. Első állo­má­sunk egy magá­nyo­san álló mere­dek hegy alatt fek­vő 600 lel­kes falu, Imreg volt.

Imreg és a Sujánszky- (minorita-) kolostor látképe az Ondava partjáról
Imreg és a Sujánsz­ky- (mino­ri­ta-) kolos­tor lát­ké­pe az Onda­va part­já­ról

Imre­gen a leg­utób­bi nép­szám­lá­lás alkal­má­val a lakos­ság 34%-a val­lot­ta magát magyar nem­ze­ti­sé­gű­nek, de a magyar anya­nyel­vű­ek ará­nya ennél lénye­ge­sen maga­sabb, 53%-os. A magyar isko­lát a het­ve­nes évek ele­jén kar­ha­tal­mi erő­vel bezár­ták, az iden­ti­tás hanyat­lá­sa azóta tart. A helyi lako­sok­tól meg­tud­tuk, hogy a tele­pü­lés tovább­ra is magyar jel­le­gű, s való­ban, az Onda­va men­te fal­vai közül még min­dig itt a leg­jobb a hely­zet. A refor­má­tus közös­ség tel­je­sen magyar nyel­vű, és hosszú évti­ze­dek óta vég­re van magyar mise is a kato­li­kus temp­lom­ban. A falu kato­li­ku­sai a Nagy-hegy olda­lá­ba a Bar­kó­czy-csa­lád jóvol­tá­ból 1767–69 között emel­te­tett mino­ri­ta kolos­tor rész­ben Árpád-kori ere­de­tű temp­lo­mát láto­gat­ják. Keve­sen tud­ják, milyen fon­tos nem­ze­ti emlék­he­lyünk ez: itt töl­töt­te az imre­gi magány­ban utol­só éve­it Sujánsz­ky Eusz­ták atya, az ara­di vér­ta­núk gyón­ta­tó­pap­ja, sír­ja a temp­lom kert­jé­ben talál­ha­tó. A legen­dás páter emlé­ké­re egy kop­ja­fát állí­tot­tak, saj­ná­la­tos, hogy a mi koszo­rúnk az egyet­len raj­ta. A kolos­tor kert­jé­ből egyéb­ként nagyon szép kilá­tás nyí­lik, a Kár­pá­tok kanya­ro­dó hegy­ko­szo­rú­ját egé­szen a kár­pát­al­jai hegye­kig végig lehet követ­ni. A rend­ház­ban ma mind­össze három barát lakik, két szlo­vák és egy len­gyel, közü­lük az utób­bi celeb­rál­ja a magyar misé­ket. A szer­ze­te­sek­kel való rövid beszél­ge­tés után meg­te­kin­tet­tük a köz­ség temp­lo­mát, ahol leg­na­gyobb örö­münk­re meg­lel­tük a Váj­lok Sán­dor, Arany A. Lász­ló nép­rajz­ku­ta­tók és mások által emlí­tett „gon­fá­kat.” Közel har­minc ilyen régi sír­em­lé­ket tud­tunk össze­szá­mol­ni, közü­lük több már kidőlt, néme­lye­ket fél­re­dob­tak.

Szürnyeg a református templommal – háttérben a Vihorlát hegyei
Szür­nyeg a refor­má­tus temp­lom­mal – hát­tér­ben a Vihor­lát hegyei

Imreg után Szür­nyeg követ­ke­zett, amely egy két­ágú hegy­hát déli kúp­ja, a Szár­csa-tető alatt talál­ha­tó. Hat­száz lako­sa közül 23% val­lot­ta magát magyar­nak, a magyar anya­nyel­vű­ek ará­nya azon­ban még így is 43%-os. A refor­má­tus gyü­le­ke­zet még tel­je­sen magyar, de a szlo­vá­ko­so­dás már ide is betet­te lábát. A falu­ban Kalán Vik­tor pol­gár­mes­ter finom vacso­rá­val várt min­ket, aki a helyi műve­lő­dé­si ház­ban szál­lást biz­to­sí­tott a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge szá­má­ra.

