Idén augusz­tus husza­di­kát a sze­rém­sé­gi Mara­dé­kon, a helyi szór­vány­ma­gyar­ság köré­ben ünne­pel­tük. A nem­ze­ti ünnep alkal­má­ból tett láto­ga­tást fel­fe­de­ző­út­tal kötöt­tük egy­be: ötta­gú kül­dött­sé­günk a haj­da­ni Sze­rém vár­me­gye álta­lunk még nem doku­men­tált magyar vonat­ko­zá­sú hely­szí­ne­it keres­te fel. Ennek során meg­em­lé­kez­tünk a 325 évvel ezelőtt lezaj­lott sza­lán­ke­mé­ni csa­ta emlék­mű­vé­nél az 1691-es ütkö­zet­ben hősi halált halt Zrí­nyi Ádám­ról.

Nemzeti ünnep Maradékon

Hetzmann Róbert előadást tart
Hetz­mann Róbert elő­adást tart

Az állam­ala­pí­tás­ról idén első alka­lom­mal emlé­ke­zett meg a sze­rém­sé­gi Mara­dék refor­má­tus gyü­le­ke­ze­te. A temp­lom­ban 2016. augusz­tus 19-én meg­tar­tott ünne­pé­lyen nem­csak a helyi­ek vol­tak jelen, hanem a kör­nyék­be­li magyar­lak­ta köz­sé­gek­ből és váro­sok­ból is érkez­tek ven­dé­gek: így Árpa­tar­ló­ról (Ruma), Szá­va­szent­de­me­ter­ről (Mit­ro­vi­ca), Dob­ra­dó­ból (Dob­ro­dol), és a Szá­va men­te is kép­vi­sel­tet­te magát Nyék (Nikin­ci), Her­kó­ca (Hrt­kov­ci) és Fény­be­rek (Pla­tiče­vo) lako­sai által.

A ren­dez­vény a mező­gaz­da­sá­gi mun­kák­hoz iga­zod­va este fél nyolc­kor kez­dő­dött meg Halász Dáni­el lel­kész köszön­tő­jé­vel, aki kife­jez­te örö­mét, hogy a nem­ze­ti ünnep­ről első ízben a sze­rém­sé­gi magya­rok is meg­em­lé­kez­nek. A meg­je­len­tek ezt köve­tő­en zenés és éne­kes műso­ro­kat hall­gat­tak meg, fel­lé­pett a mara­dé­ki, a szá­va­szent­de­me­te­ri, a dob­ra­dó­si ének­kar a Sze­rém­ség­ből, vala­mint a kátyi dal­kör Bács­ká­ból. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge nevé­ben Hetz­mann Róbert mon­dott beszé­det, aki elő­adá­sá­ban fel­idéz­te Szent Ist­ván tör­vé­nye­it és az Árpád-kori Magyar­or­szág nagy­sá­gát, ami­nek a sze­ré­mi fél­szi­get már akkor szer­ves részét alkot­ta. Szent Ist­ván művét az idő iga­zol­ta, nekünk pedig az a fel­ada­tunk, hogy a keresz­tény Magyar­or­szá­got ismét meg­ment­sük a jövő nem­ze­dé­kek szá­má­ra, ezért a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás és a hatá­rok védel­me első­ran­gú köte­les­sé­günk. A ren­dez­vény végén a kis­kun­ha­la­si refor­má­tus gim­ná­zi­um köte­lé­ké­ben műkö­dő Loránt­ffy Zsu­zsan­na Kama­ra­kó­rus adott fel­eme­lő komoly­ze­nei kon­cer­tet.

Miu­tán a meg­em­lé­ke­zés véget ért, a meg­je­len­tek átvo­nul­tak a temp­lom­ból a gyü­le­ke­zet egyik ter­mé­be, ahol a ven­dég­sze­re­tő mara­dé­ki­ak jóvol­tá­ból sze­re­tet­va­cso­ra várt min­den érke­zőt. Egye­sü­le­tün­ket nagy öröm­mel töl­ti el, hogy az álta­lunk is támo­ga­tott helyi gyü­le­ke­zet éle­te való­ban fel­pezs­dült. Az elmúlt két évben negy­ven­év­nyi szü­net után magyar tago­zat nyílt a helyi szerb isko­lá­ban, továb­bá – rész­ben az álta­lunk gyűj­tött ado­má­nyok­ból – meg­va­ló­sult a gyü­le­ke­ze­ti ház tető­te­ré­nek kiépí­té­se. Azóta bein­dult a falu­tu­riz­mus is, ami kiegé­szí­tő jöve­de­lem­hez jut­tat­ja a helyi magyar csa­lá­do­kat. Ennek is köszön­he­tő, hogy Mara­dé­kon nem érez­he­tő az elván­dor­lás, ami Sza­bad­ka és Zen­ta kör­nyé­kén ma már tra­gi­kus mér­ték­ben zaj­lik.

