Magyar szórványok a Szerémség nyugati részén

Az erdő­vé­gi temp­lom

A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge nyá­ri sze­rém­sé­gi kuta­tó­út­já­nak egyik leg­fon­to­sabb cél­ja a tel­jes­ség­gel isme­ret­len Nyu­gat-Sze­rém­ség fel­fe­de­zé­se volt. Nem­hogy az átlag magyar, de még a művelt hon­pol­gár sem tud akár egyet­len tele­pü­lés­ne­vet emlí­te­ni innen, pedig ezen a részen úgy het­ven-nyolc­van évvel ezelőtt még szá­mos magyar­lak­ta tele­pü­lés volt. Saj­nos ma már csak alig néhány fosz­lány léte­zik, ahol az utol­só – magya­rul alig értő – öre­gek marad­tak meg hír­mon­dó­ul. Éppen ez volt utunk értel­me: a már fel­mor­zso­ló­dott helyi közös­sé­gek his­tó­ri­á­já­nak, leg­utób­bi tör­té­ne­té­nek váz­la­tos doku­men­tá­lá­sa. Olyan mun­ka ez, amit az utol­só pil­la­nat­ban érke­ző még éppen el tud végez­ni, de akár négy-öt év múl­va már nem lesz, aki elme­sél­je nekünk a múl­tat.

Fel­fe­de­ző­utunk során három tele­pü­lés, a mai szerb-hor­vát állam­ha­tár köze­lé­ben talál­ha­tó Bin­go­la, Erdő­vég és Liba kerül­tek vizs­gá­la­tunk közép­pont­já­ba. A közép­kor­ban ez a magyar lakos­sá­gú terü­let Val­kó vár­me­gye részét képez­te, ám a török­dú­lás követ­kez­té­ben a Dél­vi­dék más tája­i­hoz hason­ló­an nép­te­len­né vált. Az osz­mán fél­hold letű­né­sét köve­tő­en fal­va­ink az újjá­szer­ve­zett Sze­rém vár­me­gye részé­vé vál­tak, és foko­za­to­san dél­szlá­vok­kal, néme­tek­kel, magya­rok­kal és szlo­vá­kok­kal tele­pül­tek újra.

A Tar­cal-hegy­ség déli lej­tő­in, a Sze­lis­tye-patak völ­gyé­ben fek­szik az alig ezer lako­sú Bin­go­la (Bin­gu­la), a vala­ha pra­vo­szláv szer­bek, evan­gé­li­kus szlo­vá­kok és kato­li­kus magya­rok által lakott falu. Nem szé­gyen az, ha vala­ki még soha­sem hal­lott felő­le: a lexi­ko­nok sem jegy­zik sehol, pedig a közép­kor­ban ugyan­ezen a néven virág­zó tele­pü­lés volt. Bin­go­la teme­tő­je a három nem­ze­ti­ség sze­rint osz­lik meg: első­ként a szerb teme­tő­be érke­zünk, amit a cirill betűs fel­ira­tok csal­ha­tat­la­nul jelez­nek. Ezt a magyar teme­tő köve­ti – ahol sok a gon­do­zat­lan sír­hely, elkor­hadt kereszt – míg a har­ma­dik sza­kasz­ban a falu szlo­vák­jai nyug­sza­nak. Zavar­ba ejtő­en meg­té­vesz­tő: miköz­ben a magyar fej­fá­kon alig talál­ni magya­ros hang­zá­sú nevet (csu­pa tót, sváb veze­ték­ne­vek), a szlo­vá­kok ren­des magyar neve­ket visel­nek! Emi­att elő­ször a szlo­vák teme­tőt hit­tük a magyar­nak, hiszen csu­pa Far­kaš, Var­ga, Lovas (Lovász), Balaž (Balázs), Kaňa (Kánya), Meleg, Virag, Pal­jen­kaš (Pálen­kás), Gaš­par nyug­szik a sírok­ban. A szlo­vák nyel­vű sír­fel­ira­tok mel­lett csak néhány Stu­pavs­ky meg Turčan utal arra, hogy fel­vi­dé­ki ere­de­tű tele­pí­tett lakos­ság­ról beszé­lünk, akik vél­he­tő­leg még szár­ma­zá­suk helyén szlá­vo­sod­tak el.  Ezek után ért­he­tő, hogy magyar gyö­ke­re­ik­ről mit sem tud­nak, sőt meg van­nak róla győ­ződ­ve, hogy az álta­luk viselt csa­lád­ne­vek ősi szlo­vák ere­de­tű­ek. Vál­tig állít­ják, a Kánya, Meleg, Lovász és Var­ga szlo­vák név, ellen­ben a Krnács, Grisz magyar.

