A Magyar Patrióták Közössége négytagú csoportja november 11. és 13. közt a Magyar Szórvány Napja (november 15.) alkalmából Észak-Erdélyben járt, felkeresve a történelmi Szatmárt, a méltatlanul feledésbe merült Kővárvidéket és Beszterce környékét. Találkoztunk Szatmárnémeti, Szamoskrassó és Beszterce magyar közösségeivel, betértünk Nagysomkútra, az 1876-os megyerendezésig közigazgatási egységként is létező Kővárvidék hajdani központjába, valamint felkerestük az omladozó paszmosi Teleki-kastélyt és a Giotto-freskó miatt nemrégiben elhíresült kiszsolnai templomot.
Pénteken a korai esti órákban érkeztünk a százezer lakosú Szatmárnémetibe, ahol szállásunkon, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban Ádámkó István igazgatóval, valamint Csapó Attila és Póti Eduárd tanárokkal találkoztunk, akik bemutatták nekünk a Trianon előtt még teljes egészében, ma közel negyven százalékban magyarlakta városban élő magyarság helyzetét. Mindenekelőtt a demográfiai kérdésekről esett szó, közelebbről a magyar közösséget leginkább sújtó kérdésről, az elvándorlásról. A nagyváros népessége rohamosan, évente több ezer fővel csökken. Intő jel, hogy az utóbbi időben a tanulás, illetve munkavállalás során egyre népszerűbb célpont Németország és Dánia, és a magyarok sem kizárólag Magyarországon keresik a boldogulást.
Házigazdáink az oktatási helyzetről is átfogó képet nyújtottak számunkra. Szatmárnémetiben három magyar tanítási nyelvű líceum működik, ezenkívül több szakiskolában van magyar tagozat is. Ennek ellenére a becslések szerint a magyarajkú tanulók 40%-a román iskolába jár. A valós okok között szerepel, hogy a magyar tagozatokba egyre több cigány tanulót íratnak be, akik visszatetsző viselkedésükkel elriasztják a magyar szülőket a magyar osztályoktól. A gond súlyosbodását jelzi, hogy a városban már vannak olyan magyar nyelvű tagozatok, amelyeket kizárólag a cigány diákok tartanak fenn. Általános vélekedés Szatmárban, hogy a cigányok magyar oktatásba terelését előidéző
magyarországi fejpénzek többet ártanak, mint használnak a magyarság megmaradásának.
A beszélgetés során kitértünk a szatmári német közösségre is, amely a történelem során magyarajkúvá és önazonosságában is magyarrá vált, ám Trianon óta a román állam nagy energiákat fordít a magyarságról való leválasztásukra. És bár Szatmárban még él „a legjobb magyar a svábmagyar” közmondás, ennek az elöregedő néprétegnek a magyarságtól való elkülönítése folyamatosan megfigyelhető. A magyarérzelmű szatmári sváb fiatalok tömeges kivándorlása már a Ceauseșcu-érában megindult Nyugat-Németország felé. A közeli Mezőpetri például mára szinte szellemfaluvá vált a Manheim környékére kiköltöző családok miatt. A gondokat súlyosbítja, hogy a kiürülő sváb falvakba jellemzően az etnikum költözik be. Ez Szatmár vidékén szinte mindenütt megfigyelhető tendencia, helyenként az elrománosodással párhuzamosan.
Másnap, szombaton esőre ébredtünk, ami sajnos végigkísért minket további utunkon. A reggelt városnézéssel kezdtük, Póti Eduárd történelemtanár igényes kalauzolásával. Szatmárnémeti a második bécsi döntést követően Szatmár vármegye székhelye lett, és ezt a rangját a román uralom alatt is megtartotta. A város bővelkedik magyar emlékekben, melyek közül sétánk a református, közismert nevén Láncos-templomot, a Krisztus Mennybemenetele titulusú római katolikus püspökségi székesegyházat, a Jézus Szíve-, más néven Kálváriatemplomot, valamint a Vécsey-házat – a szatmári béke megkötésének helyszínét – érintette. A Láncos-templom előtti téren Kölcsey Ferenc, a Himnusz költőjének szobrán elhelyeztük kegyeletünk jeléül koszorúnkat. Trianon előtt Szatmárnémeti még színmagyar város volt, de a Causescu-féle elrománosítási politika ezt a települést sem kerülte el. Az Unio bányagépgyár megnyitásával megkezdődött a regáti román lakosság tömeges betelepítése, így már a hetvenes években átbillent a többség a beköltözők javára. Ennek ellenére a város polgármesterét a legutóbbi választások óta ismét a magyarság adja.