Más­nap a falu egyik tájé­ko­zott lako­sá­val, Csep­re­gi Pál­lal sze­ké­ren bejár­tuk a hely­sé­get, hogy a régi magyar utca­ne­ve­ket Mara­dék két-nyel­vű tér­ké­pé­nek elké­szí­té­sé­hez össze­gyűjt­sük. Pali bácsi emlé­ke­zet­ből hiány­ta­la­nul el tud­ta mon­da­ni a régi utca­ne­ve­ket és a hoz­zá­juk fűző­dő tör­té­ne­te­ket. Régen Mara­dék magyar több­sé­gű falu volt, ezzel szem­ben ma a lako­sok egy­ne­gye­de, mint­egy ötszáz fő magyar. Ha a két­nyel­vű tér­kép elké­szül, hoz­zá fog­ja segí­te­ni a mara­dé­ki­akat iden­ti­tá­suk meg­őr­zé­sé­hez.

325 évvel ezelőtt esett el Zrínyi Ádám

Augusz­tus 19-én dél­előtt egy másik prog­ram is várt egye­sü­le­tünk­re: elza­rán­do­kol­tunk a sza­lán-kemé­ni csa­ta emlék­mű­vé­hez, hogy leró­juk ke-gye­le­tün­ket a 325 évvel ezelőtt ezen a napon lezaj­lott har­cok­ban elesett magyar kato­nák, külö­nö­sen Zrí­nyi Ádám zász­lós­úr emlé­ke előtt. A győz­tes ütkö­zet emlé­ké­re a monar­chia ide­jén állí­tott obe­liszk a Duna és a Tisza össze­fo­lyá­sá­val szem­ben, egy domb­te­tőn áll – épen ott, ahol Báde­ni Lajos veze­té­sé­vel a keresz­tény erők 1691. augusz­tus 19-én nagy vér­ál­do­zat árán fényes győ­zel­met arat­tak a török felett. A csa­ta csak rész­le­ges fel­sza­ba­du­lást oko­zott – csö­bör­ből vödör­be kerül­tünk, de leg­alább az isz­lám rab­igát nem kel­lett töb­bé visel­nünk. Az egye­sü­le­ti koszo­rú elhe­lye­zé­se köz­ben Gás­pár Kolos fel­idéz­te az utol­só Zrí­nyi­ként is ismert hős éle­tét, aki apjá­nak – Zrí­nyi Mik­lós­nak – mél­tó utó­da volt. Nem tűr­het-jük, hogy neve és emlé­ke fele­dés­be merül­jön!

Felfedezőút a Nyugat-Szerémségben

Adatgyűjtés közben Maradékon
Adat­gyűj­tés köz­ben Mara­dé­kon

Szá­va­szent­de­me­te­ren – amely az óko­ri Sir­mi­um-nak felel meg – hely­szí­ni bejá­rást tar­tot­tunk annak érde­ké­ben, hogy tisz­táz­ni tud­juk a város késő-közép­ko­ri fej­lő­dé­sé­vel kap­cso­la­tos kéte­lye­ket. Ez az egyet­len város a Kár­pát-meden­cé­ben, amely a római idők óta folya­ma­to­san fenn­áll. A nép­ván­dor­lá­sok korá­ban pol­gá­rai a Szá­va egy ma már nem léte­ző szi­ge­té­re húzód­tak vissza. A hon­fog­la­lás során magyar kéz­re került kül­vá-rosa­i­ból ala­kult ki Szent­de­me­ter, míg­nem Sir­mi­um is a Magyar Király­ság részé­vé vált Sze­rém­vár néven. A ket­té vált tele­pü­lés ezt köve­tő­en újra elvá­laszt­ha­tat­la­nul egy­be­forrt. Az évszá­za­dok­kal ezelőt­ti álla­po­tok rekonst­ru­á­lá­sa nehéz­ke­sen halad, mivel a két­száz évig tar­tó török ura­lom csak­nem mara­dék­ta­la­nul eltö­röl­te a közép­ko­ri emlé­ke­ket.

