Írta: Hetzmann Róbert

A magyar állam nem volt min­dig ilyen tét­len a „vég­vá­rak” omla­do­zá­sa lát­tán: a Tri­a­non előt­ti magyar poli­ti­kai veze­tés vilá­go­san fel­is­mer­te, hogy a szór­vány nem vala­mi­fé­le kolonc, hanem lehe­tő­ség, meg­erő­sí­té­sé­hez pedig nem­zet­stra­té­gi­ai érdek fűző­dik. Ennek jegyé­ben jött lét­re 1904-ben Buda­pes­ten a Juli­án Egye­sü­let, az akkor még ugyan a Szent Koro­ná­hoz tar­to­zó, ám a hor­vát társ­or­szág köz­igaz­ga­tá­sa alatt álló Szla­vó­nia, Sze­rém­ség és Val­kó­ság, vala­mint az 1908-ban annek­tált Bosz­nia-Her­ce­go­vi­na magyar szór­vány­te­le­pü­lé­sei nem­ze­ti, tár­sa­dal­mi és műve­lő­dé­si gon­do­zá­sá­ra, az anya­nyel­vi okta­tás meg­te­rem­té­sé­re.[1] Az egye­sü­let elnö­ke gróf Szé­che­nyi Béla – a leg­na­gyobb magyar fia – lett, műkö­dé­sé­ben a kor leg­ki­vá­lóbb tár­sa­dal­mi-köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gei vet­tek részt, mint Kle­bels­berg Kuno, Dará­nyi Ignác, Eöt­vös Loránd, ifj. And­rássy Gyu­la vagy Tisza Ist­ván[2]

Az 1868-as hor­vát-magyar kiegye­zés­sel ugyan a magyar poli­ti­kai veze­tés köz­jo­gi érte­lem­ben lemon­dott arról, hogy a hor­vát-szla­vón része­ket magyar köz­igaz­ga­tás alá von­ja, de ez mint távo­li cél­ki­tű­zés nem ment fele­dés­be. Gróf Bat­thyá­ny Lajos már 1848-ban leszö­gez­te: meg kell terem­te­ni annak fel­té­te­le­it, hogy Magyar­or­szág egy­sé­ges legyen „a Kár­pá­tok­tól az Adri­á­ig.”[3] Ennek a stra­té­gi­á­nak képez­ték híd­fő­ál­lá­sa­it, elő­re tolt bás­tyá­it azok a magyar fal­vak, ame­lyek a szá­zad­for­du­lón még szá­zas nagy­ság­rend­ben létez­tek a Drá­va és Szá­va közén. Ezen „hatá­ron túli” magya­rok nem­ze­ti öntu­da­tá­nak, anya­nyel­vi kul­tú­rá­já­nak meg­őr­zé­sé­re ala­kult a Juli­án Egye­sü­let, amely név­vá­lasz­tá­sá­val – Kle­bels­berg Kuno gróf javas­la­tá­ra – Juli­á­nus barát­nak kívánt emlé­ket állí­ta­ni, aki 1235-ben IV. Béla király­tól azt a fel­ada­tot kap­ta, hogy az ősha­zá­ban maradt magya­ro­kat fel­ku­tas­sa. A XX. szá­zad elei sze­rém­sé­gi-szla­vó­ni­ai viszo­nyok ezzel sok szem­pont­ból pár­hu­zam­ba állít­ha­tók vol­tak.

