Beszámoló kárpátaljai értékőrző kirándulásunkról

Négy­na­pos kár­pát­al­jai kirán­du­lá­son vett részt júli­us­ban a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge csa­pa­ta. A láto­ga­tás cél­ja a leg­há­nya­tot­tabb sor­sú nem­zet­részt alko­tó helyi közös­sé­gek fel­ke­re­sé­se, a kár­pát­al­jai kul­tu­rá­lis örök­ség fel­tér­ké­pe­zé­se és az örök­ség­tu­riz­mus­ban rej­lő lehe­tő­sé­gek vizs­gá­la­ta volt. Meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk, hogy min­den magyar köte­les­sé­ge éle­té­ben leg­alább egy­szer ellá­to­gat­ni Kár­pát­al­já­ra. A kivá­ló­an sike­rült kirán­du­lás a Rákó­czi Szö­vet­ség és a Laki­te­le­ki Nép­fő­is­ko­la Ala­pít­vány támo­ga­tá­sá­val való­sul­ha­tott meg.

Júli­us 21-én szom­ba­ton kora reg­gel indult cso­por­tunk Buda­pest­ről egy húsz­sze­mé­lyes autó­busszal, hogy ellá­to­gas­sunk – töb­bek közü­lünk éle­tük­ben elő­ször – Kár­pát­al­ja föld­jé­re. Ezt az ősi magyar terü­le­tet egy epi­zód­nyi román meg­szál­lást köve­tő­en 1920-ban Cseh­szlo­vá­kia sze­rez­te meg, 1938/39-ben vissza­ke­rült Magyar­or­szág­hoz, majd 1944-ben a sztá­li­ni Szov­jet­unió ragad­ta el tőlünk. A vörös biro­da­lom 1991-ben bekö­vet­ke­zett szét­esé­se óta ez Ukraj­na leg­nyu­ga­tibb megyé­je, ahol mint­egy 150 ezres magyar közös­ség él. Egye­sü­le­tünk már évek óta részt vesz Kár­pát­al­ja támo­ga­tá­sá­ban, azon­ban az ott élő magya­rok évről évre rom­ló, kiszol­gál­ta­tott hely­ze­té­re tekin­tet­tel az idei évben még inkább erre a nem­zet­rész­re kívá­nunk össz­pon­to­sí­ta­ni.

Érték­őr­ző kirán­du­lá­sunk első állo­má­sa a határ túl­só olda­lán fek­vő huszon­öt­ezer lako­sú, magyar jel­le­gét máig őrző Bereg­szász volt, a kár­pát­al­jai magyar­ság kul­tu­rá­lis és okta­tá­si köz­pont­ja. Város­né­ző sétánk során fel­ke­res­tük a város főbb neve­ze­tes­sé­ge­it: a Beth­len-Rákó­czi-kas­télyt, a góti­kus római kato­li­kus plé­bá­nia­temp­lo­mot, az egy­ko­ri bere­gi vár­me­gye­há­zát, a magyar taní­tá­si nyel­vű II. Rákó­czi Ferenc Főis­ko­lá­nak ott­hont adó volt tör­vény­szé­ki palo­tát, majd elfo­gyasz­tot­tunk egy jó ebé­det a magyar tulaj­do­nú Sör­kert ven­dég­lő­ben. A dél­után folya­mán az 1657-es len­gy­el­já­rás ide­jén elpusz­tult Kis­mu­zsaly pusz­ta­temp­lo­má­nál is jár­tunk. A napot a Borzsa-par­ti Benén zár­tuk, ahol Orbán Sán­dor refor­má­tus lel­ki­pász­tor kör­be­ve­ze­tett min­ket a falu közép­ko­ri ere­de­tű, szé­pen fel­újí­tott refor­má­tus temp­lo­má­ban.

