Beszámoló a Magyar Szórvány Napján tett felvidéki látogatásról

A régi Léva han­gu­la­tát már csak a képes­la­pok tud­ják vissza­idéz­ni

A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge cso­port­ja 2015. novem­ber 15-én, a Magyar Szór­vány Nap­ján a tör­té­nel­mi Hont és Bars vár­me­gyék terü­le­tén járt. Az anya­or­szá­gi és hatá­ron túli tele­pü­lé­se­ket egy­aránt érin­tő kuta­tá­si célú kirán­du­lás során fel­ke­res­tük a Léva kör­nyé­ki szór­ványt. A kuta­tó­út az újbá­nyai teme­tő­ben, Pusz­tel­nik Fri­gyes hon­véd ezre­des sír­em­lé­ké­nek fel­ku­ta­tá­sá­val zárult. A hideg, esős novem­be­ri idő­já­rás csak nyo­ma­té­ko­sí­tot­ta ben­nünk a szór­vány­ban ural­ko­dó álla­po­tok tra­gi­ku­mát. Hely­zet­je­len­tés az ősi Léváról, a 12. szá­za­di temp­lo­má­ról híres Hont­var­sányból, az elfe­le­dett Hor­hiból, Ipo­lyi Arnold szü­lő­he­lyé­ről: Disz­nósról és Hév­ma­gya­rádról.

A lévai vár

A máso­dik világ­há­bo­rú végé­ig Léva és kör­nyé­ke egy­ér­tel­mű­en magyar vidék­nek szá­mí­tott: a tele­pü­lé­sek zömé­ben jelen­tős magyar több­ség volt. A táj etni­kai szer­ke­ze­tét első­ként a tér­ség­ben külö­nö­sen bru­tá­li­san vég­re­haj­tott kite­le­pí­tés vál­toz­tat­ta meg jelen­tő­sen, de az iga­zi csa­pást a hatal­mas mun­ka­erő-igé­nye miatt bel­ső lakos­ság­cse­ré­vel fel­érő atom­erő­mű meg­épí­té­se jelen­tet­te az 1980-as évek­ben. (Az atom­erő­mű tör­té­ne­té­hez hoz­zá­tar­to­zik, hogy egy szín­ma­gyar falu, Mohi helyé­re épí­tet­tek fel.) A város hatá­rá­ban egy­ked­vű „Levi­ce” fel­irat sej­te­ti, hogy nem fog­juk magun­kat túl­sá­go­san ott­hon érez­ni. Míg az első bécsi dön­tés (1938) révén haza­tért Léván 1941-ben tíz­ezer lakos élt, addig 1991-ben a város népes­sé­ge már 34 ezer fő volt, a magya­rok ará­nya pedig 90%-ról 15%-ra csök­kent. A rend­szer­vál­tás óta meg­tar­tott két nép­szám­lá­lás (1991, 2001) a magyar nem­ze­ti­sé­gű lakos­ság továb­bi jelen­tős csök­ke­né­sét mutat­ta ki: előbb 12%-ra, majd végül 9%-ra esett a magya­rok ará­nya, a lélek­szám 5200-ról 3200-ra.

A város arcu­la­ta tel­jes mér­ték­ben meg­vál­to­zott. Egész tör­té­nel­mi város­ne­gye­dek tűn­tek el egy csa­pás­ra, miköz­ben tíz­eme­le­tes panel­há­zak cso­port­jai emel­ked­tek ki a föld­ből a haj­da­ni kis­vá­ros ere­de­ti han­gu­la­tát fel­szá­mol­va. A tör­té­nel­mi emlé­ke­zet szem­pont­já­ból első­ran­gú váron és az új város­szö­vet­ben szin­te értel­mez­he­tet­le­nül „feszen­gő” temp­lo­mo­kon kívül csak a főtér (haj­da­ni Kos­suth tér) néhány palo­tá­ja emlé­kez­tet a múlt­ra – és a teme­tő. Arról, hogy Léva néhány évti­zed­del ezelőtt még magyar város volt, a teme­tő tanús­ko­dik leg­in­kább. A sír­fel­ira­tok lát­ha­tó több­sé­ge ugyan­is még min­dig magyar. Meg­döb­ben­tő kont­raszt!