Hor­vát-Szla­vó­n­or­szág­ban az 1910-es hiva­ta­los (tehát hor­vát) nép­szám­lá­lá­si ada­tok sze­rint mint­egy 106 ezer magyar élt, s ha lehet hin­ni a kora­be­li magyar „állás­pont­nak”, lélek­szá­muk a való­ság­ban a 200 ezret is meg­kö­ze­lít­het­te.[4] Ekkor még 208 (!) tele­pü­lé­sen élt száz­nál több magyar. Ehhez képest Bosz­ni­á­ban továb­bi 20–25 ezer magyar­ral szá­mol­ha­tunk, külö­nö­sen Bar­ka­szád (Brč­ko) város kör­nyé­kén. S bár való­ban régi magyar terü­le­tek­ről beszé­lünk (külö­nö­sen a Sze­rém­ség és a néhai Val­kó vár­me­gye vonat­ko­zá­sá­ban, hisz ezek közép­ko­ri lakos­sá­ga dön­tő­en magyar volt), az itt lakó magya­rok dön­tő több­sé­ge – főleg somo­gyi, bara­nyai, bács­vi­dé­ki kiraj­zás ered­mé­nye­kép­pen – csak 1868 után ván­do­rolt be Szla­vó­ni­á­ba.[5] Az anya­or­szá­gi­ak spon­tán bete­le­pü­lé­sét az olcsó hor­vát­or­szá­gi szán­tó­föl­dek híre moti­vál­ta. Jel­lem­ző a kora­be­li viszo­nyok­ra, hogy egy 2–3 hol­das magyar­or­szá­gi kis­bir­tok árá­ból 20–30 hold szla­vó­ni­ai szán­tó­föl­det lehe­tett vásá­rol­ni.[6] Külö­nö­sen Khu­en-Héder­váry bán ural­ko­dá­sa ide­jén gyor­sult fel a magya­rok beköl­tö­zé­se a Drá­ván túli részek­re. Ter­mé­sze­te­sen a magyar csa­lá­dok érke­zé­sét nem fogad­ta osz­tat­lan öröm: a hor­vát saj­tó „máso­dik tatár­já­rás­ról” cik­ke­zett. Ebben a nehéz­kes lég­kör­ben – és a külön­ben is nagyon feszült hor­vát-magyar poli­ti­kai hely­zet­ben – kezd­te meg műkö­dé­sét 1904-ben a Juli­án Egye­sü­let.

Miköz­ben a hor­vát-magyar kap­cso­la­to­kat egy­re több köz­éle­ti vihar ter­hel­te, a Drá­ván túl igen jelen­tős magyar közös­ség élt anya­nyel­vi isko­la és kul­tú­ra nél­kül. 1904. janu­ár 25-én egy buda­pes­ti talál­ko­zó során Kle­bels­berg vetet­te fel első­ként egy dél­vi­dé­ki nem­zet­men­tő egye­sü­let lét­re­ho­zá­sát.[7] A beszél­ge­té­sen jelen vol­tak még Antall Gábor dunán­tú­li refor­má­tus püs­pök, Dr. Lers Vil­mos, a Keres­ke­del­mi Minisz­té­ri­um taná­cso­sa, Mar­gi­ti József, a csák­tor­nyai taní­tó­kép­ző igaz­ga­tó­ja, dr. Szer­vák Elek, a MÁV Igaz­ga­tó­ság főtit­ká­ra és mások. A MÁV szá­má­ra kez­det­től fog­va nagyon fon­tos érdek volt a szla­vó­ni­ai magyar­ság meg­erő­sí­té­se, hiszen a tel­jes hor­vát­or­szá­gi vas­út­há­ló­zat a Magyar Állam­vas­utak alá tar­to­zott, a vona­la­kon pedig első­sor­ban magyar mun­ka­erőt alkal­maz­tak. Részük­re – a Juli­án Egye­sü­le­tet is meg­előz­ve – már 1890-ben magyar isko­lá­kat („MÁV-isko­la­vá­rak”) hoz­tak lét­re. Eze­ket a nem­zet­men­tő intéz­mé­nye­ket 1919-ben a dél­szláv rezsim fel­szá­mol­ta, érté­kes ingat­lan­ja­it elko­boz­ta.[8] A MÁV a Juli­án Egye­sü­let finan­szí­ro­zá­sá­ban is aktí­van köz­re­mű­kö­dött, raj­ta kívül a moz­gal­mat a magyar állam és a haza­fi­as érzel­mű arisz­tok­rá­cia támo­gat­ta.

1904. ápri­lis 16-án meg­ala­kult a Juli­án Egye­sü­let. Pecsét­je a magya­rok apos­to­lát, Juli­a­nus bará­tot ábrá­zol­ta, amint az ősha­zá­ba ér és az első magyar test­vért meg­ta­lál­ja.[9] A meg­in­dí­tott Juli­án akció cél­ja nem csu­pán a szla­vó­ni­ai magyar közös­sé­gek asszi­mi­lá­ci­ó­tól való meg­men­té­se volt, a moz­ga­lom a csa­lá­dok gaz­da­sá­gi meg­erő­sí­té­sé­hez is hoz­zá­já­rult. Neme­sí­tett álla­to­kat, vető­ma­go­kat osz­tot­tak ki[10], sőt a magyar állam a föld­vá­sár­lás során is segí­tet­te őket. Ter­mé­sze­te­sen, a mun­ka „orosz­lán­ré­sze” az anya­nyel­vi és kul­tu­rá­lis okta­tás­ra hárult. Miköz­ben a MÁV első­sor­ban a váro­sok­ban működ­te­tett isko­lá­kat (Zimony, Vin­kov­ce, Bród, Szá­va­szent­de­me­ter, Val­kó­vár, Árpa­tar­ló, India), a Juli­án Egye­sü­let a fal­vak­ban állí­tott fel magyar okta­tá­si intéz­mé­nye­ket. A gyer­me­ke­ket magyar nem­ze­ti szel­lem­ben nevel­ték. A meg­emelt fize­té­sű, spe­ci­á­lis viszo­nyok között, nagy áldo­zat­vál­la­lás árán tevé­keny­ke­dő Juli­án-taní­tó­kat Csák­tor­nyán (Mar­gi­ti József taní­tó­kép­ző­jé­ben), illet­ve Baján és Sza­bad­kán képez­ték ki.[11]