Bal­ra: Kis­mu­zsaly temp­lom­rom­já­nál – Jobb­ra: Bene temp­lo­ma

Szál­lá­sunk a három­ezer lako­sú, csak­nem szín­ma­gyar Salán­kon volt csa­lá­dok­nál, az éle­de­ző falu­si turiz­mus kere­té­ben. Az Alföld és a Kár­pá­tok lábá­nál tele­pült köz­ség refor­má­tus lel­ké­sze, Balogh Atti­la és fele­sé­ge, Ágnes már vissza­té­rő ven­dé­gek­ként üdvö­zöl­ték a Pat­ri­ó­ták cso­port­ját. Tavaly júni­us­ban ismer­ked­tünk meg Magyar­ber­ke­szen, azóta talál­ko­zá­sunk barát­ság­gá ért.

Mivel Salánk már a tör­té­nel­mi Ugo­csa vár­me­gye része, más­nap a reg­ge­li elfo­gyasz­tá­sát köve­tő­en ennek a tér­ség­nek az érté­ke­it keres­tük fel. Első­ként Cset­fal­va fes­tett faka­zet­tá­i­ról és fazsin­dellyel fedett népi harang­lá­bá­ról ismert közép­ko­ri temp­lo­mát (képün­kön) néz­tük meg. Követ­ke­ző meg­ál­lón­kon, Tisza­új­la­kon a Rákó­czi-sza­bad­ság­harc első győ­ze­del­mes csa­tá­já­nak tisz­te­le­té­re emelt Turul-emlék­mű­nél koszo­rúz­tunk. A cseh meg­szál­lás alatt elpusz­tí­tott monu­men­tum a rend­szer­vál­to­zás után a kár­pát­al­jai magya­rok tár­sa­dal­mi össze­fo­gá­sa révén épült újjá.

A vár­me­gye haj­da­ni szék­he­lyé­re, a magyar­lak­ta terü­let pere­mén fek­vő Nagy­sző­lős­re a déli órák­ban érkez­tünk. Sor­ra vet­tük a város lát­ni­va­ló­it, így a kom­mu­niz­mus­ban majd­nem lerom­bolt közép­ko­ri kato­li­kus temp­lo­mot és a Peré­nyi­ek pom­pás kas­té­lyát, Peré­nyi Zsig­mond 1849-es vér­ta­nú egy­ko­ri lakó­he­lyét. Az ebéd elköl­té­sét köve­tő­en fel­ka­pasz­kod­tunk a város fölé tor­nyo­su­ló Feke­te-hegy olda­lá­ba, a Kan­kó­vár­nak neve­zett romok­hoz, melyek a régi Ugo­csa­vár és a ferenc­ren­di­ek 16. szá­za­di kolos­to­rá­nak marad­vá­nyai. A tör­té­ne­ti for­rá­sok sze­rint ezek közös kút­já­ba dob­ták be a val­lá­si vil­lon­gá­sok ide­jén Kapiszt­rán János­nak a Sze­rém­ség­ből, a törö­kök elől ide mene­kí­tett holt­tes­tét és erek­lyé­it. Dél­után a Nagy­sző­lős­sel szom­szé­dos Király­há­zán, Kár­pát­al­ja másik fes­tői omla­dé­ká­nál, a Nya­láb­vár­nál tet­tünk láto­ga­tást. A Vár­he­gyen álló Kis­bol­dog­asszony-kápol­nát a szov­je­tek lerom­bol­ták, de a kilenc­ve­nes évek­ben a király­há­zi pol­gá­rok újjá­épí­tet­ték, így nap­ja­ink­ban is a kár­pát­al­jai kato­li­ku­sok fon­tos búcsú­já­ró­he­lye.

