Emlékezés báró Koháry Istvánra
Írta: Hetzmann Róbert

A Hont vár­me­gyé­ből szár­ma­zó és a Hont-Páz­mány nem­zet­ség­ből ere­dő csáb­rág­hi és szit­nyai Kohá­ry csa­lád egyi­ke azok­nak a fel­vi­dé­ki magyar főúri csa­lá­dok­nak, ame­lyek – bár követ­ke­ze­te­sen csá­szár­hű­ek marad­tak – sok derék vitézt adtak a hazá­nak. Kohá­ry Ist­ván (1616–1664) ele­in­te a Hont vár­me­gyei Csáb­rág várá­nak ura volt, majd 1647-ben a Nóg­rád megyei Szé­csény várát véd­te, mire 1657-től Fülek örö­kös főka­pi­tá­nyá­vá nevez­ték ki. 1661-ben meg­sze­rez­te Hont vár­me­gye főis­pá­ni tiszt­sé­gét, ami ettől kezd­ve a Kohá­ry csa­lá­dot illet­te meg. Az 1664-es nagy had­já­rat ide­jén, ami­kor a keresz­tény (csá­szá­ri) sereg ost­rom alá vet­te az egy évvel koráb­ban török kéz­re került Léva várát, a csá­szá­ri főse­reg elő­ha­dá­nak parancs­no­ka­ként fel­ada­ta a Garam átjá­ró­i­nak védel­me volt. Júli­us 19-én, a lévai csa­tá­ban az egyik ütkö­zet kez­de­tén halá­los lövést kapott, holt­tes­tét a vár­tól kb. 5 km-re, Garam­ke­szi hatá­rá­ban talál­ták meg, meg­ré­mült lova ugyan­is idá­ig sza­ladt vele. A lévai csa­ta ked­ve­ző kime­ne­te­le révén a Garam men­te fel­sza­ba­dult az osz­mán ura­lom alól. Kohá­ry Ist­ván fele­sé­ge Balas­si Judit báró­nő volt, akit művelt­sé­ge és val­lá­sos­sá­ga tett ismert­té, hat gyer­me­ke közül első­szü­lött fia, II. Kohá­ry Ist­ván gróf, ország­bí­ró, had­ve­zér és köl­tő volt, a fér­fi­ágon 1826-ban kihalt Kohá­ry-csa­lád leg­hí­re­sebb sar­ja.

Báró Kohá­ry Ist­ván tet­tei alap­ján mél­tó len­ne arra, hogy az utó­kor idő­ről idő­re, még­pe­dig lehe­tő­leg évről évre meg­em­lé­kez­zen róla. Külö­nö­sen azért is, hogy a mai kor embe­rei – akik sza­bad­sá­gu­kat az ilyen önfel­ál­do­zó elő­dök­nek, régi vité­ze­ink­nek is köszön­he­tik – belát­has­sák, hogy lám-lám, akko­ri­ban az úri cím, a vagyo­nos­ság, a neme­si rang első­sor­ban köte­les­sé­get és fele­lős­sé­get jelen­tett. Kohá­ry Ist­ván a lévai csa­tá­ban nem azt mond­ta, hogy „elő­re!”, hanem azt, hogy: „utá­nam!”

Nem vélet­le­nül övez­te később oly nagy kul­tusz a Garam men­tén. 1714-ben Garam­ke­szi hatá­rá­ban kápol­nát épí­tet­tek emlé­ké­re azon a helyen, ahol holt­tes­tét meg­ta­lál­ták. Az, hogy ennek a hely­szín­nek egy­ál­ta­lán az emlé­ke­ze­te is fenn­ma­rad­ha­tott két ember­öl­tő­vel a lévai csa­ta után, jól mutat­ja: a Kohá­ry-kul­tuszt nem kel­lett eről­tet­ni. XX. szá­za­di elfe­le­dé­sét, kiko­pá­sát viszont talán annál is inkább. Léva váro­sá­ban, halá­lá­nak hely­szí­nén is állt egy régi emlék­mű, ami a cseh­szlo­vák idők során eltűnt. Sze­ren­csé­re 2001-ben a város­ve­ze­tés újra fel­ál­lí­tott egy memen­tót, ami töb­bek között magyar nyel­ven is ismer­te­ti Kohá­ry Ist­ván tör­té­ne­tét az ipa­ro­sí­tás óta szlo­vák jel­le­gű­vé vált város­ban. Az utcát, ahol az emlék­mű­vet keres­het­jük, a mai napig Kohá­ry utcá­nak hív­ják.

