S. Lengyel László írása Izing Máté képeivel

Pusztuló hagyaték: magyar fejfás temető a beregi Csarodán
Pusz­tu­ló hagya­ték: magyar fej­fás teme­tő a bere­gi Csa­ro­dán

A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­gé­nek kilenc­fős kül­dött­sé­ge 2016. már­ci­us 12. és 15. között Kár­pát­al­já­ra láto­ga­tott. Utunk során első­sor­ban az egy­ko­ri Bereg, Ugo­csa vár­me­gyé­ket és a Tisza fel­ső völ­gyé­ben fek­vő koro­na­vá­ro­so­kat jár­tuk be. Hazánk egyik leg­vál­to­za­to­sabb terü­le­tén jár­tunk: a Fel­ső-Tisza tágas völ­gye, az azt koszo­rú­zó Kár­pá­tok fen­sé­ges lát­vá­nya a Kár­pát-meden­ce egyik leg­von­zóbb ter­mé­sze­ti képé­vel örven­dez­te­ti meg az áldat­lan útvi­szo­nyok elle­né­re ide láto­ga­tót. A táj mél­tó kere­tet ad az embe­ri alko­tá­sok­nak: évszá­za­dos temp­lo­mok, várak, kas­té­lyok, Kapiszt­rán és a Rákó­czi­ak örök­sé­ge. Műem­lé­ke­ink meg­lá­to­ga­tá­sán túl utunk fő cél­ja a helyi embe­rek éle­té­nek, prob­lé­má­i­nak ala­po­sabb meg­is­me­ré­se, első­sor­ban is a kár­pát­al­jai magyar okta­tás segí­té­se volt. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge immár másod­szor járt Kár­pát­al­ján: a mos­ta­ni nehéz idők­ben külö­nö­sen fon­tos, hogy ne enged­jük el azok­nak a kezét, akik dacol­nak a hábo­rú­val, gaz­da­sá­gi káosszal; a behí­vó­pa­ran­csok és aka­doz­va folyó­sí­tott fize­té­sek elle­né­re kitar­ta­nak őse­ik föld­jén.

Kora reg­ge­li indu­lás­sal első meg­ál­lónk még a tri­a­no­ni hatá­ro­kon belül volt: Csa­ro­dán. Egye­sü­le­tünk nem­rég útjá­ra indí­tot­ta a nem­ze­ti fej­fa­prog­ra­mot, mely­nek kere­té­ben sze­ret­nénk fel­dol­goz­ni a magyar­ság kul­tu­rá­lis örök­sé­gé­nek fon­tos részét képe­ző fej­fás teme­tő­ket. Csa­ro­da teme­tő­jé­ben mint­egy ötven fej­fát talál­tunk, jel­leg­ze­tes­sé­gük a refor­má­tus­ság­ra jel­lem­ző fűz­fa motí­vum és az ABFRA – azaz A Bol­dog Fel­tá­ma­dás Remé­nye Alatt – fel­irat, melyet több­fé­le for­má­ban is hasz­nál­tak. A falu­nak nevet adó Csa­ro­da patak árte­ré­nek egyik szi­ge­tén emel­ke­dik a refor­má­tus temp­lom. A XIII. szá­zad­ban épült tég­lá­ból, majd a refor­má­ció során, a XVI. szá­zad­ban a refor­má­tus egy­ház bir­to­ká­ba került. Ekkor meszel­ték le fres­kó­it, melyek így meg­őr­ződ­het­tek az utó­kor szá­má­ra, köz­tük Szent Dam­ján és Koz­ma, János, Péter és Pál apos­to­lok képei. Vidám ábrá­zo­lá­suk miatt “mosoly­gó szen­tek­nek” is hív­ják őket. A XVIII. szá­zad végi, refor­má­tus temp­lo­mok­ra jel­lem­ző fes­tett kazet­tás famennye­zet szin­tén érté­kes.

Csa­ro­da ősi temp­lo­ma

A határ­át­ke­lést köve­tő­en leg­elő­ször a Borzsa part­ján fek­vő Benét keres­tük fel. A mint­egy más­fél ezres lélek­szá­mú, közép­ko­ri ere­de­tű köz­ség nap­ja­in­kig őrzi magyar több­sé­gét, mind­össze néhány, ide behá­za­sult ukrán nem isme­ri nyel­vün­ket. Régi isme­rős­ként tér­tünk vissza, így csa­pa­tunk két rész­re sza­kadt: míg néhány tagunk a koráb­bi pol­gár­mes­ter­rel foly­ta­tott meg­be­szé­lést, addig a töb­bi­ek – szin­tén a fej­fa­prog­ram­hoz kap­cso­lód­va – a helyi teme­tőt keres­ték fel. A teme­tő­ben mind­össze néhány fej­fát talál­tunk, továb­bi érté­kes sír­em­lék Kor­mos Béla járás­bí­ró obe­liszk­je. Bene fon­tos műem­lé­ke a XIV. szá­za­di temp­lom, mely a XVI. szá­zad óta a refor­má­tu­sok kezé­ben van.