Ünne­pi tábo­ri mise 1938-ban, Léva vissza­csa­to­lá­sa­kor a Kos­suth téren
Cso­port­kép a vár­ral – az idő­já­rás nem nekünk ked­ve­zett
A kato­li­kus Szent Mihály-temp­lom

A sze­les és esős novem­be­ri idő elle­né­re igye­kez­tünk fel­ke­res­ni a város fon­to­sabb emlé­ke­it. Az átla­gos­nál nem job­ban elha­nya­golt vár meg­cso­dá­lá­sát köve­tő­en egyik „szi­get” után a másik felé bal­lag­tunk a Gus­tav Husák-i Cseh­szlo­vá­kia beteg lel­két tük­rö­ző lakó­te­lep-ren­ge­teg­ben. A régi Léva elpusz­tí­tá­sa nem ok nél­kül tör­tént: ez a város a XX. szá­zad során min­dig is „gyúj­tó­pont” volt fek­vé­sé­nél fog­va. Ami­óta a 18. szá­zad­ban a szláv nép­ele­mek a hegyek­ből leszi­vá­rog­tak, Léva hatá­rá­ban húzó­dik a magyar-szlo­vák nyelv­ha­tár. A tör­té­ne­lem tanú­sá­ga sze­rint a cse­hek igen helye­sen mér­ték fel, hogy ennek a magyar kul­tú­rá­jú közeg­nek a fel­szá­mo­lá­sa egész Dél-Bars és Nyu­gat-Hont elszlo­vá­ko­so­dá­sát fog­ja maga után von­ni.

A kato­li­kus Szent Mihály-temp­lom (mely­nek főhom­lok­za­tát Szent Lász­ló király szob­ra éke­sí­ti) barokk ízlés sze­rint épült, de eklek­ti­kus stí­lu­sú utca­fron­ti hom­lok­za­tát – és két harang­tor­nyát – csak 1902-ben nyer­te. A hívő közös­ség két­nyel­vű, vasár­na­pon­ként a szlo­vák és magyar misék ará­nya három az egy­hez.

A refor­má­tus temp­lom
Szent Lász­ló király őrzi a várost…

A kato­li­kus szen­tély­től néhány lépés­re a régi Szé­che­nyi utca – most uli­ca Svä­té­ho Micha­la, azaz Szent Mihály utca – másik olda­lán áll a refor­má­tus temp­lom, mely 1820-ban épült. Iga­zi magyar szi­get egy elszlo­vá­ko­sí­tott város­ban. Lel­ké­sze, Kas­sai Gyu­la tisz­te­le­tes nem isme­ret­len a fel­vi­dé­ki magyar köz­élet­ben: egyi­ke azon bátor fel­vi­dé­ki magya­rok­nak, akik elvesz­tet­ték szlo­vák állam­pol­gár­sá­gu­kat, ami­ért 2010-ben fel­vet­ték a magyart. Kár, hogy a fel­vi­dé­ki magya­rok ket­tős állam­pol­gár­sá­gá­nak kér­dé­se máig ren­de­zet­len maradt!