Nagy­sző­lős

Vissza­fe­lé úton Sző­lős­vég­ar­dón, az egy­kor magyar több­sé­gű, mára azon­ban már eluk­rá­no­so­dott falu­ban áll­tunk meg. A Pat­ri­ó­ták két évvel ezelőt­ti útja során derült k, hogy a falu teme­tő­jé­ben nyug­szik a nagy­bá­nyai Hor­thy csa­lád több tag­ja. Deak And­rij, a köz­ség volt pol­gár­mes­te­re kész­sé­ge­sen meg­mu­tat­ta nekünk a kor­mány­zó néhai oldal­ági roko­na­i­nak sír­kö­ve­it. Sze­ret­nénk elér­ni, hogy ezek a sír­em­lé­kek újra áll­ja­nak, ami­ben remé­nye­ink sze­rint a helyi lakos­ság is part­ne­rünk lesz. A nap végét bor­kós­to­ló­val zár­tuk Salán­kon, a híres Rákó­czi-pin­cé­ben, amely­ben állí­tó­lag a feje­de­lem is járt haj­da­nán. Tud­ni­il­lik II. Rákó­czi Ferenc Salán­kon tar­tot­ta 1711. feb­ru­ár 11–18. között a sza­bad­ság­harc utol­só ország­gyű­lé­sét az itte­ni kas­tély­ban, amely már nem lát­ha­tó, mivel az 1717-es krí­mi tatár betö­rés ide­jén föl­dig rom­bol­ták. Ha lehet hin­ni a népi hagyo­mány­nak, a Rákó­czi-pin­ce ennek a kas­tély­nak az utol­só – nem lebe­csü­len­dő – hír­mon­dó­ja.

Bor­kós­to­ló a Rákó­czi-pin­cé­ben

A vidám han­gu­la­tú estét köve­tő­en más­nap reg­gel meg­te­kin­tet­tük Salánk bel­ső fel­újí­tás alatt álló, közép­ko­ri ere­de­tű refor­má­tus temp­lo­mát és a gyü­le­ke­zet által fenn­tar­tott ifjú­sá­gi házat, ahol már meg­kez­dő­dött az érték­men­tés a régi tár­gyak össze­gyűj­té­se és a nem­ze­ti hagyo­má­nyok tovább­adá­sa for­má­já­ban. Bib­lia­órá­kat, hét­vé­gi fog­lal­ko­zá­so­kat, tánc­há­zat kíván­nak ren­dez­ni a falak között, ami­hez elen­ged­he­tet­len szük­ség len­ne a lela­kott álla­po­tú épü­let fel­újí­tá­sá­ra.

Dél­előtt tíz óra­kor már Mun­ká­cson várt ben­nün­ket Pop­ovics Béla hely­tör­té­nész. Az ő kala­u­zo­lá­sá­val fedez­tük fel a híres mun­ká­csi várat, Kár­pát­al­ja egyik kihagy­ha­tat­lan össz­ma­gyar emlék­he­lyét. A beve­he­tet­len­nek tar­tott erős­sé­get hősi­e­sen védel­me­ző Zrí­nyi Ilo­na, a dicső emlé­kű Rákó­czi­ak, Lóránt­ffy Zsu­zsan­na és az 1849 utá­ni dik­ta­tú­ra ide­jén itt rabos­ko­dó Kazin­czy Ferenc mind-mind a mun­ká­csi vár­hoz kötőd­nek. Koszo­rún­kat Zrí­nyi Ilo­na és gyer­me­ke, a kis Rákó­czi Ferenc szob­rá­nál helyez­tük el, amely Matl Péter hely­ben lakó szob­rász­mű­vész meg­ha­tó alko­tá­sa. Innen nem messze, a vár fokán újra áll és Verec­két kém­le­li a kiter­jesz­tett szár­nyú Turul, a hét ezred­évi emlék­mű egyi­ke.

