Hetzmann Róbert írása

Gyer­tyán­li­get egy fes­tői falu a Mára­ma­ro­si-hava­sok­ban, a Kabo­la-hegy lábá­nál, ten­ger­szint felett 4–500 méter magas­ság­ban. Vala­ha vas­gyár­tá­sá­ról és kli­ma­ti­kus gyógy­für­dő­jé­ről volt ismert, s ma egyi­ke azon kár­pát­al­jai tele­pü­lé­se­ink­nek, ame­lyek­ről mél­tat­la­nul meg­fe­led­kez­tünk. Egy­ko­ri fénye azon­ban már a múl­té, nap­ja­ink­ban a magas mun­ka­nél­kü­li­ség, az elzárt­ság és a kilá­tás­ta­lan­ság jel­lem­zi a falut. A helyi magyar szór­vány ennek elle­né­re nem adja fel a küz­del­met, és Magyar Ház épí­té­sén fára­do­zik. Mács­ek Szi­dó­ni­á­val, a Kato­li­kus Kari­tász helyi elnö­ké­vel jár­tuk be az elva­rá­zsolt hegyi falut, ahol Bem apó grá­nát­jai készül­tek.

Rozs­dá­so­dó múlt – Gyer­tyán­li­ge­ti táj a kato­li­kus teme­tő­ből (Kép: Izing Máté)

A feny­ves-bük­kös-gyer­tyá­nos tájé­kon meg­ülő tele­pü­lést a Tisza fel­ső völ­gyé­ben hala­dó Rahó-Huszt ország­út nagy­bocs­kói elága­zá­sá­tól lehet meg­kö­ze­lí­te­ni a Gyer­tyá­nos vize men­tén (melyet tér­ké­pe­ink több­nyi­re Sop­ur­ka néven ismer­nek), kímé­let­le­nül rázós, kátyús maka­dám­úton. Első ízben 1600-ban buk­kan fel a for­rá­sok­ban, akko­ri­ban még Kabo­la­po­lyá­na, illet­ve Kabo­la­me­ző alak­ban. Régi nevét arról a Kabo­lá­nak neve­zett 1180 méter magas hegy­ről kap­ta, amely a falu fölött tor­nyo­sul. A Gyer­tyán­li­get név ere­de­ti­leg csak arra a tele­pü­lés­rész­re vonat­ko­zott, ahol a híres gyógy­for­rá­sok tör­tek fel haj­da­nán. Ezek orszá­gos, sőt nem­zet­kö­zi elis­mert­sé­ge okán vet­te fel Kabo­la­po­lyá­na 1900-ban a Gyer­tyán­li­get nevet.

A vala­ha magyar több­sé­gű hegyi bányász­köz­ség­nek nap­ja­ink­ban mint­egy 3500 lako­sa van, közü­lük ötszá­zan római kato­li­kus val­lá­sú magya­rok. Gyer­tyán­li­get főbb tele­pü­lés­ré­szei az egy­ko­ri vas­gyár­tás hely­szí­ne, a Han­dal, a Stamp, vala­mint a bor­vi­ze­i­ről ismert Bor­kút.  A magyar­ság jelen­lé­te gya­kor­la­ti­lag egy­idős a tele­pü­lés­sel, az 1715-ös job­bágy­össze­írás doku­men­tu­ma­i­ban ruszin csa­lá­dok mel­lett Bod­nár, Nemes, Osz­tás és Pap nevű sze­mé­lyek is sze­re­pel­nek. Jelen­tő­sebb népes­ség azon­ban csak a vas­bá­nyá­szat meg­in­du­lá­sá­val tele­pe­dett meg a völgy­ben.

