Írta: Lovász Ádám

Minden társadalomnak az egyik legfontosabb alkotóeleme az emlékezet. Kollektív emlékezet híján aligha mondható el bármely közösségről, hogy az integráns egészet alkotna. A kollektív emlékezetnek számos elemét különböztethetjük meg. Talán a legfontosabb elemként említhetjük bármely törzs vagy társadalom életében a mítoszokat. Mi a mítosz? Mircea Eliade szerint a mítoszok többek mint puszta elbeszélések: a rituálé keretein belül eljátszott, újra átélt mítosz nem egy „mitikus”, azaz modern szemmel nézve „hamis” múlt elbeszélése, narrációja, hanem annak a mitikus múltnak az újjáélesztése. A rituálé keretein belül újjáéled a múlt, új lendületet nyer a mítoszhoz való visszatérésre való törekvés. Második életet kap az a kor, amelyet elhagytunk. A modern létállapot egyik sajátossága Eliade és más gondolkodók szerint is az elhagyatottság. Ha van objektív értelembe vett „valóságalapja”, ha nem, kétségtelen tény, hogy a múltról való gondolkodást át-meg átszövi valamilyen Aranykortól való elszakítottság érzése. Olyan, mintha korábban meglett volt valamink, ami mára eltűnt. Olyan, mintha a kezeink közül kicsúsztak volna a homokszemek, miközben továbbra is érezzük azok emlékét. Azért, hogy ne vesszen feledésbe az Aranykor, sőt, újjáéledjen a visszatérésre való remény, minden társadalom feltalált különböző szertartásokat, amelyek a közösség számára fontos normákat hivatottak megerősíteni.

Miért is van szükség megemlékezésekre? Látszólag értelmetlennek tűnik olyan emberekre és eseményekre visszaemlékeznünk, amelyekhez nem fűznek személyes emlékek. A valóságban azonban elmondhatjuk, hogy a megemlékezés, legyen szó egyéni vagy közösségi szintű megemlékezésről, valójában a jelenkorról szól. Igy van ez az úgynevezett nemzeti ünnepekkel is. Hát nem nemzeti ünnep a Pünkösd? Nyilvánvalóan, bizonyos szempontból nem az, viszont más értelemben a legnemzetibb, abban az értelemben, hogy azokat az értékeket képviseli, amelyek hagyományosan a legfontosabbak voltak minden európai nemzet, nemzeti kultúra számára. A megemlékezés: megvalósított újjászületés. Profánabb módon közelítve meg a megemlékezést mint társadalmi tényt, értelmezhetjük a durkheim-i értelembe vett rítusként is. A rítus funkcióját Durkheim a következőképpen foglalja össze klasszikus szociológiai művében, A vallási élet elemi formái-ban:

“A ritus csakis arra szolgál, hogy életben tartsa e hiedelmeket, vagyis hogy végső soron a kollektiv tudat leglényegesebb elemeit élénkítse fel. Ezáltal a csoport időről-időre újraéleszti az önmagáról, önnön egységéről alkotott érzést; az egyénekben pedig egyszersmind megerősíti társadalmi lény mivoltukat.” [1]

A hiedelmek éppen az Eliade által is kiemelt hiedelmek, méghozzá a mitikus, hősies múlthoz való visszatérés gondolata körül keringő szentimentális érzések. Durkheim és Eliade egyaránt létfontosságúnak tartották a vallási hiedelmeket a közösség életében. Elvégre a nemzeti ünnepek nem kötődnek-e legmélyebb lényegükben a valláshoz? Hát hogyan is ne. Már csak azért sem választhatjuk külön a hiedelmek világától a történelmi eseményekről szóló megemlékezéseket, mert, kiváltképp a magyar történelemben, valamennyi történelmi szereplő vallási vagy vallási indíttatású hiedelmek és motivációk jegyében cselekedett.

Durkheimnek egy másik híres tétele szerint nincs társadalom vallás nélkül. Ez éppen a vallás funkciójából következik. Mit ír a rítusról? Azt, hogy a rítusok révén erősödik meg a közösség tagjaiban „társadalmi lény mivoltuk”. Ezen mondat kulcsfontosságú. Rítusok nélkül gyenge és fejletlen marad az egyének társadalmi beágyazottsága. Mintegy kauzális összefüggést állít fel a társadalmi kohézió és a közösség tagjai által osztott nézetek ereje között. Ahol a társadalom normái csupán gyenge vagy jelentéktelen hatással bírnak a társadalom tagjainak életében, ott könnyen felléphet az anómia állapota, amely nem egyebet jelent, mint kilátástalanságot, valamint értékrendbeli zavart. Amikor egy társadalomban anómia tapasztalható, ez az állapot többek között a lakosság viselkedésében, magatartásában, valamint az élet minden területén tapasztalható konszenzus-hiányban jelenik meg. Ennek ismeretében a jelenkori magyar társadalmat megvizsgálva, vajon kijelenthető annak anómiás volta? Mivel, mint fentebb említettük, a közösség életének elengedhetetlen része az emlékezetkultúra, és a megemlékezés rítusa tartalmazza a társadalom által fontosnak tartott értékeket és normákat, bármilyen értékrendbeli zavar jeleként értelmezhetjük az emlékezetkultúra körüli bármely jelentős társadalmi nyilvánossággal bíró harcot. Ahol még azt illetően sincs konszenzus, miként értelmezze egy társadalom a saját múltját, ott egészen biztosan a jelenlegi kihívásokra adandó lehetséges válaszokat illetően sem lesz megegyezés.

