A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge máso­dik alka­lom­mal szer­vez­te meg magyar kul­tú­ra napi jóté­kony­sá­gi est­jét, ezút­tal a Husz­ti Magyar Tan­nyel­vű Álta­lá­nos Isko­la javá­ra gyűj­töt­tünk ado­má­nyo­kat. A fővá­ro­si Magyar­ság Házá­ban janu­ár 30-án 17 órai kez­det­tel meg­tar­tott ren­dez­vé­nyen a kár­pát­al­jai Cre­do Vers­ének­lő Együt­tes adott műsort. A meg­hir­de­tett össze­fo­gás cél­ja, hogy az egy­ko­ri mára­ma­ro­si koro­na­vá­ros­ban, Huszt szór­vány­is­ko­lá­já­ban tanu­ló magyar gyer­me­kek okta­tá­si körül­mé­nyei javul­ja­nak. Az ünne­pély a Magyar­ság Háza támo­ga­tá­sá­val való­sult meg.

Az ünne­pély kez­de­tén – utal­va arra, hogy ren­dez­vé­nyün­ket a Magyar Kul­tú­ra Nap­ja (janu­ár 22.) alkal­má­ból szer­vez­tük – a meg­je­len­tek közö­sen eléne­kel­ték a Him­nuszt. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge nevé­ben Fikó Atti­la köszön­töt­te kár­pát­al­jai ven­dé­ge­in­ket, a fel­szó­la­ló­kat, vala­mint az est közel két­száz részt­ve­vő­jét. A kár­pát­al­jai hely­zet­re utal­va elmond­ta: az egy­re nehe­zebb, vagy éppen lehe­tet­len­né váló meg­él­he­tés, a behí­vó paran­csok, a lét­biz­ton­ság eltű­né­se az eddig is sokat nél­kü­lö­ző és sok­szor mél­tat­la­nul elfe­le­dett kár­pát­al­jai nem­zet­test­vé­re­ink min­den­nap­ja­i­nak részé­vé vál­tak.

Megmaradni a szülőföldön

Első­ként Csi­bi Krisz­ti­na, a Magyar­ság Háza igaz­ga­tó­nő­je mon­dott köszön­tőt. Fel­szó­la­lá­sá­ban rövi­den bemu­tat­ta az álta­la veze­tett intéz­mény mun­ká­ját, amely a Kár­pát-meden­cei magyar­ság össze­tar­to­zá­sá­nak elmé­lyí­té­se érde­ké­ben jött lét­re 2011-ben. A Magyar­ság Háza fon­tos cél­já­nak tart­ja, hogy köz­is­mert­té tegye nem­ze­ti örök­sé­gün­ket – ezt szol­gál­ja állan­dó kiál­lí­tá­suk, a Mi magya­rok is – ezért  öröm­mel adtak helyet a husz­ti magyar isko­la javá­ra ren­de­zett jóté­kony­sá­gi est­nek.

