1944–45-ben a Dél­vi­dé­ken, de főként az 1941-ben haza­tért Bács­ká­ban a jugo­szláv par­ti­zá­nok ször­nyű­sé­ges nép­ir­tást követ­tek el a magyar és német pol­gá­ri lakos­ság ellen. A mér­ték­adó becs­lé­sek sze­rint mint­egy 40 ezer magyar áldo­za­tot köve­te­lő geno­cí­di­u­mot, melyet Jos­ip Broz Tito embe­rei ren­dez­tek meg, sokan az utol­só rác­já­rás­nak tart­ják. Több volt ez, mint vér­bosszú a sokat emle­ge­tett hideg napok miatt, sok­kal inkább a Tri­a­non­ban elra­bolt terü­le­tek dél­szláv jel­le­gé­nek meg­te­rem­té­se volt a mód­sze­res tömeg­gyil­kos­sá­gok moz­ga­tó­ru­gó­ja. Az elhall­ga­tott tra­gé­dia emlé­ke­ze­tét ápo­ló Kes­ke­ny­úton Ala­pít­vány elnö­ké­vel, Cse­res­nyés­né Kiss Mag­dol­ná­val Hetz­mann Róbert beszél­ge­tett.

A Kes­ke­ny­úton Ala­pít­vány jóvol­tá­ból a „dél­vi­dé­ki kis magyar gulág­ról” több tucat könyv jelent meg az isme­ret­ter­jesz­tő monog­rá­fi­ák­tól kezd­ve a tény­re­gé­nyen át a doku­men­tum­gyűj­te­mé­nyig, nem is beszél­ve a hosszabb-rövi­debb fil­mek­ről. Tizen­öt éve a dél­vi­dé­ki tra­gé­di­á­ról még azt sem tud­tuk, hogy léte­zett. Ehhez képest két­ség­te­le­nül elő­rébb vagyunk, de még­is hol tar­tunk ma?

Cs.K.M.: Ma már kimond­hat­juk, hogy 1944–45 telén szer­ve­zett nép­ir­tás folyt a Dél­vi­dé­ken. Sza­ba­don emlé­kez­he­tünk meg áldo­za­ta­ink­ról akár Szer­bi­á­ban is. Soro­zat­ban jelen­nek meg újabb kuta­tá­si ered­mé­nyek szerb tör­té­né­szek kuta­tá­sai alap­ján.

Aki köve­ti a mun­kás­sá­gu­kat, tud­ja, hogy Ver­bász­ról szár­ma­zik. A módos bács­kai mező­vá­ros főut­cá­ján, ami­kor a Seidl-ház előtt elha­lad, min­dig lelas­sít. Mit jelent az a ház Önnek?

Cs.K.M.: Ver­bá­szon áll még anyai nagy­szü­le­im háza, régeb­ben piz­zé­ria műkö­dött ben­ne, most vala­mi kaszi­nó­fé­le. Sok­szor beül­tem egy kávé­ra és lát­tam, hogy a falak­ról még a régi képe­ket sem vet­ték le, sok min­dent fel­is­mer­tem a csak régi fotók­ról ismert ház­ban. Anyai nagy­szü­le­im ide­je­ko­rán elme­ne­kül­tek, ők min­de­nü­ket elve­szít­ve túl­él­ték a bor­zal­ma­kat. Nagy­apám még mun­kát is talált Magyar­or­szá­gon, de igen gyor­san meg­halt. Nagy­anyám velünk élt, úgy, hogy egyet­len fil­lér nyug­dí­ja nem volt. Sosem panasz­ko­dott. Böl­cses­sé­gé­vel, sze­re­te­té­vel még déd­uno­ká­i­nak is pél­dát muta­tott.

Másik nagy­ap­ja, Kiss Tibor egyi­ke volt a par­ti­zán­ter­ror áldo­za­ta­i­nak. Hogyan őriz­te a csa­lád az elvesz­tett férj, szü­lő és nagy­szü­lő emlé­két?