Más­nap reg­gel meg­te­kin­tet­tük a szür­nye­gi teme­tőt, ahol közel húsz fara­gott fej­fát (gon­fát) talál­tunk. Innen a szom­szé­dos 1600 lel­kes falu­ba, Garany­ba indul­tunk, a négy falu közül a magyar­ság két­ség­kí­vül itt van a leg­rosszabb hely­zet­ben: 2011-ben magyar nem­ze­ti­sé­gű­nek mind­össze 1%, magyar anya­nyel­vű­nek 2% val­lot­ta magát. Ennek elle­né­re Garanyt, az Almássy-csa­lád régi bir­to­kát magyar jel­le­gű tele­pü­lés­ként tar­tot­ták szá­mon. Amíg Imreg és Szür­nyeg ere­de­ti­leg szín­ma­gyar fal­vak vol­tak, Garany­ban min­dig is lak­tak szlo­vá­kok, de a magyar elem volt több­ség­ben. A magyar isko­la fel­szá­mo­lá­sá­val és az asszi­mi­lá­ci­ós cél­za­tú poli­ti­kai nyo­más­gya­kor­lás­sal azon­ban itt is elsor­vasz­tot­ták a magyar közös­sé­get.

Garany református temploma
Garany refor­má­tus temp­lo­ma

Garany­ban érde­kes népi mon­dá­kat, elbe­szé­lé­se­ket gyűj­töt­tünk első­sor­ban az egyik leg­idő­sebb lakos­nál, Var­ga­es­tók Sán­dor bácsi­nál a régi vár­kas­tély­ról, a Szent Lász­ló-hegy legen­dá­i­ról és a bodzá­súj­la­ki fehér bará­tok eltűnt kin­cse­i­ről. A helyi­ek sze­rint az Almássy-kas­télyt régen föld alat­ti járat kötöt­te össze a bor­si kas­téllyal, majd onnan tovább Sáros­pa­tak várá­val. Ez az alag­út olyan tágas volt, hogy ben­ne egy sze­kér is elfér­he­tett. A tele­pü­lés népi kul­tú­rá­ja egy­kor min­den szem­pont­ból gaz­dag volt. Saj­nos ma már nem beszél­he­tünk élő hagyo­mány­ról, hiszen job­bá­ra már csak az idő­sek érte­nek magya­rul. A lel­kész csa­lád­ján kívül már csak egyet­len csa­lád­ban beszél­nek magya­rul a gye­re­kek­kel. A fia­ta­lok gya­kor­la­ti­lag nem értik őse­ik nyel­vét, így a 90-es évek­be­li hely­zet – ami­kor még a heti rend­sze­res­sé­gű magyar isten­tisz­te­le­tek mel­lé havi egy szlo­vák jutott – éppen meg­for­dult. Mind­össze három­he­ten­te egy­szer tar­ta­nak magyar alkal­ma­kat, oly­annyi­ra meg­csap­pant Garany­ban a magya­rok szá­ma.