Mára­ma­ros tör­té­nel­mi pati­ná­ját a közép­kor egyik leg­ér­té­ke­sebb ásvány­kin­cse, a só ala­poz­ta meg. A Mára­ma­ros­szi­get kör­nyé­kén (Aknasz­la­ti­na, Róna­szék, Kerek­hegy) kiter­melt sót ele­in­te a Tiszán úsz­tat­ták le egé­szen Szol­no­kig, sőt oly­kor Sze­ge­dig is. A sóbá­nyá­szat XVIII. szá­za­di fel­len­dü­lé­se azon­ban szük­sé­ges­sé tet­te az inf­ra­struk­tú­ra fej­lesz­té­sét. Annak érde­ké­ben, hogy a bánya­mű­ve­lés­hez szük­sé­ges vasat ne Stá­je­r­or­szág­ból kell­jen impor­tál­ni, a kama­rai igaz­ga­tó­ság terv­be vet­te saját vas­há­mor fel­ál­lí­tá­sát. A Kabo­la hegye alatt gyűj­tött vas­kö­ve­ket kohó­sí­tás­ra alkal­mas­nak talál­ták, így a kincs­tár szer­ve­zé­sé­ben 1777-ben meg is kez­dő­dött a vas­gyár­tás Kapo­la­po­lyá­nán, vagy­is a későb­bi Gyer­tyán­li­ge­ten.

A régi Gyer­tyán­li­get – elő­tér­ben a kato­li­kus temp­lom

Az addig csak regi­o­ná­lis sze­re­pet betöl­tő Gyer­tyán­li­get hir­te­len orszá­gos jelen­tő­ség­re tett szert 1849-ben, ami­kor a magyar sza­bad­ság­harc fegy­ver­gyár­tá­sá­nak egyik köz­pont­já­vá vált. 1848 őszén szü­le­tett dön­tés arról, hogy Kabo­la­po­lyá­nát fegy­ver­gyár­rá kell átala­kí­ta­ni, s ennek meg­fe­le­lő­en a tava­szi had­já­rat ide­jén már javá­ban öntöt­ték a pus­ka­csö­ve­ket. Egy­ál­ta­lán nem köz­tu­dott, hogy a gyer­tyán­li­ge­ti vas­gyár­ban készül­tek Bem apó híres grá­nát­jai. A sza­bad­ság­harc buká­sa az üze­met érzé­ke­nyen érin­tet­te, egy 1851-ben bekö­vet­ke­zett tűz­vész pedig évek­re vesz­te­sé­ges­sé tet­te a ter­me­lést.

A kiegye­zést köve­tő­en újra fej­lő­dé­si pályá­ra állt a vas­gyár, amely 1883 után, a bányá­szat hanyat­lá­sá­val a vesz­te­sé­gek lecsök­ken­té­se érde­ké­ben áttért a vas­fel­dol­go­zás­ra. A tete­mes szál­lí­tá­si költ­sé­gek miatt azon­ban tovább­ra sem tudott nye­re­sé­ge­sen ter­mel­ni, ezért 1903-ban pri­va­ti­zál­ták az addig álla­mi tulaj­don­ban műkö­dő üze­met, amit Brat­mann Manó bécsi önt­vény­áru-gyá­ros vásá­rolt meg. A vevő­nek köte­le­zett­sé­get kel­lett vál­lal­nia, hogy a ter­me­lést nem szün­te­ti be, a fel­dol­go­zás­hoz magyar nyers­anya­got hasz­nál fel és a mun­ká­so­kat tovább fog­lal­koz­tat­ja. (Érde­mes eze­ket a fel­té­te­le­ket össze­vet­ni az 1990-es évek­ben lezaj­lott magá­no­sí­tá­sok gya­kor­la­tá­val!)

Képes­lap Gyer­tyán­li­get­ről, ami­kor még Magyar­or­szág­hoz tar­to­zott

Az adott szót be is tar­tot­ták: az üzem egé­szen az első világ­há­bo­rú végé­ig a vál­la­lá­sok­nak meg­fe­le­lő­en műkö­dött, míg­nem Gyer­tyán­li­ge­tet 1919-ben rövid idő­re meg­száll­ták a romá­nok, majd a vidék közel húsz évre cseh ura­lom alá került. Mára­ma­ros Kár­pát­al­ja fel­sza­ba­dí­tá­sá­tól, 1939-től 1944-ig ismét Magyar­or­szág része lett. A gyer­tyán­li­ge­ti magya­rok szí­ve­sen emlé­kez­nek vissza ezek­re az évek­re: újra elkez­dett virág­za­ni a tele­pü­lés ipa­ra, ami­ben a régi fel­ve­vő pia­cok vissza­szer­zé­se mel­lett nyil­ván­va­ló­an sze­re­pet ját­szott a hábo­rú nyers­anyag­igé­nye. Tri­a­non és a másutt (sok­szor min­den alap nél­kül) magasz­talt cseh világ Gyer­tyán­li­get szá­má­ra egy érvá­gás­sal ért fel: a vas­gyár elvesz­tet­te gaz­da­sá­gi part­ne­re­it, ezért a koráb­ban két­száz­nál is több mun­kást fog­lal­koz­ta­tó üzem alig néhány tucat ember­nek adott csak kenye­ret a „repub­li­ka” ide­jén. 1944-ben a meg­szál­ló vörös had­se­reg nyo­má­ban a Szov­jet­unió is bevo­nult, így Kár­pát­al­ja 1991-ig, a füg­get­len Ukraj­na lét­re­jöt­té­ig Moszk­va gyar­ma­ta lett.

