Az aggteleki fejfamúzeumban kiállított példányok
Az agg­te­le­ki fej­fa­mú­ze­um­ban kiál­lí­tott pél­dá­nyok

Kós Károly írja Ékes fej­fá­ink­ról című mun­ká­já­ban, hogy régi sír­je­le­ink „népi kul­tú­ránk egyik leg­több figye­lem­re mél­tó, ősi ere­de­tű, jelen­tős tár­sa­dal­mi vonat­ko­zá­sú és művé­szi érté­kű hagya­té­ka.” Azál­tal, hogy nem­ré­gi­ben a magyar fej­fás teme­tő­ket – civil kez­de­mé­nye­zés­re – világ­örök­sé­gi véde­lem­re java­sol­ták, talán nagyobb érdek­lő­dés veszi körül ezt a nem­ze­ti szem­pont­ból kiemelt kul­tu­rá­lis terü­le­tet. A fej­fa­ál­lí­tás pro­tes­táns vidé­ke­ken a magyar­ság álta­lá­nos temet­ke­zé­si szo­ká­sa volt, s mint ilyen, egé­szen a XX. szá­zad máso­dik felé­ig fenn­ma­radt, ami­kor is teme­tő­in­ket elbo­rí­tot­ták a gyö­kér­te­len, modern anya­gok­ból készült beton-, műkő és műmár­vány sír­kö­vek. A leg­újabb idők „sötét közép­ko­rá­ban”, a Kádár-rend­szer­ben így nem­csak a hagyo­má­nyos tele­pü­lés­kép, a magyar falu tűnt el vég­le­ge­sen, hanem teme­tő­ink is alig néhány évti­zed alatt átala­kul­tak, uni­for­mi­zá­lód­tak, pótol­ha­tat­lan vesz­te­sé­get okoz­va ezzel az utó­kor­nak.

Most, ami­kor már egy­re szé­le­sebb töme­gek isme­rik fel a fej­fák­ban rej­lő érté­ke­ket, a leg­na­gyobb nehéz­sé­get éppen az jelen­ti, hogy ez a kul­tú­ra már nagy­részt vég­le­ge­sen letűnt, maga a fej­fa­ál­lí­tás szo­ká­sa pedig skan­zen jel­le­gű­vé vált. Mind­ez azért hatal­mas prob­lé­ma, mert a magyar­ság temet­ke­zé­si kul­tú­rá­ja – a lát­szat elle­né­re – nem tár­gyi, hanem szel­le­mi kul­tú­ra. Feles­le­ges is vol­na ese­tünk­ben az anya­got véde­ni, hiszen a több­nyi­re tölgy­fák­ból készült sír­em­lé­kek leg­fel­jebb nyolc­van-száz esz­ten­dőt képe­sek kibír­ni. Utá­na ment­he­tet­le­nül elkor­had­nak. Ez adja a fej­fák meg­őr­zé­sé­nek másik nehéz­sé­gét, hiszen ese­tünk­ben az érték­men­tés ver­seny­fu­tás az idő­vel.

Fejfa az aggteleki temetőben – háttérben balra az Ördögszántás
Fej­fa az agg­te­le­ki teme­tő­ben – hát­tér­ben bal­ra az Ördög­szán­tás