A Bodrogcsa vadregényes medre
A Bod­rog­csa vad­re­gé­nyes med­re

Garany­ból Har­di­csá­ra a Tar­na­va-csa­tor­na (Trnav­ka) töl­té­sén jutot­tunk el, amit Garany­ban Bod­rog­csá­nak vagy Kis-Bod­rog­nak nevez­nek. Har­di­csa 1200 lel­kes falu Tőke­te­re­bes szom­széd­sá­gá­ban. Igen zárt közös­ség, „a saját útját jár­ja”, emel­lett pedig azt tart­ják róla, hogy össze­tar­tó. A leg­utób­bi nép­szám­lá­lá­so­kon lakó­i­nak csak 5%-a val­lot­ta magát magyar nem­ze­ti­sé­gű­nek, a magyar anya­nyel­vű­ek ará­nya 7%-os volt. Ennek elle­né­re a falu lakó­i­nak leg­alább egy­har­ma­da magyar szár­ma­zá­sú és tud magya­rul. Ere­de­ti­leg a falu két­har­ma­da volt magyar, a töb­bi ruszin és szlo­vák. Saj­nos már csak néhány csa­lád­ban beszél­nek magya­rul a gye­re­kek­kel, így a mai refor­má­tus gye­re­kek több­sé­ge már nem tanul­ja meg ősei nyel­vét. Har­di­csán ifj. Demes Tibor­ral, refor­má­tus lel­ki­pász­tor­ral talál­koz­tunk, aki kör­be­ve­ze­tett min­ket a temp­lom­ban és ismer­tet­te a falu tör­té­ne­tét. Édes­ap­ja, id. Demes Tibor nyom­do­ka­in jár­va ő lát­ja el Har­di­csa, Szür­nyeg és Imreg hit­éle­tét. Koráb­ban Garany is ide­tar­to­zott, ám egyes „hang­adó”, szlo­vák érzel­mű hívek nyo­má­sá­ra ők nem­ré­gi­ben kivál­tak a magyar közös­ség­ből és átlép­tek a szlo­vák egy­ház­me­gyé­be. Dél­után még tet­tünk egy sétát a teme­tő­ben, öröm­mel fedez­tük fel a még álló, míves fej­fá­kat. Kár, hogy ez a hagyo­mány leg­ké­sőbb a 80-as évek­ben innen is kive­szett. Este a lel­kész csa­lád­ja látott min­ket ven­dé­gül. A finom vacso­rá­ért, a kivá­ló beszél­ge­té­se­kért, örök élet­re szó­ló emlé­ke­kért máig hálá­val és köszö­net­tel gon­do­lunk vissza.

Hardicsa. Vendégségben a Demes-családnál. Jobbra a református templom tornya, a falu jelképe
Har­di­csa. Ven­dég­ség­ben a Demes-csa­lád­nál. Jobb­ra a refor­má­tus temp­lom tor­nya, a falu jel­ké­pe

Reg­gel a lélek­ha­rang kon­gá­sa ébresz­tet­te Har­di­csa népét. Az éjsza­ka meg­halt a falu leg­öre­gebb lakó­ja, a régi dol­gok kivá­ló isme­rő­je. A hely­be­li­ek azt mond­ják, túl sokat vitt magá­val. Saj­nos, a szór­vány­ban nem rit­ka dolog, hogy az ember későn érke­zik. A reg­ge­li­zés után útra kel­tünk, hogy láto­ga­tá­sunk har­ma­dik nap­ján Tőke­te­re­best, az And­rássyak köz­pont­ját néz­hes­sük meg. Az esős nap miatt úgy érez­tük, más­kor töb­bet is jelent­he­tett vol­na ez a város szá­munk­ra. Az And­rássy-kas­tély szép álla­po­tú, jelen­leg múze­um, de zár­va tart. A kas­tély park­ja még nap­ja­ink­ban is meg­ér egy sétát, külö­nö­sen az ott talál­ha­tó And­rássy-mau­zó­le­um miatt. Az 1893-ban épült neo­gó­ti­kus sír­em­lék­ben nyug­szik mások mel­lett gróf And­rássy Gyu­la, Magyar­or­szág egy­ko­ri minisz­ter­el­nö­ke. Emlé­ké­re koszo­rút helyez­tünk el az épü­let kül­ső falán, bejut­ni ugyan­is ide sem tud­tunk. A kas­tély park­já­ban áll­nak Párics várá­nak rom­jai. Az egy­ko­ri vég­vár­ból mind­össze egyet­len maga­sabb fal­sza­kasz maradt meg, a töb­bit elhord­ták a kör­nye­ző épít­ke­zé­sek­hez.