Ter­mé­sze­te­sen a Szov­jet­unió „acé­los” ipar­po­li­ti­ká­já­nak figyel­mét nem kerül­het­te el a gyer­tyán­li­ge­ti érc­le­lő­hely. Az álla­mo­sí­tott gyár messzi­ről ide­csa­lo­ga­tott embe­rek­nek is mun­kát adott, ami meg­nö­vel­te a tele­pü­lés lélek­szá­mát, és egy­ben lecsök­ken­tet­te a magya­rok ará­nyát. A nagy bőví­tés idő­sza­ka a 70-es évek­re tehe­tő, ekko­ri­ban szá­mot­te­vő fel­dol­go­zó­ipar is léte­sült. A helyi öntö­de készí­tet­te egye­bek mel­lett a Szov­jet­unió-szer­te elter­jedt öntött­vas WC öblí­tő­tar­tá­lyo­kat. Az elmúlt évek ukraj­nai vál­sá­ga azon­ban itt is érez­te­ti hatá­sát. A nagy biro­da­lom szét­hul­lá­sát köve­tő­en min­den üzem bezárt, Gyer­tyán­li­get gya­kor­la­ti­lag a tönk szé­lé­re került, a fia­tal csa­lá­dok pedig sor­ra elván­do­rol­nak innen. Csak a rozs­da marad utá­nuk és a szép ter­mé­szet, amely las­san­ként fáty­lat borít az ipa­ri múlt­ra.

Tör­té­nel­mi sétán­kat a tele­pü­lés mag­já­ban, a Han­dal­nak neve­zett részen kezd­tük, amely köz­vet­le­nül a két nagy völgy talál­ko­zá­sá­nál, a hegy olda­lá­ban talál­ha­tó. Való­já­ban egyet­len utca, ahol mai napig szá­mos magyar csa­lád lakik. Itt áll a római kato­li­kus Nagy­bol­dog­asszony-temp­lom is, amely 1824 táján épült. Az egy­ház­köz­ség a vas­gyár­tás­sal egy idő­ben jött lét­re, anya­köny­vet 1786 óta vezet­nek. Híve­it kez­det­ben a vas­fel­dol­go­zás­sal fog­lal­ko­zó magyar- és német­aj­kú mun­kás­ság adta, akik később egy­sé­ge­sen magyar­rá vál­tak, a német szár­ma­zás­ra már csak a sűrűn elő­for­du­ló Kra­uz, Sch­ne­i­der, Seff, Zinn csa­lád­ne­vek utal­nak. Maga a temp­lom a klasszi­cis­ta épí­té­sze­ti irány­zat sze­ré­nyebb alko­tá­sá­nak tekint­he­tő, orgo­ná­ja azon­ban kiemel­ten érté­kes: 1886 óta szol­gál­ja a gyer­tyán­li­ge­ti­e­ket, azt meg­elő­ző­en Gödöl­lőn hasz­nál­ták.