Bin­go­la teme­tő­je

Az első szlo­vák tele­pe­sek Bin­go­lá­ra 1835-ben érkez­tek, de a bete­le­pü­lés az 1850-es, 60-as évek­ben volt a leg­in­ten­zí­vebb. Ele­in­te bács­kai tótok, később fel­vi­dé­ki csa­lá­dok köl­töz­tek ide, ám nép­ze­né­jük alap­ján Bars, Hont-Nóg­rád, Dél-Gömör tér­sé­gé­vel áll­nak rokon­ság­ban. A szlo­vák evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet 1860-ban léte­sült, temp­lo­muk 1915-ben épült, de 1944-ben a har­cok során meg­sem­mi­sült. Mai, szo­ci­a­lis­ta moder­nis­ta kül­se­jű temp­lo­mu­kat 1962-ben szen­tel­ték fel. A szlo­vá­kok szá­má­ra anya­nyel­vű isten­tisz­te­let, isko­la és kul­tu­rá­lis élet egy­aránt biz­to­sí­tott, ennek elle­né­re az utób­bi idő­ben elván­dor­lá­suk tapasz­tal­ha­tó. A helyi műve­lő­dé­si egye­sü­let Milan Ras­tis­lav Šte­fá­nik magyar­el­le­nes szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű kato­ná­ról kap­ta nevét, aki az első világ­há­bo­rú­ban a fran­cia ide­gen­lé­gi­ó­ban szol­gált, és az antant szá­má­ra a Fel­vi­dék elsza­kí­tá­sá­ban szer­zett elévül­he­tet­len érde­me­ket.

A magyar teme­tő­ré­szen meg­ma­radt néhány sír­kő fel­ira­tai ráadá­sul hor­vát nyel­vű­ek, és a csa­lád­ne­vek is a dél­szláv ábé­cé­nek meg­fe­le­lő átirat­tal van­nak fel­tün­tet­ve – György Pál helyett Pav­le Đerđ. A teme­tő álla­po­ta is az elmúlt évszá­zad viha­ra­it tük­rö­zi: miköz­ben a magya­rok gya­kor­la­ti­lag kihal­tak, a szlo­vá­kok meg tud­ták tar­ta­ni 30% körü­li ará­nyu­kat, ellen­ben a szer­bek az 1910-es 40%-ról 53%-ra kúsz­tak fel. A Tri­a­non előt­ti két­száz­nál több magyar­ból a 2002-es nép­szám­lá­lás sze­rint maradt 29 lélek – papí­ron. A való­ság azon­ban ennél is szo­mo­rúbb.

