Írta: Hetzmann Róbert

A magyar állam nem volt mindig ilyen tétlen a „végvárak” omladozása láttán: a Trianon előtti magyar politikai vezetés világosan felismerte, hogy a szórvány nem valamiféle kolonc, hanem lehetőség, megerősítéséhez pedig nemzetstratégiai érdek fűződik. Ennek jegyében jött létre 1904-ben Budapesten a Julián Egyesület, az akkor még ugyan a Szent Koronához tartozó, ám a horvát társország közigazgatása alatt álló Szlavónia, Szerémség és Valkóság, valamint az 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina magyar szórványtelepülései nemzeti, társadalmi és művelődési gondozására, az anyanyelvi oktatás megteremtésére.[1] Az egyesület elnöke gróf Széchenyi Béla – a legnagyobb magyar fia – lett, működésében a kor legkiválóbb társadalmi-közéleti személyiségei vettek részt, mint Klebelsberg Kuno, Darányi Ignác, Eötvös Loránd, ifj. Andrássy Gyula vagy Tisza István[2]

Az 1868-as horvát-magyar kiegyezéssel ugyan a magyar politikai vezetés közjogi értelemben lemondott arról, hogy a horvát-szlavón részeket magyar közigazgatás alá vonja, de ez mint távoli célkitűzés nem ment feledésbe. Gróf Batthyány Lajos már 1848-ban leszögezte: meg kell teremteni annak feltételeit, hogy Magyarország egységes legyen „a Kárpátoktól az Adriáig.”[3] Ennek a stratégiának képezték hídfőállásait, előre tolt bástyáit azok a magyar falvak, amelyek a századfordulón még százas nagyságrendben léteztek a Dráva és Száva közén. Ezen „határon túli” magyarok nemzeti öntudatának, anyanyelvi kultúrájának megőrzésére alakult a Julián Egyesület, amely névválasztásával – Klebelsberg Kuno gróf javaslatára – Juliánus barátnak kívánt emléket állítani, aki 1235-ben IV. Béla királytól azt a feladatot kapta, hogy az őshazában maradt magyarokat felkutassa. A XX. század elei szerémségi-szlavóniai viszonyok ezzel sok szempontból párhuzamba állíthatók voltak.

Horvát-Szlavónországban az 1910-es hivatalos (tehát horvát) népszámlálási adatok szerint mintegy 106 ezer magyar élt, s ha lehet hinni a korabeli magyar „álláspontnak”, lélekszámuk a valóságban a 200 ezret is megközelíthette.[4] Ekkor még 208 (!) településen élt száznál több magyar. Ehhez képest Boszniában további 20-25 ezer magyarral számolhatunk, különösen Barkaszád (Brčko) város környékén. S bár valóban régi magyar területekről beszélünk (különösen a Szerémség és a néhai Valkó vármegye vonatkozásában, hisz ezek középkori lakossága döntően magyar volt), az itt lakó magyarok döntő többsége – főleg somogyi, baranyai, bácsvidéki kirajzás eredményeképpen – csak 1868 után vándorolt be Szlavóniába.[5] Az anyaországiak spontán betelepülését az olcsó horvátországi szántóföldek híre motiválta. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy egy 2-3 holdas magyarországi kisbirtok árából 20-30 hold szlavóniai szántóföldet lehetett vásárolni.[6] Különösen Khuen-Héderváry bán uralkodása idején gyorsult fel a magyarok beköltözése a Dráván túli részekre. Természetesen a magyar családok érkezését nem fogadta osztatlan öröm: a horvát sajtó „második tatárjárásról” cikkezett. Ebben a nehézkes légkörben – és a különben is nagyon feszült horvát-magyar politikai helyzetben – kezdte meg működését 1904-ben a Julián Egyesület.

Miközben a horvát-magyar kapcsolatokat egyre több közéleti vihar terhelte, a Dráván túl igen jelentős magyar közösség élt anyanyelvi iskola és kultúra nélkül. 1904. január 25-én egy budapesti találkozó során Klebelsberg vetette fel elsőként egy délvidéki nemzetmentő egyesület létrehozását.[7] A beszélgetésen jelen voltak még Antall Gábor dunántúli református püspök, Dr. Lers Vilmos, a Kereskedelmi Minisztérium tanácsosa, Margiti József, a csáktornyai tanítóképző igazgatója, dr. Szervák Elek, a MÁV Igazgatóság főtitkára és mások. A MÁV számára kezdettől fogva nagyon fontos érdek volt a szlavóniai magyarság megerősítése, hiszen a teljes horvátországi vasúthálózat a Magyar Államvasutak alá tartozott, a vonalakon pedig elsősorban magyar munkaerőt alkalmaztak. Részükre – a Julián Egyesületet is megelőzve – már 1890-ben magyar iskolákat („MÁV-iskolavárak”) hoztak létre. Ezeket a nemzetmentő intézményeket 1919-ben a délszláv rezsim felszámolta, értékes ingatlanjait elkobozta.[8] A MÁV a Julián Egyesület finanszírozásában is aktívan közreműködött, rajta kívül a mozgalmat a magyar állam és a hazafias érzelmű arisztokrácia támogatta.