Ékes bizonyítéka az emlékezetkultúra zavarodottságának a legújabb közvélemény-kutatás, amely a történelmi események és általánosságban a magyar történelem fontosságát mérte fel magyar fiatalok körében. [2] Nem kívánjuk teljes terjedelmében bemutatni a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) említett kutatását, csupán a vizsgálódásunk szempontjából legfontosabb összefüggésekre hívnánk fel a figyelmet. Távolról sem meglepő azon eredmény, amelyet a kutatás összefoglalásának 2. oldalán találhatunk. Eszerint a képzettség fokával egyenesen arányos a kulturális örökség fontosságának megítélése (a megkérdezett felsőfokú végzettségűek 69%-a tartja nagyon fontosnak a kulturális örökséget, míg a 8 osztállyal rendelkezők 57%-a). [3] Noha ezt értelmezhetjük mint a képzettség fontosságát e vonatkozásban, az eredmény jelezhet a múlthoz való kötődés és a társadalmi munkamegosztásban való részvétel közti összefüggést, hiszen a társadalomból kiszoruló csoportok egészen bizonyosan nem fűződhetnek oly mértékben a közösség által vallotta normákhoz, mint a társadalmi munkamegosztásban résztvevők. Ennél az eredménynél valamivel érdekfeszítőbb az alábbi megjegyzés, amivel magyarázni vélik a kutatók a történelmi események és személyek magas szubjektív fontossága, valamint a megemlékezéseken való ennél szerényebb részvételi hajlandóság közti különbséget a megkérdezettek részéről. Ugyanis hiába tartja a 18 és 30 év közötti magyar lakosság fontosnak a történelmi emlékezetet, a többségük már középiskolás korában sem szívesen vett részt nemzeti ünnepen vagy megemlékezésen:

„….a kutatás során felszínre került rendkívül negatív magyar történelemkép rányomja a bélyegét az emlékezetkultúrára. A vizsgálatban résztvevők döntő többsége szerint szinte valamennyi nemzeti ünnep (az államalapítás évfordulóját leszámítva) levert szabadságharcokhoz, vérbefojtott eseményekhez kapcsolódik. Mindemellett a megkérdezettek szerint ezek az ünnepek többnyire politikai színezetűek és az iskolában kötelező jelleget öltenek. Ez a három tényező nem vonzó a fiatalok számára.” [4]

Ez alapján a magyar történelem a magyar fiatalok szemében döntően negatív eseményekkel bővelkedik. Honnét ez a nagy irtózás a szenvedéstől és a negativitástól? Az Örök Visszatérés, ahogyan Eliade megfogalmazta, magában hordozza az újjászületés reményét. A rítus objektív kifejeződése a feltámadásba vetett reménynek, egy olyan új életbe vetett remény, amely meghaladja annak az életnek a korlátait, amelynek jegyében kénytelenek vagyunk jelenleg „élni”. Még a szenvedés is, beleértve a mártíromság is, mintegy kifejeződése annak az alapvető emberi igénynek, amely többé vagy kevésbé benne él minden egyénben. Azonban az új életbe vetett hit eltűnt. Most már nem az Örök Visszatérés csillagzata alatt él az emberiség, hanem állítólagos új igék alatt.