A fej­fa­ál­lí­tás szo­ká­sa szel­le­mi örök­ség abban az érte­lem­ben, hogy első­sor­ban nem maguk a fej­fák érté­ke­sek, hanem a mögöt­tük meg­hú­zó­dó kul­tú­ra. A fej­fá­kat ősidők­től ember for­má­jú­ra farag­ták. A szat­már­cse­kei „csó­na­kos” teme­tő fej­fái sem csó­nak ala­kú­ak való­já­ban, hanem embert for­máz­nak. Vilá­gos szim­bo­li­ká­ju­kat csak a szá­zad­for­du­ló nép­raj­zo­sai értet­ték fél­re. A fej­fa ere­de­ti­leg min­den eset­ben magát az elhal­tat jele­ní­tet­te meg, tehát bál­vány volt. Ez a leg­je­len­tő­sebb különb­ség a magyar (kele­ti) és a nyu­gat-euró­pai temet­ke­zés között: utób­bi­ak sír­em­lé­kei a római emlék­táb­lák­ból fej­lőd­tek ki. Amíg az egyik meg­for­máz­ta a halot­tat, a másik emlék­mű­vet állí­tott neki. Éppen ezért van­nak fej­fá­ink fából, hiszen nem az a ren­del­te­té­sük, hogy az örök­ké­va­ló­sá­gig fenn­áll­ja­nak – ere­de­ti­leg fel­ira­tok sem vol­tak raj­tuk, kizá­ró­lag a közös­ség tag­jai szá­má­ra hor­doz­tak jelen­tést. Mialatt elkor­had­tak, az emlé­ke­zők helyé­be újabb gene­rá­ci­ók lép­tek, akik szá­má­ra már egyéb­ként sem volt sem­mi jelen­tő­sé­gük. A keresz­tény­ség fel­vé­te­lé­vel ez a hagyo­mány átala­kult, a keresz­tény kul­tú­rá­ba szer­ve­sen beépült, így a „bál­vá­nyok­ból” jel­ké­pes sír­em­lé­kek let­tek, de ant­ro­po­morf jel­le­gü­ket és szak­ra­li­tá­su­kat máig meg­őriz­ték. Önma­gu­kon túli jelen­tő­sé­gük pedig abban áll, hogy való­sá­gos „hor­do­zói” a magyar szim­bo­li­ká­nak: a fej­fá­kat leg­ősibb nép­mű­vé­sze­ti motí­vu­ma­ink díszí­tik.

A fej­fa­ál­lí­tás a tel­jes magyar nép­ta­la­jon álta­lá­nos temet­ke­zé­si szo­kás volt, míg­nem a refor­má­ci­ót köve­tő­en a pro­tes­táns (első­sor­ban refor­má­tus) teme­tők saját­já­vá vált. A val­lá­si vil­lon­gá­sok ebből a szem­pont­ból sem tet­tek jót nem­ze­ti kul­tú­ránk­nak: a külön­bö­ző­ség kife­je­zés­re jut­ta­tá­sa érde­ké­ben a kato­li­kus egy­ház kife­je­zet­ten til­tot­ta a fej­fa­ál­lí­tást, elren­del­ve, hogy a holt­test fejé­hez min­dig keresz­tet kell állí­ta­ni. Ennek elle­né­re az ősi szo­kás nyo­mok­ban kato­li­kus vidé­ke­ken is fel­fe­dez­he­tő.

Fel­ső-Gömör táj­egy­sé­günk alatt a tör­té­nel­mi Gömör és Kis­hont vár­me­gye észak­ke­le­ti részét, a Sajó fel­ső völ­gyét ért­jük Rozs­nyó köz­pont­tal. Kife­je­zet­ten hegyes táj ez, a Szé­kely­föl­det leszá­mít­va egye­dül itt éri el a magyar nyelv­te­rü­let tömb­je a hegy­vi­dé­ket. Magas és mere­dek, feny­ve­sek­be haj­ló, tete­jü­kön alha­va­si gyep­ré­tek­kel díszí­tett bér­cek, köve­cses, piszt­rán­gok­ban bővel­ke­dő sebes hegyi pata­kok orszá­ga ez. Az itt élő embe­rek az évszá­za­dok alatt magas szin­tű, táj­ba illesz­ke­dő kul­tú­rát hoz­tak lét­re, ami mára erő­sen pusz­tu­ló­ban van. Gömört is ket­té­vág­ta a tri­a­no­ni határ és saj­nos csak kisebb része marad­ha­tott Magyar­or­szá­gon. Nép­rajz­tu­dó­sa­ink már koráb­ban is fel­hív­ták rá a figyel­met, hogy ezen a tájon is magas szín­vo­na­lat ért el a fej­fa­ál­lí­tás művé­sze­te.

Nem­ré­gi­ben magán­lá­to­ga­tás alkal­má­val jár­tam Fel­ső-Gömör­ben, és nem mulasz­tot­tam el a kör­nyék refor­má­tus teme­tő­it fel­ke­res­ni.

