Idén augusztus huszadikát a szerémségi Maradékon, a helyi szórványmagyarság körében ünnepeltük. A nemzeti ünnep alkalmából tett látogatást felfedezőúttal kötöttük egybe: öttagú küldöttségünk a hajdani Szerém vármegye általunk még nem dokumentált magyar vonatkozású helyszíneit kereste fel. Ennek során megemlékeztünk a 325 évvel ezelőtt lezajlott szalánkeméni csata emlékművénél az 1691-es ütközetben hősi halált halt Zrínyi Ádámról.

Nemzeti ünnep Maradékon

Hetzmann Róbert előadást tart
Hetzmann Róbert előadást tart

Az államalapításról idén első alkalommal emlékezett meg a szerémségi Maradék református gyülekezete. A templomban 2016. augusztus 19-én megtartott ünnepélyen nemcsak a helyiek voltak jelen, hanem a környékbeli magyarlakta községekből és városokból is érkeztek vendégek: így Árpatarlóról (Ruma), Szávaszentdemeterről (Mitrovica), Dobradóból (Dobrodol), és a Száva mente is képviseltette magát Nyék (Nikinci), Herkóca (Hrtkovci) és Fényberek (Platičevo) lakosai által.

A rendezvény a mezőgazdasági munkákhoz igazodva este fél nyolckor kezdődött meg Halász Dániel lelkész köszöntőjével, aki kifejezte örömét, hogy a nemzeti ünnepről első ízben a szerémségi magyarok is megemlékeznek. A megjelentek ezt követően zenés és énekes műsorokat hallgattak meg, fellépett a maradéki, a szávaszentdemeteri, a dobradósi énekkar a Szerémségből, valamint a kátyi dalkör Bácskából. A Magyar Patrióták Közössége nevében Hetzmann Róbert mondott beszédet, aki előadásában felidézte Szent István törvényeit és az Árpád-kori Magyarország nagyságát, aminek a szerémi félsziget már akkor szerves részét alkotta. Szent István művét az idő igazolta, nekünk pedig az a feladatunk, hogy a keresztény Magyarországot ismét megmentsük a jövő nemzedékek számára, ezért a nemzeti szuverenitás és a határok védelme elsőrangú kötelességünk. A rendezvény végén a kiskunhalasi református gimnázium kötelékében működő Lorántffy Zsuzsanna Kamarakórus adott felemelő komolyzenei koncertet.

Miután a megemlékezés véget ért, a megjelentek átvonultak a templomból a gyülekezet egyik termébe, ahol a vendégszerető maradékiak jóvoltából szeretetvacsora várt minden érkezőt. Egyesületünket nagy örömmel tölti el, hogy az általunk is támogatott helyi gyülekezet élete valóban felpezsdült. Az elmúlt két évben negyvenévnyi szünet után magyar tagozat nyílt a helyi szerb iskolában, továbbá – részben az általunk gyűjtött adományokból – megvalósult a gyülekezeti ház tetőterének kiépítése. Azóta beindult a faluturizmus is, ami kiegészítő jövedelemhez juttatja a helyi magyar családokat. Ennek is köszönhető, hogy Maradékon nem érezhető az elvándorlás, ami Szabadka és Zenta környékén ma már tragikus mértékben zajlik.

Másnap a falu egyik tájékozott lakosával, Csepregi Pállal szekéren bejártuk a helységet, hogy a régi magyar utcaneveket Maradék két-nyelvű térképének elkészítéséhez összegyűjtsük. Pali bácsi emlékezetből hiánytalanul el tudta mondani a régi utcaneveket és a hozzájuk fűződő történeteket. Régen Maradék magyar többségű falu volt, ezzel szemben ma a lakosok egynegyede, mintegy ötszáz fő magyar. Ha a kétnyelvű térkép elkészül, hozzá fogja segíteni a maradékiakat identitásuk megőrzéséhez.