Néhány év alatt a Juli­án-isko­lák való­sá­gos háló­za­ta ala­kult ki. Ezek az intéz­mé­nyek egy­től egyig tör­vé­nye­sen enge­dé­lye­zett, sajá­tos tan­ter­vű magán­is­ko­lák vol­tak. Az 1913/14-es tan­év­ben Hor­vát­or­szág-szer­te 75 Juli­án-isko­la műkö­dött, 144 taní­tó­val és közel 8000 tanu­ló­val.[12] Az egye­sü­let oltal­ma alatt működ­tek a MÁV-isko­la­vá­rak is, fény­ko­ruk­ban 158 taní­tó­val és 5338 tanu­ló­val.[13] A Juli­án Egye­sü­let a magyar hajó­sok gyer­me­ke­i­nek ügyét is fel­ka­rol­ta: szá­muk­ra magyar isko­lá­kat léte­sí­tett a nagy folyók (Duna, Szá­va) men­tén. Ez a lát­vá­nyos magyar siker szál­ka volt a hor­vá­tok sze­mé­ben. Már 1909-ben odá­ig fajult a viszony, hogy a Szá­bor­ban a hor­vát ellen­zék a magya­rok kite­le­pí­té­sét (!) köve­tel­te.[14] (Külö­nös, hogy az állí­tó­la­gos „magyar hege­mó­nia” ide­jén egy ilyen kije­len­tés bün­tet­le­nül elhan­goz­ha­tott!)

A Juli­án Egye­sü­let a köz­mű­ve­lő­dés fej­lesz­té­sé­re is kiemelt figyel­met for­dí­tott. 1908-ban sike­rült elin­dí­ta­ni a Nép­lap című, igen­csak nép­sze­rű újsá­got, amely fel­vál­lal­ta a „magyar álla­mi gon­do­lat” ter­jesz­té­sét. Mind­ezt sokan a magyar állam jog­el­le­nes expan­zi­ós kísér­le­te­ként érté­kel­ték. S bár ahhoz két­ség nem fér­het, hogy a Juli­án Egye­sü­let mögött a magyar állam gon­dos­ko­dá­sát kell lát­nunk[15], nem tör­tént ez min­den jog­alap nél­kül. Az 1102 óta Magyar­or­szág­hoz kap­cso­ló­dó, ám jelen­tős bel­ső auto­nó­mi­á­val ren­del­ke­ző Hor­vát­or­szág csak a törö­kök ter­jesz­ke­dé­sé­vel „ván­do­rolt” észak­ra, és kebe­lez­te be az akkor Szla­vó­ni­á­nak neve­zett része­ket, neve­ze­te­sen Zág­ráb, Körös és Varasd vár­me­gyé­ket. A ma Habs­burg hatás­ra és egyéb­ként tel­je­sen téve­sen „Kelet-Szla­vó­ni­á­nak” aposzt­ro­fált tér­ség való­já­ban soha­sem tar­to­zott Hor­vát­or­szág­hoz vagy akár Szla­vó­ni­á­hoz, mind­össze Mária Teré­zia „biro­da­lom­épí­tő” poli­ti­ká­ja csa­tol­ta utób­bi­hoz 1764-ben, Alsó-Szla­vó­nia (sic!) néven.[16] Két régi magyar vár­me­gyét talá­lunk itt, a már csak­nem tel­je­sen elfe­le­dett Val­kót Val­kó­vár (Vuko­var) köz­pont­tal, vala­mint Sze­ré­met Szá­va­szent­de­me­ter (Mit­ro­vi­ca) szék­hellyel. Közép­ko­ri temp­lo­mok, haj­dan volt hősi küz­de­lem­ről regé­lő vég­vá­rak rom­jai árul­kod­nak a magyar (rég)múltról.