Agg­te­lek

Agg­te­lek első­sor­ban csepp­kő­bar­lang­já­ról és egyéb ter­mé­sze­ti lát­ni­va­ló­i­ról (pl. Ördög­szán­tás) híres, de ha arra járunk, ne mulasszuk el régi fej­fás teme­tő­jét fel­ke­res­ni. A falu már a tatár­já­rás előtt áll­ha­tott, lako­sai vala­mennyi­en magya­rok és túl­nyo­mó­részt refor­má­tu­sok. Külön­bö­ző magas­sá­gú, néha két métert is elérő, rend­kí­vül díszes fej­fá­kat állí­tot­tak ebben a falu­ban. Saj­nos a sírok több­sé­gét ma már beton­la­pok jelö­lik, még­is mai napig fenn­ma­radt a hagyo­mány. Az elhunyt­nak sokan tovább­ra is fej­fát készít­tet­nek, majd idő­vel kicse­ré­lik beton­ra vagy műkő­re. A fej­fá­kat eztán sem hagy­ják vesz­ni (azaz, nem fűte­nek be vele, mint oly sok helyen), hanem a teme­tő mel­lett kiala­kí­tott Fej­fa­mú­ze­um­ban állít­ják ki. Itt össze­szed­ve több tucat­nyi fara­gott nép­mű­vé­sze­ti alko­tást tekint­het meg az érdek­lő­dő.

A teme­tő szé­lén a falu leg­meg­be­csül­tebb halott­ja­i­nak (régi lel­ké­szek­nek, 48-as hon­vé­dek­nek) ere­de­ti stí­lu­sú fej­fát állí­tot­tak emlék­mű jel­leg­gel. A fej­fá­kat álta­lá­ban a fal­vak­ban élő ácsok, asz­ta­lo­sok, de leg­gyak­rab­ban a bar­ká­csok, a min­den­hez értő ezer­mes­te­rek készí­tet­ték. Agg­te­le­ken máig farag­nak fej­fá­kat, a mes­ter a teme­tő utcá­já­ban lakik. Már elmúlt ötven esz­ten­dős, félő, hogy nem lesz kinek a tudo­mányt tovább­ad­ni. Agg­te­le­ken egy másik régi szo­kás­nak is fel­fe­dez­het­jük még a nyo­ma­it: régen a teme­tők virá­gos­ker­tek vol­tak. A fej­fá­kat az ősi kul­tú­ra hagyo­má­nya­i­nak meg­fe­le­lő­en min­den­fé­le vad­vi­rá­gok, növé­nyek vet­ték körül. Az agg­te­le­ki teme­tő tovább­ra is egy domb­ol­da­li lege­lő­re, virá­gos rét­re emlé­kez­tet.

Jós­va­fő is az állam­ha­tár magyar olda­lán van, igaz, nem a tör­té­nel­mi Gömör, hanem Tor­na vár­me­gye terü­le­tén talál­juk. Magas hegyek, sűrű erdő­sé­gek veszik körül. Alig két­száz lako­sa kivé­tel nél­kül magyar és java­részt refor­má­tus. A tele­pü­lés neve a Jós­va patak ere­de­té­re utal, amely­nek bővi­zű for­rá­sa a falu hatá­rá­ban fakad. Koráb­ban szá­mos mal­mot haj­tott, ezek közül az egyik a falu­ban máig lát­ha­tó. Refor­má­tus teme­tő­je a falu fölé maga­so­dó mere­dek dom­bon áll. A sír­han­tok kelet felé néz­nek – régen nem­csak a temp­lo­mo­kat, hanem a teme­tő­ket is kelet­el­ték. A halot­ta­kat arc­cal a fel­ke­lő nap felé helyez­ték a sír­hant­ba. Ez a szo­kás is az ősi nap­kul­tusz­ból ered, amit a keresz­tény­ség szer­ve­sen befo­ga­dott: a fel­ke­lő nap Krisz­tus jel­ké­pe, amint az utol­só napon eljön ítél­ni élő­ket és hol­ta­kat.