Bin­go­la ese­te is azt pél­dáz­za, hogy saj­nos a sta­tisz­ti­ka néha töb­bet mutat, mint ami a való­ság. Az utol­só hat-hét magyar csa­lád már gya­kor­la­ti­lag mind kihalt, csak néhány özvegy maradt az élők sorá­ban. Alig­ha­nem a 2013-ban elhunyt Gris Antal volt a falu utol­só iga­zi magyar­ja. Fele­sé­ge láto­ga­tá­sunk­kor nem volt abban a lel­ki­ál­la­pot­ban, hogy fogad­jon ben­nün­ket. Csak rövi­den össze­gez­te, mi a való­ság, miként szűnt meg vég­leg egy elfe­le­dett sze­rém­sé­gi magyar közös­ség. Magya­rul saj­nos már nem tud, a fér­je volt az utol­só, aki még beszél­te anya­nyel­vün­ket Bin­go­lá­ban. (Hol vagyunk már attól, ami­kor ezek a fal­vak magya­rul dalol­tak!) Akik még­is meg­ma­rad­tak, azok ma már hor­vá­tok. Hogy a magya­rok a Sze­rém­ség­ben miért nem az állam­al­ko­tó szerb nem­zet­be, hanem a szin­tén kisebb­sé­gi sor­sú hor­vát­ság­ba olvad­tak be, a vála­szért a kato­li­kus egy­ház por­tá­ján kell kopog­tat­nunk. A Sze­ré­mi Püs­pök­ség jog­előd­je, a Dia­ko­vá­ri egy­ház­me­gye Jos­ip Juraj Štros­maj­er püs­pök reg­ná­lá­sa ide­jén a hor­vá­to­sí­tás szol­gá­la­tá­ba állí­tot­ta az egy­há­zat, és ez azóta sincs más­ként. A szá­zad­for­du­lón erre vála­szul néhány sze­rém­sé­gi falu­ban a cser­ben hagyott hívek val­lást vál­tot­tak és áttér­tek a refor­má­tus fele­ke­zet­re. A Sze­rém­ség­ben most sem biz­to­sít­ják a magyar nyel­vű hit­éle­tet, még azok­ban a fal­vak­ban is hor­vá­tul kell hall­gat­ni Isten igé­jét, ahol kizá­ró­lag magyar kato­li­ku­sok élnek.

Élt itt a világ­há­bo­rú előtt néhány német csa­lád is, akik közül egyet­len­egy – a Gri­es­ner – maradt hely­ben. Őket a helyi szer­bek buj­tat­ták a par­ti­zá­nok elől. Eze­ket a tör­té­ne­te­ket Gri­es­ner úr szerb fele­sé­gé­től és a helyi szerb, szlo­vák öre­gek­től tud­tuk meg, akik kész­sé­ge­sen áll­tak ren­del­ke­zé­sünk­re.

Szent Ist­ván szob­ra Erdő­vé­gen

A magyar szem­pont­ból elesett Bin­go­la után Erdő­vég (Erde­vik) volt követ­ke­ző meg­ál­lónk, a Sze­rém­ség egyik meg­ha­tá­ro­zó hely­sé­ge. A falu neve beszé­des: a Tar­cal-hegy­ség kelet-nyu­ga­ti csa­pá­sú erdős hegy­vo­nu­la­ta itt ér véget és sze­lí­dül eny­he, hul­lá­mos domb­hát­tá. Neve­ze­tes­sé­gei a nagy pin­cék, ame­lyek jel­zik, hogy a sze­ré­mi bor­vi­dé­ken járunk. A leg­hí­re­sebb Odes­cal­chi Livi­us 1826-ban épí­tett és máig meg­te­kint­he­tő ura­dal­mi pin­cé­je. Erdő­vég is magyar­lak­ta tele­pü­lés, vala­ha néme­tek, szer­bek, szlo­vá­kok és magya­rok éltek ben­ne. A tótok itt is evan­gé­li­ku­sok, míg a magya­rok és a svá­bok kato­li­ku­sok vol­tak. A határ­ból már messzi­ről lát­szik a szá­zad­for­du­lón még ötezer lako­sú köz­ség három temp­lom­tor­nya: a pra­vo­szláv, a kato­li­kus és az evan­gé­li­kus. A néme­tek és a magya­rok cso­dá­la­tos, neo­gó­ti­kus temp­lo­mu­kat közö­sen épí­tet­ték, de kap­cso­la­tuk nem volt fel­hőt­len. A temp­lom idős gond­no­ka sokat mesélt nekünk a régi világ­ról: annak ide­jén fel­vált­va vol­tak a magyar és a német nyel­vű szent­mi­sék, ame­lye­ket azon­ban min­dig a másik nem­ze­ti­ség tag­jai azzal igye­kez­tek meg­za­var­ni, hogy han­go­san végig­kö­hög­ték a szer­tar­tást.