A monar­chia szét­hul­lá­sa a Juli­án Egye­sü­le­tet is magá­val sodor­ta. 1919 ápri­li­sá­ban az ille­gi­tim kom­mu­nis­ta tanács­kor­mány fel­osz­lat­ta.[17] 1920-ban újjá­szer­vez­ték, ám ekkor­ra műkö­dé­si terü­le­te alap­ve­tő­en átte­vő­dött a kül­föl­di (nyu­ga­ti) magyar diasz­pó­rák gon­do­zá­sá­ra. Ber­lin­ben, Bécs­ben, Grác­ban, Milá­nó­ban és más nyu­ga­ti váro­sok­ban tevé­keny­ke­dett. 1933-ban Juli­án Isko­la Egye­sü­let néven egye­sült az 1884-ben ala­pí­tott Orszá­gos Magyar Isko­la Egye­sü­let­tel. Műkö­dé­se 1944-ben meg­szűnt, töb­bé már nem éledt újra.[18]

Fel­te­het­jük a kér­dést: mit köszön­he­tünk ma a Juli­án Egye­sü­let­nek? Miben alko­tott ez a dicsé­ret­re mél­tó vál­lal­ko­zás mara­dan­dót? Amel­lett, hogy évről évre lel­kek ezre­it men­tet­te meg az asszi­mi­lá­ci­ó­tól, máig Szé­che­nyi Bélá­ék­nak és Kle­bels­berg Kun­óék­nak köszön­he­tő az, hogy Szla­vó­ni­á­ban, a Val­kó­ság­ban és a Sze­rém­ség­ben még van­nak magyar(lakta) fal­vak. Bár anya­nyel­vün­ket egy­re nehéz­ke­seb­ben értik, bizo­nyá­ra a meg­ma­ra­dás útját válasz­ta­nák, ha – a dél­szláv hábo­rú után húsz évvel – magyar isko­lá­ik lehet­né­nek. Ehe­lyett kény­te­le­nek beér­ni az anya­nyelv­ápo­lás kétes ered­mé­nyű pró­bál­ko­zá­sa­i­val.

Hor­vát­or­szág­ban tra­gi­kus mér­vű asszi­mi­lá­ció zaj­lik. Egy­re több azok­nak a magyar szár­ma­zá­sú­ak­nak a szá­ma, akik mit sem érte­nek őse­ik anya­nyel­vén. Külö­nö­sen a fia­tal gene­rá­ció ma már sok helyütt kép­te­len magya­rul meg­szó­lal­ni.

Csak az össze­ha­son­lí­tás ked­vé­ért: amíg 1910-ben Hor­vát­or­szág­ban 106 ezer magyar élt, ma – szin­tén a Drá­va­szög, Fiu­me, Mura­köz és ter­mé­sze­te­sen Dal­má­cia ada­tai nél­kül – mind­össze 6760, az össz­la­kos­ság 0,24%-a.[19] Ezen az össze­gen csak némi­leg javít az idő­köz­ben Szer­bi­á­hoz csa­tolt Sze­rém­ség sta­tisz­ti­ká­ja, ahol még továb­bi mint­egy 4500 magyar él, az össz­la­kos­ság alig 1%-a. Érde­mi magyar lakos­ság­ról már csak a Sze­rém­ség­ben és a Val­kó­ság­ban beszél­he­tünk, illet­ve még néhol Belo­vár kör­nyé­kén, vala­mint a Drá­va men­tén. Ezek az apró, leg­több­ször alig néhány tucat magyart jelen­tő közös­sé­gek mind a régi „Juli­án-fal­vak” memen­tói. A magyar szem­pont­ból jelen­tő­sebb­nek mond­ha­tó Sze­rém­ség­ben refor­má­tus Juli­án-isko­la műkö­dött Mara­dé­kon, Indi­án, Bés­kán, Her­kó­cán. Kato­li­kus fele­ke­ze­tű isko­lát Indi­án, Fény­be­re­ken (Pla­tiče­vo), Nyé­ken (Nikin­ci), Her­kó­cán (Hrt­kov­ci), Ürö­gön, Red­ne­ken, Sat­rincán, Szol­no­kon (Žar­ko­vac), Bel­csény­ben, Újla­kon, Bin­go­lán, Sza­ton (Sot) és Erdő­vé­gen (Erde­vik) tar­tot­tak fenn.[20] A magyar intéz­mény­rend­szer szisz­te­ma­ti­kus leépí­té­se az 1960-as évek­ben kez­dő­dött meg.[21] Ekkor már több, magyar­lak­ta tele­pü­lés (pl. Lagya­rak, Szá­va­szent­már­ton, Szat) magyar nevű diák­jai nem tud­tak magya­rul. Ma a Sze­rém­ség terü­le­tén egyet­len magyar isko­la sem üze­mel. Néhol még léte­zik az anya­nyelv­ápo­lás, még­is a leg­több helyen az ifjú­ság sor­sa tel­je­sen elve­szett­nek tűnik magyar okta­tás nél­kül. Nagy ered­mény, hogy az ezred­for­du­ló kör­nyé­kén a sze­rém­sé­gi­ek­nek leg­alább műve­lő­dé­si egye­sü­le­te­i­ket sike­rült újjá­szer­vez­ni­ük.