A kato­li­kus temp­lom­ban Gyer­tyán­li­ge­ten (Kép: Izing Máté)

A kom­mu­nis­ta idők­ben a gyer­tyán­li­ge­ti­ek komoly har­cot vív­tak ezért a temp­lo­mért, mivel az állam­párt el akar­ta ven­ni a kato­li­kus hívek­től. Végül az idő ezt is meg­ol­dot­ta: a Szov­jet­unió össze­om­lott, a temp­lom pedig azóta is a gyer­tyán­li­ge­ti magya­rok vég­vá­ra. Igaz, mint­ha veszí­te­ne véde­re­jé­ből… Hely­ben lakó plé­bá­no­sa már egy ide­je nincs, Aknasz­la­ti­ná­ról lát­ják el. A gyü­le­ke­zet tel­je­sen magyar, de körül­be­lül más­fél éve már ukrán nyel­ven is fel­ol­vas­sák az evan­gé­li­u­mot. Azelőtt a mise tisz­ta magyar volt – a vál­toz­ta­tás okát nem is értik a helyi­ek, hiszen itt a kato­li­ku­sok közül még min­den­ki tud magya­rul. Leg­in­kább az „ukrán menyecs­kék” érde­ke­it szol­gál­hat­ta ez az intéz­ke­dés, így ők is figye­lem­mel kísér­he­tik a litur­gi­át, kér­dés azon­ban, hogy ez nem fog-e előbb vagy utóbb a közös­ség nyelv­vál­tá­sá­hoz vezet­ni. (Ha az álta­lá­nos tapasz­ta­la­tok­ból indu­lunk ki, akkor éppen ez vár­ha­tó…) A hon irán­ti sze­re­tet azon­ban még nem hal­vá­nyult el a lel­kek­ben: a temp­lom­ban tri­a­no­ni zász­ló kész­tet arra, hogy min­dig gon­dol­junk reá.

A han­da­li utcá­ban, az egyik hagyo­má­nyos bányász­ház átala­kí­tá­sá­val készül a gyer­tyán­li­ge­ti Magyar Ház. A hely­be­li­ek nagyon bíz­nak abban, hogy ez az épü­let gátat vet­het a fel­mor­zso­lód­ni lát­szó magyar közös­ség fogyá­sá­nak, apa­dá­sá­nak. Való­ban nagy szük­ség van most itt nem­ze­ti nyel­vet élte­tő intéz­mény­re, mivel tavaly meg­szűnt a helyi álta­lá­nos isko­la magyar tago­za­ta. Gyer­tyán­li­get jövő­je szem­pont­já­ból pedig nem sok jót ígér, hogy az anya­nyel­vi okta­tás fel­szá­mo­ló­dá­sá­ra éppen a tanu­lói lét­szám­hi­ány miatt került sor. Így mos­tan­tól mind­össze heti egy órát tanul­nak magyart az anya­nyel­vü­kön egy­re kevés­bé eliga­zo­dó nebu­lók. Mács­ek Szi­dó­nia, Szi­di néni biza­ko­dón szá­molt be ter­ve­ik­ről, és arról, hogy milyen sokat segí­tett raj­tuk a Kari­tász, a mun­ká­csi püs­pök­ség, vala­mint több anya­or­szá­gi civil szer­ve­zet, főként a Magyar Pol­gá­ri Együtt­mű­kö­dés Egye­sü­let. (Csak kár­pát­al­jai láto­ga­tá­sun­kat köve­tő­en tud­tuk meg, hogy a magyar kor­mány jelen­tős össze­gű segít­sé­get nyúj­tott, így a Magyar Ház meg­va­ló­su­lá­sá­nak aka­dá­lyai elhá­rul­tak.)

Már épül a Magyar Ház (Kép: Izing Máté)

A Magyar Ház­tól nem messze talál­ha­tó a magyar-ukrán nyel­vű óvo­da. Mivel a szin­te kivé­tel nél­kül ukrán nevet vise­lő gyer­me­kek túl­nyo­mó több­sé­ge vegyes házas­ság­ból kerül ide, így a magyar nyelv sze­re­pe leg­jobb eset­ben is csak másod­la­gos­nak tekint­he­tő. Gyer­tyán­li­get tipi­kus szór­vány: mára alig néhány szín­ma­gyar csa­lád akad, az összes töb­bi magyar vegyes házas­ság­ban él. Jelen­leg az óvo­da az egyet­len hely, ahol a falu­si fia­ta­lok – ha magya­rul nem is tanul­nak meg – leg­alább vizu­á­li­san talál­koz­hat­nak nem­ze­ti kul­tú­ránk­kal. Ahhoz képest, hogy Gyer­tyán­li­get nem­igen büsz­kél­ked­het nagy szü­löt­tek­kel, itt látott nap­vi­lá­got Bok­say József táj­kép­fes­tő, aki 1963-ban meg­kap­ta a Szov­jet­unió nép­mű­vé­sze elis­me­rést. Szob­ra az óvo­da kert­jé­ben áll.