Mun­kács várá­ban

A város másik végé­be, a Ken­de­res­ke fölöt­ti domb­ol­dal­ra is elza­rán­do­kol­tunk, ahon­nan Kár­pát­al­ja egyik leg­szebb kör­pa­no­rá­má­ja tárul elénk. Pop­ovics Béla hely­tör­té­nész fel­fe­de­zé­se révén ma már tud­juk, hogy Feszty Árpád erről a pont­ról fes­tet­te meg neve­ze­tes kör­ké­pét, A magya­rok bejö­ve­te­lét. Mun­kács szé­lén még egy tör­té­nel­mi emlék­hely vár­ja a magyar kirán­du­ló­kat: a Lator­ca part­ján áll a mai Kár­pát­al­ja terü­le­tén lezaj­lott leg­je­len­tő­sebb 1848–49. évi ütkö­zet, a pod­he­rin­gi csa­ta emlék­mű­ve. Nem mulasz­tot­tuk el a koszo­rú­zást, jelez­ve ezzel önma­gunk­nak és a kül­vi­lág­nak is, hogy nem feled­het­jük el múl­tun­kat, nem tagad­hat­juk meg gyö­ke­re­in­ket.

Ken­de­res­ke fölött a domb­ol­dal­ban fel­tá­rul a Feszty-kör­pa­no­rá­ma

A kora dél­utá­ni órák­ban már távol a nyelv­ha­tár­tól, a Kár­pá­tok vad­re­gé­nyes tája­in jár­tunk. Verec­ke híres útjá­ról csak rövid idő­re tér­tünk le, hogy bejár­has­suk az Árpád-vonal bun­ke­re­it Fel­ső­ge­re­ben hatá­rá­ban. A magyar állam a máso­dik világ­há­bo­rú ide­jén (ami­kor ez a terü­let újra Magyar­or­szág­hoz tar­to­zott) a Kele­ti-Kár­pá­tok koszo­rú­ján védel­mi vona­lat léte­sí­tett, hogy a kelet­ről vár­ha­tó táma­dást meg­ál­lít­has­sa. Romá­nia kiug­rá­sa miatt ez a ter­mé­sze­ti aka­dá­lyok össze­kö­té­sé­vel meg­épí­tett véd­vo­nal soha­sem tölt­het­te be való­di ren­del­te­té­sét. Marad­vá­nya­it máig nem tud­ta eltün­tet­ni az utód­ál­la­mi aka­rat, Fel­ső­ge­re­ben­nél a rend­szer­vál­to­zás után múze­u­mot is lét­re­hoz­tak a nem min­den­na­pi határ­vé­del­mi erőd­rend­szer bemu­ta­tá­sá­ra.

Innen már nincs messze a Verec­kei-hágó, aho­vá a rossz út elle­né­re is fel­tét­le­nül meg­éri fel­ka­pasz­kod­ni. A nem­ze­ti hagyo­mányt meg­örö­kí­tő kró­ni­kák sze­rint Árpád vezér főse­re­gei ezen az útvo­na­lon érkez­tek meg a Kár­pát-meden­cé­be. Az akko­ri­ban Orosz-kapu­nak neve­zett átjá­ró ezer éven keresz­tül Magyar­or­szág hatá­ra volt. A hegyen álló, sti­li­zált fenyőt meg­for­má­ló alko­tás Matl Péter műve. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge koszo­rút helye­zett el az elmúlt évek­ben szám­ta­lan­szor meg­ron­gált emlék­mű­nél, amely a haza­sze­re­tet és a múlt tisz­te­le­té­nek zarán­dok­he­lye.

Verec­ke híres útján „befe­lé” jövet még egy koszo­rú­zás ere­jé­ig meg­áll­tunk a Szoly­vai Emlék­parknál, a Kár­pát-meden­ce leg­fon­to­sabb Gulag-emlék­he­lyén. 1944 novem­be­ré­től kezd­ve a sztá­li­ni ter­ror jegyé­ben Kár­pát­al­ja tér­sé­gé­ből több mint tizen­öt­ezer embert – főként magya­ro­kat és néme­te­ket – hur­col­tak az itt léte­sí­tett gyűj­tő­tá­bor­ba, akik ember­te­len körül­mé­nyek között, hóna­po­kig tar­tó szen­ve­dés után a Szov­jet­unió gulág­ja­i­ba kerül­tek kény­szer­mun­ká­ra. Az emlék­par­kot a rend­szer­vál­to­zás után, 1994-ben hoz­ták lét­re, azóta rend­sze­re­sek a meg­em­lé­ke­zé­sek. Este már szál­lás­he­lyün­kön, Kár­pát­al­ja „fővá­ro­sá­ban”, Ung­vá­ron tér­tünk nyu­go­vó­ra.