A nap talán leg­iz­gal­ma­sabb ese­mé­nye Sző­lős­vég­ar­dó meg­te­kin­té­se volt. A Nagy­sző­lős­től 5 km-re nyu­ga­ti irány­ban talál­ha­tó falu első írá­sos emlí­té­se 1295-ből maradt ránk. Az 1910-es nép­szám­lá­lás során akko­ri 1141 lako­sá­nak nagy része magyar­nak val­lot­ta magát. Saj­nos már nincs szá­mot­te­vő magyar lakos­sá­ga, bár az “utca embe­re” néhány szót még ért ősei nyel­vén. Ere­de­ti­leg azzal a cél­lal érkez­tünk, hogy XIII. szá­zad­ban épült, aztán a sztá­li­niz­mus éve­i­ben lerom­bolt refor­má­tus temp­lo­má­ról bár­mi­fé­le infor­má­ci­ót sze­rez­zünk. Ez sike­rült, hiszen meg­ta­lál­tuk a temp­lom helyét, mely ma – nyil­ván nem vélet­le­nül – a szov­jet hősi emlék­mű­nek ad ott­hont. Az emlék­mű körü­li füves tér­ség­ben itt-ott még lát­ha­tók az egy­ko­ri temp­lom alap­fa­la­i­nak vona­lai a gyep mélye­dé­se­i­ben. A nyo­mo­kat keres­gél­ve ismer­ked­tünk meg egy közép­ko­rú helyi lakos­sal, aki elve­ze­tett min­ket az egy­ko­ri teme­tő­be, ahol a Hor­thy csa­lád több tag­já­nak sír­em­lé­ké­re buk­kan­tunk, töb­bek közt Hor­thy Sán­do­ré­ra. A mai teme­tő­ben pedig nagy­bá­nyai Hor­thy Vil­mos és Hor­thy Vil­mos­né bizá­ki Puky Mária sír­já­ra. Hely­be­li kísé­rőnk meg­mu­tat­ta az egy­ko­ri Hor­thy mau­zó­le­um helyét, ahon­nan exhu­mál­ták a cson­to­kat, és a mai sír­ba temet­ték.

   
Vörös kato­na áll a temp­lom helyén
Fel­dön­tött sír­em­lé­kek: a kor­mány­zó elfe­le­dett ugo­csai rokon­sá­ga

Hama­ro­san Ugo­csa megye haj­da­ni szék­he­lyén, Nagy­sző­lő­sön jár­tunk. A mint­egy 25 000 lako­sú város első emlí­té­se 1262-ből maradt fenn, ami­kor IV. Béla kirá­lyunk sza­bad kirá­lyi város­sá nyil­vá­ní­tot­ta. Károly Róbert is meg­erő­sí­tet­te kivált­sá­ga­it, de később ezek meg­szűn­tek. 1910-ben 7811 lako­sá­ból még 5943 magyar volt, a 2001-es ada­tok sze­rint azon­ban már csak 14% a magya­rok ará­nya. Ennek elle­né­re Nagy­sző­lős máig nem veszí­tet­te el magyar jel­le­gét, lako­sa­i­nak több­sé­ge tud magya­rul, és a magya­rok szám­ará­nya a nép­szám­lá­lá­son közölt­nél jóval nagyobb, egy­ne­gyed körü­li­re tehe­tő. Egy rövid séta során ismer­ked­tünk a város­köz­pont­tal, a főut­cá­val. A barokk feren­ces temp­lom és a hoz­zá tar­to­zó kolos­tor 1744-ben épült, a köze­lé­ben álló Nagy­bol­dog­asszony plé­bá­nia­temp­lom XIII. szá­za­di ere­de­tű, de a XV. szá­zad­ban góti­kus stí­lus­ban átépí­tet­ték. Tri­a­non előtt Szteh­lo Ottó veze­té­sé­vel állí­tot­ták hely­re, a szov­jet érá­ban az egy­ház­tól elvet­ték és rak­tár­nak hasz­nál­ták. Beren­de­zé­sei saj­nos elpusz­tul­tak. Kár­pát­al­ja egyik leg­ér­té­ke­sebb főúri épü­le­te az 1573-ban ala­pí­tott, a XVIII. szá­zad­ban barokk ízlés sze­rint átala­kí­tott Peré­nyi kas­tély.