Cso­por­tunk érdek­lő­dés­sel tekin­tet­te meg a taka­ros intéz­ményt, aho­vá a kicsiny Iri­nák, Nata­sák, Rusz­lá­nok és Szer­ge­jek jár­nak. Az eme­le­ten töme­gé­vel talál­tunk olyan (több­nyi­re érték­te­len) köny­ve­ket, ame­lye­ket az anya­or­szá­gi­ak ado­má­nyoz­tak a nehéz sor­sú kár­pát­al­jai tan­in­téz­mé­nyek­nek. Néhány magyar nyel­vű, ám kirí­vó­an selejt tar­tal­mú köte­tet le is kap­tunk a pol­cok­ról, és magunk­kal vit­tünk szé­gye­nünk­ben, ne rom­bol­has­sák tovább a kár­pát­al­jai gyer­me­kek és fel­nőt­tek lel­ki­ál­la­po­tát. Ismét meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk, hogy jó len­ne, ha az anya­or­szá­gi­ak tuda­to­sab­bak len­né­nek, és nem kever­nék össze a jóté­kony­ko­dást a lom­ta­la­ní­tás­sal!

Bok­say József szob­ra (Kép: Izing Máté)

Amit a tör­té­nel­mi bánya­vá­ro­sok­ban annyi­ra sze­re­tünk, azok az ódon város­ké­pek. Veres­pa­tak­kal, Abrud­bá­nyá­val vagy éppen Kör­möc­bá­nyá­val ellen­tét­ben Gyer­tyán­li­ge­ten jóval vissza­fo­got­tab­ban köszön vissza a rég­múlt – ele­ve viszony­la­gos – gaz­dag­sá­ga. Mind­össze néhány pol­gá­ri ház, egy-egy lerom­lott álla­gú pati­nás épü­let őrzi a letűnt korok emlé­két. A leg­szebb régi ház a volt vas­gyá­ri iro­da, saj­nos tag­ba­sza­kad­tan ros­ka­do­zik a han­da­li főut­ca nagy keresz­te­ző­dé­sé­ben. A helyi­ek vissza­em­lé­ke­zé­se sze­rint Brat­mann József, a vas­gyár és a fűrész­te­lep tulaj­do­no­sa épít­tet­te lányá­nak és vejé­nek, Ker­lin József­nek. Tőle nem messze talál­juk az 1909-ben emelt kovács­mű­helyt, szin­tén elha­nya­golt, mél­tat­lan álla­pot­ban.

A Han­dal magyar rész volt, de – mint Szi­di néni­től meg­tud­tuk – régen a falu­ban több­nyi­re min­de­nütt magya­rok lak­tak. A köz­ség egy­ko­ri népes­sé­gé­nek felét kite­vő ruszin­ság a hegyek­ben élt, ők első­sor­ban hava­si pász­tor­ko­dás­sal fog­lal­koz­tak. Tri­a­non előtt még a görög kato­li­ku­sok között is vol­tak magyar csa­lá­dok, akik ma – lévén, hogy a görög kato­li­kus egy­há­zat a kom­mu­nis­ták betil­tot­ták – orto­dox fele­ke­ze­tű­ek és mind ukrá­nok. A koráb­ban is csak szór­vá­nyo­san elő­for­du­ló refor­má­tu­sok közül pedig mind­össze két lélek maradt az élők sorá­ban. A még meg­ma­radt gyer­tyán­li­ge­ti magya­rok zöme a Han­dal kör­nyé­kén él, vala­mint az ukrá­nul is csak Bor­kút­nak neve­zett helyen.