Jós­va­fő teme­tő­je – Szat­márcs­eke, Haj­dú­bö­ször­mény és más tele­pü­lé­sek mel­lett – egyi­ke a „fel­fe­de­zett” sír­ker­tek­nek, így itt a fej­fa­ál­lí­tás hagyo­má­nya még a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­ben sem szűnt meg. Igaz, a beton­la­pok, műkő sír­kö­vek itt is fel­sza­po­rod­tak, még­is a teme­tő fej­fás jel­le­ge máig meg­ma­radt. Jós­va­fő egyi­ke a leg­szebb és leg­ér­té­ke­sebb magyar fej­fás teme­tők­nek. A szo­kás folya­ma­tos­sá­gá­ra, állan­dó­sá­gá­ra utal, hogy akad itt fej­fa a 40-es évek­ből, a 80-as évek­ből és 2013-ból is. Mind­ez bizo­nyí­ték arra, hogy a fej­fa­ál­lí­tás mai napig élő hagyo­má­nyunk, meg­sza­kí­tá­sok nél­kül. Saj­nos, a falu utol­só fej­fa­fa­ra­gó­ja néhány évvel ezelőtt elhunyt, így ma más tele­pü­lé­se­ken készül­nek a jós­va­fői fej­fák.

Továb­bi érde­kes­ség, hogy a teme­tő­ben még szá­mos gyü­mölcs­fát, illet­ve fatus­kót lehet talál­ni. Úgy lát­szik, Jós­va­főn is léte­zett az ősi szo­kás, a faül­te­tés. A magyar teme­tő­kul­tú­ra egyik régi, a leg­több nép­nél meg­ta­lál­ha­tó szo­ká­sa volt, hogy az elhunyt sír­hant­já­ra fát ültet­tek. Ez a fa jelöl­te a holt­test nyug­he­lyét. Később a fej­fa­ál­lí­tás­sal pár­hu­za­mo­san léte­zett. Álta­lá­ban gyü­mölcs­fá­kat ültet­tek, hiszen a teme­tő egy­ben a fal­vak fon­tos „ter­me­lő-terü­le­te” is volt: kaszá­ló­ként gaz­da­sá­gi hasz­not is haj­tot­tak, az így elért jöve­de­lem álta­lá­ban az eklé­zsia fenn­tar­tá­sá­ra szol­gált.

Szi­li­ce a róla elne­ve­zett fenn­sík köze­pén, 546 méte­res ten­ger­szint felet­ti magas­ság­ban talál­ha­tó, miál­tal a máso­dik leg­ma­ga­sab­ban fek­vő fel­vi­dé­ki magyar falu. Alig ötszáz lako­sa van, pedig vala­ha ezer­nél is töb­ben éltek itt. Ma a lako­sok négy­ötö­de a magyar, a töb­bi­ek magyar cigá­nyok. Refor­má­tu­sok és kato­li­ku­sok, de előb­bi­ek két­szer annyi­an van­nak. A falu­nak két teme­tő­je is van egy­más mel­lett, egy régeb­bi meg egy újabb. Mind­ket­tő­ben talá­lunk fej­fá­kat, külö­nö­sen a régeb­bi­ben jelen­tős szám­ban. Saj­nos, a hagyo­mány itt már nem él, a fej­fa­ál­lí­tást fel­vál­tot­ta az újabb divat, az utol­só fej­fa­fa­ra­gó Sza­bó Béla bácsi pedig már elmúlt kilenc­ven esz­ten­dős.

