Az aggteleki fejfamúzeumban kiállított példányok
Az aggteleki fejfamúzeumban kiállított példányok

Kós Károly írja Ékes fejfáinkról című munkájában, hogy régi sírjeleink „népi kultúránk egyik legtöbb figyelemre méltó, ősi eredetű, jelentős társadalmi vonatkozású és művészi értékű hagyatéka.” Azáltal, hogy nemrégiben a magyar fejfás temetőket – civil kezdeményezésre – világörökségi védelemre javasolták, talán nagyobb érdeklődés veszi körül ezt a nemzeti szempontból kiemelt kulturális területet. A fejfaállítás protestáns vidékeken a magyarság általános temetkezési szokása volt, s mint ilyen, egészen a XX. század második feléig fennmaradt, amikor is temetőinket elborították a gyökértelen, modern anyagokból készült beton-, műkő és műmárvány sírkövek. A legújabb idők „sötét középkorában”, a Kádár-rendszerben így nemcsak a hagyományos településkép, a magyar falu tűnt el véglegesen, hanem temetőink is alig néhány évtized alatt átalakultak, uniformizálódtak, pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel az utókornak.

Most, amikor már egyre szélesebb tömegek ismerik fel a fejfákban rejlő értékeket, a legnagyobb nehézséget éppen az jelenti, hogy ez a kultúra már nagyrészt véglegesen letűnt, maga a fejfaállítás szokása pedig skanzen jellegűvé vált. Mindez azért hatalmas probléma, mert a magyarság temetkezési kultúrája – a látszat ellenére – nem tárgyi, hanem szellemi kultúra. Felesleges is volna esetünkben az anyagot védeni, hiszen a többnyire tölgyfákból készült síremlékek legfeljebb nyolcvan-száz esztendőt képesek kibírni. Utána menthetetlenül elkorhadnak. Ez adja a fejfák megőrzésének másik nehézségét, hiszen esetünkben az értékmentés versenyfutás az idővel.

Fejfa az aggteleki temetőben – háttérben balra az Ördögszántás
Fejfa az aggteleki temetőben – háttérben balra az Ördögszántás

A fejfaállítás szokása szellemi örökség abban az értelemben, hogy elsősorban nem maguk a fejfák értékesek, hanem a mögöttük meghúzódó kultúra. A fejfákat ősidőktől ember formájúra faragták. A szatmárcsekei „csónakos” temető fejfái sem csónak alakúak valójában, hanem embert formáznak. Világos szimbolikájukat csak a századforduló néprajzosai értették félre. A fejfa eredetileg minden esetben magát az elhaltat jelenítette meg, tehát bálvány volt. Ez a legjelentősebb különbség a magyar (keleti) és a nyugat-európai temetkezés között: utóbbiak síremlékei a római emléktáblákból fejlődtek ki. Amíg az egyik megformázta a halottat, a másik emlékművet állított neki. Éppen ezért vannak fejfáink fából, hiszen nem az a rendeltetésük, hogy az örökkévalóságig fennálljanak – eredetileg feliratok sem voltak rajtuk, kizárólag a közösség tagjai számára hordoztak jelentést. Mialatt elkorhadtak, az emlékezők helyébe újabb generációk léptek, akik számára már egyébként sem volt semmi jelentőségük. A kereszténység felvételével ez a hagyomány átalakult, a keresztény kultúrába szervesen beépült, így a „bálványokból” jelképes síremlékek lettek, de antropomorf jellegüket és szakralitásukat máig megőrizték. Önmagukon túli jelentőségük pedig abban áll, hogy valóságos „hordozói” a magyar szimbolikának: a fejfákat legősibb népművészeti motívumaink díszítik.

A fejfaállítás a teljes magyar néptalajon általános temetkezési szokás volt, mígnem a reformációt követően a protestáns (elsősorban református) temetők sajátjává vált. A vallási villongások ebből a szempontból sem tettek jót nemzeti kultúránknak: a különbözőség kifejezésre juttatása érdekében a katolikus egyház kifejezetten tiltotta a fejfaállítást, elrendelve, hogy a holttest fejéhez mindig keresztet kell állítani. Ennek ellenére az ősi szokás nyomokban katolikus vidékeken is felfedezhető.