Ahol Kapisztránt őrizték: a régi ferences templom romjai, a távolban a Kankóvár maradéka
Ahol Kapiszt­ránt őriz­ték: a régi feren­ces temp­lom rom­jai,
a távol­ban a Kan­kó­vár mara­dé­ka

Végül a város fölé maga­so­dó Feke­te-hegy olda­lá­ban lévő Kan­kó várat mász­tuk meg. A vár épí­té­sé­re 1308-ban, Károly Róbert adott enge­délyt, de helyén már koráb­ban is volt kisebb erőd. A XIV. szá­zad során elpusz­tult, majd 1399-ben I. Zsig­mond ural­ko­dá­sa alatt a Peré­nyi­ek elkezd­ték fel­épí­te­ni a ma is lát­ha­tó fala­kat. A XV. szá­zad végén a feren­ces szer­ze­te­sek kolos­tort emel­tek a vár köze­lé­ben, ami­nek fő neve­ze­tes­sé­ge, hogy a mohá­csi vészt meg­elő­ző­en ide mene­kí­tet­ték Sze­ré­múj­lak­ról Kapiszt­rán János föl­di marad­vá­nya­it. 1557-ben, az Erdé­lyi Feje­de­lem­ség és a Habs­bur­gok köz­ti harc­ban pusz­tí­tot­ták el. Nagy­sző­lős korán áttért a refor­má­tus hit­re. A pro­tes­tán­sok 1556-ban egy val­lá­si vil­lon­gás alkal­má­val meg­tá­mad­ták a feren­ces kolos­tort, ahol Kapiszt­rán Szent János erek­lyé­it addig őriz­ték. A holt­tes­tet egy köze­li kút­ba hají­tot­ták, így Kapiszt­rán sír­já­nak pon­tos helyét ma sem ismer­jük. A leírá­sok nyo­mán azon­ban elég jól beazo­no­sít­ha­tó a vár és a kolos­tor rom­jai között lévő gyü­möl­csö­sök közt az egy­ko­ri kút fel­té­te­lez­he­tő helye.

Az éjsza­kát a mára­ma­ro­si Vis­ken, helyi magyar csa­lá­dok­nál töl­töt­tük. Ez is egy mód­ja a magyar­ság támo­ga­tá­sá­nak, a kije­vi újgaz­da­gok által fel­ka­pott buko­ve­li, sajá­ni turis­ta­pa­ra­di­cso­mok, luxus­szál­lók árnyé­ká­ban élő kis­em­ber­nek a min­den­na­pi meg­él­he­tés is nehéz. Míg Kijev újdon­sült urai messze elke­rü­lik a „pór­nép” ott­ho­na­it, mi a magunk sze­rény mód­ján igye­kez­tünk az ő bol­do­gu­lá­su­kat is segí­te­ni. A ven­dég­lá­tás viszont szá­munk­ra volt felejt­he­tet­len: a bősé­ges és vál­to­za­tos éte­lek után a helyi ita­lok külön­le­ges íze­i­ből kap­hat­tunk kós­to­lót.

A Tisza völ­gyé­ben sora­ko­zó, koro­na­vá­ro­sok közé tar­to­zó Visk kivált­sá­ga­it 1329-ben Károly Róbert­től kap­ta, és egé­szen 1834-ig meg­őriz­te. 1910-ben 4839 lako­sá­ból 3871 fő volt magyar, míg 2001-ben 8142 lakos­ból 3699 val­lot­ta magát magyar­nak. Utunk máso­dik nap­ját a vis­ki teme­tő­ben foly­tat­tuk. Egye­sü­le­tünk fej­fa­prog­ram­ja kere­té­ben mér­tük fel a népi sír­em­lé­ke­ket. A helyi­ek ma is fej­fá­kat állí­ta­nak, itt még élő hagyo­má­nya van az ősi temet­ke­zé­si szo­ká­sok­nak. A fej­fák alak­já­ban, motí­vum­kin­csé­ben meg­kü­lön­böz­te­tik a fér­fi és női elhuny­ta­kat. Előb­bi­ek­nek – a kala­pot utá­noz­va – fél­kör­íves fel­ső­ré­szük van, míg utób­bi­ak – a ken­dő alak­ját sti­li­zál­va – három­szö­ges vég­ző­dé­sű­ek. Mai viszo­nyok tük­ré­ben meg­hök­ken­tő, hogy még min­dig több száz fej­fa talál­ha­tó Visk teme­tő­jé­ben. A köze­li refor­má­tus temp­lom­ból hal­lat­szó harang­szó már jó elő­re figyel­mez­te­tett ben­nün­ket, hogy a teme­tői mun­kát be kell fejez­nünk, hama­ro­san kez­dő­dik az isten­tisz­te­let.