A közép­ko­ri for­rá­sok Sze­rém-Újlak vidé­kén bizo­nyos Erdő­szád és Erdő­fark nevű fal­va­kat emlí­te­nek. Való­szí­nű, hogy ez a két elne­ve­zés egy­azon tele­pü­lés­re, a mai Erdő­vég­re vonat­ko­zik. Annyi bizo­nyos: a régi falu ere­de­ti­leg 3–4 kilo­mé­ter­rel délebb­re volt mos­ta­ni helyé­hez képest, aho­vá az erdők irtá­sá­val köl­tö­zött fel­jebb. Nincs arra vonat­ko­zó adat, hogy a közép­ko­ri magyar­ság átvé­szel­te vol­na a török­dú­lást. 1734-ben még csak szerb lako­sa­it emlí­tik, később érkez­tek a magya­rok és a néme­tek. A szlo­vá­kok csak 1859–60-ban köl­töz­tek ide a bács­kai szlo­vák tele­pes­fal­vak kiraj­zá­sa­ként. Figye­lem­re mél­tó, hogy sze­mé­lye­sen Masaryk cseh­szlo­vák elnök támo­ga­tá­sá­val jutott 1931-ben a helyi szlo­vák olva­só­egy­let közös­sé­gi ház­hoz. Az erdő­vé­gi isko­lá­ban az  1–4. osz­tá­lyos szlo­vák gye­re­kek anya­nyel­vü­kön tanul­nak, míg ötö­dik­től a szlo­vá­kot fakul­ta­tí­van oktat­ják.

Mivel a magyar­ság az őt meg­il­le­tő jogo­kat nem kap­ta meg, az elköl­tö­zé­sek és a beol­va­dás miatt las­san­ként vég­leg fel­őr­lő­dött. A 2002-es nép­szám­lá­lás­kor Erdő­vég 3316 lako­sá­ból már csak 95-en val­lot­ták magu­kat magyar­nak (3%), miköz­ben a szlo­vá­kok meg­tar­tot­ták ará­nyu­kat (26%). A világ­há­bo­rú után a par­ti­zán­ter­ror elől a néme­tek elme­ne­kül­tek, emlé­kü­ket már csak a temp­lom gót betűs fel­ira­tai és a sváb teme­tő időt­ál­ló grá­nit obe­liszk­jei őrzik. Beve­zet­ték a hor­vát misé­zést, a negy­ve­nes évek végé­től már csak az éne­kek egy része szól­ha­tott magya­rul, később azok is egy­re rit­kul­tak. Ma már elmond­ha­tó, hogy évti­ze­dek óta nem volt sem magyar mise, sem magyar ének az erdő­vé­gi isten­há­zá­ban, amit itt min­den­ki csak magyar temp­lom­nak hív. Ez idő alatt maguk a magya­rok is több­nyi­re elhor­vá­to­sod­tak, oly­annyi­ra, hogy a leg­töb­ben nem is tud­nak már magya­rul. A magyar teme­tő­rész­ben a folya­ma­tos sor­va­dást az iden­ti­tá­su­kat még vala­me­lyest őrző, de anya­nyel­vün­ket már alig isme­rő csa­lá­dok rossz magyar­ság­gal írt sír­fel­ira­tai jel­zik. Az egyik így szól: „Emli­ket eme­lik somo­ru lan­juk eš čaladža.” Másutt pedig ezt olvas­hat­juk: „Emlék szo­bor alit­ják gyerm Pis­ta Rozi Jozsi Mis­ka és Etus.” A sze­rém­sé­gi magya­rok­ra álta­lá­ban jel­lem­ző rossz nyel­vi álla­po­tok­ból követ­ke­ző jelen­ség erre­fe­lé, hogy dél­szláv hatás­ra a gy-ket a magyar­tól ide­gen dzs-hang­gal cse­ré­lik fel. Folya­ma­to­san kopik anya­nyel­vünk a vége­ken, ami­nek a magyar isko­lák hiá­nya és a dia­ko­vá­ri egy­ház­me­gye (vala­mint utód­ja) által a mai napig til­tott magyar misé­zés az oka.