1904. április 16-án megalakult a Julián Egyesület. Pecsétje a magyarok apostolát, Julianus barátot ábrázolta, amint az őshazába ér és az első magyar testvért megtalálja.[9] A megindított Julián akció célja nem csupán a szlavóniai magyar közösségek asszimilációtól való megmentése volt, a mozgalom a családok gazdasági megerősítéséhez is hozzájárult. Nemesített állatokat, vetőmagokat osztottak ki[10], sőt a magyar állam a földvásárlás során is segítette őket. Természetesen, a munka „oroszlánrésze” az anyanyelvi és kulturális oktatásra hárult. Miközben a MÁV elsősorban a városokban működtetett iskolákat (Zimony, Vinkovce, Bród, Szávaszentdemeter, Valkóvár, Árpatarló, India), a Julián Egyesület a falvakban állított fel magyar oktatási intézményeket. A gyermekeket magyar nemzeti szellemben nevelték. A megemelt fizetésű, speciális viszonyok között, nagy áldozatvállalás árán tevékenykedő Julián-tanítókat Csáktornyán (Margiti József tanítóképzőjében), illetve Baján és Szabadkán képezték ki.[11]

Néhány év alatt a Julián-iskolák valóságos hálózata alakult ki. Ezek az intézmények egytől egyig törvényesen engedélyezett, sajátos tantervű magániskolák voltak. Az 1913/14-es tanévben Horvátország-szerte 75 Julián-iskola működött, 144 tanítóval és közel 8000 tanulóval.[12] Az egyesület oltalma alatt működtek a MÁV-iskolavárak is, fénykorukban 158 tanítóval és 5338 tanulóval.[13] A Julián Egyesület a magyar hajósok gyermekeinek ügyét is felkarolta: számukra magyar iskolákat létesített a nagy folyók (Duna, Száva) mentén. Ez a látványos magyar siker szálka volt a horvátok szemében. Már 1909-ben odáig fajult a viszony, hogy a Száborban a horvát ellenzék a magyarok kitelepítését (!) követelte.[14] (Különös, hogy az állítólagos „magyar hegemónia” idején egy ilyen kijelentés büntetlenül elhangozhatott!)

A Julián Egyesület a közművelődés fejlesztésére is kiemelt figyelmet fordított. 1908-ban sikerült elindítani a Néplap című, igencsak népszerű újságot, amely felvállalta a „magyar állami gondolat” terjesztését. Mindezt sokan a magyar állam jogellenes expanziós kísérleteként értékelték. S bár ahhoz kétség nem férhet, hogy a Julián Egyesület mögött a magyar állam gondoskodását kell látnunk[15], nem történt ez minden jogalap nélkül. Az 1102 óta Magyarországhoz kapcsolódó, ám jelentős belső autonómiával rendelkező Horvátország csak a törökök terjeszkedésével „vándorolt” északra, és kebelezte be az akkor Szlavóniának nevezett részeket, nevezetesen Zágráb, Körös és Varasd vármegyéket. A ma Habsburg hatásra és egyébként teljesen tévesen „Kelet-Szlavóniának” aposztrofált térség valójában sohasem tartozott Horvátországhoz vagy akár Szlavóniához, mindössze Mária Terézia „birodalomépítő” politikája csatolta utóbbihoz 1764-ben, Alsó-Szlavónia (sic!) néven.[16] Két régi magyar vármegyét találunk itt, a már csaknem teljesen elfeledett Valkót Valkóvár (Vukovar) központtal, valamint Szerémet Szávaszentdemeter (Mitrovica) székhellyel. Középkori templomok, hajdan volt hősi küzdelemről regélő végvárak romjai árulkodnak a magyar (rég)múltról.

A monarchia széthullása a Julián Egyesületet is magával sodorta. 1919 áprilisában az illegitim kommunista tanácskormány feloszlatta.[17] 1920-ban újjászervezték, ám ekkorra működési területe alapvetően áttevődött a külföldi (nyugati) magyar diaszpórák gondozására. Berlinben, Bécsben, Grácban, Milánóban és más nyugati városokban tevékenykedett. 1933-ban Julián Iskola Egyesület néven egyesült az 1884-ben alapított Országos Magyar Iskola Egyesülettel. Működése 1944-ben megszűnt, többé már nem éledt újra.[18]

Feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk ma a Julián Egyesületnek? Miben alkotott ez a dicséretre méltó vállalkozás maradandót? Amellett, hogy évről évre lelkek ezreit mentette meg az asszimilációtól, máig Széchenyi Béláéknak és Klebelsberg Kunóéknak köszönhető az, hogy Szlavóniában, a Valkóságban és a Szerémségben még vannak magyar(lakta) falvak. Bár anyanyelvünket egyre nehézkesebben értik, bizonyára a megmaradás útját választanák, ha – a délszláv háború után húsz évvel – magyar iskoláik lehetnének. Ehelyett kénytelenek beérni az anyanyelvápolás kétes eredményű próbálkozásaival.