A „modern Levi­ce” lét­re­ho­zá­sa­kor tekin­tet­tel vol­tak arra is, hogy a város dön­tő­en magyar kör­nye­ze­tét is meg­boly­gas­sák. Ennek jegyé­ben a 80-as évek végén Lévá­hoz csa­tol­tak néhány kör­nye­ző magyar­lak­ta tele­pü­lést: Hont­kis­ké­ren 84%, Hont­var­sány­ban 83%, Hor­hi­ban 62%, míg Csán­kon 64%-nyi volt a magya­rok ará­nya Tri­a­non előtt. A főút­tól távol eső, kato­li­kus val­lá­sú, szín­ma­gyar Hont­kis­ké­ren még a meg­ha­mi­sí­tott 1930-as nép­szám­lá­lás is magyar több­sé­get muta­tott ki (54%), ennek elle­né­re ma már tel­jes mér­ték­ben szór­vány­nak tekint­he­tő. A temp­lom­ban mind­össze min­den máso­dik vasár­nap van magyar nyel­vű mise. Ennél is ked­ve­zőt­le­nebb a magyar ügy szem­pont­já­ból a szin­tén kato­li­kus Csánk hely­ze­te, ahol már egy­ál­ta­lán nincs magyar mise. „Az szlo­vák falu” – mond­ják a kör­nyé­ken. Igaz – teszik hoz­zá – régen magyar volt. A való­ság­hoz hoz­zá tar­to­zik, Csánk ese­té­ben a közép­ko­ri gyö­ke­rű refor­má­tus lakos­sá­got a 18. szá­zad­ban elűz­te a föl­des­úri aka­rat, helyük­re főként szlo­vá­ko­kat tele­pí­tet­tek, akik később töb­bé-kevés­bé magyar­rá vál­tak, saj­nos csak átme­ne­ti­leg.

Első­ként a ma Kalinči­a­ko­vo név­re hall­ga­tó Hont­var­sány­ban jár­tunk, mely a néhai Hont vár­me­gye egyik leg­ré­geb­bi temp­lo­má­val büsz­kél­ked­het. Koráb­ban Varšany néven volt isme­re­tes, jelen­leg Ján Kalinči­ak szlo­vák író-köl­tő nevét vise­li. Vályi And­rás ország­já­rá­sa ide­jén (1796) még magyar, Fényes Elek­nél (1851) azon­ban már magyar-tót falu.

A hont­var­sá­nyi 12. szá­za­di refor­má­tus temp­lom
Hont­var­sány, refor­má­tus temp­lom bel­se­je
A hont­var­sá­nyi temp­lom sokat meg­őr­zött a régi idők­ből

A meg­le­he­tő­sen régi, de egy­sze­rű kül­se­jű temp­lom előtt három­nyel­vű, szlo­vák-angol-magyar ismer­te­tő táb­la tudat­ja a műem­lék főbb jel­lem­ző­it. A szlo­vá­kos magyar­ság­gal meg­írt tájé­koz­ta­tó fel­hív­ja figyel­mün­ket arra, hogy a 12. szá­zad­ban épült temp­lo­mot tűz­vész miatt 1833–35 között jelen­tő­sen átala­kí­tot­ták, sze­rény bel­ső beren­de­zé­se­it ekkor nyer­te. Az ódon szen­tély 1655 óta szol­gál­ja a refor­má­tus híve­ket. A temp­lom gond­no­ká­val sike­rült talál­koz­nunk, aki elmond­ta, hogy nap­ja­ink­ban Hont­var­sány­nak mint­egy 450 lako­sa van, akik­nek negye­de még magyar, pon­to­sab­ban magyar szár­ma­zá­sú. Akik vál­lal­ják magyar­sá­gu­kat, alig negy­ve­nen van­nak. Vala­mennyi­en a refor­má­tus eklé­zsia tag­jai, a kato­li­kus magya­rok ugyan­is már jóval ezelőtt beol­vad­tak. Az isten­tisz­te­le­te­ket a lévai tisz­te­le­tes tart­ja, vasár­na­pon­ként nagy­já­ból tizen­öten vesz­nek részt raj­ta.