Hetzmann Róbert Csibi Krisztina
Hetz­mann Róbert
Csi­bi Krisz­ti­na

Hetz­mann Róbert, a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge elnö­ke beszé­dé­ben fel­idéz­te, hogy az egye­sü­let kuta­tó­cso­port­ja tava­lyi láto­ga­tá­sa során járt Husz­ton. Beszélt arról, hogy a kelet-ukraj­nai hely­zet miatt tavaly Kár­pát­al­ján csak­nem huma­ni­tá­ri­us kataszt­ró­fa ala­kult ki, ám ahogy az egyik mára­ma­ro­si refor­má­tus lel­kész fogal­ma­zott, a kár­pát­al­jai magya­rok prob­lé­má­ja nem csak liszt- és cukor­kér­dés. „A szo­li­da­ri­tás fon­tos, de ennél fon­to­sabb, hogy a szü­lő­föld­jén bol­do­gul­has­son min­den kár­pát­al­jai magyar” – hang­sú­lyoz­ta Hetz­mann Róbert. A meg­ol­dást az etni­kai tömb­te­rü­le­te­ken az auto­nó­mia, míg a szór­vány­ban az erős, sta­bil intéz­mény­rend­szer jelen­ti – mond­ta el a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­gé­nek elnö­ke, hoz­zá­té­ve, hogy a husz­ti magyar isko­la mél­tó a támo­ga­tás­ra, mivel az ott tanu­ló gyer­me­kek lét­szá­ma nem csök­ken, hanem növek­szik. A koro­na­vá­ros jelen­tő­sé­gé­re utal­va elmond­ta: „Huszt kul­túr­tör­té­ne­tünk és nem­ze­ti múl­tunk miatt nagyon fon­tos hely­szín.” Beszé­de végén Köl­csey Huszt várá­ról írt köl­te­mé­nyét fel­idéz­ve meg­ál­la­pí­tot­ta: „a vers utol­só sora arra int ben­nün­ket, hogy bár a múlt isme­re­te alap­ve­tő fon­tos­sá­gú, nekünk a jelen­ben van fel­ada­tunk.”

Köl­csey Ferenc: HusztBús düle­dé­ke­i­den, Huszt­nak rom­vá­ra meg­ál­lék;
Csend vala, fel­leg alól szállt fel az éjje­li hold.
Szél kele most, mint sír sze­le kél; s a csar­nok elon­tott
Osz­lo­pi közt lebe­gő rém­alak inte felém.
És mond: Hon­fi, mit ér epe­dő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé vissza­me­reng­ni mit ér?
Messze jöven­dő­vel komo­lyan vess ösz­ve jelen­kort;
Hass, alkoss, gya­ra­píts: s a haza fény­re derűl!
(Szat­márcs­eke, 1831. decem­ber 29.)

Mindig meg kell tenni, amit lehet

Pánczél Károly, az Ország­gyű­lés Nem­ze­ti Össze­tar­to­zás Bizott­sá­gá­nak elnö­ke a husz­ti várat meg­erő­sít­te­tő Beth­len Gábor erdé­lyi feje­de­lem sza­va­i­val köszön­töt­te a meg­je­len­te­ket: „Nem min­dig lehet meg­ten­ni, amit kell, de min­dig meg kell ten­ni, amit lehet.” Elmond­ta, hogy ugyan mi nem old­hat­juk meg a kelet-ukraj­nai konf­lik­tust és nem segít­het­jük elő a minsz­ki folya­ma­to­kat, de van, amit mi is meg­te­he­tünk a kár­pát­al­jai magyar­sá­gért. A nem­zet­po­li­ti­ka leg­főbb cél­ja pedig való­ban az, hogy min­den magyar a szü­lő­föld­jén bol­do­gul­has­son. Pánczél Károly beszé­dé­ben kitért a bizott­ság két­na­pos novem­be­ri kár­pát­al­jai láto­ga­tá­sá­ra, melyet az ukraj­nai hely­ha­tó­sá­gi válasz­tá­sok után tar­tot­tak. Ennek során jár­tak Husz­ton és meg­is­mer­ked­tek a helyi magyar közös­ség éle­té­vel.

Pánczél Károly Fikó Attila
Pánczél Károly
Fikó Atti­la

Pánczél Károly beszé­dét köve­tő­en Mil­ler Anna, a Husz­ti Magyar Tan­nyel­vű Álta­lá­nos Isko­la vég­zős diák­ja első­ként Wass Albert­től A buj­do­só imá­ját, majd Köl­csey Ferenc Huszt című ver­sét sza­val­ta el.