A temp­lom szá­munk­ra jelen­tős neve­ze­tes­sé­ge, hogy egyik neo­gó­ti­kus mel­lék­ol­tá­rán Szent Ist­ván király szob­ra áll, amint arra már 2015 tava­szán fel­hív­ta egye­sü­le­tünk a figyel­met. A koro­ná­zá­si palást­ba öltöz­te­tett ural­ko­dó fejét a Szent Koro­na éke­sí­ti, bal­já­ban ország­al­mát tart, de jobb kezé­ből a jogart orvul kicsa­var­ták: nehogy a kor­lát­lan ural­ko­dói hatal­mat jel­ké­pe­ző pál­cá­val újra igaz­sá­got tegyen a déli vége­ken. A gond­nok mélyet sóhaj­tott és elme­sél­te, hogy a szent­ki­rály szob­rát csak úgy emle­get­ték az erdő­vé­gi magya­rok: „a mi szen­tünk.” A temp­lom­to­rony csú­csát díszí­tő torony­si­sak új kele­tű, ugyan­is az ere­de­ti az 1999-es NATO-bom­bá­zá­sok során talá­la­tot kapott.

Miu­tán Erdő­vé­gen a teme­tőt is meg­te­kin­tet­tük, útba ejtet­tünk még egy rej­té­lyes sze­rém­sé­gi falucs­kát, a jelen­le­gi szerb-hor­vát határ köze­lé­ben, a Tar­cal domb­jai öle­lé­sé­ben meg­bú­jó Libát (Lju­ba). A hely­ség hatá­rá­ban tíz üdí­tő vizű for­rás fakad, ame­lyek közül jelen­tő­sebb a Csa­lamb­ér (Čalam­bir), a Banya (Ban­ja), a Dóka (Doka), a Cses­me (Čes­ma) és a Cig­lá­na (Cig­la­na). Közü­lük a róma­i­ak által is ismert Banya-for­rás télen sem fagy be. A közép­kor­ban az akko­ri Sze­rém-Újlak­hoz közel eső falut magya­rok lak­hat­ták, ami­re a kör­nyék régi topo­ní­mi­á­já­nak magyar ere­de­te utal. Liba, illet­ve Lip­pa név­alak­ban for­dul elő, de a for­rá­sok­ban meg­le­he­tő­sen rit­kán sze­re­pel, ami arra enged követ­kez­tet­ni, hogy jelen­ték­te­len tele­pü­lés lehe­tett.