Léva kör­nyé­ke két nagy­táj, a sze­líd domb­há­tak­kal baráz­dált Garam men­te és a Kár­pá­tok erdők­kel borí­tott bel­ső övé­nek talál­ko­zá­sa. A Sel­me­ci-hegy­ség­ből lefo­lyó Szi­kin­ce-patak (mely haj­dan Szék-patak­nak nevez­te­tett) az évmil­li­ók során való­sá­gos szur­dok­völ­gyet vájt a domb­vi­dék puhább kőze­té­be. E szűk és kanyar­gós, kes­keny folyó­völgy egyik „mély­út­já­ban” – a magyar táj­nyelv az ilyen ter­mé­sze­ti kép­ző­dé­se­ket horog­nak vagy hor­hos­nak neve­zi – talál­ha­tó egy kicsiny falu, Hor­hi. Elne­ve­zé­se isko­la­pél­dá­ja a táj­le­író magyar név­adá­si hagyo­mány­nak, ható­sá­gi úton meg­ál­la­pí­tott szlo­vák neve – Horša – épp ezt kíván­ja feled­tet­ni.

Oda Hor­hi refor­má­tus temp­lo­ma…
Régi de máig hasz­nált, Bereg­szá­szon kiadott ima­könyv a hont­var­sá­nyi temp­lom­ban
Az épü­let műem­lé­ki érté­ket nem kép­vi­selt, de pusz­tu­lá­sát fon­tos­nak tar­tot­tuk meg­örö­kí­te­ni

A kicsiny, haj­dan Hont vár­me­gyé­hez tar­to­zó falu köze­pén egy közép­ko­rú magyar fér­fi­val talál­koz­tunk, aki tud­tunk­ra adta, hogy Hor­hi­ban már nem élnek magya­rok, a refor­má­tu­sok is mind kihal­tak. Mind­össze néhány benő­sült egyén akad, ő maga is a Gara­mon túli Tild­ről szár­ma­zik. A refor­má­tus temp­lom, mely a Szi­kin­ce kanya­ru­la­ta fölöt­ti par­ton áll, ma már hasz­nál­ha­tat­lan. Az élet­ve­szé­lyes épü­le­tet csak a Szent­lé­lek tart­ja egy­ben, falai omla­doz­nak, tete­je rogya­do­zik. A jel­leg­te­len, műem­lé­ki szem­pont­ból érté­ket nem kép­vi­se­lő temp­lom a tör­té­ne­ti ada­tok sze­rint 1869-ben épült, ám ez kül­se­je alap­ján két­ség­be von­ha­tó. Saj­nos, lévén a magyar­ság kihalt, nem volt kitől meg­kér­dez­nünk, mi lett a falu régi temp­lo­má­val. Min­den­kép­pen érde­mes lett vol­na fel­ke­res­ni a teme­tőt és Hor­hi leg­je­len­tő­sebb neme­si bir­to­ko­sa, a Bel­há­zy csa­lád 1755-ben épült nyá­ri kúri­á­ját, ám a kitar­tó eső miatt erre nem volt lehe­tő­sé­günk.

Díszes paraszt­ház hom­lok­za­ta Hor­hi­ban

A haj­da­ni szlo­vák-magyar nyelv­ha­tá­ron fek­vő Hor­hi­tól csak néhány kilo­mé­ter­re talál­ha­tó a kicsiny Disz­nós nevű pusz­ta, mely a 19. szá­zad­ban még önál­ló falu volt. Tud­va azt, hogy 1823. októ­ber 18-án itt szü­le­tett a kivá­ló tudós, besz­ter­ce­bá­nyai és később nagy­vá­ra­di püs­pök, a magyar művé­szet­tör­té­net­ben és műem­lék­vé­de­lem­ben elévül­he­tet­len élet­mű­vet maga mögött hagyó Ipo­lyi Arnold, a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge kuta­tó­cso­port­ja cél­ba vet­te a ma Kmeťov­ce név­re hall­ga­tó, köz­igaz­ga­tá­si­lag a szlo­vák­aj­kú Der­zse­nyé­hez (Drže­ni­ce) tar­to­zó falucs­kát. Tet­tük ezt annak fényé­ben, hogy az ere­de­ti­leg Stum­mer nevet vise­lő Ipo­lyi szü­le­té­si helye­ként a leg­több lexi­kon – téve­sen – Ipoly­kért adja meg, hol­ott az újabb kuta­tá­sok bebi­zo­nyí­tot­ták, hogy a későb­bi püs­pök a Hont vár­me­gyei Disz­nó­son lát­ta meg a nap­vi­lá­got.