325 évvel ezelőtt esett el Zrínyi Ádám

Augusztus 19-én délelőtt egy másik program is várt egyesületünkre: elzarándokoltunk a szalán-keméni csata emlékművéhez, hogy lerójuk ke-gyeletünket a 325 évvel ezelőtt ezen a napon lezajlott harcokban elesett magyar katonák, különösen Zrínyi Ádám zászlósúr emléke előtt. A győztes ütközet emlékére a monarchia idején állított obeliszk a Duna és a Tisza összefolyásával szemben, egy dombtetőn áll – épen ott, ahol Bádeni Lajos vezetésével a keresztény erők 1691. augusztus 19-én nagy véráldozat árán fényes győzelmet arattak a török felett. A csata csak részleges felszabadulást okozott – csöbörből vödörbe kerültünk, de legalább az iszlám rabigát nem kellett többé viselnünk. Az egyesületi koszorú elhelyezése közben Gáspár Kolos felidézte az utolsó Zrínyiként is ismert hős életét, aki apjának – Zrínyi Miklósnak – méltó utóda volt. Nem tűrhet-jük, hogy neve és emléke feledésbe merüljön!

Felfedezőút a Nyugat-Szerémségben

Adatgyűjtés közben Maradékon
Adatgyűjtés közben Maradékon

Szávaszentdemeteren – amely az ókori Sirmium-nak felel meg – helyszíni bejárást tartottunk annak érdekében, hogy tisztázni tudjuk a város késő-középkori fejlődésével kapcsolatos kételyeket. Ez az egyetlen város a Kárpát-medencében, amely a római idők óta folyamatosan fennáll. A népvándorlások korában polgárai a Száva egy ma már nem létező szigetére húzódtak vissza. A honfoglalás során magyar kézre került külvá-rosaiból alakult ki Szentdemeter, mígnem Sirmium is a Magyar Királyság részévé vált Szerémvár néven. A ketté vált település ezt követően újra elválaszthatatlanul egybeforrt. Az évszázadokkal ezelőtti állapotok rekonstruálása nehézkesen halad, mivel a kétszáz évig tartó török uralom csaknem maradéktalanul eltörölte a középkori emlékeket.

A Száva-vidék fontos középkori erősségéhez, Szávakölpény várához is elmentünk, annak ellenére, hogy korábban már járt ott egyesületünk. A műholdfelvételek alapján ugyanis sikerült a vár olyan részeit is azonosítanunk, amelyeket még nem dokumentáltunk. A helyszín megközelítése ezúttal is körülményesnek bizonyult: Kölpény vára a Száva egyik kanyarulatában, mocsaras területen épült. A téglavár egy szárazulaton áll, melyet az azóta már holtággá vált és elmocsarasodott Száva-meder vesz körül, ami ma Obedi-láp néven Európa-hírű madármegfigyelő hely. Az alacsony vízállásnak köszönhetően a holtág vizét a Szávába eresztő Fok nevű folyáson való átkelés ezúttal könnyebb volt, ám a vár területén kószáló félvad és irányunkban bizal-matlan sertések némileg megzavarták a munkát.

Az idei szerémségi kutatóút legfontosabb része az előttünk még alig ismert Nyugat-Szerémség felfedezése volt. Itt hetven-nyolcvan évvel ezelőtt még számos magyarlakta település volt, ma azonban alig néhány foszlány létezik már csak, ahol az utolsó – magyarul alig beszélő – öregek maradtak meg hírmondóul. Éppen ez volt utunk célja: a már felmorzsolódott helyi közösségek múltjának, legutóbbi történetének vázlatos dokumentálása. Olyan munka ez, amit az utolsó pillanatban érkező még éppen el tud végezni, de akár négy-öt év múlva már nem lesz, aki elmesélje nekünk a múltat. Az írásnak meg kell őriznie, hogy a törökdúlás előtt színmagyar vidék az újkorban ugyan soknemzetiségűvé vált, ám e sok szín közül a miénk sem hiányzott.

