Írta: Lovász Ádám

Min­den tár­sa­da­lom­nak az egyik leg­fon­to­sabb alko­tó­ele­me az emlé­ke­zet. Kol­lek­tív emlé­ke­zet híján alig­ha mond­ha­tó el bár­mely közös­ség­ről, hogy az integ­ráns egé­szet alkot­na. A kol­lek­tív emlé­ke­zet­nek szá­mos ele­mét külön­böz­tet­het­jük meg. Talán a leg­fon­to­sabb elem­ként említ­het­jük bár­mely törzs vagy tár­sa­da­lom éle­té­ben a míto­szo­kat. Mi a mítosz? Mir­cea Elia­de sze­rint a míto­szok töb­bek mint pusz­ta elbe­szé­lé­sek: a ritu­á­lé kere­te­in belül elját­szott, újra átélt mítosz nem egy „miti­kus”, azaz modern szem­mel néz­ve „hamis” múlt elbe­szé­lé­se, nar­rá­ci­ó­ja, hanem annak a miti­kus múlt­nak az újjá­élesz­té­se. A ritu­á­lé kere­te­in belül újjá­éled a múlt, új len­dü­le­tet nyer a mítosz­hoz való vissza­té­rés­re való törek­vés. Máso­dik éle­tet kap az a kor, ame­lyet elhagy­tunk. A modern lét­ál­la­pot egyik sajá­tos­sá­ga Elia­de és más gon­dol­ko­dók sze­rint is az elha­gya­tott­ság. Ha van objek­tív érte­lem­be vett „való­ság­alap­ja”, ha nem, két­ség­te­len tény, hogy a múlt­ról való gon­dol­ko­dást át-meg átszö­vi vala­mi­lyen Arany­kor­tól való elsza­kí­tott­ság érzé­se. Olyan, mint­ha koráb­ban meg­lett volt vala­mink, ami mára eltűnt. Olyan, mint­ha a keze­ink közül kicsúsz­tak vol­na a homok­sze­mek, miköz­ben tovább­ra is érez­zük azok emlé­két. Azért, hogy ne vesszen fele­dés­be az Arany­kor, sőt, újjá­éled­jen a vissza­té­rés­re való remény, min­den tár­sa­da­lom fel­ta­lált külön­bö­ző szer­tar­tá­so­kat, ame­lyek a közös­ség szá­má­ra fon­tos nor­má­kat hiva­tot­tak meg­erő­sí­te­ni.

Miért is van szük­ség meg­em­lé­ke­zé­sek­re? Lát­szó­lag értel­met­len­nek tűnik olyan embe­rek­re és ese­mé­nyek­re vissza­em­lé­kez­nünk, ame­lyek­hez nem fűz­nek sze­mé­lyes emlé­kek. A való­ság­ban azon­ban elmond­hat­juk, hogy a meg­em­lé­ke­zés, legyen szó egyé­ni vagy közös­sé­gi szin­tű meg­em­lé­ke­zés­ről, való­já­ban a jelen­kor­ról szól. Igy van ez az úgy­ne­ve­zett nem­ze­ti ünne­pek­kel is. Hát nem nem­ze­ti ünnep a Pün­kösd? Nyil­ván­va­ló­an, bizo­nyos szem­pont­ból nem az, viszont más érte­lem­ben a leg­nem­ze­tibb, abban az érte­lem­ben, hogy azo­kat az érté­ke­ket kép­vi­se­li, ame­lyek hagyo­má­nyo­san a leg­fon­to­sab­bak vol­tak min­den euró­pai nem­zet, nem­ze­ti kul­tú­ra szá­má­ra. A meg­em­lé­ke­zés: meg­va­ló­sí­tott újjá­szü­le­tés. Pro­fá­nabb módon köze­lít­ve meg a meg­em­lé­ke­zést mint tár­sa­dal­mi tényt, értel­mez­het­jük a durk­he­im-i érte­lem­be vett rítus­ként is. A rítus funk­ci­ó­ját Durk­he­im a követ­ke­ző­kép­pen fog­lal­ja össze klasszi­kus szo­cio­ló­gi­ai művé­ben, A val­lá­si élet ele­mi for­mái-ban:

A ritus csak­is arra szol­gál, hogy élet­ben tart­sa e hie­del­me­ket, vagy­is hogy vég­ső soron a kol­lek­tiv tudat leg­lé­nye­ge­sebb ele­me­it élén­kít­se fel. Ezál­tal a cso­port idő­ről-idő­re újra­élesz­ti az önma­gá­ról, önnön egy­sé­gé­ről alko­tott érzést; az egyé­nek­ben pedig egy­szer­s­mind meg­erő­sí­ti tár­sa­dal­mi lény mivol­tu­kat.” [1]

A hie­del­mek éppen az Elia­de által is kiemelt hie­del­mek, még­hoz­zá a miti­kus, hősi­es múlt­hoz való vissza­té­rés gon­do­la­ta körül kerin­gő szen­ti­men­tá­lis érzé­sek. Durk­he­im és Elia­de egy­aránt lét­fon­tos­sá­gú­nak tar­tot­ták a val­lá­si hie­del­me­ket a közös­ség éle­té­ben. Elvég­re a nem­ze­ti ünne­pek nem kötőd­nek-e leg­mé­lyebb lénye­gük­ben a val­lás­hoz? Hát hogyan is ne. Már csak azért sem választ­hat­juk külön a hie­del­mek vilá­gá­tól a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­ről szó­ló meg­em­lé­ke­zé­se­ket, mert, kivált­képp a magyar tör­té­ne­lem­ben, vala­mennyi tör­té­nel­mi sze­rep­lő val­lá­si vagy val­lá­si indít­ta­tá­sú hie­del­mek és moti­vá­ci­ók jegyé­ben cse­le­ke­dett.

Durk­he­im­nek egy másik híres téte­le sze­rint nincs tár­sa­da­lom val­lás nél­kül. Ez éppen a val­lás funk­ci­ó­já­ból követ­ke­zik. Mit ír a rítus­ról? Azt, hogy a rítu­sok révén erő­sö­dik meg a közös­ség tag­ja­i­ban „tár­sa­dal­mi lény mivol­tuk”. Ezen mon­dat kulcs­fon­tos­sá­gú. Rítu­sok nél­kül gyen­ge és fej­let­len marad az egyé­nek tár­sa­dal­mi beágya­zott­sá­ga. Mint­egy kau­zá­lis össze­füg­gést állít fel a tár­sa­dal­mi kohé­zió és a közös­ség tag­jai által osz­tott néze­tek ere­je között. Ahol a tár­sa­da­lom nor­mái csu­pán gyen­ge vagy jelen­ték­te­len hatás­sal bír­nak a tár­sa­da­lom tag­ja­i­nak éle­té­ben, ott könnyen fel­lép­het az anó­mia álla­po­ta, amely nem egye­bet jelent, mint kilá­tás­ta­lan­sá­got, vala­mint érték­rend­be­li zavart. Ami­kor egy tár­sa­da­lom­ban anó­mia tapasz­tal­ha­tó, ez az álla­pot töb­bek között a lakos­ság visel­ke­dé­sé­ben, maga­tar­tá­sá­ban, vala­mint az élet min­den terü­le­tén tapasz­tal­ha­tó kon­szen­zus-hiány­ban jele­nik meg. Ennek isme­re­té­ben a jelen­ko­ri magyar tár­sa­dal­mat meg­vizs­gál­va, vajon kije­lent­he­tő annak anó­mi­ás vol­ta? Mivel, mint fen­tebb emlí­tet­tük, a közös­ség éle­té­nek elen­ged­he­tet­len része az emlé­ke­zet­kul­tú­ra, és a meg­em­lé­ke­zés rítu­sa tar­tal­maz­za a tár­sa­da­lom által fon­tos­nak tar­tott érté­ke­ket és nor­má­kat, bár­mi­lyen érték­rend­be­li zavar jele­ként értel­mez­het­jük az emlé­ke­zet­kul­tú­ra körü­li bár­mely jelen­tős tár­sa­dal­mi nyil­vá­nos­ság­gal bíró har­cot. Ahol még azt ille­tő­en sincs kon­szen­zus, miként értel­mez­ze egy tár­sa­da­lom a saját múlt­ját, ott egé­szen biz­to­san a jelen­le­gi kihí­vá­sok­ra adan­dó lehet­sé­ges vála­szo­kat ille­tő­en sem lesz meg­egye­zés.