Ipo­lyi Arnold püs­pök Bal­ló Ede fest­mé­nyén

Az elmúlt évti­ze­dek kitö­röl­ték emlé­ke­ze­tünk­ből e nagy magyart, aki Madách Imre kor­tár­sa­ként egy­szer­re volt aka­dé­mi­kus, tör­té­nész, nép­rajz­ku­ta­tó, műem­lék­vé­dő, nyel­vész, isko­la­ala­pí­tó és egy­há­zi veze­tő. Leg­is­mer­tebb műve az 1854-ben meg­je­lent Magyar myt­ho­lo­gia, mely­ben a magyar­ság ősval­lá­sát dol­goz­za fel tudo­má­nyos igénnyel, vala­mint A magyar szent koro­na és koro­ná­zá­si jel­vé­nyek tör­té­ne­te és műtör­té­ne­ti leírá­sa c. mű. Szá­mos örök­ség­vé­del­mi és hely­tör­té­ne­ti szak­iro­da­lom szer­ző­je, ő dol­goz­ta fel a Csal­ló­köz és Besz­ter­ce­bá­nya műem­lé­ke­it. A közép­ko­ri magyar emlék­épí­té­sze­tet fel­tá­ró, állam­nyel­vünk tör­té­ne­tét bemu­ta­tó és a magyar tör­té­ne­ti szel­lem ala­ku­lá­sát tag­la­ló művei mai napig meg­ke­rül­he­tet­le­nek.

Édes­ap­ja, Stum­mer Ferenc Hont vár­me­gye szol­ga­bí­rá­ja volt, csa­lád­ja Mária Teré­zia alatt kapott magyar nemes­sé­get. Édes­any­ja, Szm­re­csá­nyi Arzé­nia a régi fel­vi­dé­ki Szm­re­csá­nyi-csa­lád sar­ja. Anyai nagy­any­ja disz­nó­si Hor­vá­thy Ágnes volt, ami azt való­szí­nű­sí­ti, hogy a Hor­vá­thy csa­lád kúri­á­ja lehe­tett a szü­le­tés hely­szí­ne. A kis Arnold még cse­cse­mő korá­ban elke­rült Disz­nós­ról, gyer­mek­ko­rát már az Ipoly vidé­kén, Ipoly­ke­szi­ben töl­töt­te, ahol mai napig kul­tu­sza van. Szü­lő­föld­jé­nek min­dig is a „palóc folyó” vidé­két tekin­tet­te, ami­nek tisz­te­le­té­re az Ipo­lyi nevet vet­te fel. Sír­ja Nagy­vá­ra­don talál­ha­tó, de szí­vét Besz­ter­ce­bá­nyá­ra temet­ték. Sze­mé­lyi­sé­gé­nek jelen­tő­sé­ge meg­kö­ve­te­li az utó­kor­tól, hogy élet­út­já­nak főbb állo­má­sa­it fel­ke­res­sük és emlék­hellyé tegyük. Ez a szán­dék vezé­relt min­ket, ami­kor cso­por­tunk Disz­nós­ra érke­zett.