Cs.K.M.: Hosszú hall­ga­tás­sal. Novem­be­ri szü­le­té­sű vagyok, kis­gye­rek­ként nem értet­tem miért a sok sírás, szo­mo­rú­ság akkor­tájt a mi csa­lá­dunk­ban. Apai nagy­apám hiány­zott a csa­lád­ból, de mivel Nagy­anyám az akko­ri Jugo­szlá­vi­á­ban élt és kevés sze­mé­lyes élmé­nyem volt vele, nem kér­dez­tem, hogy miért nincs. Kis­gye­rek­ként csak a jót és a szé­pet halot­tam szü­le­im szü­lő­föld­jé­ről, de apám, aki nem állt be a szerb had­se­reg­be, sosem mert vissza­men­ni Jugo­szlá­vi­á­ba. Fia­tal házas­ként ide­jé­ben elme­ne­kül­tek, de a hábo­rú során egy­mást is elve­szí­tet­ték, anyám roko­nok­nál Buda­pes­ten élte át az ost­ro­mot és sem­mit sem tud­va a Bács­ká­ban tör­tén­tek­ről, ahogy lehe­tett, vissza­ment Ver­bász­ra. Bor­zal­mak­kal kel­lett szem­be­néz­nie, sok nehéz­ség és ret­te­gés után ő is átszö­kött Magyar­or­szág­ra.

Az 1944–45-ben tör­tént nép­ir­tás min­den pró­bál­ko­zás elle­né­re egy iga­zi ki nem beszélt, meg nem írt tör­té­net. Mit kezd­jen vele egy XXI. szá­za­di magyar fia­tal?

Cs.K.M.: A bűn nem akkor tel­je­se­dik be, ami­kor azt elkö­ve­tik, hanem akkor, ami­kor azt elfe­lej­tik. A kom­mu­nis­ta bűnök egyi­ke a tör­té­ne­lem­ha­mi­sí­tás és a bűnök elfe­led­te­té­se, pedig a bűnök elfe­dé­se szü­li az újabb bűnt. Az 1942-es újvi­dé­ki raz­zi­át beír­ták a tör­té­ne­lem­köny­vek­be mint a magya­rok által elkö­ve­tett bűnt, de ott nem keres­ték az ok-oko­za­ti össze­füg­gést.

A nép­ir­tá­sok utó­tör­té­ne­té­nek meg­van az a sajá­tos­sá­ga, hogy az idő elő­re­ha­lad­tá­val foly­ton növek­szik az áldo­za­tok szá­ma. Itt azon­ban para­dox módon mint­ha csök­ken­ne. Hogyan lehet­sé­ges, hogy olyan kom­mu­nis­ta hát­te­rű tör­té­né­szek, mint A. Saj­ti Eni­kő vagy Gla­tz Ferenc irá­nyít­sák a téma kuta­tá­sát?

Cs.K.M.: A. Saj­ti Eni­kő hivat­koz­ha­tó tör­té­né­sze a kor­nak, csak meg­fe­le­lő szem­lé­let­tel, magyar szem­pont­ból kell kezel­ni kuta­tá­sa­i­nak ered­mé­nyét. Tény, hogy a rend­szer­vál­to­zás után is nem­ze­dé­kek nőt­tek fel a csak a magyar kom­mu­nis­ták­ra jel­lem­ző inter­na­ci­o­na­lis­ta tör­té­ne­lem­szem­lé­le­ten, vagy­is az „esz­me” érde­ké­ben fel­ál­doz­ták a nem­ze­ti érde­ke­ket. A szerb, a román, a szlo­vák kom­mu­nis­ta előbb volt naci­o­na­lis­ta és csak utá­na kom­mu­nis­ta, így ala­kul­ha­tott ki a ket­tős mér­ce gya­kor­la­ta ezen a terü­le­ten is.

Csak az volt áldo­zat, aki meg­halt?