Tőketerebes, az Andrássy-kastély (b) és csoportkép az Andrássy-mauzóleummal. A tavacska a páricsi vár vizesárka volt hajdanán
Tőke­te­re­bes, az And­rássy-kas­tély (b) és cso­port­kép az And­rássy-mau­zó­le­um­mal. A tavacs­ka a pári­csi vár vizes­ár­ka volt haj­da­nán

A város továb­bi neve­ze­tes­sé­ge a pálos rend­ház és a mel­let­te álló, góti­kus stí­lu­sú római kato­li­kus temp­lom. Vala­mi­kor ez is a pálo­so­ké volt, a temp­lom cso­dá­la­to­san sokat meg­őr­zött az évszá­za­dok eltel­té­vel koráb­bi góti­kus ele­me­i­ből. A pálos rend­ház ma isko­la. Ez az épü­let­együt­tes azért is volt fon­tos állo­má­sa kirán­du­lá­sunk­nak, mivel az Onda­va men­te éle­té­ben a pálo­sok egy­kor komoly sze­re­pet ját­szot­tak. Tőke­te­re­be­sen is van a refor­má­tu­sok­nak kisebb temp­lo­ma, de az isten­tisz­te­le­tek kizá­ró­lag szlo­vák nyel­ven zaj­la­nak, mivel a gyü­le­ke­zet a szlo­vák egy­ház­me­gyé­hez tar­to­zik, a magyar hívek kéré­sét pedig nem hall­gat­ják meg.

Az egykori pálos központ
Az egy­ko­ri pálos köz­pont

Tőke­te­re­bes­ről tovább­in­dul­tunk egy Kazsu (Kožuc­hov) nevű kicsiny falu­ba, amely Har­di­csa szom­széd­sá­gá­ban fek­szik. Fel­tű­nő, hogy amíg Tri­a­non előtt a lako­sok több­sé­ge magyar­nak val­lot­ta magát, ma a sta­tisz­ti­ka sze­rint egyet­len magyar sem lak­ja. A köz­ség pol­gár­mes­te­rét, Kövér Géza urat kér­tük fel, hogy mutas­sa be nekünk a két­száz lel­kes falu refor­má­tus temp­lo­mát. Végül – elfog­lalt­sá­gai miatt – fele­sé­ge és édes­any­ja kala­u­zolt min­ket végig a 13. szá­za­di, Árpád-kori, igen kicsiny temp­lom­ban. Saj­nos az 1991-es reno­vá­lást nem élték túl magyar fel­ira­tok, de a temp­lom tor­nyá­ba fel­mász­va lát­hat­tuk, hogy mind­két harang­ját magyar fel­irat díszí­ti. Közü­lük a régeb­bi 1902-ből, az újabb 1925-ből való, ami azt jelen­ti, hogy az első cseh­szlo­vák köz­tár­sa­ság ide­jén Kazsu refor­má­tu­sai még magya­rok vol­tak. A teme­tő újabb meg­le­pe­tést hozott: sike­rült a refor­má­tus sírok között keres­gél­ve három még álló gon­fá­ra buk­kan­nunk.

Dél­után vissza­tér­tünk Szür­nyeg­re, ahol ismét a köz­ség pol­gár­mes­te­re biz­to­sí­tott nekünk szál­lást. Dél­után Id. Demes Tibor nyu­gal­ma­zott har­di­csai lel­kész és fele­sé­ge hív­tak meg ben­nün­ket vacso­rá­ra és egy jó beszél­ge­tés­re. A tisz­te­le­tes úr csa­lád­já­val har­minc­há­rom évnyi szol­gá­lat után köl­tö­zött át Szür­nyeg­re, a temp­lom mel­let­ti telek­re. Finom gom­ba­le­ves­sel és fánk­kal vár­tak min­ket. A csa­lá­di asz­tal mel­lett egé­szen a késő esti órá­kig kivá­ló beszél­ge­té­sek­nek, komoly és mulat­sá­gos régi emlé­kek fel­idé­zé­sé­nek lehet­tünk része­sei.

