Hetzmann Róbert írása
Gyertyánliget egy festői falu a Máramarosi-havasokban, a Kabola-hegy lábánál, tengerszint felett 4-500 méter magasságban. Valaha vasgyártásáról és klimatikus gyógyfürdőjéről volt ismert, s ma egyike azon kárpátaljai településeinknek, amelyekről méltatlanul megfeledkeztünk. Egykori fénye azonban már a múlté, napjainkban a magas munkanélküliség, az elzártság és a kilátástalanság jellemzi a falut. A helyi magyar szórvány ennek ellenére nem adja fel a küzdelmet, és Magyar Ház építésén fáradozik. Mácsek Szidóniával, a Katolikus Karitász helyi elnökével jártuk be az elvarázsolt hegyi falut, ahol Bem apó gránátjai készültek.
A fenyves-bükkös-gyertyános tájékon megülő települést a Tisza felső völgyében haladó Rahó-Huszt országút nagybocskói elágazásától lehet megközelíteni a Gyertyános vize mentén (melyet térképeink többnyire Sopurka néven ismernek), kíméletlenül rázós, kátyús makadámúton. Első ízben 1600-ban bukkan fel a forrásokban, akkoriban még Kabolapolyána, illetve Kabolamező alakban. Régi nevét arról a Kabolának nevezett 1180 méter magas hegyről kapta, amely a falu fölött tornyosul. A Gyertyánliget név eredetileg csak arra a településrészre vonatkozott, ahol a híres gyógyforrások törtek fel hajdanán. Ezek országos, sőt nemzetközi elismertsége okán vette fel Kabolapolyána 1900-ban a Gyertyánliget nevet.
A valaha magyar többségű hegyi bányászközségnek napjainkban mintegy 3500 lakosa van, közülük ötszázan római katolikus vallású magyarok. Gyertyánliget főbb településrészei az egykori vasgyártás helyszíne, a Handal, a Stamp, valamint a borvizeiről ismert Borkút. A magyarság jelenléte gyakorlatilag egyidős a településsel, az 1715-ös jobbágyösszeírás dokumentumaiban ruszin családok mellett Bodnár, Nemes, Osztás és Pap nevű személyek is szerepelnek. Jelentősebb népesség azonban csak a vasbányászat megindulásával telepedett meg a völgyben.
Máramaros történelmi patináját a középkor egyik legértékesebb ásványkincse, a só alapozta meg. A Máramarossziget környékén (Aknaszlatina, Rónaszék, Kerekhegy) kitermelt sót eleinte a Tiszán úsztatták le egészen Szolnokig, sőt olykor Szegedig is. A sóbányászat XVIII. századi fellendülése azonban szükségessé tette az infrastruktúra fejlesztését. Annak érdekében, hogy a bányaműveléshez szükséges vasat ne Stájerországból kelljen importálni, a kamarai igazgatóság tervbe vette saját vashámor felállítását. A Kabola hegye alatt gyűjtött vasköveket kohósításra alkalmasnak találták, így a kincstár szervezésében 1777-ben meg is kezdődött a vasgyártás Kapolapolyánán, vagyis a későbbi Gyertyánligeten.
Az addig csak regionális szerepet betöltő Gyertyánliget hirtelen országos jelentőségre tett szert 1849-ben, amikor a magyar szabadságharc fegyvergyártásának egyik központjává vált. 1848 őszén született döntés arról, hogy Kabolapolyánát fegyvergyárrá kell átalakítani, s ennek megfelelően a tavaszi hadjárat idején már javában öntötték a puskacsöveket. Egyáltalán nem köztudott, hogy a gyertyánligeti vasgyárban készültek Bem apó híres gránátjai. A szabadságharc bukása az üzemet érzékenyen érintette, egy 1851-ben bekövetkezett tűzvész pedig évekre veszteségessé tette a termelést.
A kiegyezést követően újra fejlődési pályára állt a vasgyár, amely 1883 után, a bányászat hanyatlásával a veszteségek lecsökkentése érdekében áttért a vasfeldolgozásra. A tetemes szállítási költségek miatt azonban továbbra sem tudott nyereségesen termelni, ezért 1903-ban privatizálták az addig állami tulajdonban működő üzemet, amit Bratmann Manó bécsi öntvényáru-gyáros vásárolt meg. A vevőnek kötelezettséget kellett vállalnia, hogy a termelést nem szünteti be, a feldolgozáshoz magyar nyersanyagot használ fel és a munkásokat tovább foglalkoztatja. (Érdemes ezeket a feltételeket összevetni az 1990-es években lezajlott magánosítások gyakorlatával!)