A Juli­án Egye­sü­let jó pél­da arra, ami­kor az anya­or­szág gon­dos­ko­dik „elve­szett gyer­me­ke­i­ről.” Viha­ros XXI. szá­za­dunk ele­jén, ami­kor azt tapasz­tal­juk, hogy a magyar nyelv­te­rü­let egy­re nagyobb része válik szór­vánnyá, nem árta­na ezt a régi hagyo­mányt újra fel­ele­ve­ní­te­ni. Szük­ség len­ne ma is egy Juli­án Egye­sü­let­re, amely műkö­dé­sét a déli végek­ről immá­ron az egész Kár­pát-meden­cé­re ki kel­le­ne ter­jesz­te­ni, külö­nö­sen Dél-Erdély­re. Ahogy az egye­sü­let alap­sza­bá­lya fogal­ma­zott: „A Juli­án Egye­sü­let cél­ja, hogy a nem magyar ajkú­ak által lakott vidé­ke­ken a magyar nyel­vet ter­jessze, a magyar szel­le­met erő­sít­se és fenn­tart­sa, min­den ilyen törek­vést anya­gi­lag, szel­le­mi­leg és erköl­csi­leg elő­moz­dít­son, továb­bá, hogy az ide­gen­ben élő magyar test­vé­re­in­ket műve­lő­dé­si, tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi téren támo­gas­sa.”[22]

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. július 12.

 


 

[1] Magyar Kato­li­kus Lexi­kon (Juli­án Egye­sü­let szó­cikk)

[2] Mak­kai Béla: Magyar szór­vány­gon­do­zás Bosz­nia-Her­ce­go­vi­ná­ban, 1995.

[3] Uri Ferenc: A Juli­án Egye­sü­let tör­té­ne­te Sze­rém­ség­ben. In: A magyar tudo­mány nap­ja a Dél­vi­dé­ken, 2009.

[4] Ezek az ada­tok ter­mé­sze­te­sen az ekkor is magyar köz­igaz­ga­tás alatt álló, jelen­leg azon­ban Hor­vát­or­szág­hoz tar­to­zó Drá­va­szög, Mura­köz és Fiu­me nél­kül érten­dő­ek!

[5] Fényes Elek 1840 körül még csak ötezer­re tet­te a hor­vát­or­szá­gi magya­rok lélek­szá­mát.

[6] Uri F., 330. o.

[7] Uri F., 332. o.

[8] Magyar Kato­li­kus Lexi­kon, isko­la­vár szó­cikk.

[9] A Juli­án-Isko­la-Egye­sü­let Alap­sza­bá­lyai 1. § (1933)

[10] Uri F.

[11] Uri F.

[12] u.o.

[13] Magyar Kato­li­kus Lexi­kon

[14] Uri F., 334. o.

[15] Uri Ferenc sze­rint a Juli­án Egye­sü­let az akko­ri magyar hatal­mi körök poli­ti­kai esz­kö­ze volt.

[16] Domon­kos Lász­ló: Elsüllyedt föl­dön

[17] Magyar Kato­li­kus Lexi­kon

[18] u.o.

[19] Saját szá­mí­tás a 2011-es nép­szám­lá­lá­si ada­tok alap­ján.

[20] Uri Ferenc

[21] Uri Ferenc: A sze­rém­sé­gi isko­lák tör­té­ne­te

[22] A Juli­án-Isko­la-Egye­sü­let Alap­sza­bá­lyai 2. § (1933)