Felső-Gömör tájegységünk alatt a történelmi Gömör és Kishont vármegye északkeleti részét, a Sajó felső völgyét értjük Rozsnyó központtal. Kifejezetten hegyes táj ez, a Székelyföldet leszámítva egyedül itt éri el a magyar nyelvterület tömbje a hegyvidéket. Magas és meredek, fenyvesekbe hajló, tetejükön alhavasi gyeprétekkel díszített bércek, kövecses, pisztrángokban bővelkedő sebes hegyi patakok országa ez. Az itt élő emberek az évszázadok alatt magas szintű, tájba illeszkedő kultúrát hoztak létre, ami mára erősen pusztulóban van. Gömört is kettévágta a trianoni határ és sajnos csak kisebb része maradhatott Magyarországon. Néprajztudósaink már korábban is felhívták rá a figyelmet, hogy ezen a tájon is magas színvonalat ért el a fejfaállítás művészete.

Nemrégiben magánlátogatás alkalmával jártam Felső-Gömörben, és nem mulasztottam el a környék református temetőit felkeresni.

Aggtelek

Aggtelek elsősorban cseppkőbarlangjáról és egyéb természeti látnivalóiról (pl. Ördögszántás) híres, de ha arra járunk, ne mulasszuk el régi fejfás temetőjét felkeresni. A falu már a tatárjárás előtt állhatott, lakosai valamennyien magyarok és túlnyomórészt reformátusok. Különböző magasságú, néha két métert is elérő, rendkívül díszes fejfákat állítottak ebben a faluban. Sajnos a sírok többségét ma már betonlapok jelölik, mégis mai napig fennmaradt a hagyomány. Az elhunytnak sokan továbbra is fejfát készíttetnek, majd idővel kicserélik betonra vagy műkőre. A fejfákat eztán sem hagyják veszni (azaz, nem fűtenek be vele, mint oly sok helyen), hanem a temető mellett kialakított Fejfamúzeumban állítják ki. Itt összeszedve több tucatnyi faragott népművészeti alkotást tekinthet meg az érdeklődő.

A temető szélén a falu legmegbecsültebb halottjainak (régi lelkészeknek, 48-as honvédeknek) eredeti stílusú fejfát állítottak emlékmű jelleggel. A fejfákat általában a falvakban élő ácsok, asztalosok, de leggyakrabban a barkácsok, a mindenhez értő ezermesterek készítették. Aggteleken máig faragnak fejfákat, a mester a temető utcájában lakik. Már elmúlt ötven esztendős, félő, hogy nem lesz kinek a tudományt továbbadni. Aggteleken egy másik régi szokásnak is felfedezhetjük még a nyomait: régen a temetők virágoskertek voltak. A fejfákat az ősi kultúra hagyományainak megfelelően mindenféle vadvirágok, növények vették körül. Az aggteleki temető továbbra is egy domboldali legelőre, virágos rétre emlékeztet.

Jósvafő is az államhatár magyar oldalán van, igaz, nem a történelmi Gömör, hanem Torna vármegye területén találjuk. Magas hegyek, sűrű erdőségek veszik körül. Alig kétszáz lakosa kivétel nélkül magyar és javarészt református. A település neve a Jósva patak eredetére utal, amelynek bővizű forrása a falu határában fakad. Korábban számos malmot hajtott, ezek közül az egyik a faluban máig látható. Református temetője a falu fölé magasodó meredek dombon áll. A sírhantok kelet felé néznek – régen nemcsak a templomokat, hanem a temetőket is keletelték. A halottakat arccal a felkelő nap felé helyezték a sírhantba. Ez a szokás is az ősi napkultuszból ered, amit a kereszténység szervesen befogadott: a felkelő nap Krisztus jelképe, amint az utolsó napon eljön ítélni élőket és holtakat.

Jósvafő temetője – Szatmárcseke, Hajdúböszörmény és más települések mellett – egyike a „felfedezett” sírkerteknek, így itt a fejfaállítás hagyománya még a hetvenes-nyolcvanas években sem szűnt meg. Igaz, a betonlapok, műkő sírkövek itt is felszaporodtak, mégis a temető fejfás jellege máig megmaradt. Jósvafő egyike a legszebb és legértékesebb magyar fejfás temetőknek. A szokás folyamatosságára, állandóságára utal, hogy akad itt fejfa a 40-es évekből, a 80-as évekből és 2013-ból is. Mindez bizonyíték arra, hogy a fejfaállítás mai napig élő hagyományunk, megszakítások nélkül. Sajnos, a falu utolsó fejfafaragója néhány évvel ezelőtt elhunyt, így ma más településeken készülnek a jósvafői fejfák.