A Szá­va-vidék fon­tos közép­ko­ri erős­sé­gé­hez, Szá­va­köl­pény várá­hoz is elmen­tünk, annak elle­né­re, hogy koráb­ban már járt ott egye­sü­le­tünk. A műhold­fel­vé­te­lek alap­ján ugyan­is sike­rült a vár olyan része­it is azo­no­sí­ta­nunk, ame­lye­ket még nem doku­men­tál­tunk. A hely­szín meg­kö­ze­lí­té­se ezút­tal is körül­mé­nyes­nek bizo­nyult: Köl­pény vára a Szá­va egyik kanya­ru­la­tá­ban, mocsa­ras terü­le­ten épült. A tég­la­vár egy szá­ra­zu­la­ton áll, melyet az azóta már holt­ág­gá vált és elmo­csa­ra­so­dott Szá­va-meder vesz körül, ami ma Obe­di-láp néven Euró­pa-hírű madár­meg­fi­gye­lő hely. Az ala­csony víz­ál­lás­nak köszön­he­tő­en a holt­ág vizét a Szá­vá­ba eresz­tő Fok nevű folyá­son való átke­lés ezút­tal könnyebb volt, ám a vár terü­le­tén kószá­ló fél­vad és irá­nyunk­ban bizal-mat­lan ser­té­sek némi­leg meg­za­var­ták a mun­kát.

Az idei sze­rém­sé­gi kuta­tó­út leg­fon­to­sabb része az előt­tünk még alig ismert Nyu­gat-Sze­rém­ség fel­fe­de­zé­se volt. Itt het­ven-nyolc­van évvel ezelőtt még szá­mos magyar­lak­ta tele­pü­lés volt, ma azon­ban alig néhány fosz­lány léte­zik már csak, ahol az utol­só – magya­rul alig beszé­lő – öre­gek marad­tak meg hír­mon­dó­ul. Éppen ez volt utunk cél­ja: a már fel­mor­zso­ló­dott helyi közös­sé­gek múlt­já­nak, leg­utób­bi tör­té­ne­té­nek váz­la­tos doku­men­tá­lá­sa. Olyan mun­ka ez, amit az utol­só pil­la­nat­ban érke­ző még éppen el tud végez­ni, de akár négy-öt év múl­va már nem lesz, aki elme­sél­je nekünk a múl­tat. Az írás­nak meg kell őriz­nie, hogy a török­dú­lás előtt szín­ma­gyar vidék az újkor­ban ugyan sok­nem­ze­ti­sé­gű­vé vált, ám e sok szín közül a miénk sem hiány­zott.

Első­ként a Tar­cal déli lej­tő­jén, a Sze­lis­tye-patak völ­gyé­ben talál­ha­tó Bin­go­lát (Bin­gu­la) keres­tük fel, ahol régen három nem­ze­ti­ség élt egy­más mel­lett. Az orto­dox val­lá­sú szer­bek mel­lett evan­gé­li­kus szlo­vá­kok lak­nak ebben a falu­ban. Érde­kes­ség, hogy miköz­ben a magyar csa­lá­dok főként ide­gen hang­zá­sú veze­ték­ne­ve­ket visel­nek, a szlo­vá­kok szin­te mind magyar nyel­vű­ek. A Far­ka­sok, Virá­gok, Gás­pá­rok, Kará­cso­nyi­ak és Lová­szok nem­csak, hogy nem tud­nak magya­rul, de nem is emlé­kez­nek magyar fel­me­nő­ik­re. Magyar őse­ik még a Fel­vi­dé­ken szlo­vá­ko­sod­tak el, ahon­nan a déli végek­re tele­pí­tet­ték őket az 1830-as évek­ben. Saj­nos a magyar csa­lá­dok néhány magya­rul alig tudó özvegy­asszonyt kivé­ve mára tel­je­sen kihal­tak. Egye­sü­le­tünk doku­men­tál­ta a tele­pü­lés múlt­ját, örök­sé­gét, hogy ne men­jen fele­dés­be: vala­ha léte­zett egy Bin­go­la nevű magyar­lak­ta tele­pü­lés…