Kirán­du­lá­sunk utol­só nap­ján a haj­da­ni Ung vár­me­gye érté­ke­it vet­tük sor­ra. Dél­előt­ti város­né­ző sétánk Ung­vár tör­té­nel­mi lát­ni­va­ló­it, így a görög kato­li­kus szé­kes­egy­há­zat és a Dru­geth-várat érin­tet­te, udva­rán az ere­de­ti tisza­új­la­ki Turul­lal. A ma Ung­vár­hoz tar­to­zó falu­ban, Gerény­ben áll a tér­ség egyik leg­ré­geb­bi, a fel­té­te­le­zé­sek sze­rint mint­egy ezer éves kör­temp­lo­ma. A közép­ko­ri fal­ké­pe­i­ről ismert épü­let mai napig tük­rö­zi az Árpád-kori magyar kul­tú­ra magas szín­vo­na­lát.

Gerény temp­lo­ma fel­ér egy idő­uta­zás­sal

Útban Korl­át­hel­mec felé, Bör­vin­ges­nél Egán Ede emlék­he­lye mel­lett vezet el az Ung­vár-Mun­kács ország­út. A szá­zad­for­du­ló legen­dás kár­pát­al­jai kor­mány­biz­to­sa ezen a helyen, a lázi domb­ol­da­lon vált orv­gyil­kos­ság áldo­za­tá­vá. Nagyon sokat tett a tör­té­nel­mi Magyar­or­szág leg­sze­gé­nyebb vidé­ké­nek fel­ka­ro­lá­sá­ért. Igye­ke­zett a hegy­vi­dé­ki lakos­ság köré­ben az oksze­rű gaz­dál­ko­dás for­té­lya­it meg­ho­no­sí­ta­ni, és őket az akko­ri­ban kazá­rok­nak neve­zett, Galí­ci­á­ból fris­sen beván­do­rolt zsi­dó uzso­rá­sok szo­ron­ga­tá­sá­ból kisza­ba­dí­ta­ni. Tény­ke­dé­se súlyo­san sér­tet­te azok érde­ke­it, akik a zava­ros­ban sze­ret­tek halász­ni, ezért jól elő­ké­szí­tett merény­le­tet haj­tot­tak vég­re elle­ne, komoly libe­rá­lis saj­tó­tá­mo­ga­tás­sal, amely igye­ke­zett az ese­tet öngyil­kos­ság­ként beál­lí­ta­ni. Egán Edé­re az ősla­kos­ság tájé­ko­zot­tabb része mai napig hálás szív­vel emlé­ke­zik vissza. Ere­de­ti emlék­ke­reszt­jét a Szov­jet­unió utol­só évé­ben útszé­le­sí­tés­re hivat­ko­zás­sal eltá­vo­lí­tot­ták, de az ezred­for­du­lón ung­vá­ri értel­mi­sé­gi­ek újat állí­tot­tak helyet­te. Koszo­rúnk elhe­lye­zé­se köz­ben vet­tük ész­re, hogy az emlék­mű előtt lévő két szik­la közül azt, ame­lyik ere­de­ti­leg a magyar nem­ze­ti szí­ne­ket visel­te, szél­ső­sé­ge­sek az ukrán radi­ká­li­sok vörös-feke­te szí­ne­i­re átmá­zol­ták. (Az ese­tet jelen­tet­tük az ille­té­kes helyi önkor­mány­zat­nál. Az ung­vá­ri főkon­zu­lá­tus pél­dát­lan gyor­sa­ság­gal intéz­ke­dett, azon­ban néhány nap­pal később meg­is­mét­lő­dött a szo­mo­rú, szá­nal­mas eset.)