Fejfák a szilicei temetőben
Fej­fák a szi­li­cei teme­tő­ben

A Sajó völ­gyé­ben, Rozs­nyó és Pel­sőc között talál­juk a négy­száz­öt­ven lel­kes Sza­lóc köz­sé­get. Köz­igaz­ga­tá­si­lag hoz­zá­tar­to­zik Víg­tel­ke és a mára lakat­lan­ná vált Gom­ba­szög. Bár koráb­ban szín­ma­gyar tele­pü­lés volt, 2011-ben 458 lako­sa közül csu­pán 235 (51%) val­lot­ta magát magyar­nak. A töb­bi­ek nagy­részt cigá­nyok, de lak­nak itt szlo­vá­kok is. A lako­sok refor­má­tu­sok és kato­li­ku­sok. Erő­dí­tett refor­má­tus temp­lo­ma a XV. szá­zad­ban épült góti­kus stí­lus­ban, 1801-ben átépí­tet­ték. A török­ko­ri por­tyá­zá­sok ellen a XVI. szá­zad­ban emelt kőfal veszi körül. Vegyes fele­ke­ze­tű teme­tő­jé­ben mai napig áll még néhány fej­fa. Saj­nos a hagyo­mány már jól lát­ha­tó­an nem él tovább.

Az utolsó fejfák Szalóc temetőjében
Az utol­só fej­fák Sza­lóc teme­tő­jé­ben

Ber­zé­te 1300 lako­sú köz­ség Rozs­nyó­tól köz­vet­le­nül dél­re, a Sajó jobb part­ján. Koráb­ban szín­ma­gyar tele­pü­lés volt, kato­li­ku­sok, refor­má­tu­sok és cse­kély szám­ban evan­gé­li­ku­sok lak­tak itt. Népes­sé­gé­nek majd­nem fele ma már cigány, így a magya­rok ará­nya csak 40% körü­li. A szlo­vák csa­lá­dok mind beköl­tö­zöt­tek, de itt már nem isme­ret­len az asszi­mi­lá­ció sem. A falu teme­tő­je koráb­ban neve­ze­tes volt osz­lop ala­kú fej­fá­i­ról, most még­is alig talál­ni néhá­nyat. Tíz-tizen­öt évvel ezelőtt terep­ren­de­zés címén a régi sír­em­lé­ke­ket kiha­jí­tot­ták és tűz­re hány­ták. Saj­nos, a Kár­pát-meden­cé­ben sok­fe­lé meg­esett, hogy tűzi­fa­ként végez­ték sor­su­kat ékes fej­fá­ink.

Berzéte temetője
Ber­zé­te teme­tő­je

Gömör vár­me­gye szá­mos más vidé­kén is talál­ni még fej­fás teme­tő­ket. Külö­nö­sen a Vály-völgy apró neme­si fal­vai érde­mel­nek ebből a szem­pont­ból emlí­tést. Saj­nos, csak utó­lag érte­sül­tem róla, hogy Szi­li­ce köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban, Bor­zo­va falu­ban érté­kes fej­fás teme­tő van. Kár, hogy erről még az inter­net sem tud, pedig a négy­száz lako­sú fel­vi­dé­ki falucs­kát máig magya­rok lak­ják.

Öröm­mel nyug­táz­hat­juk, hogy bár a fej­fa­ál­lí­tás kul­tú­rá­ja az 1980-as évek­re rend­kí­vü­li mér­ték­ben vissza­szo­rult, máig élő hagyo­mány. Ugyan­ak­kor hiá­ba élnek még a leg­idő­sebb fej­fa­fa­ra­gók, ha tudá­su­kat nincs kire hagyo­má­nyoz­zák. Halá­luk­kal sír­ba viszik azt a mes­ter­sé­get, amely egyik leg­fi­gye­lem­re­mél­tóbb, leg­sa­já­to­sabb nem­ze­ti hagyo­má­nyun­kat élet­ben tart­hat­ja. Azon­na­li cse­lek­vés­re van tehát szük­ség, ha a világ­vi­szony­lat­ban is kiemel­ke­dő magyar teme­tő­kul­tú­rát meg kíván­juk men­te­ni.

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. június 27.

 


 

Felhasznált irodalom:

Bor­zi­né Bódi Irén: Régi fej­fák, sír­em­lé­kek a gömö­ri teme­tők­ben, 2004.

Kós Károly: Ékes fej­fá­ink­ról. In: Olasz Ferenc: Fej­fák, 1975.

Novák Lász­ló: Fej­fa monog­rá­fia, 2005.

Novák Lász­ló: Fej­fák a Duna-Tisza közén, 1984.

Teme­tő­kert. Szerk.: Seléndy Sza­bolcs, 1972.