Az adott szót be is tartották: az üzem egészen az első világháború végéig a vállalásoknak megfelelően működött, mígnem Gyertyánligetet 1919-ben rövid időre megszállták a románok, majd a vidék közel húsz évre cseh uralom alá került. Máramaros Kárpátalja felszabadításától, 1939-től 1944-ig ismét Magyarország része lett. A gyertyánligeti magyarok szívesen emlékeznek vissza ezekre az évekre: újra elkezdett virágzani a település ipara, amiben a régi felvevő piacok visszaszerzése mellett nyilvánvalóan szerepet játszott a háború nyersanyagigénye. Trianon és a másutt (sokszor minden alap nélkül) magasztalt cseh világ Gyertyánliget számára egy érvágással ért fel: a vasgyár elvesztette gazdasági partnereit, ezért a korábban kétszáznál is több munkást foglalkoztató üzem alig néhány tucat embernek adott csak kenyeret a „republika” idején. 1944-ben a megszálló vörös hadsereg nyomában a Szovjetunió is bevonult, így Kárpátalja 1991-ig, a független Ukrajna létrejöttéig Moszkva gyarmata lett.
Természetesen a Szovjetunió „acélos” iparpolitikájának figyelmét nem kerülhette el a gyertyánligeti érclelőhely. Az államosított gyár messziről idecsalogatott embereknek is munkát adott, ami megnövelte a település lélekszámát, és egyben lecsökkentette a magyarok arányát. A nagy bővítés időszaka a 70-es évekre tehető, ekkoriban számottevő feldolgozóipar is létesült. A helyi öntöde készítette egyebek mellett a Szovjetunió-szerte elterjedt öntöttvas WC öblítőtartályokat. Az elmúlt évek ukrajnai válsága azonban itt is érezteti hatását. A nagy birodalom széthullását követően minden üzem bezárt, Gyertyánliget gyakorlatilag a tönk szélére került, a fiatal családok pedig sorra elvándorolnak innen. Csak a rozsda marad utánuk és a szép természet, amely lassanként fátylat borít az ipari múltra.
Történelmi sétánkat a település magjában, a Handalnak nevezett részen kezdtük, amely közvetlenül a két nagy völgy találkozásánál, a hegy oldalában található. Valójában egyetlen utca, ahol mai napig számos magyar család lakik. Itt áll a római katolikus Nagyboldogasszony-templom is, amely 1824 táján épült. Az egyházközség a vasgyártással egy időben jött létre, anyakönyvet 1786 óta vezetnek. Híveit kezdetben a vasfeldolgozással foglalkozó magyar- és németajkú munkásság adta, akik később egységesen magyarrá váltak, a német származásra már csak a sűrűn előforduló Krauz, Schneider, Seff, Zinn családnevek utalnak. Maga a templom a klasszicista építészeti irányzat szerényebb alkotásának tekinthető, orgonája azonban kiemelten értékes: 1886 óta szolgálja a gyertyánligetieket, azt megelőzően Gödöllőn használták.
A kommunista időkben a gyertyánligetiek komoly harcot vívtak ezért a templomért, mivel az állampárt el akarta venni a katolikus hívektől. Végül az idő ezt is megoldotta: a Szovjetunió összeomlott, a templom pedig azóta is a gyertyánligeti magyarok végvára. Igaz, mintha veszítene véderejéből… Helyben lakó plébánosa már egy ideje nincs, Aknaszlatináról látják el. A gyülekezet teljesen magyar, de körülbelül másfél éve már ukrán nyelven is felolvassák az evangéliumot. Azelőtt a mise tiszta magyar volt – a változtatás okát nem is értik a helyiek, hiszen itt a katolikusok közül még mindenki tud magyarul. Leginkább az „ukrán menyecskék” érdekeit szolgálhatta ez az intézkedés, így ők is figyelemmel kísérhetik a liturgiát, kérdés azonban, hogy ez nem fog-e előbb vagy utóbb a közösség nyelvváltásához vezetni. (Ha az általános tapasztalatokból indulunk ki, akkor éppen ez várható…) A hon iránti szeretet azonban még nem halványult el a lelkekben: a templomban trianoni zászló késztet arra, hogy mindig gondoljunk reá.