A védő­tor­nyok­kal meg­erő­sí­tett, fal­lal körül­vett temp­lom 1270-ben, V. Ist­ván ural­ko­dá­sa alatt épült, majd a XIV.-XV. szá­za­dok­ban a góti­ka ízlés­vi­lá­ga sze­rint átala­kí­tot­ták. A refor­má­ció elter­je­dé­sé­vel, 1524-ben lett a refor­má­tus egy­há­zé. A temp­lom előtt álló fa harang­to­rony a XVIII. szá­zad­ból szár­ma­zik. Mivel már­ci­us 15. Ukraj­ná­ban mun­ka­nap, ezért a helyi magyar­ság vasár­nap emlé­ke­zik meg a for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc hőse­i­ről. A temp­lom tele volt, nem csak idő­sek, de fia­ta­lok is érkez­tek szép szám­mal. Továb­bi opti­miz­mus­ra ad okot, hogy keresz­te­lőt is tar­tot­tak.

Dél­után a Visk­től mint­egy 20 km-re lévő Husz­tot keres­tük fel. Az 1910-es nép­szám­lá­lás sze­rint tíz­ezer lako­sá­ból 3500 magyar volt, miköz­ben ma a közel har­minc­ezer lakos­ból mind­össze 1700 lélek magyar. A tatár­já­rást köve­tő­en újjá­épült, Köl­csey által meg­éne­kelt várát ere­de­ti­leg Szent Lász­ló épít­tet­te. Huszt a töb­bi koro­na­vá­ros­sal együtt 1329-ben kap­ta kivált­sá­ga­it. Mivel a vár­ban egy koráb­bi utun­kon már jár­tunk, ezút­tal a vár­hegy tövé­ben álló, Köl­csey ver­sét meg­idé­ző emlék­mű­től a kato­nai teme­tő­höz kapasz­kod­tunk fel, amely az egyik leg­je­len­tő­sebb kár­pát­al­jai magyar hábo­rús kegye­le­ti hely.

Dél­után részt vet­tünk a husz­ti magyar­ság ünne­pi meg­em­lé­ke­zé­sén. A ran­gos ese­ményt a helyi magyar veze­tők mel­lett az egy­há­zak kép­vi­se­lői és az ung­vá­ri magyar kon­zu­lá­tus kép­vi­se­lő­je is meg­tisz­tel­te jelen­lé­té­vel. Egye­sü­le­tünk nevé­ben Hetz­mann Róbert elnök mon­dott rövid köszön­tést. Az ünne­pi beszé­de­ket köve­tő­en a helyi magyar isko­la diák­jai adták elő műso­ru­kat.  A gyer­me­kek sza­va­la­ta­it, nép­tán­ca­it, nép­da­la­it iga­zán fel­eme­lő érzés volt lát­ni-hal­la­ni, tud­va, hogy soku­kat az isko­la hozott vissza a magyar­ság­nak, hiszen a csa­lád­ban már több­nyi­re az ukrán nyel­vet hasz­nál­ják. A szín­vo­na­las elő­adást köve­tő­en öröm­mel sétál­tunk el a köze­li isko­lá­ba, hogy ado­má­nya­in­kat átad­juk, ami ennél jobb hely­re nem is kerül­he­tett vol­na. Az isko­la műkö­dé­se rend­kí­vül fon­tos nem­csak a husz­ti, de a kör­nyék szór­vány­ma­gyar­sá­ga szá­má­ra is.

A janu­á­ri jóté­kony­sá­gi estün­kön össze­gyűlt 760.000 forint remé­nye­ink sze­rint hoz­zá fog járul­ni, hogy a vár „bús düle­dé­kei” alatt elte­rü­lő város­ban még soká­ig meg­ma­rad­has­son a magyar szó. Ebben kiemel­ke­dő sze­rep jut a taná­ri kar áldo­zat­kész, lel­ki­is­me­re­tes mun­ká­já­nak. Miu­tán Hetz­mann Róbert, egye­sü­le­tünk elnö­ke Szo­ko­lo­vics Mária  igaz­ga­tó asszony­nak átad­ta ado­má­nyun­kat, meg­te­kin­tet­tünk az isko­lát. A nem­rég fel­újí­tott tor­na­ter­met öröm volt lát­ni, hiszen ezek között a falak közt dől el a követ­ke­ző évti­ze­dek husz­ti magyar­sá­gá­nak sor­sa. A láto­ga­tást köve­tő­en a tisz­te­le­tünk­re ren­de­zett foga­dá­son sze­mé­lye­sen ismer­ked­tünk meg a taná­rok­kal, mun­ká­juk­kal.