További érdekesség, hogy a temetőben még számos gyümölcsfát, illetve fatuskót lehet találni. Úgy látszik, Jósvafőn is létezett az ősi szokás, a faültetés. A magyar temetőkultúra egyik régi, a legtöbb népnél megtalálható szokása volt, hogy az elhunyt sírhantjára fát ültettek. Ez a fa jelölte a holttest nyughelyét. Később a fejfaállítással párhuzamosan létezett. Általában gyümölcsfákat ültettek, hiszen a temető egyben a falvak fontos „termelő-területe” is volt: kaszálóként gazdasági hasznot is hajtottak, az így elért jövedelem általában az eklézsia fenntartására szolgált.

Szilice a róla elnevezett fennsík közepén, 546 méteres tengerszint feletti magasságban található, miáltal a második legmagasabban fekvő felvidéki magyar falu. Alig ötszáz lakosa van, pedig valaha ezernél is többen éltek itt. Ma a lakosok négyötöde a magyar, a többiek magyar cigányok. Reformátusok és katolikusok, de előbbiek kétszer annyian vannak. A falunak két temetője is van egymás mellett, egy régebbi meg egy újabb. Mindkettőben találunk fejfákat, különösen a régebbiben jelentős számban. Sajnos, a hagyomány itt már nem él, a fejfaállítást felváltotta az újabb divat, az utolsó fejfafaragó Szabó Béla bácsi pedig már elmúlt kilencven esztendős.

Fejfák a szilicei temetőben
Fejfák a szilicei temetőben

A Sajó völgyében, Rozsnyó és Pelsőc között találjuk a négyszázötven lelkes Szalóc községet. Közigazgatásilag hozzátartozik Vígtelke és a mára lakatlanná vált Gombaszög. Bár korábban színmagyar település volt, 2011-ben 458 lakosa közül csupán 235 (51%) vallotta magát magyarnak. A többiek nagyrészt cigányok, de laknak itt szlovákok is. A lakosok reformátusok és katolikusok. Erődített református temploma a XV. században épült gótikus stílusban, 1801-ben átépítették. A törökkori portyázások ellen a XVI. században emelt kőfal veszi körül. Vegyes felekezetű temetőjében mai napig áll még néhány fejfa. Sajnos a hagyomány már jól láthatóan nem él tovább.

Az utolsó fejfák Szalóc temetőjében
Az utolsó fejfák Szalóc temetőjében

Berzéte 1300 lakosú község Rozsnyótól közvetlenül délre, a Sajó jobb partján. Korábban színmagyar település volt, katolikusok, reformátusok és csekély számban evangélikusok laktak itt. Népességének majdnem fele ma már cigány, így a magyarok aránya csak 40% körüli. A szlovák családok mind beköltözöttek, de itt már nem ismeretlen az asszimiláció sem. A falu temetője korábban nevezetes volt oszlop alakú fejfáiról, most mégis alig találni néhányat. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt tereprendezés címén a régi síremlékeket kihajították és tűzre hányták. Sajnos, a Kárpát-medencében sokfelé megesett, hogy tűzifaként végezték sorsukat ékes fejfáink.

Berzéte temetője
Berzéte temetője

Gömör vármegye számos más vidékén is találni még fejfás temetőket. Különösen a Vály-völgy apró nemesi falvai érdemelnek ebből a szempontból említést. Sajnos, csak utólag értesültem róla, hogy Szilice közvetlen szomszédságában, Borzova faluban értékes fejfás temető van. Kár, hogy erről még az internet sem tud, pedig a négyszáz lakosú felvidéki falucskát máig magyarok lakják.

Örömmel nyugtázhatjuk, hogy bár a fejfaállítás kultúrája az 1980-as évekre rendkívüli mértékben visszaszorult, máig élő hagyomány. Ugyanakkor hiába élnek még a legidősebb fejfafaragók, ha tudásukat nincs kire hagyományozzák. Halálukkal sírba viszik azt a mesterséget, amely egyik legfigyelemreméltóbb, legsajátosabb nemzeti hagyományunkat életben tarthatja. Azonnali cselekvésre van tehát szükség, ha a világviszonylatban is kiemelkedő magyar temetőkultúrát meg kívánjuk menteni.

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. június 27.

 


 

Felhasznált irodalom:

Borziné Bódi Irén: Régi fejfák, síremlékek a gömöri temetőkben, 2004.

Kós Károly: Ékes fejfáinkról. In: Olasz Ferenc: Fejfák, 1975.

Novák László: Fejfa monográfia, 2005.

Novák László: Fejfák a Duna-Tisza közén, 1984.

Temetőkert. Szerk.: Seléndy Szabolcs, 1972.