Elsőként a Tarcal déli lejtőjén, a Szelistye-patak völgyében található Bingolát (Bingula) kerestük fel, ahol régen három nemzetiség élt egymás mellett. Az ortodox vallású szerbek mellett evangélikus szlovákok laknak ebben a faluban. Érdekesség, hogy miközben a magyar családok főként idegen hangzású vezetékneveket viselnek, a szlovákok szinte mind magyar nyelvűek. A Farkasok, Virágok, Gáspárok, Karácsonyiak és Lovászok nemcsak, hogy nem tudnak magyarul, de nem is emlékeznek magyar felmenőikre. Magyar őseik még a Felvidéken szlovákosodtak el, ahonnan a déli végekre telepítették őket az 1830-as években. Sajnos a magyar családok néhány magyarul alig tudó özvegyasszonyt kivéve mára teljesen kihaltak. Egyesületünk dokumentálta a település múltját, örökségét, hogy ne menjen feledésbe: valaha létezett egy Bingola nevű magyarlakta település…

Az erdővégi magyar templom
Az erdővégi magyar templom

Bingola után Erdővég következett, ami nevét arról kapta, hogy a Tarcal-hegység erdőségeinek nyugati végén létesült. Az egykor négy-nemzetiségű – szerb, német, szlovák és magyar – nagyközségből Titóék elűzték a németeket, a magyarok pedig lassanként elvándoroltak, beolvadtak. Az idősek között is alig akad, aki tud még magyarul. Egyesületünk megtekintette a templomot, benne Szent István-király szobrát (melynek létezéséről elsőként mi adtunk hírt tavaly), végül felkerestük a falu temetőjét. Ennek során igyekeztünk minden még fellelhető adatot, emléket összegyűjteni.

Erdővég után a szerb-horvát határ felé eső Liba (Ljuba) következik, amit szintén nem mu-lasztottunk el felkeresni. A száz évvel ezelőtti népszámlálási adatok számottevő magyar kisebbséget jeleznek ebbe a szlovákok, szerbek és horvátok által vegyesen lakott kicsiny faluba. Megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy a magyarok azóta teljes mértékben elhorvá-tosodtak, mivel a szerémségi templomokban betiltották a magyar nyelvű hitéletet. Szomorú, hogy ez a rendelkezés mai napig hatályban van, és még a színmagyar gyülekezetek is – mint a Maradék melletti Satrinca esete bizonyítja –horvátul kénytelenek hallgatni Isten igéjét.

Gyülekezeti ebéd Maradékon
Gyülekezeti ebéd Maradékon

Ebben a Tarcal dombjai ölelésében megbújó, alig ötszáz lelkes szerémségi falucskában máig az evangélikus szlovákok vannak többségben. A helybeli idősek magyarokról nem tudnak, de a katolikus temető még tanúskodik a közelmúltban végbement asszimilációról. Legnagyobb meglepetésünkre a libai katolikusok zöme magyar családnevet visel: számos Kovač (Kovács), Sarvaš (Szarvas), Lendvaj (Lendvai), Varga, Feješ, Šili, Karačonji (Karácsonyi) nyugszik a falu feletti dombot megülő sírkertben. Magyar sírfeliratot azonban hiába kerestünk, mindnyájan horvátok, igaz a 2002-es népszámláláskor 13 lélek – talán „megszokásból” – magyarnak vallotta magát.

Augusztusi szerémségi utunk az eddigiekhez képest sajnos nem annyira az élőkről, mint inkább a holtakról szólt. Ennek ellenére fontosnak tartottuk, hogy felkeressük ezeket a régi temetőket, utolsó hírmondóul megmaradt, magyarul alig makogó özvegyasszonyokat, és igaz történetüket megírjuk. Nehogy azt mondhassák egyszer, hogy magyarok a Szerémségben nem laktak.

A kutatóút további szerémségi helyszínek felkeresését követően, augusztus 21-én ért véget. Vasárnap reggel az egyesület küldöttsége részt vett a maradéki református istentiszteleten és az azt követő gyülekezeti ebéden. Örömmel láttuk, hogy még nincs veszve minden, Maradék nevéhez és hitvallásához hűen meg akar maradni, és ebben őket segítenünk kell!

Fényképezte: Gáspár Kolos
Magyar Patrióták Közössége
© 2016. szeptember 30.