Miller Anna, a huszti magyar iskola diákja szaval
Mil­ler Anna, a husz­ti
magyar isko­la diák­ja sza­val

Szo­ko­lo­vics Mária, a Husz­ti Magyar Tan­nyel­vű Álta­lá­nos Isko­la igaz­ga­tó­nő­je pre­zen­tá­ció segít­sé­gé­vel mutat­ta be a tan­in­téz­ményt. Annak elle­né­re, hogy a város 30 ezres lakos­sá­gá­ból csak 1700-an magya­rok, az utób­bi évek­ben növek­szik az első­sök szá­ma, s ami külön örven­de­tes, szá­mos gyer­me­ket irat­nak be a fel­sőbb osz­tá­lyok­ba is. A tanu­lók több­sé­ge vegyes házas­ság­ból, ukrán nyel­vi közeg­ből kerül az intéz­mény falai közé, ezért a husz­ti isko­la nem­zet­meg­tar­tó sze­re­pét nem lehet elég­gé hang­sú­lyoz­ni.

Az igaz­ga­tó­nő képe­ket vetí­tett az isko­la min­den­nap­ja­i­ról, a gyer­me­kek­nek szer­ve­zett prog­ra­mok­ról, a tanu­lók köré­ben nép­sze­rű hon­is­me­re­ti kirán­du­lá­sok­ról. Elmond­ta, hogy min­den évben meg­em­lé­kez­nek a magyar nem­ze­ti ünne­pek­ről, így már­ci­us tizen­ötö­di­ké­ről, vala­mint októ­ber huszon­har­ma­di­ká­ról is. Az igaz­ga­tó­nő hang­sú­lyoz­ta, hogy az isko­la a város­köz­pont­ban, ked­ve­ző helyen van, fel­sze­relt­sé­ge azon­ban nagyon hiá­nyos. A taní­tás körül­mé­nye­in sze­ret­né­nek javí­ta­ni, ezért a támo­ga­tás­ból beren­de­zé­si tár­gya­kat, tan­sze­re­ket és okta­tá­si fel­sze­re­lé­se­ket sze­ret­né­nek vásá­rol­ni.

Szokolovics Mária igazgatónő Kárpátaljai vendégeink
Szo­ko­lo­vics Mária igaz­ga­tó­nő
Kár­pát­al­jai ven­dé­ge­ink

Lélekemelő este

Ren­dez­vé­nyünk máso­dik felé­ben negy­ven­per­ces műsort adott a kár­pát­al­jai Cre­do Vers­ének­lő Együt­tes, amely húsz éve jár­ja a Kár­pát-meden­ce vidé­ke­it. Ahogy ismer­te­tő­jük­ben áll: „az együt­tes erőt pró­bá­ló elszánt­ság­gal kísér­li meg ének­ben elmon­da­ni a vidék sors­ta­lan­sá­gá­nak min­den­nap­ja­it, bemu­tat­ni fény- és árny­ol­da­la­it; mind­ezt reménnyel teli élet­ér­zés­sel, a jövő­be vetett hit­tel.” Műso­ru­kon több­nyi­re kár­pát­al­jai és erdé­lyi köl­tők meg­ze­né­sí­tett ver­sei sze­re­pel­nek. A tavaly Örök­ség-díj­jal kitün­te­tett együt­tes a dal ere­jé­vel mutat­ta be a kár­pát­al­jai magyar sor­sot.

Az elsza­kí­tott magyar­ság küz­del­mes min­den­nap­ja­it meg­je­le­ní­tő, szív­be­mar­ko­ló dal­la­mok és köl­te­mé­nyek oly­kor könnyet csal­tak a hall­ga­tó­ság sze­mé­be. Az érté­kes, fel­eme­lő műsort a közön­ség hosszú vas­taps­sal köszön­te meg az együt­tes tag­ja­i­nak, Ivas­ko­vics József­nek (gitár, ének, zene­szer­ző), Var­ga Kata­lin­nak (ének, furu­lya), Feke­te Zsu­zsan­ná­nak (ének, hege­dű) és Sza­bó Lívi­á­nak (ének).