A disz­nó­si temp­lom – 1823-ban még nem léte­zett, így Ipo­lyi Arnol­dot nem itt keresz­tel­ték

Disz­nós Árpád-kori tele­pü­lé­sünk, de a török világ­ban elnép­te­le­ne­dett, s az ezt köve­tő for­rá­sok­ban már több­nyi­re csak pusz­ta­ként sze­re­pel. Újra­te­le­pí­tői Ipo­lyi Arnold fel­me­női, a Hor­vá­thyak vol­tak. A máso­dik világ­há­bo­rú utá­ni nagy „átke­resz­te­lé­sek” ide­jén vet­te fel a Bars megyé­ben szü­le­tett szlo­vák bota­ni­kus-tör­té­nész-plé­bá­nos, And­rej Kmeť nevét. A Mati­ca-ala­pí­tó Kmeť a dua­liz­mus-kori Magyar­or­szá­gon első­sor­ban sze­pa­ra­tis­ta néze­te­i­ről volt ismert. Érde­kes, hogy a növény­tan mel­lett a régé­szet és a nép­rajz is kiemel­ten érde­kel­te, sőt korát meg­előz­ve a Fel­vi­dék hely­ség­ne­ve­i­nek szlo­vá­ko­sí­tá­sá­val is fog­lal­ko­zott. 1908-ban halt meg a tót naci­o­na­liz­mus gyúj­tó­pont­já­nak szá­mí­tó Turóc­szent­már­ton­ban, sír­ja a váro­si „nem­ze­ti teme­tő­ben” áll.

A kocs­má­nak is helyet adó köz­sé­gi hiva­tal falán öröm­mel fedez­tük fel a múl­tat beis­me­rő fel­ira­tot: obec Dis­nóš – Kmeťov­ce, alat­ta két évszám: 1312–2012. Saj­nos mind a két „intéz­ményt” zár­va talál­tuk, így útra kel­lett kel­nünk a falu utcá­i­ban, Ipo­lyi Arnold szü­lői háza után kutat­va. Lehet, hogy e sze­rény, köz­ség­nek sem nevez­he­tő pusz­ta nem mutat kecse­sen egy püs­pö­ki élet­rajz­ban, de – gon­dol­hat­nánk – leg­alább ez eset­ben nem teszi pró­bá­ra a népi emlé­ke­ze­tet a hely­ség nagy szü­löt­te­i­nek hosszú lis­tá­ja. Rövid időn belül sike­rült egy magya­rul nem tudó idős embert elő­ke­rí­te­nünk, aki azon­ban sem Ipo­lyi Arnold­ról, sem Stum­mer főszol­ga­bí­ró­ról nem hal­lott, de – unszo­lá­sunk­ra – eszé­be jutott, hogy a falu­tól dél­re emel­ke­dő dom­bon régen egy nagyob­bacs­ka ura­dal­mi épü­let állt, melyet azóta már elbon­tot­tak. Talán épp az lehe­tett Ipo­lyi Arnold böl­cső­je, de ezt sen­ki sem tud­ja, mivel nem nagyon talál­ni itt már helyi szü­le­té­sű embert. Utá­na is érdek­lőd­tünk beszél­ge­tő part­ne­rünk­nél, élnek-e még Disz­nó­son magya­rok. A nem­le­ges vála­szon már nem is lepőd­tünk meg, de kije­len­té­se, misze­rint koráb­ban Disz­nós magyar tele­pü­lés volt, tovább fokoz­ta érdek­lő­dé­sün­ket. Ezt lát­va átirá­nyí­tott min­ket a falu múlt­já­nak kuta­tó­já­hoz, egy ked­ves idős asszony­hoz, akit a tele­pü­lés ama­tőr „hely­tör­té­né­sze­ként” tar­ta­nak szá­mon.