Utol­só nap, vasár­nap reg­gel Szür­nye­gen részt vet­tünk a refor­má­tus isten­tisz­te­le­ten. Ifj. Demes Tibor lel­kész pré­di­ká­ci­ó­ja erőt adott mind­nyá­junk­nak a foly­ta­tás­hoz. A hívek han­go­san éne­kel­tek: úgy érez­tük, van még erő ebben a gyü­le­ke­zet­ben. Elkö­szön­tünk szál­lás­adónk­tól, Kalán Vik­tor pol­gár­mes­ter úrtól. A tőle kapott aján­dé­kok, érté­kes hely­tör­té­ne­ti emlé­kek meg­erő­sí­tet­tek min­ket abban az elha­tá­ro­zá­sunk­ban, hogy erről a szór­vány­vi­dék­ről egy ala­po­sabb tanul­mányt írjunk. Ezzel a tudat­tal indul­tunk a szom­szé­dos Magyar­sas­ra (Zempl­ín­ske Jast­ra­bie), ahon­nan már – nevét is meg­ha­zud­to­ló módon – vég­képp kihalt a magyar lakos­ság. Magyar­sas tehát már nem magyar, annak dacá­ra, hogy a teme­tő­ben nem igen lehet talál­ni szlo­vák csa­lád­ne­ve­ket, legyen szó akár a refor­má­tu­sok­ról, akár a kato­li­ku­sok­ról. A fel­tű­nő­en gyor­san és „ered­mé­nye­sen” vég­be­ment asszi­mi­lá­ció oka abban kere­sen­dő, hogy itt már száz évvel ezelőtt is kevert volt a lakos­ság. Az falu Árpád-kori refor­má­tus temp­lom­mal büsz­kél­ked­het, az érté­kes műem­lék­ben a helyi gyü­le­ke­zet magya­rul nem tudó gond­no­ka kala­u­zolt min­ket kör­be. A magya­rul tudó nem­ze­dék már kihalt, viszont leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sünk­re még a magyar­sa­si teme­tő­ben is talál­tunk gon­fá­kat. A magyar isko­lát a hábo­rú után rög­tön bezár­ták, az elfo­gyó­ban lévő refor­má­tus gyü­le­ke­zet ma már kizá­ró­lag szlo­vák nyel­vű. Talál­koz­tunk a falu­ban Horos Béla bácsi­val, a leg­idő­sebb magyar­sa­si refor­má­tus­sal, aki szí­ve­sen fel­idéz­te nekünk régi kato­na­ko­ri emlé­ke­it. Tőle és fele­sé­gé­től meg­tud­tuk, az utol­só nem­ze­dék, ame­lyik még magyar­nak val­lot­ta magát, már meg­halt – ott jár­tunk­kor már maguk Béla bácsi­ék is szlo­vák­nak tar­tot­ták magu­kat.

Összegzés

Bár a magyar­ság meg­őr­zé­sé­vel fog­lal­ko­zó szer­ve­ze­tek és intéz­mé­nyek haj­la­mo­sak az Onda­va men­té­ről meg­fe­led­kez­ni, sőt egye­ne­sen lemon­da­ni az ott élő magyar közös­sé­gek­ről, mi azt tapasz­tal­tuk, hogy még sze­ren­csé­re koránt­sem jött el a teme­tés ide­je. Az egyes fal­vak­ban – hol több, hol keve­sebb – meg­úju­lá­si, meg­ma­ra­dá­si lehe­tő­sé­get látunk, ehhez azon­ban az anya­or­szág­ból irá­nyí­tott, való­di – értsd: költ­ség­ve­té­si – szór­vány­stra­té­gi­á­ra vol­na szük­ség. A szór­vány­stra­té­gia kere­té­ben meg kell szer­vez­ni a kör­nyé­ken a hét­vé­gi magyar nyelv­ok­ta­tást, hogy a magya­rul még tudó gyer­me­kek­ben ez a tudás meg­ma­rad­jon, hasz­nál­ha­tó­vá vál­jon, lehe­tő­ség sze­rint elmé­lyül­jön. Beszél­ge­tő­tár­sa­ink ugyan­ak­kor kivé­tel nél­kül hang­sú­lyoz­ták, hogy erős Magyar­or­szág kell, a tény­le­ges gaz­da­sá­gi erő az egyet­len meg­ol­dás a helyi közös­ség meg­tar­tá­sá­ra és az asszi­mi­lá­ció vissza­for­dí­tá­sá­ra. Ha magyar cégek meg­je­len­né­nek a tér­ség­ben, nem­csak a mun­ka­nél­kü­li­ség csök­ken­ne, hanem a magyar nyelv presz­tí­zse is meg­emel­ked­ne.