A magyar fiatalok miért félnek az áldozathozataltól? Ennek okát nem a magyar történelem sajátosságaiban kell keresnünk, mivel az áldozathozataltól és szenvedéstől való irtózás sajátossága minden poszt-keresztény társadalomnak. A modern tudomány bezárta az eget, ahogyan Peter L. Berger fogalmaz. Bezárta az emberiség számottevő részét egy olyan világba, amely nem kecsegtet többé bármilyen feltámadással vagy örök élettel. Miközben tág teret kapott a profán élet és a mulandó dolgokhoz, élményekhez való kötődés, addig a szentség egyre inkább visszaszorult. Első látásra nem igazán érthetjük, miként függhet össze a „világ varázstalanításával” a 18 és 30 év közötti magyar fiatalok negatív történelemfelfogása és irtózata a sötétként felfogott múlttól, azonban az összefüggést megvilágíthatjuk némi elmélkedéssel. Az égi valóság oltalmától megfosztott modern ember fél a testi haláltól, mert többé nem bízik a vallás ígéreteiben, ugyanakkor túlzottan gyenge akaratú a megszűnésben rejlő lehetőségekre való ráébredéshez. Félúton van a megszűnés elfogadása és az örök élet igenlése között. Paradox módon a konzumerista, szekuláris társadalom megfosztja az örök élet lehetőségétől tagjait, mivel gyökeresen kiirtani igyekszik a túlvilágba vetett „tudománytalan” hitet, miközben a megszűnés igenlését úgyszintén lehetetlenné teszi a szenzuális, testi élethez való ragaszkodás fetisizálásával, a szexuális élet fogyasztói termékké való degradálásával. Ennek következménye, hogy a legtöbb ember a modern civilizáció körülményei között nem érzi jól magát. Nincs sem Mennyországuk, sem Nirvanájuk, azaz, nem rendelkeznek sem az abszolút igenlés, sem az abszolút tagadás lehetőségével, legalábbis ha követik a modern világ által diktált, alapvetően materialista értékeket. Minden eddigi társadalomnál jobban korlátozza a modernitás a halálösztönt. Ez, mármint a heidegger-i értelemben vett feloldódástól (Gelassenheit) való megfosztottság és elválasztottság generálja azt a nagymértékű frusztráltságot, amelyet Freud „rossz közérzetnek” nevezett. Teljességgel mindegy, vajon Magyarországon kiemelkedő mértékű-e a rossz közérzet vagy sem, hiszen ez a modern perspektíva szükséges része. Megfontolandó, miként fog változni a tömegek gondolkodása, amint a modernitás lezárul, ha ugyan beszélhetünk annak „végéről”, amint a posztmodern filozófia és bizonyos hiteles és kevésbé hiteles ezoterikus irányzatok teszik a maguk módján.

A magyar fiatalok rossz közérzete végső soron az, amitől rossz színben látják a magyar történelmet, efelől nincs kétségünk. Afelől sincsenek komolyabb kétségeink, hogy a fent leírt összefüggés adekvát módon írja le ennek a rossz közérzetnek a kauzalitását. Nem igazán képes a hedonizmus felemás zsákutcájába került egyén azonosulni a nagy személyiségekkel sem. Ha van egy tanulsága az általunk szemügyre vett közvéleménykutatásnak, az az, hogy a közönséges átlagember mit sem tud kezdeni manapság a nagy személyiségekkel és nagy eseményekkel. Milyen funkciót szolgál a társadalom életében a hős? Thomas Carlyle a következőképpen foglalta össze a hőskultusz szerepét a közösség számára:

„Emberek vezetői voltak ezek a nagyok; a művelői, a mintaadói és, a legtágabb értelemben, megalkotói, mindannak ami felé a nép törekedett vagy elérni igyekezett; minden vívmány, amit látunk ma magunk körül mintegy a külsődleges, materiális eredménye, a praktikus megvalósulása és megtestesítője azoknak a Gondolatoknak, amelyek a Nagy Emberekben megfogantak, akik a világba lettek küldve: az egész világtörténelem szellemét nyugodtan tekinthetjük eme nagy emberek történetének.” [5]

A hősök, különösen a mitikussá váló múltbeli hősök, a közösség szolidaritásának és összefogásának, valamint közös értékeinek a megtestesítői. Nem meglepő, hogy olyan körülmények között, amikor széleskörűen megkérdőjelezésre kerülnek egy társadalom alapvető történelmi eseményei, valamint értékei – az olyanok is, amelyekről hosszú időn át csaknem teljes konszenzus uralkodott – nem létezik a hősöknek kultusza, vagy nem oly mértékben, mint egyébként szokásos vagy a múltban jellemző volt. A „hőskultusz” mint fogalom is lejáratódott, hála a huszadik század történéseinek és a modern világ kiteljesedéseiként színre lépő totalitárius diktatúrák által szentesített „személyi kultuszoknak”. A személyi kultusz tipikusan hazug megcsúfolása és kiforgatása volt a hőskultusznak. Eredendően annyit jelent, mint a közösség által követett, nagy történelmi személyiségek példái által felszentelt normák tisztelete. Odinban, Mohammedben vagy Shakespeare-ben (Carlyle kevésbé problematikus példái) a személyükben megnyilvánuló Gondolatot tiszteljük, véli Carlyle.

Olyan társadalomban viszont nem lehet a nagy személyeknek sem tisztelete, ahol a Gondolat alárendelődik a tautologikussá vált technikának. Egy modern munkamegosztáson alapuló társadalomban, ahol a modernitás erői csaknem szabadon érvényesülhetnek, nincs min csodálkoznunk, amikor romba dől a kollektív emlékezet. A rombolás a modern világ lényege: lerombolni és feledésbe süllyeszteni mindazt, ami túlmutat a materializmus ájultságán.

Lovász Ádám
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. augusztus 1.

 


 

HIVATKOZÁSOK

[1] Émile Durkheim: A vallási élet elemi formái (2003 [1912], L’Harmattan, Budapest), 343 old.

[2] http://nori.gov.hu/content/media/www/mediastore/0/845/1270.pdf

[3] lsd. 2-ik hivatkozás, 2 old.

[4] lsd 2-ik hivatkozás, 1 old.

[5] Thomas Carlyle: On Heroes, Hero-Worship, and the Heroic in History (2001 [1841], Pennsylvania University Press elektronikus kiadás), 5 old.