Augusz­tus 29-én a far­kas­ré­ti teme­tő­ben sok száz magyar ember vett vég­ső búcsút egye­sü­le­tünk kivá­ló tag­já­tól, Éhn József­től, aki ugyan­ezen hónap 18-án töl­töt­te vol­na be 75-ik élet­évét. Hiva­tá­sa sze­rint épí­tő­mér­nök, víz­épí­tő szak­mér­nök, elhi­va­tott­sá­gát tekint­ve pedig cse­lek­vő magyar haza­fi volt, iga­zi pat­ri­ó­ta, aki mind­vé­gig a „jót cse­le­ked­ni” elv jegyé­ben jár­ta a szá­má­ra kije­lölt utat.

Hir­te­len sza­kí­tot­ta el a halál éle­te fona­lát egy ott­ho­ná­ban tör­tént bal­eset követ­kez­té­ben, és mi döb­ben­ve áll­tunk rava­ta­lá­nál a Far­kas­ré­ti teme­tő Mako­vecz Imré­ről elne­ve­zett rava­ta­lo­zó­já­nál, mert most szem­be­sül­tünk azzal iga­zán, hogy mennyi és milyen fon­tos dolog meg­be­szé­lé­se maradt el a roha­nó idő miatt.

Roha­nó idő! Ez egy pon­tat­lan meg­fo­gal­ma­zás, nem az idő rohan, annak múlá­sa sza­bá­lyos. Az ember az, aki min­den­áron egy­re több dol­got pró­bál bele­gyö­mö­szöl­ni abba a szá­má­ra meg­ada­tott, egy­ség­nyi rész­idő­be, nem kel­lő­kép­pen sze­lek­tál­va a fon­tos, kevés­bé fon­tos és lényeg­te­len között. Köz­ben elfe­lejt leül­ni, eltöp­reng­ve, mér­le­gel­ve gon­do­la­to­kat cse­rél­ni vala­ki­vel, annak véle­mé­nyét kikér­ni, meg­is­mer­ni.

Ezt a hiányt és mulasz­tást érez­tük meg, mikor a tömeg­ben áll­va hall­gat­tuk a Tőle búcsú­zók sza­va­it. Pedig mi is tud­tuk attól a perc­től kezd­ve, hogy 2014-ben belé­pett egye­sü­le­tünk tag­jai sorá­ba, hogy a magyar­ság kér­dé­sé­ben Kár­pát-meden­cé­ben gon­dol­ko­dó, de nem csak gon­dol­ko­dó, hanem aktí­van cse­lek­vő, jóté­kony­ko­dó ember is. Szám­ta­lan kez­de­mé­nye­zést támo­ga­tott anya­gi­lag is. Mi is éppen egy ilyen alka­lom­mal talál­koz­tunk Vele sze­mé­lye­sen, ami­kor kide­rült, hogy már huza­mo­sabb ide­je szim­pá­ti­á­val követ­te mun­kán­kat.

A Tár­sa­ság a Kár­pát-meden­ce Magyar­sá­gá­ért egye­sü­let ala­pí­tó elnö­ke­ként 2010-ben a Szé­che­nyi Tár­sa­ság díja­zott­ja lett a magyar­ság fenn­ma­ra­dá­sa érde­ké­ben kifej­tett, több évti­ze­des szol­gá­la­tá­nak elis­me­ré­se­ként. 1990-től tevé­ke­nyen részt vett a köz­élet­ben, mind lakó­he­lyén, Buda­ör­sön, mind orszá­gos viszony­lat­ban. Csak néhány pél­da: a Buda­ör­si Pol­gá­ri Körök egyik ala­pí­tó­ja volt, a Pol­gá­ri Kaszi­nó társ­szer­ve­ző­je, a Szá­zak Taná­csá­nak tanács­ko­zá­si és sza­va­za­ti jogú tag­ja. Mind­eze­ket a tár­sa­dal­mi fel­ada­to­kat mun­ká­ja és a mér­nö­ki kama­rák­ban vég­zett teen­dői mel­lett lát­ta el.

Tet­te mind­ezt sze­ré­nyen, alá­zat­tal, de követ­ke­ze­tes hatá­ro­zott­ság­gal nem­ze­te érde­ké­ben, a keresz­tény erköl­csi­ség­től vezé­rel­ve. Ez utób­bi sem csu­pán jól hang­zó szó­lam volt Nála, hisz az egye­te­mi évek után kötött házas­sá­ga hit­ve­sé­vel, Gab­ri­el­lá­val 57 évig tar­tott. A „míg a halál el nem választ” for­du­lat az ő ese­tük­ben való­ban így tör­tént. Pél­dás csa­lád – mond­ta Haj­tó Ödön dr., aki a Mér­nö­ki Kama­ra nevé­ben búcsú­zott Tőle. Való­ban pél­dát muta­tott csa­lád­já­val is: három fiú­gyer­mek, egy lány­gyer­mek és kilenc uno­ka kísér­te utol­só útjá­ra Éhn Józse­fet.

Egye­sü­le­tünk kép­vi­se­le­té­ben, a gyá­szo­lók és mél­ta­tók között áll­va csend­ben sorol­tuk magunk­ban, hogy meg­be­szé­lé­se­ink során hány ter­vünk­höz adott taná­csot, hány­szor talál­koz­tak ter­ve­ink („Emlék­szel-e Kőrös­me­ző­re?”), az elsza­kí­tott terü­le­tek­re veze­tő útjai során, mikor soha nem feled­ke­zett meg arról, hogy elmond­ja az otta­ni­ak­nak: „a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­gét is kép­vi­se­lem.” Mikor Gab­ri­el­lá­nak rész­vé­tün­ket kinyil­vá­ní­tot­tam az egye­sü­let nevé­ben, olyan sze­re­tet­tel és öröm­mel ölelt át, ahogy azt az ember roko­ná­val, test­vé­ré­vel teszi, és mond­ta el, hogy Józsi bácsi nagyon sze­re­tett ben­nün­ket és nagyon büsz­ke volt az egye­sü­let­re.

Önzet­len­ség, sze­rény­ség, tisz­te­let a másik iránt. A jót adni, és ha viszo­noz­zák, azt öröm­mel fogad­ni. Ilyen­nek ismer­tük Éhn Józse­fet. Köz­hely­nek hang­zik, de nem az, nagyon fog hiá­nyoz­ni böl­cses­sé­ge, segí­tő gon­dol­ko­dá­sa. Meg­tisz­te­lő, hogy sora­ink­ban tud­hat­tunk – és tud­hat­juk – Őt.

Gim­ná­zi­u­mi osz­tály­tár­sa könnyek­be ful­la­dó sza­va­it hasz­ná­lom fel a búcsú­zás­hoz: Emlé­ke legyen áldott, nyu­gal­ma csen­des!

Berki Edith
Magyar Patrióták Közössége
© 2017. szeptember 18.