Magyar­or­szág­nak azt is fel kell ismer­nie, hogy a szór­vány­ban meg­lé­vő tör­té­nel­mi emlé­kek gon­do­zá­sa még akkor is magyar álla­mi fel­adat, hogy­ha a költ­ség­ve­tés­ből más fon­tos örök­ség­vé­del­mi terü­let­re (pl. várak hely­re­ál­lí­tá­sa, kas­té­lyok meg­óvá­sa) sem jut ele­gen­dő for­rás. A helyi közös­ség ugyan­is szá­mon tart­ja, kitől kap­ta a támo­ga­tást, ki épí­tet­te, ki újí­tot­ta meg érté­ke­it. Har­di­csán komoly törést jelen­tett az embe­rek­ben, hogy a magyar állam­nál hiá­ba pályáz­tak refor­má­tus temp­lo­muk meg­újí­tá­sá­ra. A szlo­vák kor­mány viszont hoz­zá­já­rult a tata­ro­zás­hoz, komoly „érvet” adva ezzel a szlo­vák érzel­mű­ek kezé­be.

Kirán­du­lá­sunk egyik leg­fon­to­sabb hoza­dé­ka azon túl, hogy újra-fel­fe­dez­tük a koráb­bi nép­rajz­tu­dó­sok által emle­ge­tett gon­fá­kat, sőt eze­ket viszony­lag nagy szám­ban meg­ta­lál­tuk és fény­ké­pe­sen doku­men­tál­ni tud­tuk, elju­tot­tunk olyan fal­vak­ba, ame­lyek­ből már hosszú évti­ze­dek­kel ezelőtt kihalt a magyar lakos­ság, s így kuta­tó­ink figyel­mét mind­ed­dig elke­rül­ték. Az itt tett fel­fe­de­zé­sek azt bizo­nyít­ják, hogy a Tőke­te­re­bes­től dél­re fek­vő fal­vak refor­má­tus lakos­sá­ga ere­de­ti­leg nem csak az emlí­tett négy falu­ban, hanem min­de­nütt más­hol magyar volt. Ter­mé­sze­te­sen, mos­ta­ni láto­ga­tá­sunk csak a figye­lem fel­kel­té­sé­re alkal­mas, mind­ezt továb­bi – a magyar állam vagy magyar kul­tu­rá­lis ala­pít­vá­nyok, prog­ra­mok által finan­szí­ro­zott – szak­mai mun­ka­erő­vel zaj­ló kuta­tá­sok­nak kel­le­ne követ­nie.

A Szent­írás­ban írva talál­juk, hogy ami­kor a jó pász­tor száz juha közül elve­szít egyet, ott­hagy­ja a kilenc­ven­ki­len­cet a pusz­tá­ban és annak az egy­nek a meg­ke­re­sé­sé­re indul. “És ha meg­ta­lál­ta, fel­ve­szi a vál­lá­ra örö­mé­ben, haza­megy, össze­hív­ja bará­ta­it és szom­szé­da­it, majd így szól hoz­zá­juk: Örül­je­tek velem, mert meg­ta­lál­tam az elve­szett juho­mat.” (Lk  15,5–6)  A magyar állam­nak is vala­hogy így kel­le­ne a szór­vány­hoz, a végek­hez viszo­nyul­nia. A vég­vá­ri har­co­sok, a nem­ze­ti meg­ma­ra­dás iga­zi hősei több tisz­te­le­tet, figyel­met és törő­dést érde­mel­nek!

Magyar Patrióták Közössége © 2014. május 5.