Cs.K.M.: 1944–45-ben fia­tal fér­fi­a­kat öltek halom­ba. Özve­gyek, árvák marad­tak utá­nuk, akik a pusz­ta létü­kért küzd­ve, meg­bé­lye­gez­ve éltek a titói Jugo­szlá­vi­á­ban.  Áldo­za­ti lét­ben élni nem egész­sé­ges, és a vissza­em­lé­ke­zé­sek­ből úgy látom, hogy azok a csa­lá­dok tud­tak egész­sé­ge­sen, ép elmé­vel túl­jut­ni ezen a tra­gé­di­án, ahol őriz­ték az apák emlé­két és egész­sé­ges ártat­lan­ság tudat­tal tud­ták meg­őriz­ni mél­tó­sá­gu­kat.

Sokat hal­lot­tunk mos­ta­ná­ban három saj­kás­vi­dé­ki falu­ról, ame­lyek magyar lakos­sá­gát kol­lek­tív hábo­rús bűnös­sé nyil­vá­ní­tot­ta a jugo­szláv kom­mu­nis­ta hata­lom.

Cs.K.M.: Csu­rog, Zsab­lya és Mozsor az a három falu, ame­lyik­nek tel­jes magyar lakos­sá­gát kol­lek­tív hábo­rús bűnös­sé nyil­vá­ní­tot­ták, min­den ingó és ingat­lan­nal vagyo­nuk­tól meg­fosz­tot­ták és a láger­be hur­col­ták őket. A láger­ből való kisza­ba­du­lá­su­kat köve­tő­en nem tér­het­tek vissza a falu­juk­ba, föl­dön­fu­tó­vá vál­tak. A kol­lek­tív bűnös­ség elvét a civi­lek har­cá­nak köszön­he­tő­en, magyar poli­ti­kai nyo­má­sá­ra 2013-ban eltö­röl­ték, de az érin­tett csa­lá­dok­nak a reha­bi­li­tá­ci­ós eljá­rá­so­kat ezután is egyen­ként kel­lett lefoly­tat­ni­uk. A sok­szor meg­alá­zó és elhú­zó­dó pere­ket keve­sen tud­ták vál­lal­ni, 2016 decem­be­ré­ben pedig lezá­rult a reha­bi­li­tá­ci­ós kérel­mek beadá­sá­nak lehe­tő­sé­ge.

Beszél­jünk egy kicsit a tömeg­sí­rok­ról. Nem rit­kán dög­te­me­tők, sze­mét­le­ra­kók, autó­pá­lyák takar­ják el az egy­ko­ri vesz­tő­he­lye­ket. Hány tömeg­sírt tár­tak fel eddig? Vagy a kér­dés­fel­te­vés is komoly­ta­lan?

Cs.K.M.: Nincs tudo­má­som egyet­len 1944–45-ös tömeg­sír fel­tá­rá­sá­ról. Örül­nénk, ha mind­egyi­ket meg tud­nánk mél­tó­kép­pen jelöl­ni.

Az 1942-es dél­vi­dé­ki raz­zia komoly memen­tót kapott az újvi­dé­ki Duna par­ton, ellen­ben Mako­vecz Imre emlék­mű­ve még min­dig nem áll sehol. Még nem telt el a kel­lő idő, vagy a poli­ti­kai aka­rat fogyott el?

Cs.K.M.: A poli­ti­kai aka­rat az, ami hiány­zik. Nincs egy­ség még a dél­vi­dé­ki pár­tok között sem a Mako­vecz emlék­to­rony meg­épí­té­sé­vel kap­cso­la­to­san. Néhány év és Újvi­dé­ken nyo­ma sem marad, hogy ott vala­ha magya­rok éltek: a régi házak eltűn­nek, a Futa­ki úti teme­tő­ben vég­leg fel­szá­mol­ják az I. világ­há­bo­rús magyar emlé­ke­ket is, pedig a Mako­vecz torony meg­őriz­het­né a teme­tő­ben elhan­tolt min­den magyar emlé­két is az utó­kor­nak.