Öntött­vas sírok a kato­li­kus teme­tő­ben (Kép: Izing Máté)
Mács­ek Szi­dó­nia a szebb napo­kat is meg­élt vas­gyá­ri iro­da épü­le­te előtt (A szer­ző fel­vé­te­le)
Dr. Bölcs­há­zy Béla és fia sír­em­lé­ke (Kép: Izing Máté)

A tele­pü­lés köze­pén sebes vizű hegyi patak rohan, ame­lyet Gyer­tyá­nos­nak hív­tak régen – tud­tuk meg Szi­di néni­től. Két ága, mely a falu­ban egye­sül, a Mára­ma­ro­si-hava­sok­ból hoz­za hűs hab­ja­it. Az egyik nagy völ­gyet a ben­ne folyó patak­ról Sop­ur­ka-völgy­nek, míg a mási­kat Rika-völgy­nek neve­zik, mely utób­bi­ban a Sze­red­nye höm­pö­lyög. Ha eze­ken a völ­gye­ken fel­tú­ráz­nánk, előbb-utóbb eljut­nánk az 1707 méte­res, erdő­ha­tár fölé nyú­ló Magyar-havas­ra. Sokan választ­ják ezt a kikap­cso­ló­dá­si lehe­tő­sé­get, főleg gaz­dag kije­vi ukrán csa­lá­dok, akik köré­ben egy­re nép­sze­rűbb a falu hatá­rá­ban, a hava­so­kon léte­sült Trem­bi­ta turis­ta­te­lep.

Átkel­ve a Gyer­tyá­nos vizén, a Kabo­la olda­lá­ban talál­juk a falu római kato­li­kus teme­tő­jét. A síro­kon csu­pa magyar fel­ira­tok min­de­nütt, még­hoz­zá öntött­vas keresz­te­ken. Ez is jel­zi, hogy a gyer­tyán­li­ge­ti­ek éle­te a vas­sal milyen szo­ro­san össze­forrt. Több­sé­gü­ket las­san­ként meg­eszi a rozs­da, akár­csak egész Gyer­tyán­li­ge­tet, pedig így szé­pek, így jel­leg­ze­te­sek. Emlí­tést érde­mel a sztá­li­niz­mus ide­jén, 1944–45-ben elhur­colt és oda­ve­szett magya­rok emlék­mű­ve is, amely 28 nevet tar­tal­maz. Mind­járt a teme­tő bejá­ra­tá­nál talál­juk. A gyer­tyán­li­ge­ti sírok­ról a kár­pát­al­jai Lehocz­ky Tiva­dar Inté­zet 2012-ben rész­le­tes adat­bá­zist készí­tett, így mi a tel­jes körű doku­men­tá­lás­ra nem vál­lal­koz­tunk. Egye­dül Dr. Bölcs­há­zy Béla (1837–1895) hon­véd ezred­or­vos­ra térünk ki, aki­nek sír­em­lé­ke ebben a teme­tő­ben, ková­csolt­vas kerí­tés­sel kör­be­vett par­cel­lá­ban áll. Meg­hök­ken­tő, hogy alig három hét­tel a dok­tor halá­lát köve­tő­en fél­éves kis­fia, Zol­tán is távo­zott az élők sorá­ból – így az obe­lisz­ken mind­két név sze­re­pel.

Gyer­tyán­li­get nevét azon­ban nem csak az érc tet­te ismert­té. A szép fek­vé­sű, egész­sé­ges klí­má­jú vidé­ken tisz­ta vasas sava­nyú­vi­zek fakad­nak, ame­lye­ket a monar­chia korá­ban han­gu­la­tos par­kok­kal, sétá­nyok­kal tet­tek még von­zób­bá. A régi szak­iro­da­lom sze­rint vize jóízű, könnyen emészt­he­tő és gyors gyógy­ha­tá­sú, amit már 1872-ben dísz­ok­le­vél­lel ismert el a Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let. A dísz­par­ko­kat külön gon­dos­ság­gal aján­lot­ták a turis­ták­nak, hiszen a hegyi leve­gőn vett séta meg­könnyí­ti a lég­zést és meg­nyug­tat­ja a kedé­lye­ket. Ezek után szí­ve­sen kor­tyol­tunk vol­na a for­rá­sok­ból, ha még létez­né­nek. Saj­nos a XX. szá­zad viha­ra­it sem a park, sem a sétá­nyok nem élték túl, talán már a for­rá­so­kat is hiá­ba keres­nénk… Pedig haj­dan – mint min­den iga­zi kli­ma­ti­kus gyógy­he­lyen – gyógy­für­dő is műkö­dött Gyer­tyán­li­ge­ten, melyet a leg­hí­re­sebb német­or­szá­gi gyógy­he­lyek­hez (Bad Pyr­mont, Dri­burg) hason­lít­gat­tak.