Ékes bizo­nyí­té­ka az emlé­ke­zet­kul­tú­ra zava­ro­dott­sá­gá­nak a leg­újabb köz­vé­le­mény-kuta­tás, amely a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek és álta­lá­nos­ság­ban a magyar tör­té­ne­lem fon­tos­sá­gát mér­te fel magyar fia­ta­lok köré­ben. [2] Nem kíván­juk tel­jes ter­je­del­mé­ben bemu­tat­ni a Nem­ze­ti Örök­ség Inté­ze­te (NÖRI) emlí­tett kuta­tá­sát, csu­pán a vizs­gá­ló­dá­sunk szem­pont­já­ból leg­fon­to­sabb össze­füg­gé­sek­re hív­nánk fel a figyel­met. Távol­ról sem meg­le­pő azon ered­mény, ame­lyet a kuta­tás össze­fog­la­lá­sá­nak 2. olda­lán talál­ha­tunk. Esze­rint a kép­zett­ség foká­val egye­ne­sen ará­nyos a kul­tu­rá­lis örök­ség fon­tos­sá­gá­nak meg­íté­lé­se (a meg­kér­de­zett fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­gű­ek 69%-a tart­ja nagyon fon­tos­nak a kul­tu­rá­lis örök­sé­get, míg a 8 osz­tállyal ren­del­ke­zők 57%-a). [3] Noha ezt értel­mez­het­jük mint a kép­zett­ség fon­tos­sá­gát e vonat­ko­zás­ban, az ered­mény jelez­het a múlt­hoz való kötő­dés és a tár­sa­dal­mi mun­ka­meg­osz­tás­ban való rész­vé­tel köz­ti össze­füg­gést, hiszen a tár­sa­da­lom­ból kiszo­ru­ló cso­por­tok egé­szen bizo­nyo­san nem fűződ­het­nek oly mér­ték­ben a közös­ség által val­lot­ta nor­mák­hoz, mint a tár­sa­dal­mi mun­ka­meg­osz­tás­ban részt­ve­vők. Ennél az ered­mény­nél vala­mi­vel érdek­fe­szí­tőbb az aláb­bi meg­jegy­zés, ami­vel magya­ráz­ni vélik a kuta­tók a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek és sze­mé­lyek magas szub­jek­tív fon­tos­sá­ga, vala­mint a meg­em­lé­ke­zé­se­ken való ennél sze­ré­nyebb rész­vé­te­li haj­lan­dó­ság köz­ti különb­sé­get a meg­kér­de­zet­tek részé­ről. Ugyan­is hiá­ba tart­ja a 18 és 30 év közöt­ti magyar lakos­ság fon­tos­nak a tör­té­nel­mi emlé­ke­ze­tet, a több­sé­gük már közép­is­ko­lás korá­ban sem szí­ve­sen vett részt nem­ze­ti ünne­pen vagy meg­em­lé­ke­zé­sen:

….a kuta­tás során fel­szín­re került rend­kí­vül nega­tív magyar tör­té­ne­lem­kép rányom­ja a bélye­gét az emlé­ke­zet­kul­tú­rá­ra. A vizs­gá­lat­ban részt­ve­vők dön­tő több­sé­ge sze­rint szin­te vala­mennyi nem­ze­ti ünnep (az állam­ala­pí­tás évfor­du­ló­ját leszá­mít­va) levert sza­bad­ság­har­cok­hoz, vér­be­foj­tott ese­mé­nyek­hez kap­cso­ló­dik. Mind­emel­lett a meg­kér­de­zet­tek sze­rint ezek az ünne­pek több­nyi­re poli­ti­kai szí­ne­ze­tű­ek és az isko­lá­ban köte­le­ző jel­le­get ölte­nek. Ez a három ténye­ző nem von­zó a fia­ta­lok szá­má­ra.” [4]

Ez alap­ján a magyar tör­té­ne­lem a magyar fia­ta­lok sze­mé­ben dön­tő­en nega­tív ese­mé­nyek­kel bővel­ke­dik. Hon­nét ez a nagy irtó­zás a szen­ve­dés­től és a nega­ti­vi­tás­tól? Az Örök Vissza­té­rés, aho­gyan Elia­de meg­fo­gal­maz­ta, magá­ban hor­doz­za az újjá­szü­le­tés remé­nyét. A rítus objek­tív kife­je­ző­dé­se a fel­tá­ma­dás­ba vetett remény­nek, egy olyan új élet­be vetett remény, amely meg­ha­lad­ja annak az élet­nek a kor­lá­ta­it, amely­nek jegyé­ben kény­te­le­nek vagyunk jelen­leg „élni”. Még a szen­ve­dés is, bele­ért­ve a már­tí­rom­ság is, mint­egy kife­je­ző­dé­se annak az alap­ve­tő embe­ri igény­nek, amely töb­bé vagy kevés­bé ben­ne él min­den egyén­ben. Azon­ban az új élet­be vetett hit eltűnt. Most már nem az Örök Vissza­té­rés csil­lag­za­ta alatt él az embe­ri­ség, hanem állí­tó­la­gos új igék alatt.