Ha elő­ve­szünk egy Dél­vi­dék-tér­ké­pet, azt lát­juk, hogy tele van Tito mar­sall utcák­kal, a Bán­ság szer­bi­ai részé­nek „fővá­ro­sa” pedig a mai napig a tömeg­gyil­kos Zren­ja­nin nevét vise­li. A par­ti­zán­ro­man­ti­ka egye­sek sze­rint töret­le­nül él. Lehet-e így őszin­te meg­bé­ké­lés­ről beszél­ni?

Cs.K.M.: Igen, a szer­bek büsz­kék a par­ti­zán­ja­ik­ra, és azt gon­do­lom, ez az ő dol­guk.  Szá­mom­ra az ért­he­tet­len, hogy a magya­rok több­sé­ge ref­lex­sze­rű­en szé­gyen­kez­ni kezd, ha pél­dá­ul Szom­bat­he­lyi Ferenc vagy Deák Leó nevét hall­ja Mind­ket­tő­jü­ket hábo­rús bűnös­sé nyil­vá­ní­tot­ták az újvi­dé­ki kon­cep­ci­ós perek során. Szom­bat­he­lyit leg­alább Magyar­or­szá­gon reha­bi­li­tál­ták, de Szer­bi­á­ban ők hábo­rús bűnö­sök még ma is.

A túl­élők­nek és a leszár­ma­zók­nak a dél­vi­dé­ki tra­gé­dia egy érzel­mi ügy. De jóval több ez annál, mint­hogy ezzel lezárt­nak tekint­sük az emlé­ke­zet­po­li­ti­ka szem­pont­já­ból. Mit üzen a pat­ri­ó­ta fia­ta­lok­nak, miért kell bevés­ni az 1944–45-ös véreng­zé­se­ket tör­té­nel­mi tuda­tunk­ba?

Cs.K.M.: A leszár­ma­zot­tak nagy részé­nek erköl­csi és anya­gi ügy is.  A kol­lek­tív hábo­rús bűnös­sé nyil­vá­ní­tá­son túl a kivég­zet­te­ket utó­lag és egyen­ként koholt vádak alap­ján hábo­rús bűnös­sé nyil­vá­ní­tot­ták. A hábo­rús bűnö­sök­től pedig elko­boz­ták a vagyo­nu­kat, házu­kat, föld­jü­ket, min­de­nü­ket elvet­ték. Gye­re­ke­ik és még az uno­ká­ik is másod­ren­dű állam­pol­gár­rá vál­tak szü­lő­föld­jü­kön. A pat­ri­ó­ta fia­ta­lok­nak pedig üze­nem: Nagy még az adós­sá­gunk és sok még a fel­adat, de nagy­apá­ink eltit­kolt tömeg­sír­jai 2010 óta vég­re foko­za­to­san a tör­té­nel­mi magyar haza részé­vé vál­nak. Las­san talán ők is ott nyu­god­hat­nak abban a jel­ké­pes, hatal­mas sír­kert­ben, amely a szoly­vai emlék­park­tól, a Duna-del­tá­ba elhur­colt, és ott kegyet­le­nül elpusz­tí­tott erdé­lyi és par­ti­umi magyar halot­tak jelö­let­len nyug­he­lyén át, a cseh­szlo­vá­ki­ai üldö­zött, kite­le­pí­tett, bebör­tön­zött és kivég­zett magya­rok fáj­dal­má­val együtt teszi tra­gi­kus­sá szá­munk­ra a Kár­pát-haza XX. szá­za­di tör­té­nel­mét. A hazát ma is meg kell véde­ni, ma sem eladó. Tör­té­nel­münk tuda­tá­ban kell meg­vé­de­nünk keresz­tény érté­ke­in­ket, mert a tra­gi­kus feje­ze­tek leg­idő­sze­rűbb tanul­sá­ga, hogy gya­lá­za­tos ideo­ló­gi­á­ra hivat­koz­va közön­sé­ges bűnö­zők, mai szó­hasz­ná­lat­tal ter­ro­ris­ták gyil­kol­tak halom­ra ártat­lan embe­re­ket.

Magyar Patrióták Közössége © 2017. április 28.