Egán Ede emlék­mű­ve nap­ja­ink­ban fes­ték­harc szín­he­lye

Az Ung­vár­tól 14 km-re dél­ke­let­re, a Kár­pá­tok lába­i­nál talál­ha­tó Korl­át­hel­mec neve már isme­rő­sen cseng a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge tag­jai és bará­tai fülé­ben. Idén hagyo­má­nyos nem­ze­ti össze­tar­to­zás-prog­ra­munk kere­té­ben ennek a nyelv­ha­tá­ri tele­pü­lés­nek az új magyar óvo­dá­ját támo­gat­juk. A kilenc­száz lako­sú, fele­rész­ben magyar Korl­át­hel­me­cet ma már job­bá­ra ukrán tele­pü­lé­sek veszik körül, ezért a Kár­pát-meden­cei óvo­da­prog­ram kere­té­ben, az Öku­me­ni­kus Segély­szer­ve­zet beru­há­zá­sá­ban meg­épü­lő intéz­mény lehet a korl­át­hel­me­ci magyar­ság meg­ma­ra­dá­sá­nak kul­csa. A falu köz­pont­já­ban Tóth Éva, a 2017 végé­ig önál­ló köz­ség utol­só pol­gár­mes­te­re foga­dott min­ket. (2017 végén Korl­át­hel­mec hét másik – ukrán­aj­kú – falu­val egye­sült, és lét­re­hoz­ták a nagyobb anya­gi moz­gás­te­ret ígé­rő „új típu­sú önkor­mány­za­tot”, az ún. hro­ma­dát. A hro­ma­dá­ban Korl­át­hel­me­cet Tóth Éva kép­vi­se­li.)

Ven­dég­ség­ben Korl­át­hel­me­cen

A korl­át­hel­me­ci refor­má­tus temp­lom

Első­ként a jelen­le­gi óvo­da két régi, lerom­lott épü­le­tét jár­tuk kör­be a falu főut­cá­ján. A gyer­me­kek ked­ves ver­sek­kel és egy meg­ha­tó meg­le­pe­tés­sel készül­tek láto­ga­tá­sunk­ra: leraj­zol­ták, milyen­nek kép­ze­lik el az új óvo­dát. Majd fel­ka­pasz­kod­tunk a domb­ol­dal­ra, ahol a falu római kato­li­kus és refor­má­tus temp­lo­mai áll­nak. Utób­bi egé­szen a falu fölött, a teme­tő bejá­ra­tá­nál, szép kör­nye­zet­ben rej­tő­zik. A teme­tő­ben nem­csak régi népi fej­fá­kat fény­ké­pez­tünk, hanem a közép­kor óta bir­to­kos­ként jelen lévő, a név­adó Kor­láth csa­lád leszár­ma­zott­ja­i­nak sír­ja­i­ra is rábuk­kan­tunk. A műve­lő­dé­si ház­ban a korl­át­hel­me­ci asszo­nyok finom töl­tött káposz­tá­val és süte­mé­nyek­kel készül­tek. Az ízle­tes házi éte­lek mel­lől nem hiá­nyoz­ha­tott a jól aszú­so­dó, és ezért a toka­ji­val köze­li rokon­sá­got muta­tó hel­me­ci bor. Talál­koz­tunk Gaz­da Erzsé­bet nyug­dí­ja­zott korl­át­hel­me­ci taní­tó­val, aki nagy idők tanú­ja­ként fel­idéz­te nekünk a rend­szer­vál­to­zás körül Kár­pát­al­ján vég­be­ment ese­mé­nye­ket. Végül a műve­lő­dé­si ház mögöt­ti üres tel­ket keres­tük fel, ahol remé­nye­ink sze­rint hama­ro­san meg­kez­dőd­het az óvo­da­épí­tés. Ezt követ­te a búcsú­zás – ami a határ­át­ke­lők­re jel­lem­ző hosszú sorok miatt talán idő előt­ti volt – bíz­va abban, hogy mire leg­kö­ze­lebb jövünk, már elhá­rul­nak az admi­niszt­ra­tív aka­dá­lyok az új óvo­da meg­épí­té­se elől.