Kohá­ry Ist­ván egy iga­zi helyi hős, aki­nek élet­mű­ve egye­te­mes érté­kű, vitéz­sé­ge pedig az egész nem­zet szá­má­ra meg­szív­le­len­dő üze­ne­te­ket hor­doz. Kohá­ry Ist­ván pél­dá­ja azt bizo­nyít­ja, hogy vagyo­nos ember is lehet derék és közös­sé­ge szá­má­ra hasz­nos. Hason­lít­suk össze bát­ran ezt az állam­fér­fit a későb­bi mág­ná­sok­kal vagy akár a mai oli­gar­chák­kal! Ma a leg­na­gyobb mező­gaz­da­sá­gi bir­to­kos kül­föld­ről szer­zi be a hun­ga­ri­cum sza­lá­mi alap­anya­gát, ha az ország hatá­ra­in túl olcsóbb húst talál. Adót már hosszú ide­je nem fizet­nek, az pedig eszük­be sem jut­na, hogy saját orszá­guk (érde­ké­nek) védel­mé­re sies­se­nek. Itt kell meg­ál­la­pí­ta­nunk azt, hogy bizony nem lehet egyen­lő­ség­je­let ten­ni a kapi­ta­lis­ta nagy­bir­tok és a feu­dá­lis nagy­bir­tok közé, ez utób­bi ugyan­is a köl­csö­nös egy­más­ra­utalt­sá­gon, hűsé­gen és szol­gá­la­ton ala­pult.

A Kohá­ry-kápol­na Garam­ke­szi­nél

Nem cso­da, hogy a tár­sa­da­lom tar­tó­pil­lé­rei – a csa­lád, a hit, az iden­ti­tás, az áldo­zat­kész­ség – így meg­gyen­gül­tek manap­ság. Ez a nép 1956 óta nem nagyon látott erköl­csös veze­tőt. Éppen ezért igen­is van értel­me, cél­ja a múlt meg­is­me­ré­sé­nek, újbó­li fel­fe­de­zé­sé­nek. Lát­nia kell a jövő nem­ze­dék­nek, hogy tény­leg létez­tek nagy­for­má­tu­mú sze­mé­lyi­sé­gek, hősök, csak leg­fel­jebb nem aka­runk tudo­mást ven­ni róluk, hogy lel­ki­is­me­re­tünk béké­ben nyu­god­jon, amíg mi kényel­me­sen élünk s állan­dó­an a kisebb ellen­ál­lás felé tar­tunk.

Egy ide­ig még lehet cini­kus­nak len­ni. Lehet azt mon­da­ni, hogy ez feles­le­ges múlt­ba réve­de­zés csu­pán, s csak elvon­ja figyel­mün­ket a jövő­be tekin­tés­től. Talán, ha veze­tő­ink tanul­tak vol­na a múlt­ból – pél­dá­ul erköl­csöt, alá­za­tot – és nem gőg­gel, nagy­ké­pű­ség­gel pöf­fesz­ked­tek vol­na felet­tünk, ma nem itt tar­ta­nánk.

Kohá­ry Ist­ván pél­da­kép. Meg­is­me­ré­se, meg­is­mer­te­té­se gátat vet­het annak, hogy az olyan fogal­mak, mint önfel­ál­do­zás és haza­sze­re­tet, vég­leg kiüre­sed­je­nek. Hajt­sunk fejet előt­te, és ne mulasszuk el emlék­he­lyét meg­te­kin­te­ni, ha egy­szer a Garam men­tén járunk!

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. február 2.