A magyar fia­ta­lok miért fél­nek az áldo­zat­ho­za­tal­tól? Ennek okát nem a magyar tör­té­ne­lem sajá­tos­sá­ga­i­ban kell keres­nünk, mivel az áldo­zat­ho­za­tal­tól és szen­ve­dés­től való irtó­zás sajá­tos­sá­ga min­den poszt-keresz­tény tár­sa­da­lom­nak. A modern tudo­mány bezár­ta az eget, aho­gyan Peter L. Ber­ger fogal­maz. Bezár­ta az embe­ri­ség szá­mot­te­vő részét egy olyan világ­ba, amely nem kecseg­tet töb­bé bár­mi­lyen fel­tá­ma­dás­sal vagy örök élet­tel. Miköz­ben tág teret kapott a pro­fán élet és a mulan­dó dol­gok­hoz, élmé­nyek­hez való kötő­dés, addig a szent­ség egy­re inkább vissza­szo­rult. Első látás­ra nem iga­zán ért­het­jük, miként függ­het össze a „világ varázs­ta­la­ní­tá­sá­val” a 18 és 30 év közöt­ti magyar fia­ta­lok nega­tív tör­té­ne­lem­fel­fo­gá­sa és irtó­za­ta a sötét­ként fel­fo­gott múlt­tól, azon­ban az össze­füg­gést meg­vi­lá­gít­hat­juk némi elmél­ke­dés­sel. Az égi való­ság oltal­má­tól meg­fosz­tott modern ember fél a tes­ti halál­tól, mert töb­bé nem bízik a val­lás ígé­re­te­i­ben, ugyan­ak­kor túl­zot­tan gyen­ge aka­ra­tú a meg­szű­nés­ben rej­lő lehe­tő­sé­gek­re való ráéb­re­dés­hez. Fél­úton van a meg­szű­nés elfo­ga­dá­sa és az örök élet igen­lé­se között. Para­dox módon a kon­zu­meris­ta, sze­ku­lá­ris tár­sa­da­lom meg­foszt­ja az örök élet lehe­tő­sé­gé­től tag­ja­it, mivel gyö­ke­re­sen kiir­ta­ni igyek­szik a túl­vi­lág­ba vetett „tudo­mány­ta­lan” hitet, miköz­ben a meg­szű­nés igen­lé­sét úgy­szin­tén lehe­tet­len­né teszi a szen­zu­á­lis, tes­ti élet­hez való ragasz­ko­dás feti­si­zá­lá­sá­val, a sze­xu­á­lis élet fogyasz­tói ter­mék­ké való deg­ra­dá­lá­sá­val. Ennek követ­kez­mé­nye, hogy a leg­több ember a modern civi­li­zá­ció körül­mé­nyei között nem érzi jól magát. Nincs sem Menny­or­szá­guk, sem Nir­va­ná­juk, azaz, nem ren­del­kez­nek sem az abszo­lút igen­lés, sem az abszo­lút taga­dás lehe­tő­sé­gé­vel, leg­alább­is ha köve­tik a modern világ által dik­tált, alap­ve­tő­en mate­ri­a­lis­ta érté­ke­ket. Min­den eddi­gi tár­sa­da­lom­nál job­ban kor­lá­toz­za a moder­ni­tás a halál­ösz­tönt. Ez, már­mint a hei­deg­ger-i érte­lem­ben vett fel­ol­dó­dás­tól (Gelas­sen­heit) való meg­fosz­tott­ság és elvá­lasz­tott­ság gene­rál­ja azt a nagy­mér­té­kű fruszt­rált­sá­got, ame­lyet Freud „rossz köz­ér­zet­nek” neve­zett. Tel­jes­ség­gel mind­egy, vajon Magyar­or­szá­gon kiemel­ke­dő mér­té­kű-e a rossz köz­ér­zet vagy sem, hiszen ez a modern pers­pek­tí­va szük­sé­ges része. Meg­fon­to­lan­dó, miként fog vál­toz­ni a töme­gek gon­dol­ko­dá­sa, amint a moder­ni­tás lezá­rul, ha ugyan beszél­he­tünk annak „végé­ről”, amint a poszt­mo­dern filo­zó­fia és bizo­nyos hite­les és kevés­bé hite­les ezo­te­ri­kus irány­za­tok teszik a maguk mód­ján.

A magyar fia­ta­lok rossz köz­ér­ze­te vég­ső soron az, ami­től rossz szín­ben lát­ják a magyar tör­té­nel­met, efe­lől nincs két­sé­günk. Afe­lől sin­cse­nek komo­lyabb két­sé­ge­ink, hogy a fent leírt össze­füg­gés adek­vát módon írja le ennek a rossz köz­ér­zet­nek a kau­za­li­tá­sát. Nem iga­zán képes a hedo­niz­mus fele­más zsák­ut­cá­já­ba került egyén azo­no­sul­ni a nagy sze­mé­lyi­sé­gek­kel sem. Ha van egy tanul­sá­ga az álta­lunk szem­ügy­re vett köz­vé­le­mény­ku­ta­tás­nak, az az, hogy a közön­sé­ges átlag­em­ber mit sem tud kez­de­ni manap­ság a nagy sze­mé­lyi­sé­gek­kel és nagy ese­mé­nyek­kel. Milyen funk­ci­ót szol­gál a tár­sa­da­lom éle­té­ben a hős? Tho­mas Carly­le a követ­ke­ző­kép­pen fog­lal­ta össze a hős­kul­tusz sze­re­pét a közös­ség szá­má­ra:

Embe­rek veze­tői vol­tak ezek a nagyok; a műve­lői, a min­ta­adói és, a leg­tá­gabb érte­lem­ben, meg­al­ko­tói, mind­an­nak ami felé a nép töre­ke­dett vagy elér­ni igye­ke­zett; min­den vív­mány, amit látunk ma magunk körül mint­egy a kül­sőd­le­ges, mate­ri­á­lis ered­mé­nye, a prak­ti­kus meg­va­ló­su­lá­sa és meg­tes­te­sí­tő­je azok­nak a Gon­do­la­tok­nak, ame­lyek a Nagy Embe­rek­ben meg­fo­gan­tak, akik a világ­ba let­tek küld­ve: az egész világ­tör­té­ne­lem szel­le­mét nyu­god­tan tekint­het­jük eme nagy embe­rek tör­té­ne­té­nek.” [5]

A hősök, külö­nö­sen a miti­kus­sá váló múlt­be­li hősök, a közös­ség szo­li­da­ri­tá­sá­nak és össze­fo­gá­sá­nak, vala­mint közös érté­ke­i­nek a meg­tes­te­sí­tői. Nem meg­le­pő, hogy olyan körül­mé­nyek között, ami­kor szé­les­kö­rű­en meg­kér­dő­je­le­zés­re kerül­nek egy tár­sa­da­lom alap­ve­tő tör­té­nel­mi ese­mé­nyei, vala­mint érté­kei – az olya­nok is, ame­lyek­ről hosszú időn át csak­nem tel­jes kon­szen­zus ural­ko­dott – nem léte­zik a hősök­nek kul­tu­sza, vagy nem oly mér­ték­ben, mint egyéb­ként szo­ká­sos vagy a múlt­ban jel­lem­ző volt. A „hős­kul­tusz” mint foga­lom is lejá­ra­tó­dott, hála a husza­dik szá­zad tör­té­né­se­i­nek és a modern világ kitel­je­se­dé­se­i­ként szín­re lépő tota­li­tá­ri­us dik­ta­tú­rák által szen­te­sí­tett „sze­mé­lyi kul­tu­szok­nak”. A sze­mé­lyi kul­tusz tipi­ku­san hazug meg­csú­fo­lá­sa és kifor­ga­tá­sa volt a hős­kul­tusz­nak. Ere­den­dő­en annyit jelent, mint a közös­ség által köve­tett, nagy tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­gek pél­dái által fel­szen­telt nor­mák tisz­te­le­te. Odin­ban, Moham­med­ben vagy Shakes­peare-ben (Carly­le kevés­bé prob­le­ma­ti­kus pél­dái) a sze­mé­lyük­ben meg­nyil­vá­nu­ló Gon­do­la­tot tisz­tel­jük, véli Carly­le.

Olyan tár­sa­da­lom­ban viszont nem lehet a nagy sze­mé­lyek­nek sem tisz­te­le­te, ahol a Gon­do­lat alá­ren­de­lő­dik a tau­to­lo­gi­kus­sá vált tech­ni­ká­nak. Egy modern mun­ka­meg­osz­tá­son ala­pu­ló tár­sa­da­lom­ban, ahol a moder­ni­tás erői csak­nem sza­ba­don érvé­nye­sül­het­nek, nincs min cso­dál­koz­nunk, ami­kor rom­ba dől a kol­lek­tív emlé­ke­zet. A rom­bo­lás a modern világ lénye­ge: lerom­bol­ni és fele­dés­be süllyesz­te­ni mind­azt, ami túl­mu­tat a mate­ri­a­liz­mus ájult­sá­gán.

Lovász Ádám
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. augusztus 1.

 


 

HIVATKOZÁSOK

[1] Émi­le Durk­he­im: A val­lá­si élet ele­mi for­mái (2003 [1912], L’Harmattan, Buda­pest), 343 old.

[2] http://nori.gov.hu/content/media/www/mediastore/0/845/1270.pdf

[3] lsd. 2-ik hivat­ko­zás, 2 old.

[4] lsd 2-ik hivat­ko­zás, 1 old.

[5] Tho­mas Carly­le: On Hero­es, Hero-Wors­hip, and the Hero­ic in His­to­ry (2001 [1841], Penn­syl­va­nia Uni­ver­sity Press elekt­ro­ni­kus kiadás), 5 old.