Közös­sé­günk hét­ta­gú kuta­tó­cso­port­ja idén augusz­tus ele­jén Kár­pát­al­ján járt, hogy a helyi magyar közös­sé­get és épí­tett örök­sé­gün­ket fel­ke­res­se, továb­bá isme­ret­ter­jesz­tő, örök­ség­tu­risz­ti­kai beszá­mo­lót készít­sen. Idő­re van szük­ség ahhoz, hogy az ember ilyen élet­re szó­ló élmény­ről tisz­tán tud­jon gon­dol­kod­ni s írni. Beszá­mo­ló kár­pát­al­jai utunk egyik állo­má­sá­ról, az egy­kor szín­ma­gyar Kerek­hegy­ről.

Kerek­hegy fes­tői kör­nye­zet­ben, a tör­té­nel­mi Mára­ma­ros vár­me­gyé­ben, a Kár­pá­tok lábá­nál fek­vő kicsiny, már csak néhány magyar csa­lád által lakott ukrán több­sé­gű falu. Meg­kö­ze­lí­té­se koránt­sem egy­sze­rű: a kri­ti­kus útmi­nő­ség miatt nem a köze­li Técső irá­nyá­ból, hanem kerü­lő­vel, a Tarac völ­gye felől érde­mes fel­ke­res­ni. A hely­ség­név­táb­la a magya­rok cse­kély szá­ma elle­né­re – ahogy egyik képün­kön is lát­szik – magyar nyel­ven is jelö­li a tele­pü­lést, ami azért is meg­le­pő, mert a 2012-es euró­pai lab­da­rú­gó baj­nok­ság alkal­má­val a „meg­té­vesz­tő” magyar fel­ira­to­kat még a Bereg­szász kör­nyé­ki szín­ma­gyar fal­vak­ban is leszed­ték a kül­föl­di turis­ták „jobb tájé­ko­zó­dá­sá­ra” hivat­koz­va.

Szok­ták mon­da­ni, hogy az írás egy­faj­ta önte­rá­pia, ami segít fel­dol­goz­ni a tör­tén­te­ket, s ilyen fel­dol­go­zan­dó sokk­ha­tá­sok­ban nem volt hiá­nyunk kár­pát­al­jai utunk során. Talán azért is nehéz sza­vak­ba fog­lal­ni az ötszáz fős tele­pü­lé­sen tett láto­ga­tá­sun­kat, mert ren­ge­teg, sok­szor egy­más­nak ellent­mon­dó érzés fog el, ahány­szor csak vissza­em­lék­szem. Milyen érzé­sek?

Vég­te­len elke­se­re­dett­ség: hogyan lehet, hogy egy ember­öl­tő alatt egy elzárt, hegyek­kel öve­zett falu közös­sé­gé­nek nem­ze­ti­sé­gi össze­té­te­le tel­je­sen „kicse­ré­lőd­jön”, azaz sta­tisz­ti­ka­i­lag eltűn­jön a magyar népes­ség? Az 1910-es nép­szám­lá­lá­si ada­tok sze­rint 339 lako­sá­ból 319 magyar volt. Ma, 105 esz­ten­dő­vel később pedig szin­te tel­je­sen kihalt a magyar nyelv, amit a folya­ma­tos ukrán asszi­mi­lá­ci­ó­nak, illet­ve a vegyes házas­sá­gok­nak „köszön­he­tünk”. Az elfe­le­dett falu jele­né­ről mást alig lehet tud­ni, éppen ezért tar­tot­tuk fon­tos­nak, hogy kuta­tó­cso­por­tunk ellá­to­gas­son oda.

Büsz­ke­ség és meg­ha­tott­ság, ami­kor – magyar rend­szá­mú gép­ko­csin­kat meg­lát­va – egy idős magyar úr, aki­nek az egész éle­te Kerek­hegy falu­já­hoz kötő­dik, rohant felénk, jó napot kíván­va. Mint­ha várt vol­na min­ket. Mint­ha tud­ta vol­na, hogy érke­zünk.

Féle­lem: ami­kor tudom, hogy az imént emlí­tett 82 éves magyar bácsi az utol­só azok közül a falu­ban, akik­nek magyar szí­vük van, s ráadá­sul dobog is. Ami­kor magyar fel­irat­tal már csak a falu teme­tő­jé­ben talál­ko­zunk. Ami­kor a falu­ban szem­ben állunk azzal a foga­lom­mal, ami addig oly messzi­nek és elkép­zel­he­tet­len­nek tűnt: a nem­zet­ha­lál­lal.