Horvátországban tragikus mérvű asszimiláció zajlik. Egyre több azoknak a magyar származásúaknak a száma, akik mit sem értenek őseik anyanyelvén. Különösen a fiatal generáció ma már sok helyütt képtelen magyarul megszólalni.

Csak az összehasonlítás kedvéért: amíg 1910-ben Horvátországban 106 ezer magyar élt, ma – szintén a Drávaszög, Fiume, Muraköz és természetesen Dalmácia adatai nélkül – mindössze 6760, az összlakosság 0,24%-a.[19] Ezen az összegen csak némileg javít az időközben Szerbiához csatolt Szerémség statisztikája, ahol még további mintegy 4500 magyar él, az összlakosság alig 1%-a. Érdemi magyar lakosságról már csak a Szerémségben és a Valkóságban beszélhetünk, illetve még néhol Belovár környékén, valamint a Dráva mentén. Ezek az apró, legtöbbször alig néhány tucat magyart jelentő közösségek mind a régi „Julián-falvak” mementói. A magyar szempontból jelentősebbnek mondható Szerémségben református Julián-iskola működött Maradékon, Indián, Béskán, Herkócán. Katolikus felekezetű iskolát Indián, Fénybereken (Platičevo), Nyéken (Nikinci), Herkócán (Hrtkovci), Ürögön, Redneken, Satrincán, Szolnokon (Žarkovac), Belcsényben, Újlakon, Bingolán, Szaton (Sot) és Erdővégen (Erdevik) tartottak fenn.[20] A magyar intézményrendszer szisztematikus leépítése az 1960-as években kezdődött meg.[21] Ekkor már több, magyarlakta település (pl. Lagyarak, Szávaszentmárton, Szat) magyar nevű diákjai nem tudtak magyarul. Ma a Szerémség területén egyetlen magyar iskola sem üzemel. Néhol még létezik az anyanyelvápolás, mégis a legtöbb helyen az ifjúság sorsa teljesen elveszettnek tűnik magyar oktatás nélkül. Nagy eredmény, hogy az ezredforduló környékén a szerémségieknek legalább művelődési egyesületeiket sikerült újjászervezniük.

A Julián Egyesület jó példa arra, amikor az anyaország gondoskodik „elveszett gyermekeiről.” Viharos XXI. századunk elején, amikor azt tapasztaljuk, hogy a magyar nyelvterület egyre nagyobb része válik szórvánnyá, nem ártana ezt a régi hagyományt újra feleleveníteni. Szükség lenne ma is egy Julián Egyesületre, amely működését a déli végekről immáron az egész Kárpát-medencére ki kellene terjeszteni, különösen Dél-Erdélyre. Ahogy az egyesület alapszabálya fogalmazott: „A Julián Egyesület célja, hogy a nem magyar ajkúak által lakott vidékeken a magyar nyelvet terjessze, a magyar szellemet erősítse és fenntartsa, minden ilyen törekvést anyagilag, szellemileg és erkölcsileg előmozdítson, továbbá, hogy az idegenben élő magyar testvéreinket művelődési, társadalmi és gazdasági téren támogassa.”[22]

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. július 12.

 


 

[1] Magyar Katolikus Lexikon (Julián Egyesület szócikk)

[2] Makkai Béla: Magyar szórványgondozás Bosznia-Hercegovinában, 1995.

[3] Uri Ferenc: A Julián Egyesület története Szerémségben. In: A magyar tudomány napja a Délvidéken, 2009.

[4] Ezek az adatok természetesen az ekkor is magyar közigazgatás alatt álló, jelenleg azonban Horvátországhoz tartozó Drávaszög, Muraköz és Fiume nélkül értendőek!

[5] Fényes Elek 1840 körül még csak ötezerre tette a horvátországi magyarok lélekszámát.

[6] Uri F., 330. o.

[7] Uri F., 332. o.

[8] Magyar Katolikus Lexikon, iskolavár szócikk.

[9] A Julián-Iskola-Egyesület Alapszabályai 1. § (1933)

[10] Uri F.

[11] Uri F.

[12] u.o.

[13] Magyar Katolikus Lexikon

[14] Uri F., 334. o.

[15] Uri Ferenc szerint a Julián Egyesület az akkori magyar hatalmi körök politikai eszköze volt.

[16] Domonkos László: Elsüllyedt földön

[17] Magyar Katolikus Lexikon

[18] u.o.

[19] Saját számítás a 2011-es népszámlálási adatok alapján.

[20] Uri Ferenc

[21] Uri Ferenc: A szerémségi iskolák története

[22] A Julián-Iskola-Egyesület Alapszabályai 2. § (1933)