Ősz por­ta a nagy magyar püs­pök szü­lő­fa­lu­já­ban

A magyar nyel­vet nem isme­rő falu­ku­ta­tó egy szom­szé­dos tele­pü­lés­ről köl­tö­zött be évti­ze­dek­kel ezelőtt. Ami Disz­nós hely­tör­té­né­szét ille­ti, saj­nos szá­má­ra is az újdon­ság ere­jé­vel hatott Ipo­lyi Arnold disz­nó­si szü­le­té­se épp­úgy, mint maga a püs­pök neve. Mind­ez annál is inkább meg­hök­ken­tő, hiszen Ipo­lyi Arnold szü­le­té­sén kívül itt soha sem­mi egyéb nem tör­tént. Egy érté­kes ada­tot azon­ban sike­rült a hely­ség közel­múlt­já­ból meg­tud­nunk. Vala­mi­kor néhány évti­zed­del ezelőtt – alig­ha­nem a magyar lakos­ság elpá­rol­gá­sát köve­tő­en – érke­zett ide egy pap a besz­ter­ce­bá­nyai püs­pök­ség­től, aki a teme­tő régi sír­kö­ve­it kisze­det­te és elpusz­tít­tat­ta. Így tűn­tek el a Szm­re­csány és a Hor­vá­thy csa­lá­dok fej­fái más, magyar fel­ira­tú sír­em­lé­kek­kel egye­tem­ben a disz­nó­si teme­tő­ből. E szán­dé­kos cse­le­ke­det mögött nehéz nem terv­sze­rű­sé­get lát­ni. A nyelv­ha­tár kör­nyé­kén álta­lá­nos ez a folya­mat, de azért min­dig meg­hök­ken­tő, ami­kor a sír­gya­lá­zást fel­szen­telt egy­há­zi sze­mély köve­ti el. A disz­nó­si teme­tő ese­te jól pél­dáz­za azt, hogy amint egy falu­ból kihal a magyar­ság, nyom­ban követ­ke­zik a tár­gyi emlé­kek enyé­sze­te, hol csak kis „ráse­gí­tés­sel”, hol dur­va, bar­bár rom­bo­lás­sal.

Érde­mes elgon­dol­kod­nunk Ipo­lyi Arnold szál­ló­igé­vé lett mon­da­tán: „Az a nem­zet, ame­lyik emlé­ke­it vesz­ni hagy­ja, az a saját sír­el­mé­két készí­ti és az vesz­te­sé­ge az egész embe­ri­ség­nek.”

(Saj­nos csak haza­ér­ke­zé­sün­ket köve­tő­en tud­tuk meg, hogy Disz­nós­ról idén nyá­ron remek cik­ket jelen­te­tett meg a Felvidék.ma olda­lon Csá­ky Károly nép­rajz­ku­ta­tó-hely­tör­té­nész. Írá­sá­ból kide­rül, hogy a Hor­vá­thyak­nak több épü­le­tük is volt, s ezek közül az egyik – mely talán a szü­lői ház­zal azo­nos – a mai napig áll. 1857-ben már a Hal­ma csa­lá­dé, 1945 után pedig isko­la és szö­vet­ke­ze­ti iro­da műkö­dött ben­ne. Mind­ez jól rámu­tat a helyi lako­sok­tól besze­rez­he­tő infor­má­ció érté­ké­re.)