Har­ma­dik kár­pát­al­jai napunk reg­ge­lén abban a remény­ben vet­tünk búcsút Visk­től, ven­dég­lá­tó­ink­tól, hogy a közel­jö­vő­ben még viszont­lát­juk egy­mást. A koro­na­vá­ro­sok sorá­ban követ­ke­ző Técső­re egy rövid meg­ál­ló ere­jé­ig tér­tünk be. A 13 000 lako­sú tele­pü­lés Huszt­tól 30 km-re, a Tisza jobb part­ján talál­ha­tó. Első emlí­té­se a XIII. szá­zad­ból való, kivált­sá­ga­it Károly Róbert­től kap­ta 1329-ben. 1910-ben 5910 lako­sá­ból még 4482 val­lot­ta magát magyar­nak, ma már csak az össz­né­pes­ség negye­de magyar. A főté­ren egy­más köze­lé­ben talál­juk a XIII. szá­za­di refor­má­tus és a már a refor­má­ci­ót köve­tő­en épült római kato­li­kus temp­lo­mo­kat. Ezút­tal meg­elé­ged­tünk a kül­ső meg­te­kin­té­sük­kel, hiszen várt már ránk Novák Aran­ka néni, hogy bemu­tas­sa Úrme­zőt.

Miu­tán Aran­ka nénit fel­vet­tük autó­bu­szunk­ba, együtt keres­tük fel a köze­li Úrme­ző emlé­ke­it. A falu a Tala­bor folyó part­ján fek­szik. S noha a közép­kor­ban még magya­rok lak­ták, ará­nyuk foko­za­to­san csök­ke­nő­ben volt, 1910-ben 1786 lako­sá­ból már csak 73 volt magyar. A szá­mok tük­ré­ben nem meg­le­pő, hogy a magyar­ság gya­kor­la­ti­lag eltűnt. A Novák csa­lád régen helyi kis­bir­to­kos famí­lia volt, de a szov­jet meg­szál­lás­sal kulák­ká nyil­vá­ní­tot­ták őket, föld­je­i­ket, ingat­lan­ja­i­kat elko­boz­ták. Aran­ka néni a két, még álló Novák-kúria egyi­ké­ben nőtt fel. Az elha­gya­tott par­kot fel­ver­te a gaz, a szebb napo­kat látott kas­tély­épü­let is omla­do­zik. A falak még áll­nak, de a tető már több helyen besza­kadt, talán még ment­he­tő len­ne, ha len­ne egy­ál­ta­lán igény a meg­men­té­sé­re. A szo­mo­rú hely­szí­nen Aran­ka néni emlé­ke­ze­té­ből egy­re-más­ra tör­tek fel a régi élet­ké­pek: hol ját­szot­tak, melyik szo­bá­ban ebé­del­tek. A kúri­á­tól tett pár per­ces sétá­val a csa­lá­di teme­tőt keres­tük fel, mely­ből azon­ban csak a kereszt maradt. A bar­bár kezek elpusz­tí­tot­ták Novák Dáni­el ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő sír­em­lé­két is, egye­dül a feszü­let­hez nem mer­tek hoz­zá­nyúl­ni. A helyi isko­la udva­rán meg­ta­lál­tuk a vissza­té­rés­kor emelt ország­zász­ló csonk­ját, s mivel a hata­lom embe­rei nem ismer­ték fel, talap­za­tán mai napig lát­ha­tó a tör­té­nel­mi Magyar­or­szág kon­túr­ja, ben­ne: „Így volt – így lesz!” Saj­nos a régi refor­má­tus temp­lom már nincs meg, a kom­mu­nis­ták bezár­ták és hagy­ták össze­om­la­ni. Egy dolog maradt már csak hát­ra: a kilenc­ve­nes éve­i­ben járó Manyi néni, az utol­só úrme­zői magyar meg­lá­to­ga­tá­sa. Háza egyi­ke a még meg­ma­radt, hagyo­má­nyos mára­ma­ro­si por­ták­nak.

Manyi néni háza Úrme­ző köz­ség­ben
Feszü­let a Novák-sírok­nál
A dolhai református templom hűlt helye
A dol­hai refor­má­tus temp­lom hűlt helye

Miu­tán Aran­ka nénit vissza­vit­tük técsői ott­ho­ná­ba, Dol­ha felé irá­nyí­tot­tuk sofő­rün­ket. A főút­ról letér­ve az út kilo­mé­ter­ről kilo­mé­ter­re egy­re rosszabb lett, a végén már örül­tünk, ha 20–30 km-es órán­kén­ti sebes­ség­gel lehe­tett halad­ni. Nem is cso­da, hogy ez a tér­ké­pen alig tíz km-es sza­kasz eltar­tott egy ide­ig. Amit a ter­mé­szet alko­tott, az viszont felejt­he­tet­len. Itt már kez­dőd­nek a nagyobb hegyek, erdők. A vég­te­len­nek tűnő sza­kasz nagy nehe­zen csak véget ért, a poros úton hama­ro­san meg­ér­kez­tünk Dol­ha főte­ré­re, ahol a XV. szá­za­di Tele­ki vár­kas­télyt már régi isme­rős­ként üdvö­zöl­tük. Tava­lyi utunk során a Kuruc-emlék­mű­nél elhe­lye­zett koszo­rún­kat is viszont­lát­tuk, igaz nem ott, ahol szá­mí­tot­tunk rá – a „fel­sza­ba­dí­tó hős” szov­jet bronz­ka­to­na talap­za­tá­nál hevert. Vissza­he­lyez­tük Rákó­czi osz­lo­pá­ra, mel­lé idei koszo­rún­kat, majd irány a refor­má­tus temp­lom, pon­to­sab­ban annak helye.