Régi kereszt népi motí­vu­mok­kal a libai kato­li­kus teme­tő­ben

Bár erről a hely­ség­ről a szak­iro­da­lom­ban sem­mi­lyen infor­má­ció nem lel­he­tő fel, az 1910-es nép­szám­lá­lás 10 % körü­li magyar lakos­sá­got muta­tott ki a szlo­vá­kok, szer­bek és hor­vá­tok mel­lett. A szép fek­vé­sű, alig ötszáz lako­sú falu­ban máig az evan­gé­li­kus szlo­vá­kok van­nak több­ség­ben, akik­nek fel­me­női 1847-ben köl­töz­tek ide a bács­kai szlo­vák koló­ni­ák­ból. A hely­be­li idő­sek magya­rok­ról nem tud­nak, de ami­kor egy bizo­nyos Lend­vaj Joži­ká­ra (Lend­vai József­re) tere­lő­dött a szó, gya­nú támadt ben­nünk, hogy itt is egy csa­var van a dolog­ban. Adat­köz­lő­ink végül meg­ál­la­pod­tak abban, hogy az emlí­tett úri­em­ber hor­vát, még­sem magyar, ez azon­ban nem tán­to­rí­tott el min­ket attól, hogy a kato­li­kus teme­tőt fel­ke­res­sük. Ott tud­tuk meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy a libai kato­li­ku­sok zöm­mel magyar csa­lád­ne­ve­ket visel­nek: Kovač (Kovács), Sar­vaš (Szar­vas), Lend­vaj (Lend­vai), Var­ga, Feješ, Šili, Karačon­ji (Kará­cso­nyi) és hason­ló nevű elhuny­tak­ról tudó­sí­ta­nak a sír­kö­vek. Magyar sír­fel­ira­tot azon­ban hiá­ba keres­tünk, mind­nyá­jan hor­vá­tok, igaz a 2002-es nép­szám­lá­lás­kor 13 lélek – talán „meg­szo­kás­ból” – magyar­nak val­lot­ta magát.

A szlo­vák evan­gé­li­kus temp­lo­mot csak 2008-ban szen­tel­ték fel, így a libai a leg­újabb szlo­vák egy­há­zi intéz­mény a Vaj­da­ság tar­to­mány­ban. Az 1946–47-es tan­év­től kezd­ve szerb és szlo­vák tago­zat­tal műkö­dött a falu álta­lá­nos isko­lá­ja egé­szen 1974-es bezá­rá­sá­ig. 1988-ban az isko­la alsó tago­za­tát újból meg­nyi­tot­ták, ahol a szlo­vák fakul­ta­tív nyelv­ként sze­re­pel a tan­rend­ben. A szlo­vá­kok érde­ké­ben a 2005-ben meg­ala­pí­tott asszony­szö­vet­ség és a vadász­kör tevé­keny­ke­dik.

A Sze­rém­ség nyu­ga­ti fele fáj­dal­mas pél­dá­ja azon ősi tája­ink­nak, ame­lyek­ről ment­he­tet­le­nül kiszo­rul­tunk. Egyet­len biz­ta­tó adat, hogy erre­fe­lé nem elő­ször tör­té­nik meg ez velünk. Első­ként a török­dú­lás más­fél szá­za­da, máso­dik alka­lom­mal a tri­a­no­ni sors­csa­pás óta eltelt három ember­öl­tő alatt veszett ki a magyar szó a sze­ré­mi erdő­vé­gek­ről. Két nap­le­men­te után lesz-e még nem­ze­tünk­nek vir­ra­dá­sa a sze­ré­mi hegyek alatt? Nekünk nincs egyéb dol­gunk, mint meg­ír­ni azt, ami tör­tént, nehogy uno­ká­ink egy­szer ide­gen­ként tér­je­nek vissza oda, ahol vala­mi­kor ott­hon vol­tunk… De azt is fel kell jegyez­ni, hogy a titói Jugo­szlá­via által han­goz­ta­tott „brat­st­vo i jedinst­vo” (test­vé­ri­ség és egy­ség) ide­jén a dél­vi­dé­ki magya­ro­kat a töb­bi nem­ze­ti­ség­hez képest is elnyom­ták, és ez a Sze­rém­ség­ben lénye­gé­ben azóta sem vál­to­zott, leszá­mít­va azt, hogy idén­től újra van magyar tago­zat a mara­dé­ki szerb isko­la kere­te­in belül. Tovább­ra sem szol­gál­nak magya­rul tudó papok a magyar fal­vak­ban, és az anya­nyel­vi hit­élet sem biz­to­sí­tott, pedig igény – még – len­ne rá. Kér­dés, med­dig várunk a kiál­tó szó­val, nem lesz-e már késő, mikor vég­re eljön ébre­dé­sünk.

A kutatóút a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósult meg, amit ezúton is köszönünk!

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2016. november 5.