Az erdővégi magyar templom
Az erdő­vé­gi magyar temp­lom

Bin­go­la után Erdő­vég követ­ke­zett, ami nevét arról kap­ta, hogy a Tar­cal-hegy­ség erdő­sé­ge­i­nek nyu­ga­ti végén léte­sült. Az egy­kor négy-nem­ze­ti­sé­gű – szerb, német, szlo­vák és magyar – nagy­köz­ség­ből Titó­ék elűz­ték a néme­te­ket, a magya­rok pedig las­san­ként elván­do­rol­tak, beol­vad­tak. Az idő­sek között is alig akad, aki tud még magya­rul. Egye­sü­le­tünk meg­te­kin­tet­te a temp­lo­mot, ben­ne Szent Ist­ván-király szob­rát (mely­nek léte­zé­sé­ről első­ként mi adtunk hírt tavaly), végül fel­ke­res­tük a falu teme­tő­jét. Ennek során igye­kez­tünk min­den még fel­lel­he­tő ada­tot, emlé­ket össze­gyűj­te­ni.

Erdő­vég után a szerb-hor­vát határ felé eső Liba (Lju­ba) követ­ke­zik, amit szin­tén nem mu-lasz­tot­tunk el fel­ke­res­ni. A száz évvel ezelőt­ti nép­szám­lá­lá­si ada­tok szá­mot­te­vő magyar kisebb­sé­get jelez­nek ebbe a szlo­vá­kok, szer­bek és hor­vá­tok által vegye­sen lakott kicsiny falu­ba. Meg­döb­be­nés­sel vet­tük tudo­má­sul, hogy a magya­rok azóta tel­jes mér­ték­ben elhor­vá-tosod­tak, mivel a sze­rém­sé­gi temp­lo­mok­ban betil­tot­ták a magyar nyel­vű hit­éle­tet. Szo­mo­rú, hogy ez a ren­del­ke­zés mai napig hatály­ban van, és még a szín­ma­gyar gyü­le­ke­ze­tek is – mint a Mara­dék mel­let­ti Sat­rinca ese­te bizo­nyít­ja –hor­vá­tul kény­te­le­nek hall­gat­ni Isten igé­jét.

Gyülekezeti ebéd Maradékon
Gyü­le­ke­ze­ti ebéd Mara­dé­kon

Ebben a Tar­cal domb­jai öle­lé­sé­ben meg­bú­jó, alig ötszáz lel­kes sze­rém­sé­gi falucs­ká­ban máig az evan­gé­li­kus szlo­vá­kok van­nak több­ség­ben. A hely­be­li idő­sek magya­rok­ról nem tud­nak, de a kato­li­kus teme­tő még tanús­ko­dik a közel­múlt­ban vég­be­ment asszi­mi­lá­ci­ó­ról. Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sünk­re a libai kato­li­ku­sok zöme magyar csa­lád­ne­vet visel: szá­mos Kovač (Kovács), Sar­vaš (Szar­vas), Lend­vaj (Lend­vai), Var­ga, Feješ, Šili, Karačon­ji (Kará­cso­nyi) nyug­szik a falu felet­ti dom­bot meg­ülő sír­kert­ben. Magyar sír­fel­ira­tot azon­ban hiá­ba keres­tünk, mind­nyá­jan hor­vá­tok, igaz a 2002-es nép­szám­lá­lás­kor 13 lélek – talán „meg­szo­kás­ból” – magyar­nak val­lot­ta magát.

Augusz­tu­si sze­rém­sé­gi utunk az eddi­gi­ek­hez képest saj­nos nem annyi­ra az élők­ről, mint inkább a hol­tak­ról szólt. Ennek elle­né­re fon­tos­nak tar­tot­tuk, hogy fel­ke­res­sük eze­ket a régi teme­tő­ket, utol­só hír­mon­dó­ul meg­ma­radt, magya­rul alig mako­gó özvegy­asszo­nyo­kat, és igaz tör­té­ne­tü­ket meg­ír­juk. Nehogy azt mond­has­sák egy­szer, hogy magya­rok a Sze­rém­ség­ben nem lak­tak.

A kuta­tó­út továb­bi sze­rém­sé­gi hely­szí­nek fel­ke­re­sé­sét köve­tő­en, augusz­tus 21-én ért véget. Vasár­nap reg­gel az egye­sü­let kül­dött­sé­ge részt vett a mara­dé­ki refor­má­tus isten­tisz­te­le­ten és az azt köve­tő gyü­le­ke­ze­ti ebé­den. Öröm­mel lát­tuk, hogy még nincs vesz­ve min­den, Mara­dék nevé­hez és hit­val­lá­sá­hoz hűen meg akar marad­ni, és ebben őket segí­te­nünk kell!

Fényképezte: Gáspár Kolos
Magyar Patrióták Közössége
© 2016. szeptember 30.