A Léva-Ipoly­ság út men­tén, a ma már több­nyi­re csak Búr­nak neve­zett Bor-patak völ­gyé­ben talál­juk a vegyes lakos­sá­gú Szán­tót (San­tov­ka) és a vele egy­be­épült, hőfor­rá­sa­i­ról (bor­víz) egy­kor köz­is­mert Hév­ma­gya­rá­dot. Az 1910-es nép­szám­lá­lás mind­két tele­pü­lé­sen jelen­tős magyar több­sé­get muta­tott ki: Szán­tó 485 lako­sá­ból 381 (79%) magyar és 104 szlo­vák (21%), míg Hév­ma­gya­rád 319 lako­sá­ból 243 magyar (76%) és 76 szlo­vák (24%) volt. Ha „mélyebb­re eve­zünk”, lát­hat­juk, hogy 1880-ban Szán­tó még szlo­vák több­sé­gű volt (37–57% arány­ban), Hév­ma­gya­rá­don azon­ban min­dig is a magya­rok vol­tak szá­mo­sab­bak (60–34%). Tri­a­nont köve­tő­en hamar kide­rült, hogy Szán­tó ese­té­ben csak rész­le­ges elma­gya­ro­so­dás­ról beszél­het­tünk: 1921-ben már csak tíz szá­za­lék val­lot­ta magát magyar­nak, így a II. bécsi dön­tés­sel meg­hú­zott szlo­vák-magyar határ az iker­te­le­pü­lést ket­té­vá­lasz­tot­ta. Hév­ma­gya­rád haza­tért, míg Szán­tó a tisói Szlo­vá­kia része lett (miköz­ben a tőle észak­ra lévő Csánk és Bori szin­tén magya­rok let­tek).

Régi képes­lap a hév­ma­gya­rá­di gyógy­für­dő­ről

A két tele­pü­lést 1964-ben, már a kom­mu­nis­ta Cseh­szlo­vá­kia fenn­ál­lá­sa alatt egye­sí­tet­ték. Az 1991-es nép­szám­lá­lá­sok sze­rint Szán­tó (Hév­ma­gya­rád­dal együtt) 938 lako­sá­ból már csak 89-en (9,5%) val­lot­ták magu­kat magyar­nak. Ez az arány tovább csök­kent: 2011-ben a 758 össze­írt szán­tói közül már csak 53 volt magyar (7%). Fel­vi­dé­ki kiruc­ca­ná­sun­kat a tör­té­nel­mi hatá­ron, az egy­ko­ri vám­ház épü­le­té­ben zár­tuk, mely ma sörö­ző­ként üze­mel. Itt meg­tud­tuk, hogy a falu „alsó részé­ben” – tehát Hév­ma­gya­rá­don – élnek még jelen­tő­sebb szám­ban magya­rok, a tör­té­nel­mi Szán­tó azon­ban ma már tisz­ta szlo­vák lakos­sá­gú.

A Léva kör­nyé­ki magyar­ság hét évti­zed alatt vált tömb­te­rü­let­ből foko­za­to­san szór­vánnyá. Ma még van­nak itt derék magyar csa­lá­dok, de ha a folya­ma­tot nem sike­rül leg­alább meg­ál­lí­ta­ni (jobb len­ne azon­ban visszá­já­ra for­dí­ta­ni!), erről a vidék­ről vég­leg el fog tűn­ni a magyar szó. Érté­kes műem­lé­kek cse­rél­het­nek gaz­dát vagy vál­nak majd az enyé­szet és az utód­ál­la­mi fruszt­rá­ció mar­ta­lé­ká­vá. Kuta­tó­utun­kat a garam­szent­be­ne­de­ki ben­cés apát­ság, vala­mint Újbá­nya felé foly­tat­tuk, ahol fel­ke­res­tük Pusz­tel­nik Fri­gyes hon­véd alez­re­des sír­ját, mely­ről külön írás­ban tudó­sí­tunk. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge elsőd­le­ges fel­ada­tá­nak tekin­ti a „lesza­ka­dó végek” még meg­lé­vő műem­lé­ke­i­nek, tör­té­nel­mi érté­ke­i­nek doku­men­tá­lá­sát, szám­ba véte­lét. Ennek jegyé­ben – Ipo­lyi Arnold intő sza­va­it meg­fo­gad­va – fogunk vissza­tér­ni Léva vidé­ké­re a jövő­ben, remél­he­tő­leg a mos­ta­ni­nál barát­sá­go­sabb idő­ben.

A novem­ber 15-i kirán­du­lás által érin­tett főbb hely­sé­gek

A látogatás az egyesületi szórványprogram keretében, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósult meg.

Hetzmann Róbert
Képek: Izing Máté
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. november 30.