Szatmárnémetit elhagyva, utunkat a Szamos bal partján folytattuk tovább. A magyar többségű Szamoskóródon (Corod) Erdei Árva István református lelkész barátsággal fogadta a Magyar Patrióták Közössége csoportját otthonában. A helységet ma fele-fele arányban lakják a magyarok és a románok, enyhe magyar többséggel. Külön érdekesség, hogy a falu tősgyökeres, egykoron görögkatolikus vallású, magát ma románnak valló lakossága erősen magyarajkú. Olyannyira, hogy sokan közülük szinte alig beszélnek románul. Ám a kommunizmus idején hatalmi erőszakkal be lettek terelve a román ortodox egyház kötelékébe, és az idők múltán egyházi hatásra többségük – magyar anyanyelve ellenére – elkötelezett románná vált. A beszélgetést követően a tiszteletes úr társaságában megkoszorúztuk a helyi közösség összefogásából emelt I. és II. világháborús hősi emlékművet az 1753-ban épült templom kertjében. Egy 5,5 tonna súlyú, elmozdíthatatlan kőtömbön kiterjesztett szárnyú, dacos turulmadár őrködik, ami Demeter Jácint helyi lakos adományként készített munkája. A talapzaton három fehérmárvány emléktáblán a magyar hazáért elesett szamoskóródi lakosok nevei olvashatók. Megrázó, hogy négy testvérrel kezdődik a névsor: a hősi halált halt Balajthy-fiúk a helyi református lelkész gyermekei voltak. Felkerestük volna a szamoskóródi hagyományos fejfás temetőt is, ha a román uralom az ötvenes években nem számolta volna fel a falu régi sírkertjét.
Kiskolcson (Culciu Mic), ahol még mindig a magyarok vannak többségben, az egykori református fejfás temető felkutatására és dokumentálására vállalkoztunk. A fejfás temetkezés szokása már kihalt a faluban, ám sok hagyományos sírjel még mindig megörökíthető. Kiskolcs után az összefüggő alföldi magyar nyelvterület peremének számító Szamoskrassón (Cărășeu) csak néhány percre álltunk meg, a csapataival Erdély felé vonuló Bem tábornok emlékére állított szobor és az 1798-ban épült református templom megtekintése erejéig. Innen kezdődik a románok lakta vidék, az egykori erdőszádi uradalom területe.
 |  |
A Kővárvidék nemcsak egy dombos-erdős tájegység neve a történelmi Partium peremén: hosszú ideig a vármegyerendszertől elkülönült önálló közigazgatási egységként létezett. A kerület a XVI-XVII. század során alakult ki és egészen az 1876-os megyerendezésig állt fenn, nevét a Szamos völgyében Erdélybe vezető országutat őrző Kővár után kapta. Miután a várat a császári generális, Rabutin leromboltatta, a vidék központja a Borszó patak völgyében fekvő Nagysomkút (Șomcuta Mare) lett. Elsőként az 1914-ben épült, az I. világháború kitörésének napján felszentelt református templomot tekintettük meg, de mivel zárva találtuk, csak kívülről. A szomszédos egykori parókia falán egy márványtábla őrzi a nagysomkúti születésű Szilágyi Domokos költő emlékét. A történelem viszontagságai ebben az egykoron magyar többségű járásközpontban a magyar közösséget száz lelkes szórvánnyá zsugorították, akik felerészben reformátusok és római katolikusok. A Szent László király tiszteletére felszentelt neogótikus stílusú római katolikus templom 1896-ban épült. A hajdani Kővárvidék egykori székházát is felkerestük, és szomorúan láttuk, miként omladozik a helyiek által vármegyeházának nevezett patinás épület. Hanyag gazdája a román katonaság, így nemcsak nem látogatható, de fényképezni sem (volna) szabad. Az épületről hullik a vakolat, ablakait számos helyen betörték, még bejárati ajtaja is hiányzik.
Magyarberkeszre (Berchez), vagyis Sárosmagyarberkeszre – Koltó és Koltókatalin mellett a Kővárvidék egyetlen máig magyar többségű településére – azzal a szándékkal érkeztünk, hogy megnézzük a középkori eredetű református templomot és megkoszorúzzuk Katona Miklós 1848-49-es honvéd alezredes sírját. Demeter Sándortól, a gyülekezet gondnokától megtudtuk, hogy a honvéd alezredes sírja még mindig nincs feltárva, egyelőre csak azonosítani sikerült a templomkert többi földbe süppedt kriptája közül, ezért a Patrióták koszorúját a templombelsőben helyeztük el.
A település már az Árpád-korban fennállt, akárcsak a nagy építészeti és művészeti értékkel bíró templom. Európai uniós pályázati forrásból megkezdődött az istenháza régészeti feltárása és a felújítási munkálatok előkészítése. A templommal szomszédos telken áll az egykori református felekezeti iskola épülete, amit a magyarberkeszi egyházközség tavaly sikeresen igényelt vissza a román államtól. Itt a gyülekezet, valamint a Kővárvidék számára kulturális központot szeretnének kialakítani, ám az épület romos állaga ezt jelenleg nem teszi lehetővé. A falu további említésre méltó nevezetessége a szintén felújításra szoruló Katona-Péchy-kúria, amelyet jogos tulajdonosa, a Péchy család szintén visszakapott a román államtól. A Teleki család berkeszi kastélya, ahol Petőfi Sándor a Véres napokról álmodom c. híres versét költötte, sajnos nem élte túl a történelem viharait, ma már csak a hűlt helyét találjuk.