A handali utcában, az egyik hagyományos bányászház átalakításával készül a gyertyánligeti Magyar Ház. A helybeliek nagyon bíznak abban, hogy ez az épület gátat vethet a felmorzsolódni látszó magyar közösség fogyásának, apadásának. Valóban nagy szükség van most itt nemzeti nyelvet éltető intézményre, mivel tavaly megszűnt a helyi általános iskola magyar tagozata. Gyertyánliget jövője szempontjából pedig nem sok jót ígér, hogy az anyanyelvi oktatás felszámolódására éppen a tanulói létszámhiány miatt került sor. Így mostantól mindössze heti egy órát tanulnak magyart az anyanyelvükön egyre kevésbé eligazodó nebulók. Mácsek Szidónia, Szidi néni bizakodón számolt be terveikről, és arról, hogy milyen sokat segített rajtuk a Karitász, a munkácsi püspökség, valamint több anyaországi civil szervezet, főként a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület. (Csak kárpátaljai látogatásunkat követően tudtuk meg, hogy a magyar kormány jelentős összegű segítséget nyújtott, így a Magyar Ház megvalósulásának akadályai elhárultak.)
A Magyar Háztól nem messze található a magyar-ukrán nyelvű óvoda. Mivel a szinte kivétel nélkül ukrán nevet viselő gyermekek túlnyomó többsége vegyes házasságból kerül ide, így a magyar nyelv szerepe legjobb esetben is csak másodlagosnak tekinthető. Gyertyánliget tipikus szórvány: mára alig néhány színmagyar család akad, az összes többi magyar vegyes házasságban él. Jelenleg az óvoda az egyetlen hely, ahol a falusi fiatalok – ha magyarul nem is tanulnak meg – legalább vizuálisan találkozhatnak nemzeti kultúránkkal. Ahhoz képest, hogy Gyertyánliget nemigen büszkélkedhet nagy szülöttekkel, itt látott napvilágot Boksay József tájképfestő, aki 1963-ban megkapta a Szovjetunió népművésze elismerést. Szobra az óvoda kertjében áll.
Csoportunk érdeklődéssel tekintette meg a takaros intézményt, ahová a kicsiny Irinák, Natasák, Ruszlánok és Szergejek járnak. Az emeleten tömegével találtunk olyan (többnyire értéktelen) könyveket, amelyeket az anyaországiak adományoztak a nehéz sorsú kárpátaljai tanintézményeknek. Néhány magyar nyelvű, ám kirívóan selejt tartalmú kötetet le is kaptunk a polcokról, és magunkkal vittünk szégyenünkben, ne rombolhassák tovább a kárpátaljai gyermekek és felnőttek lelkiállapotát. Ismét megfogalmazódott bennünk, hogy jó lenne, ha az anyaországiak tudatosabbak lennének, és nem kevernék össze a jótékonykodást a lomtalanítással!
Amit a történelmi bányavárosokban annyira szeretünk, azok az ódon városképek. Verespatakkal, Abrudbányával vagy éppen Körmöcbányával ellentétben Gyertyánligeten jóval visszafogottabban köszön vissza a régmúlt – eleve viszonylagos – gazdagsága. Mindössze néhány polgári ház, egy-egy leromlott állagú patinás épület őrzi a letűnt korok emlékét. A legszebb régi ház a volt vasgyári iroda, sajnos tagbaszakadtan roskadozik a handali főutca nagy kereszteződésében. A helyiek visszaemlékezése szerint Bratmann József, a vasgyár és a fűrésztelep tulajdonosa építtette lányának és vejének, Kerlin Józsefnek. Tőle nem messze találjuk az 1909-ben emelt kovácsműhelyt, szintén elhanyagolt, méltatlan állapotban.
A Handal magyar rész volt, de – mint Szidi nénitől megtudtuk – régen a faluban többnyire mindenütt magyarok laktak. A község egykori népességének felét kitevő ruszinság a hegyekben élt, ők elsősorban havasi pásztorkodással foglalkoztak. Trianon előtt még a görög katolikusok között is voltak magyar családok, akik ma – lévén, hogy a görög katolikus egyházat a kommunisták betiltották – ortodox felekezetűek és mind ukránok. A korábban is csak szórványosan előforduló reformátusok közül pedig mindössze két lélek maradt az élők sorában. A még megmaradt gyertyánligeti magyarok zöme a Handal környékén él, valamint az ukránul is csak Borkútnak nevezett helyen.
A település közepén sebes vizű hegyi patak rohan, amelyet Gyertyánosnak hívtak régen – tudtuk meg Szidi nénitől. Két ága, mely a faluban egyesül, a Máramarosi-havasokból hozza hűs habjait. Az egyik nagy völgyet a benne folyó patakról Sopurka-völgynek, míg a másikat Rika-völgynek nevezik, mely utóbbiban a Szerednye hömpölyög. Ha ezeken a völgyeken feltúráznánk, előbb-utóbb eljutnánk az 1707 méteres, erdőhatár fölé nyúló Magyar-havasra. Sokan választják ezt a kikapcsolódási lehetőséget, főleg gazdag kijevi ukrán családok, akik körében egyre népszerűbb a falu határában, a havasokon létesült Trembita turistatelep.