Jóté­kony­sá­gi estünk szer­ve­zé­se­kor – a kár­pát­al­jai magya­rok meg­se­gí­té­sén túl – az volt a célunk, hogy a magyar kul­tú­ra ünne­pe alkal­má­ból való­di minő­sé­get tud­junk terem­te­ni. Rész­re­haj­lás nél­kül állít­ha­tó, hogy kivá­ló han­gu­la­tú és ered­mé­nyes ren­dez­vé­nyen lehet­tünk jelen. Külön köszö­net ille­ti a Magyar­ság Házát a hely­szín biz­to­sí­tá­sá­ért, az Ország­gyű­lés Nem­ze­ti Össze­tar­to­zás Bizott­sá­gát a szer­ve­zés­ben nyúj­tott segít­sé­gért, és nem utol­só sor­ban a Cre­do Vers­ének­lő Együt­test, hogy zené­ben és ének­ben üde és egész­sé­ges han­gu­la­tot hoz­tak maguk­kal. Minő­sé­gi élmé­nyek­kel gaz­da­gab­ban, lélek­ben és hit­ben meg­erő­söd­ve tér­het­tünk haza, hiszen lát­hat­tuk, hogy a kár­pát­al­jai magyar­ság él, élni akar és élni is fog!

A fény­ké­pe­kért köszö­ne­tet mon­dunk Matúz Gábor­nak, a Magyar­ság Háza kom­mu­ni­ká­ci­ós szak­ér­tő­jé­nek.

Husztról bővebben…

Huszt Kár­pát­al­ja har­ma­dik leg­na­gyobb váro­sa, amely a Tisza és a Nagy­ág talál­ko­zá­sá­nál, a tör­té­nel­mi Mára­ma­ros vár­me­gye terü­le­tén talál­ha­tó. A város alatt, a husz­ti kapun lép ki a Tisza a Kár­pá­tok öle­lé­sé­ből a Nagy­al­föld­re. A város 1329-ben kapott Károly Róbert­től kivált­sá­got, így az öt mára­ma­ro­si koro­na­vá­ros egyi­ke lett. Ez nagy sza­bad­sá­got jelen­tett lakói szá­má­ra, ugyan­is köz­vet­le­nül a Szent Koro­na alá tar­toz­hat­tak. Leg­főbb neve­ze­tes­sé­ge a mára­ma­ro­si sóút védel­mé­re épült vár – melyet Köl­csey is meg­éne­kelt híres ver­sé­ben – a XIV. szá­zad­ban épült, fény­ko­rát Beth­len Gábor ide­jén élte, ami­kor Huszt is az Erdé­lyi Feje­de­lem­ség­hez tar­to­zott. A város a Rákó­czi-sza­bad­ság­harc ide­jén, 1706-ban ország­gyű­lés hely­szí­ne volt. A török, tatár, len­gyel és labanc ost­ro­mo­kat átélt vár 1766-ban vil­lám­csa­pás áldo­za­tá­vá vált. A har­cok és a jár­vá­nyok Huszt lakos­sá­gát oly­annyi­ra meg­ti­ze­del­ték, hogy – a koro­na­vá­ro­sok közül egye­dü­li­ként – már a 19. szá­zad máso­dik felé­ben elvesz­tet­te magyar több­sé­gét. 1920 után a város egy­har­ma­dát kite­vő magyar lakos­ság folya­ma­tos csök­ke­nés­nek indult, jelen­leg 30.000 lako­sá­nak mind­össze 6%-a magyar nem­ze­ti­sé­gű. A magya­rok kato­li­ku­sok és kisebb rész­ben refor­má­tu­sok, utób­bi­ak a város gyö­nyö­rű közép­ko­ri temp­lo­má­val büsz­kél­ked­het­nek. A város­ban műkö­dő egye­dü­li magyar intéz­mény az álta­lá­nos isko­la, mely a Szlov­jansz­ka (volt Réti) utcá­ban talál­ha­tó.

Magyar Patrióták Közössége © 2016. február 5.