Mielőtt a Csap-Záhony határ­át­ke­lőt cél­ba vet­tük vol­na, úgy érez­tük, van még Kár­pát­al­já­nak egy tör­té­ne­te, amit sze­mé­lye­sen át kell élnünk. Érték­őr­ző kirán­du­lá­sunk utol­só állo­má­sa a Cseh­szlo­vá­kia és a Szov­jet­unió közöt­ti, máso­dik világ­há­bo­rú utá­ni osz­toz­ko­dás­kor bar­bár módon fel­pré­dált Szelm­enc volt. Az egy­más­sal tel­je­sen egy­be­épült, szín­ma­gyar test­vér­fa­lut ket­té­vág­ta a tri­a­no­ni határ: kiseb­bik része ma Ukraj­ná­hoz, Nagysz­elm­enc Szlo­vá­ki­á­hoz tar­to­zik. A gúny­ha­tár való­ság­gal szét­tép­te a falut, a győz­tes nagy­ha­tal­ma­kat azon­ban nem érde­kel­te, hogy a csa­lád­ta­gok, roko­nok, bará­tok évti­ze­de­kig nem tud­ták egy­más­sal tar­ta­ni a kap­cso­la­tot. Az afri­kai gyar­ma­tok­ra jel­lem­ző módon, vonal­zó­val húz­ták meg a határt, mert egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott, hogy itt is embe­rek élnek. A gya­lo­gos határ­át­ke­lő meg­nyi­tá­sá­ra egé­szen 2005-ig kel­lett vár­ni­uk a szelm­en­ci­ek­nek. Így ma mint­egy fél­órás sor­ban állás árán át tud­nak men­ni a szom­széd­ba…

Két fél­be­vá­gott szé­kely­ka­pu a szelm­en­ci hatá­ron

A hatá­ron a min­den elkép­ze­lést meg­ha­la­dó sor­ban állás elle­né­re csa­pa­tunk min­den tag­ja jóked­vű­en és a vissza­té­rés remé­nyé­ben hagy­ta el Kár­pát­al­ját. Négy feled­he­tet­len napot töl­töt­tünk itt, amely során igye­kez­tünk a táj­egy­ség főbb neve­ze­tes­sé­ge­it sor­ra ven­ni. Jól mutat­ja Kár­pát­al­ja érté­kek­ben való gaz­dag­sá­gát, hogy mind­ez nem sike­rül­he­tett szá­munk­ra, hiszen a tér­ség leg­na­gyobb részén nem is jár­tunk. Kár­pát­al­ja igen­is nem­ze­ti mini­mum, aho­vá – a XXI. szá­zad­ban, ami­kor a távol­sá­gok már leküzd­he­tők – min­den magyar­nak éle­té­ben leg­alább egy­szer el kell zarán­do­kol­nia.

Az ott élő magyar közös­ség­nek lel­ki­leg és anya­gi­lag is sokat jelent, ha az anya­or­szá­gi­ak fel­ke­re­sik őket. Bár két­ség­te­le­nül nyo­masz­tó volt a nép kín­ke­ser­ves min­den­nap­ja­it, a csa­lá­do­kat szét­sza­kí­tó elván­dor­lás elké­pesz­tő mér­té­két szem­től szem­be meg­ta­pasz­tal­ni, még­is fel­töl­tő­dést jelen­tet­tek szá­munk­ra a kár­pát­al­jai talál­ko­zá­sok. Nekünk Salánk, Korl­át­hel­mec és a verec­kei hegyek üze­nik: Kár­pát­al­ja él és élni is fog!

Képek: Csordás Gergő Csaba, Hetzmann Róbert, Izing Máté Antal
Magyar Patrióták Közössége
© 2018. augusztus 12.