A Borzsa-havasok
A Borzsa-hava­sok

A haj­dan vas­há­mo­ra­i­ról híres Dol­hán 1910-ben 3524-en éltek, közü­lük 383 sze­mély val­lot­ta magát magyar­nak. A tri­a­no­ni béke­szer­ző­dé­sig Mára­ma­ros vár­me­gye Dol­hai járá­sá­nak volt a szék­he­lye. Ma nyolc­ezer lako­sa között hiá­ba kere­sünk akár egyet­len­egy magyart is, itt egye­dül a magyar­ság emlé­ke maradt csu­pán fenn. A Rákó­czi-korig etni­ka­i­lag magyar tele­pü­lés mag­ját kicsiny, sokat szen­ve­dett, ám közép­ko­ri gyö­ke­rű refor­má­tus közös­sé­ge jelen­tet­te. A XV. szá­zad köze­pén Dol­hai Amb­rus emel­te­tett itt egy góti­kus kápol­nát, mely több­szö­ri átépí­tés­sel, a refor­má­ci­ót köve­tő átala­kí­tá­sok­kal szol­gál­ta a lel­ki éle­tet. Idő­köz­ben a refor­má­tu­sok szá­ma folya­ma­to­san apadt, sze­re­pü­ket a bete­le­pü­lő ruszin­ság vet­te át. Fényes Elek már mint egész Magyar­or­szág leg­ki­sebb refor­má­tus egy­há­zá­ról emlé­ke­zik meg. A bal­jós­la­tú 1917-es évben egy vil­lám­csa­pás a régi temp­lo­mot meg­ron­gál­ta, de ezt köve­tő­en még hely­re­ál­lí­tot­ták. Egy másik, ezút­tal tör­té­nel­mi vil­lám­csa­pás 1965-ben érte el: szov­jet parancs­ra lebon­tot­ták. Helyén ma lakó­há­zak, ker­tek áll­nak. Egyik por­tá­ra beké­redz­ked­ve keres­tük fel a hely­színt, a ked­ves, bár magya­rul már csak pár szót beszé­lő ruszin gaz­da öröm­mel mutat­ta meg az egy­ko­ri temp­lom helyét, ahol velünk együtt idéz­te fel, hogy gyer­mek­ko­rá­ban hol állt az épü­let. A közel­ben síro­kat lát­ha­tunk, köz­tük több hon­véd sír­ját is.

Verecke útján…
Verec­ke útján…

Dol­hát köve­tő­en Verec­ké­re utaz­tunk. A gerinc köze­lé­ben a főút­ról a régi mel­lék­út­ra tér­ve hama­ro­san fel­ér­tünk a 841 m magas hágó­hoz, ahon­nan rövid gya­lo­gos sétá­val jutot­tunk el az emlék­mű­hez. Matl Péter hon­fog­la­ló tör­zse­ket szim­bo­li­zá­ló alko­tá­sá­tól belát­ni a kör­nye­ző tájat, szin­te tel­jes kör­pa­no­rá­ma tárult elénk, melyet a Borzsa-hava­sok hóföd­te gerin­ce tett léleg­zet­el­ál­lí­tó­vá. Elhe­lyez­tük koszo­rún­kat, de sokat nem időz­het­tünk, a gyü­le­ke­ző fel­hők figyel­mez­tet­tek az indu­lás­ra. Vissza­fe­lé úton még meg­te­kin­tet­tük a régi görög kato­li­kus temp­lo­mot Alsó­ve­rec­kén, amely egy­kor a már kihalt helyi magyar­ság lel­ki ott­ho­na volt. Ben­ne Mun­ká­csy híres fest­mé­nyé­nek, a Krisz­tus Pilá­tus előtt c. kép­nek máso­la­ta lát­ha­tó.

Har­ma­dik éjsza­kán­kat a bere­gi hegyek közt fek­vő Szoly­ván töl­töt­tük, aho­vá már söté­te­dést köve­tő­en érkez­tünk. Szál­lá­sunk a helyi ukrán refor­má­tus gyü­le­ke­zet ven­dég­há­za volt, ahol vacso­rá­val vár­tunk ben­nünk. Az étel elfo­gyasz­tá­sa köz­ben beszél­get­tünk a lel­késszel, aki Rov­nó megyé­ből érke­zett. Ez a gyü­le­ke­zet tel­je­sen ukrán – noha híve­i­nek több­sé­ge magyar szár­ma­zá­sú. Ter­mé­sze­te­sen, a város­ban élnek még magyar ajkú refor­má­tu­sok is.