A vasas ásvány­für­dőt „ideg­bán­tal­mak­ra és női bajok­ra” aján­lot­ták, míg a fris­sen letört fenyő­ágak főze­té­ből készít­te­tett fenyő­für­dő­től a kösz­vé­nye­sek, szív­be­te­gek és vér­sze­gény­ség­ben szen­ve­dők remél­het­tek gyó­gyu­lást. Az embe­ri szer­ve­zet fel­üdü­lé­sét a kigő­zöl­gő fenyő­il­lat fris­ses­sé­ge tet­te tel­jes­sé. Eze­ket a szol­gál­ta­tá­so­kat az 1889-ben épült für­dő­ház nyúj­tot­ta, tava­szi, nyá­ri és téli kúrák alkal­má­val. A kora­be­li ismer­te­tő sze­rint hat Gyer­tyán­li­ge­ten eltöl­tött hét a biz­tos gyó­gyu­lás­hoz veze­tett. A gyó­gyul­ni vágyó­kat emel­lett könyv­tár, teke­pá­lya, tor­na­hely és tenisz­pá­lya vár­ta, szó­ra­koz­ta­tá­suk­ról pedig egy nem­ze­ti zene­kar gon­dos­ko­dott. Kár, hogy mind­eb­ből mára az égvi­lá­gon sem­mi sem maradt.

A régi kovács­mű­hely lepusz­tult épü­le­te.
Cso­port­kép az épü­lő Magyar Ház előtt.

Gyer­tyán­li­get sajá­tos múl­tú tele­pü­lés, s bár tör­té­ne­te nem röpít vissza min­ket az Árpá­dok köd­be vesző vilá­gá­ba, ám még­is nagyon egye­di, szin­te meg­is­mé­tel­he­tet­len. Hosszú és kanyar­gós út veze­tett a vasas sava­nyú­vi­zek fel­fe­de­zé­sé­től kezd­ve Bem apó fegy­ver­gyá­rán át a szov­jet nehéz­ipar „tün­dök­lé­sé­ig.” Egyet­len közös szál volt, még­pe­dig a vas – ami­ből saj­nos nincs több. Éppen ezért a jövő leg­na­gyobb kér­dé­se az, hogy képes lesz-e Gyer­tyán­li­get stra­té­gi­át vál­ta­ni. Szin­te tál­cán kínál­koz­na a turiz­mus, ez azon­ban a mai ukraj­nai viszo­nyok között egy­elő­re nem tűnik reá­lis alter­na­tí­vá­nak.

Addig se feled­jük: Gyer­tyán­li­get a tör­té­ne­lem meg­annyi kihí­vá­sa elle­né­re máig léte­zik, igaz, idő­sebb hon­fi­tár­sa­ink ajkán egy­re inkább elhal­kul magyar szó. Ez a falu való­ban az Isten háta mögött van, még­is beír­ta magát a magyar tör­té­ne­lem nagy­köny­vé­be: aki érdek­lő­dik a honi vas­gyár­tás múlt­ja iránt, érde­mes ide ellá­to­gat­nia.

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. december 15.

 


 

Felhasznált irodalom:

Csán­ki Dezső: Magyar­or­szág tör­té­nel­mi föld­raj­za a Hunya­di­ak korá­ban. I. kötet. Buda­pest, 1890.

Kiszely Gyu­la – Rem­port Zol­tán: A kabo­la­po­lyá­nai vas­gyár­tás tör­té­ne­te. In: Tech­ni­ka­tör­té­ne­ti szem­le. XVIII. 1990–1991.

Pop­ovics Zsu­zsan­na: Koro­ná­ban, pen­gő­ben és rubel­ben is kapott fize­tést. (Kár­pát­al­ja c. lap, 7. szám, 2001. már­ci­us 2.)

Sebes­tyén Zsolt: Mára­ma­ros megye hely­ség­ne­ve­i­nek eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra. Nyír­egy­há­za, 2012.

A gyer­tyán­li­ge­ti für­dő­igaz­ga­tó­ság tájé­koz­ta­tó kiad­vá­nya.