A nem­ze­ti össze­tar­to­zás­ba vetett hit: Gyu­la bácsi, miu­tán meg­mu­tat­ta az egész falut, saját házá­ban ven­dé­gelt meg min­ket, majd’ tucat­nyi ide­gent, akik még­sem annyi­ra ide­ge­nek, hisz egy­től egyig magya­rok. Sen­kit sem zavart, hogy az ekko­ra ven­dég­ség­re nem szá­mí­tó Gyu­la bácsi meg­fe­le­lő szá­mú tányér és kupi­cás pohár hiá­nyá­ban szol­gál fel min­ket, hisz oly sze­re­tet­tel, gon­dos­ko­dás­sal és figye­lem­mel tet­te, amit ember csak édes­any­já­tól kíván­hat. A ház­tá­ji sza­lon­na, hur­ka, zöld­sé­gek, kemen­cé­ben sült kenyér, házi pálin­ka lát­vá­nya töb­bet ért szá­munk­ra bár­me­lyik buda­pes­ti bel­vá­ro­si elit étte­rem leg­gaz­da­gabb fogá­sá­nál. Köz­ben pedig éle­té­ről mesélt, fotó­kat muta­tott csa­lád­já­ról. A kato­li­kus temp­lom­ban kör­be­ve­zet­ve min­ket elme­sél­te, hogy a temp­lom gond­no­ka­ként 40 éve szol­gál, s ugyan­ennyi éve ugyan­azon a helyen ül min­den vasár­nap.

Két­ség­be­esett­ség. Ami­kor utun­kat foly­tat­va elkö­szön­tünk Gyu­la bácsi­tól, leg­szebb ruhá­ját fel­ölt­ve kísért min­ket a falu hatá­rá­ig, s mind­annyi­an tud­tuk: egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy leg­kö­ze­lebb fogunk itt még magyar szót hal­la­ni. Adjon Isten egész­sé­get ahhoz, hogy akkor is Gyu­la bácsi üdvöz­le­té­re érkez­zünk meg! Húsz­éves, egye­te­mis­ta fej­jel saj­nos egy­elő­re csak távo­li remény­nek tűnik, hogy az ehhez hason­ló vidé­ke­ken magyar embert mutas­sak uno­ká­im­nak néhány évti­zed múl­va.

A falu­ból nem­csak az utób­bi évti­ze­dek­ben „eltűnt” magyar lakos­ság hiány­zik, hanem a mun­ka­le­he­tő­ség is. A meg­él­he­tés gya­kor­la­ti­lag lehe­tet­len­né vált a Técsői járás­ban fek­vő szór­vány­fa­lu­ban. A helyi fia­tal­ság hely­ze­te tel­je­sen kilá­tás­ta­lan, így ők több­nyi­re nagyobb váro­sok­ban – eset­leg az anya­or­szág­ban – vagy a Kár­pát-meden­cén kívül lát­ják jövő­jü­ket, ami meg­pe­csé­te­li a síny­lő­dő falu sor­sát.

Pedig a ked­ves, ren­de­zett falu egy­ko­ron szebb idő­ket élt meg. Kerek­hegy a XVIII. szá­zad­ban jött lét­re magyar és német sóvá­gók lete­le­pí­té­sé­vel a técsői határ­ban, a Kerek-hegy­nek neve­zett erdős bérc alatt. Az idő­köz­ben tel­je­sen magyar­rá lett lakos­ság szá­má­ra a sóbá­nyá­szat biz­tos meg­él­he­té­si for­rást nyúj­tott, míg­nem a kerek­he­gyi akna beom­lott, maga alá temet­ve ezzel a jó vilá­got is. Az 1940-es évek végé­ig nagy több­ség­ben magya­rok éltek itt, a falu­ban magyar isko­la műkö­dött. A világ­há­bo­rú után – a szov­jet érá­ban – azon­ban a magyar okta­tást fel­szá­mol­ták, helyet­te pedig szov­jet-orosz isko­lát hoz­tak lét­re, elő­se­gít­ve a falu tel­jes elszá­vo­so­dá­sát. A hely­zet a rend­szer­vál­to­zás óta csak tovább rom­lott. A 2001-es nép­szám­lá­lás ada­tai alap­ján a néhány ember­öl­tő­vel ezelőtt még szín­tisz­ta magyar lakos­sá­gú falu­ban mind­össze 20 magyar él, ami a népes­ség 3,7%-a. A XVIII. szá­zad máso­dik felé­ben épült kato­li­kus temp­lom klasszi­cis­ta voná­sa­i­ból csak keve­set őrzött meg. Gyu­la bácsi elmon­dá­sa sze­rint a két­nyel­vű­vé vált gyü­le­ke­zet magyar nyel­vű vasár­na­pi misé­in már csak 10–15 fő ad tisz­te­le­tet Isten­nek. A temp­lom mel­lett feszü­let áll, ékes magyar nyel­ven írt bib­li­ai idé­zet­tel: „Nézd meg és cse­le­ked­jél azon pél­da­kép sze­rint, mely neked a hegyen mutat­ta­tott.”

Kerek­hegy nyu­godt, a nagy­vi­lág roha­ná­sá­tól elzárt éle­tét nem csak egy fehér, magyar rend­szá­mú kis­busz lát­vá­nya ráz­ta fel az utób­bi idő­ben. A helyi­ek több­szö­ri föld­ren­gés­ről szá­mol­tak be – gya­nít­ván, hogy a talaj­moz­gá­so­kat talán a XIX. szá­zad­ban fel­ha­gyott sóbá­nya tár­ná­i­nak beom­lá­sa okoz­za. De nem­csak a föld ren­gett mos­tan­ság a kis falu­ban, hanem úgy hiszem, mind­annyi­unk lel­ke is meg­ren­gett láto­ga­tá­sunk után.

Izing Máté
A szerző felvételeivel
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. szeptember 11.