Negye­dik nap dél­előtt a helyi isko­lá­ban részt vet­tünk a már­ci­us 15-i ünnep­sé­gen. A közel 18 000 lako­sú Szoly­ván nincs külön magyar isko­la, hanem az ukrán isko­lá­ban szer­vez­tek magyar osz­tá­lyo­kat első­től negye­di­kig. Sze­ren­csé­re a magyar intéz­mény külön épü­let­ben műkö­dik. Bár gyer­mek­ből nincs hiány, de a fel­ső tago­za­tos magyar okta­tás bein­dí­tá­sa több nehéz­ség­be ütkö­zik. Mivel ötö­dik­től már szak­ta­ná­rok oktat­nak, min­den tárgy­ra kel­le­ne magyar tanár, a kis lét­szám miatt viszont csak kevés len­ne az óra­szá­muk, így nem meg­old­ha­tó a taná­rok utaz­ta­tá­sa. Az alsó tago­zat viszont kivá­ló­an műkö­dik: a gyer­me­kek ver­sek­kel, éne­kek­kel köszön­töt­ték már­ci­us 15-ét, taná­ra­ik pedig bemu­tat­ták a tan­ter­me­ket. Ezt köve­tő­en mi is átad­tuk ado­má­nya­in­kat: 150 000 Ft kész­pénzt és tan­sze­re­ket, köz­tük ceru­zá­kat, kifes­tő­ket, füze­te­ket, melyek remé­nye­ink sze­rint szol­gál­ni fog­ják a szoly­vai magyar­ság ügyét. Sok olyan gyer­mek is van, aki egy­ál­ta­lán nem tud magya­rul, vagy épp ruszin csa­lád­ban nőtt fel. A váro­si magyar­ság fogyá­sa miatt ezt az isko­lát ma zömé­ben magya­rul tanul­ni aka­ró ruszin csa­lá­dok gyer­me­kei láto­gat­ják, így ez az isko­la is nagyon fon­tos a magyar nyel­vi kul­tú­ra szem­pont­já­ból.

Március 15. a szolyvai magyar iskolában
Már­ci­us 15. a szoly­vai magyar isko­lá­ban

Negye­dik nap dél­előtt a város­sal ismer­ked­tünk. A szov­jet idők jel­leg­te­len köz­pont­já­ba a római kato­li­kus temp­lom visz egy kis szín­fol­tot. A Mária menny­be­vé­te­lé­nek szen­telt temp­lo­mot mint­egy tíz éve átépí­tet­ték. A szov­jet érá­ban sem zár­ták be, ma nagy­já­ból 40 magyar (és sok­kal több ukrán) láto­gat­ja, saj­nos több­nyi­re idő­seb­bek. Az ige­hir­de­tés viszont még fele­rész­ben magyar nyel­vű. A temp­lom után a Szoly­vai Emlék­par­kot tekin­tet­tük meg. Az emlék­park az 1944–45 között fel­ál­lí­tott gyűj­tő­tá­bor terü­le­tén lett kiala­kít­va, innen hur­col­ták el a lakos­sá­got a Gulág mun­ka­tá­bo­rok­ba, egy kis “mál­en­kij robot”-ra. A gyűj­tő­tá­bor egyik teme­tő­jé­ben 1994 novem­be­ré­ben kiala­kí­tott emlék­hely ma madár­csi­cser­gés­től han­gos, de a békés park­ban az emlék­mű vég­te­len­nek tűnő név­so­ra emlé­kez­tet az 1944–45-ös évek gya­lá­za­tá­ra. Öröm volt lát­ni, hogy a hely nincs elfe­led­ve, koszo­rúk, virá­gok jelez­ték – rend­sze­re­sen jár­nak ide emlé­kez­ni. Mi is elhe­lyez­tük koszo­rún­kat és az áldo­za­tok előtt fejet hajt­va rót­tuk le kegye­le­tün­ket.

Szoly­vát elhagy­va követ­ke­ző meg­ál­lónk a vár­kas­té­lyá­ról ismert Bereg­szent­mik­lós volt, amely Mun­kács­tól 10 km-re észak­ke­let­re, a Lator­ca völ­gyé­ben talál­ha­tó. Nevét első­ként 1236-ban emlí­tik, 1456-ban mező­vá­ro­si ran­got nyert. A kas­tély is ekkor, a XV. szá­zad köze­pén épült. A XVI. szá­zad­ban Szoly­va­szent­mik­lós néven ismert hely­ség a Teleg­di­ek bir­to­ka, majd házas­sá­gok révén a Rákó­czi csa­lád tulaj­do­na lett, egé­szen 1711-ig. Zrí­nyi Ilo­na több­ször talál­ko­zott itt Thö­kö­ly Imré­vel, II. Rákó­czi Ferenc gyak­ran fel­ke­res­te, szám­űze­té­se előt­ti egyik utol­só éjszak­ját is itt töl­töt­te. A Rákó­czi sza­bad­ság­harc leve­ré­sét köve­tő­en a bir­to­kok, a kas­téllyal együtt a Habs­burg-hű Schön­born csa­lád kezé­re kerül­tek.

