Közösségünk héttagú kutatócsoportja idén augusztus elején Kárpátalján járt, hogy a helyi magyar közösséget és épített örökségünket felkeresse, továbbá ismeretterjesztő, örökségturisztikai beszámolót készítsen. Időre van szükség ahhoz, hogy az ember ilyen életre szóló élményről tisztán tudjon gondolkodni s írni. Beszámoló kárpátaljai utunk egyik állomásáról, az egykor színmagyar Kerekhegyről.
Kerekhegy festői környezetben, a történelmi Máramaros vármegyében, a Kárpátok lábánál fekvő kicsiny, már csak néhány magyar család által lakott ukrán többségű falu. Megközelítése korántsem egyszerű: a kritikus útminőség miatt nem a közeli Técső irányából, hanem kerülővel, a Tarac völgye felől érdemes felkeresni. A helységnévtábla a magyarok csekély száma ellenére – ahogy egyik képünkön is látszik – magyar nyelven is jelöli a települést, ami azért is meglepő, mert a 2012-es európai labdarúgó bajnokság alkalmával a „megtévesztő” magyar feliratokat még a Beregszász környéki színmagyar falvakban is leszedték a külföldi turisták „jobb tájékozódására” hivatkozva.
Szokták mondani, hogy az írás egyfajta önterápia, ami segít feldolgozni a történteket, s ilyen feldolgozandó sokkhatásokban nem volt hiányunk kárpátaljai utunk során. Talán azért is nehéz szavakba foglalni az ötszáz fős településen tett látogatásunkat, mert rengeteg, sokszor egymásnak ellentmondó érzés fog el, ahányszor csak visszaemlékszem. Milyen érzések?
Végtelen elkeseredettség: hogyan lehet, hogy egy emberöltő alatt egy elzárt, hegyekkel övezett falu közösségének nemzetiségi összetétele teljesen „kicserélődjön”, azaz statisztikailag eltűnjön a magyar népesség? Az 1910-es népszámlálási adatok szerint 339 lakosából 319 magyar volt. Ma, 105 esztendővel később pedig szinte teljesen kihalt a magyar nyelv, amit a folyamatos ukrán asszimilációnak, illetve a vegyes házasságoknak „köszönhetünk”. Az elfeledett falu jelenéről mást alig lehet tudni, éppen ezért tartottuk fontosnak, hogy kutatócsoportunk ellátogasson oda.
Büszkeség és meghatottság, amikor – magyar rendszámú gépkocsinkat meglátva – egy idős magyar úr, akinek az egész élete Kerekhegy falujához kötődik, rohant felénk, jó napot kívánva. Mintha várt volna minket. Mintha tudta volna, hogy érkezünk.
Félelem: amikor tudom, hogy az imént említett 82 éves magyar bácsi az utolsó azok közül a faluban, akiknek magyar szívük van, s ráadásul dobog is. Amikor magyar felirattal már csak a falu temetőjében találkozunk. Amikor a faluban szemben állunk azzal a fogalommal, ami addig oly messzinek és elképzelhetetlennek tűnt: a nemzethalállal.
A nemzeti összetartozásba vetett hit: Gyula bácsi, miután megmutatta az egész falut, saját házában vendégelt meg minket, majd’ tucatnyi idegent, akik mégsem annyira idegenek, hisz egytől egyig magyarok. Senkit sem zavart, hogy az ekkora vendégségre nem számító Gyula bácsi megfelelő számú tányér és kupicás pohár hiányában szolgál fel minket, hisz oly szeretettel, gondoskodással és figyelemmel tette, amit ember csak édesanyjától kívánhat. A háztáji szalonna, hurka, zöldségek, kemencében sült kenyér, házi pálinka látványa többet ért számunkra bármelyik budapesti belvárosi elit étterem leggazdagabb fogásánál. Közben pedig életéről mesélt, fotókat mutatott családjáról. A katolikus templomban körbevezetve minket elmesélte, hogy a templom gondnokaként 40 éve szolgál, s ugyanennyi éve ugyanazon a helyen ül minden vasárnap.
Kétségbeesettség. Amikor utunkat folytatva elköszöntünk Gyula bácsitól, legszebb ruháját felöltve kísért minket a falu határáig, s mindannyian tudtuk: egyáltalán nem biztos, hogy legközelebb fogunk itt még magyar szót hallani. Adjon Isten egészséget ahhoz, hogy akkor is Gyula bácsi üdvözletére érkezzünk meg! Húszéves, egyetemista fejjel sajnos egyelőre csak távoli reménynek tűnik, hogy az ehhez hasonló vidékeken magyar embert mutassak unokáimnak néhány évtized múlva.
A faluból nemcsak az utóbbi évtizedekben „eltűnt” magyar lakosság hiányzik, hanem a munkalehetőség is. A megélhetés gyakorlatilag lehetetlenné vált a Técsői járásban fekvő szórványfaluban. A helyi fiatalság helyzete teljesen kilátástalan, így ők többnyire nagyobb városokban – esetleg az anyaországban – vagy a Kárpát-medencén kívül látják jövőjüket, ami megpecsételi a sínylődő falu sorsát.
Pedig a kedves, rendezett falu egykoron szebb időket élt meg. Kerekhegy a XVIII. században jött létre magyar és német sóvágók letelepítésével a técsői határban, a Kerek-hegynek nevezett erdős bérc alatt. Az időközben teljesen magyarrá lett lakosság számára a sóbányászat biztos megélhetési forrást nyújtott, mígnem a kerekhegyi akna beomlott, maga alá temetve ezzel a jó világot is. Az 1940-es évek végéig nagy többségben magyarok éltek itt, a faluban magyar iskola működött. A világháború után – a szovjet érában – azonban a magyar oktatást felszámolták, helyette pedig szovjet-orosz iskolát hoztak létre, elősegítve a falu teljes elszávosodását. A helyzet a rendszerváltozás óta csak tovább romlott. A 2001-es népszámlálás adatai alapján a néhány emberöltővel ezelőtt még színtiszta magyar lakosságú faluban mindössze 20 magyar él, ami a népesség 3,7%-a. A XVIII. század második felében épült katolikus templom klasszicista vonásaiból csak keveset őrzött meg. Gyula bácsi elmondása szerint a kétnyelvűvé vált gyülekezet magyar nyelvű vasárnapi miséin már csak 10-15 fő ad tiszteletet Istennek. A templom mellett feszület áll, ékes magyar nyelven írt bibliai idézettel: „Nézd meg és cselekedjél azon példakép szerint, mely neked a hegyen mutattatott.”
Kerekhegy nyugodt, a nagyvilág rohanásától elzárt életét nem csak egy fehér, magyar rendszámú kisbusz látványa rázta fel az utóbbi időben. A helyiek többszöri földrengésről számoltak be – gyanítván, hogy a talajmozgásokat talán a XIX. században felhagyott sóbánya tárnáinak beomlása okozza. De nemcsak a föld rengett mostanság a kis faluban, hanem úgy hiszem, mindannyiunk lelke is megrengett látogatásunk után.