 |  |
Beszterce elsősorban XVI. századi szász evangélikus templomáról híres, amely 76 méteres harangtornyával Erdély legmagasabb temploma. Fontos látnivaló az 1270 körül épült gótikus stílusú régi ferences templom, amit a reformáció idején a szász lakosság átengedett a görög katolikusoknak, ami a kommunizmusban a görög katolikus egyház betiltásával az ortodoxok kezére került. Az itt élő magyarság hitéletét az 1887-ben felszentelt református, illetve az 1779 és 1787 közt épült barokk-klasszicista Szentháromság római katolikus templomokban gyakorolhatja. A főtéren és a belső utcákban számos gótikus, reneszánsz, barokk és eklektikus polgárházban gyönyörködhetünk. Beszterce azon kevés erdélyi város egyike, amely nagymértékben megőrizte régi arculatát, és nem csak a szűken vett városközpontban.
Harmadik nap arra ébredtünk, hogy Erdélyben leesett az első hó. A havas időben először két hajdani szász falut, Kiszsolnát (Jelna) és Paszmost (Posmuș) kerestünk fel. Kiszsolnán dokumentáltuk a nagy itáliai festőművész, Giotto Novicellájának másolatát rejtő, az utóbbi időben híressé vált XV. századi evangélikus templom romját. A Giotto-festmény okán világhírnévre számot tartó műemlék az utódállami hanyagság és a szász lakosság elfogyása következtében nagyrészt már összedőlt, a magyar kormány Rómer Flóris Tervének köszönhetően azonban mégis megmenekülhet a végső pusztulástól. Ottjártunkig a falak és a szentély felett megmaradt tetőszerkezet már megkapta a szükséges megerősítést. Paszmoson a XVIII. század derekán épült, napjainkban rohamosan pusztuló Teleki-kastélyt örökítettük meg. Az épületegyüttes egy 1824-ben bekövetkezett tűzvész után, 1828-ra nyerte el mai formáját. Ebben a kastélyban töltötte utolsó napjait Teleki Ferenc (1785-1831) költő, akinek életútja azért tanulságos, mert a bécsi Theresianum hatására (amelynek 1799 és 1801 közt növendéke volt) elnémetesedett, sőt a dinasztia elnémetesítő törekvéseit is támogatta. Ám Döbrentei Gáborral 1816-ban történt találkozása hatására újra vállalta magyarságát, s 1831-ben, halálának évében a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává vált. Megjegyzendő, hogy a nemzeti oldalon elterjedt közhiedelemmel ellentétben az MTA nem volt a kezdetektől fogva nemzetellenes intézmény, ilyenné a Rákosi- és a Kádár-korszakokban tették, aminek az árnyékától máig nem sikerült megszabadulnia.
 |  |
A harmadik napot és ezzel együtt a Magyar Szórvány Napja alkalmából megtartott észak-erdélyi kutatóutunkat hazafelé tartva három templom felkeresésével zártuk. Az erdélyi Sajó mentén fekvő Somkerék (Şintereag) régi szép református temploma eredetileg erődített volt. A források szerint 1333-ban építették, később a XV. században gótikus stílusban átalakították. Az erdélyi építészeti sajátosságokat őrző templom kertjében megkoszorúztuk az I. világháborúban elesett 23 somkereki magyar honvéd tiszteletére emelt hősi emlékművet. Dés (Dej), a hajdani Szolnok-Doboka vármegye egykori székhelye szintén gótikus református templomáról híres. A Nagy- és a Kis-Szamos találkozásánál épült város egészen a II. világháború végéig magyar többségű volt, csak az 1944 után újra berendezkedő román uralom idején vesztette el magyar jellegét. Szomorú, hogy a magyarok aránya mára 11 %-ra zsugorodott.
 |  |
Dés az erdélyi magyarlakta terület északkeleti peremén van, ahonnan az Egyesült-Szamos völgyében tovább haladva már nem hallani magyar szót. A völgy központi helyén fekszik Nagyilonda (Ileanda), amely kutatóutunk utolsó állomása, és egyben a legszomorúbb képet nyújtó település volt az általunk felkeresettek közül. A Trianon előtt még 40%-ban magyar Szamos-völgyi, hajdan járásszékhely rangú községet ma csupán négy magyar lélek lakja. A bezárt, omladozó református templom szomorú mementóként magasodik a falu feletti dombon, hajdani ittlétünkről tanúskodva.
Az Észak-Erdélyben töltött két és fél nap alatt fontos történelmi helyszíneket jártunk be, jelentős magyar emlékeket kerestünk fel és értékes barátokra tettünk szert. A partiumi magyarlakta sáv és a Székelyföld közt elterülő országrészen mesés tájak és számos magyar érték található. A történelmi Magyarország e vidékei is a nemzet kiemelt figyelmét érdemelnék, amiért a Magyar Patrióták Közössége hajlandó áldozni a jövőben is.