Átkelve a Gyertyános vizén, a Kabola oldalában találjuk a falu római katolikus temetőjét. A sírokon csupa magyar feliratok mindenütt, méghozzá öntöttvas kereszteken. Ez is jelzi, hogy a gyertyánligetiek élete a vassal milyen szorosan összeforrt. Többségüket lassanként megeszi a rozsda, akárcsak egész Gyertyánligetet, pedig így szépek, így jellegzetesek. Említést érdemel a sztálinizmus idején, 1944-45-ben elhurcolt és odaveszett magyarok emlékműve is, amely 28 nevet tartalmaz. Mindjárt a temető bejáratánál találjuk. A gyertyánligeti sírokról a kárpátaljai Lehoczky Tivadar Intézet 2012-ben részletes adatbázist készített, így mi a teljes körű dokumentálásra nem vállalkoztunk. Egyedül Dr. Bölcsházy Béla (1837-1895) honvéd ezredorvosra térünk ki, akinek síremléke ebben a temetőben, kovácsoltvas kerítéssel körbevett parcellában áll. Meghökkentő, hogy alig három héttel a doktor halálát követően féléves kisfia, Zoltán is távozott az élők sorából – így az obeliszken mindkét név szerepel.
Gyertyánliget nevét azonban nem csak az érc tette ismertté. A szép fekvésű, egészséges klímájú vidéken tiszta vasas savanyúvizek fakadnak, amelyeket a monarchia korában hangulatos parkokkal, sétányokkal tettek még vonzóbbá. A régi szakirodalom szerint vize jóízű, könnyen emészthető és gyors gyógyhatású, amit már 1872-ben díszoklevéllel ismert el a Magyarországi Kárpát Egyesület. A díszparkokat külön gondossággal ajánlották a turistáknak, hiszen a hegyi levegőn vett séta megkönnyíti a légzést és megnyugtatja a kedélyeket. Ezek után szívesen kortyoltunk volna a forrásokból, ha még léteznének. Sajnos a XX. század viharait sem a park, sem a sétányok nem élték túl, talán már a forrásokat is hiába keresnénk… Pedig hajdan – mint minden igazi klimatikus gyógyhelyen – gyógyfürdő is működött Gyertyánligeten, melyet a leghíresebb németországi gyógyhelyekhez (Bad Pyrmont, Driburg) hasonlítgattak.
A vasas ásványfürdőt „idegbántalmakra és női bajokra” ajánlották, míg a frissen letört fenyőágak főzetéből készíttetett fenyőfürdőtől a köszvényesek, szívbetegek és vérszegénységben szenvedők remélhettek gyógyulást. Az emberi szervezet felüdülését a kigőzölgő fenyőillat frissessége tette teljessé. Ezeket a szolgáltatásokat az 1889-ben épült fürdőház nyújtotta, tavaszi, nyári és téli kúrák alkalmával. A korabeli ismertető szerint hat Gyertyánligeten eltöltött hét a biztos gyógyuláshoz vezetett. A gyógyulni vágyókat emellett könyvtár, tekepálya, tornahely és teniszpálya várta, szórakoztatásukról pedig egy nemzeti zenekar gondoskodott. Kár, hogy mindebből mára az égvilágon semmi sem maradt.
Gyertyánliget sajátos múltú település, s bár története nem röpít vissza minket az Árpádok ködbe vesző világába, ám mégis nagyon egyedi, szinte megismételhetetlen. Hosszú és kanyargós út vezetett a vasas savanyúvizek felfedezésétől kezdve Bem apó fegyvergyárán át a szovjet nehézipar „tündökléséig.” Egyetlen közös szál volt, mégpedig a vas – amiből sajnos nincs több. Éppen ezért a jövő legnagyobb kérdése az, hogy képes lesz-e Gyertyánliget stratégiát váltani. Szinte tálcán kínálkozna a turizmus, ez azonban a mai ukrajnai viszonyok között egyelőre nem tűnik reális alternatívának.
Addig se feledjük: Gyertyánliget a történelem megannyi kihívása ellenére máig létezik, igaz, idősebb honfitársaink ajkán egyre inkább elhalkul magyar szó. Ez a falu valóban az Isten háta mögött van, mégis beírta magát a magyar történelem nagykönyvébe: aki érdeklődik a honi vasgyártás múltja iránt, érdemes ide ellátogatnia.
Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége © 2015. december 15.
Felhasznált irodalom:
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Budapest, 1890.
Sebestyén Zsolt: Máramaros megye helységneveinek etimológiai szótára. Nyíregyháza, 2012.
A gyertyánligeti fürdőigazgatóság tájékoztató kiadványa.