Az elnökség egy jótékonysági festmény megvásárlásával járult hozzá a vár megmentéséhez
Az elnök­ség egy jóté­kony­sá­gi
fest­mény meg­vá­sár­lá­sá­val járult hoz­zá a vár meg­men­té­sé­hez

A Mun­kács-Ung­vár főúton Sze­red­nye felé vet­tük az irányt. A falu első emlí­té­se Zered­nye néven 1417-ből maradt ránk, de a vár ennél régeb­bi. A XII. szá­zad­ban a temp­lo­mo­sok épí­tet­ték, később a pálo­so­ké lett. 1526-ban a Dobó csa­lád bir­to­ká­ba került, s ami magyar emlék­hellyé teszi: Dobó Ist­ván itt hunyt el 1572-ben. A dicső egri vár­ka­pi­tányt csa­lá­di bir­to­kán, Dobó­rus­z­kán helyez­ték örök nyu­ga­lom­ra, ám szí­vét itt, Sze­red­nyén temet­ték el. A Vel­la-patak árte­ré­ben emel­ke­dő vár a kuruc har­cok ide­jén meg­sé­rült, később las­sú pusz­tu­lás­nak indult. Az 1910-es nép­szám­lá­lás­kor az ere­de­ti­leg nyelv­ha­tá­ri falu 1867 lako­sa közül 881 magyar­nak val­lot­ta magát, miköz­ben nap­ja­ink­ra már gya­kor­la­ti­lag eltűnt a magyar szó és érzés Sze­red­nyé­ről. Magya­rul az idő­seb­bek álta­lá­ban jól tud­nak, ám több­sé­gük nem szí­ve­sen szó­lal meg nyel­vün­kön. Meg is kap­tuk a temp­lom előtt egy úrtól: „Ukraj­ná­ban vagyunk, beszél­je­nek ukrá­nul!” A magyar­ság mind­össze néhány csa­lád­ra szo­rít­ko­zik, a magyar nyel­vű misé­zést már meg­szün­tet­ték. A vár mel­lett a hely­ség másik érde­kes­sé­ge, hogy a 1805. decem­ber 10-ről 11-re vir­ra­dó éjsza­kán a Butt­ler-ház­ban őriz­ték a Szent Koro­nát. Saj­nos a szov­jet idők­ben vél­he­tő­en meg­sem­mi­sí­tett kúria helyét nem sike­rült meg­nyug­ta­tó bizo­nyos­ság­gal tisz­táz­nunk. A kato­li­kus temp­lom kert­jé­ben nyug­szik báró Ghil­lány Sán­dor (1800–1842) nagy pat­ri­ó­ta, a honi ipar pár­to­ló­ja, aki­nek sír­já­nál koszo­rút helyez­tünk el.

Szerednye, Dobó István vára Báró Ghillány Sándor síremléke
Sze­red­nye, Dobó Ist­ván vára
Báró Ghil­lány Sán­dor sír­em­lé­ke

Sze­red­nyét Mun­kács érin­té­sé­vel hagy­tuk el, s már sötét volt, mire Bereg­szász­ra értünk, ahol ezút­tal csak egy vacso­ra ere­jé­ig áll­tunk meg. Utun­kat min­den­kép­pen ered­mé­nyes­nek tart­juk, hiszen amel­lett, hogy sike­rült fel­ke­res­ni Kár­pát­al­ja néhány elfe­le­dett műem­lé­két, párat­lan ter­mé­sze­ti érté­ke­it, egy­út­tal a helyi lakos­sá­got is segít­het­tük a meg­ma­ra­dá­sért vívott min­den­na­pi küz­del­mé­ben. A jelen­leg is hábo­rú által súj­tott ország­ban külö­nö­sen nagy jelen­tő­sé­ge van annak, hogy az elsza­kí­tott terü­le­tek magyar­sá­ga együtt ünne­pel­het az anya­or­szá­gi magya­rok­kal. Nekünk, anya­or­szá­gi magya­rok­nak az a leg­fon­to­sabb, hogy min­den­ben támo­gas­suk azo­kat, akik sze­ret­nék meg­őriz­ni magyar­nak ezer­éves hazánk észak­ke­le­ti szeg­le­tét!

S. Lengyel László
Képek: Izing Máté
Magyar Patrióták Közössége
© 2016. április 17.