Az román titkosszolgálat által az úzvölgyi temető kapcsán gerjesztett konfliktus ismételten bizonyította, hogy a soviniszta román mélyállam gondolatvilága száz éve ugyanott, a primitív magyarellenesség szintjén tanyázik, változásra számítani végtelen naivitás volna a részünkről. A Csíkszentmártonhoz tartozó Úzvölgy-telep melletti katonai temető száz évig nem igazán keltette fel a román hatalom érdeklődését. Az 1916-os erdélyi oláh betörés ugyanis csúfos kudarcot vallott: a „román sasokat”, vagyis a betolakodókat kikergették az országból, sőt még Bukarestet is elfoglalták a központi hatalmak csapatai. Az 1944-es úzvölgyi betörést pedig a Vörös Hadsereg hajtotta végre, ezért itt akkor sem termett babér a románoknak. Nem mellesleg ezen a szakaszon törtek be a szovjetek legelőször Magyarország területére. Az 1940-es, törvényes államhatárról tudatosan megfeledkező kommunista propagandával ellentétben először nem Battonya, hanem – mint település – Úzvölgy-telep (1944.08.26.) és – mint önálló község – Sósmező (1944.08.27.) került szovjet megszállás alá.

Dormánfalvi látkép
Dormánfalvi látkép

A temetőt még az 1968-as, magyarellenes élű megyehatár-rendezés is Erdélyben hagyta, bár az újonnan meghúzott határvonal a sírkerthez annyira közel került, hogy több évtizednyi késéssel – a Hargitai megyei kataszteri hivatal román vezetőjének operatív és törvénytelen segítségével – megpróbálták azt is kikanyarítani Hargita megye testéből. Úgy látszik, 2019-ben a román hatalom elérkezettnek látja az időt arra, hogy egy szimbolikus helyszín elrablásával a magyarok önérzetét ismételten megsértse. Ennyire futja részéről a „dicsőséges” századik év környékén.

Mindezt úgy, hogy a szükséges infrastruktúrát ne neki kelljen fáradságos munkával létrehoznia, hanem a készbe üljön bele. Ehhez jelen esetben nem kell más, mint egy magyar jellegű ingatlan, néhány otromba betonkereszt, jó nagy román lepedők és egy busznyi leitatott bunkó. Ismerős recept ez Románia politikai boszorkánykonyhájából: semmi eredetit/értékeset létrehozni, hanem elfoglalni a régit, a magyart, és bemázolni azt kék-sárga-pirosra, ezzel bizonygatva – leginkább önmaguknak – hogy ki is az úr a háznál. Ez a balkáni stílusú nemzetépítési mód ült rá az Úz völgyére, bár Dormánfalván (Dărmănești) most egy első világháborús szabadtéri kiállításra is futotta: a városka főterén műanyag tárlókba helyezett olyan eredeti tárgyakat láthatunk, amelyeket a harcmezők területéről gyűjtöttek be.

Ha kissé megkaparjuk a román hősi történelem legújabb szentélyének kijelölt Dormánfalva történelmét, – mint az oly gyakran megesik Moldvában –, jelentős magyar jelenlétre bukkanunk.

Kapuk Magyardormánban
Kapuk Magyardormánban

A román hagyomány úgy tartja, hogy Dormánfalva nevét Ștefan cel Mare (Nagy István, csángósan: Nagy Estyán, 1433-1504) moldvai fejedelem egyik hadvezéréről kapta. A települést azonban már a vajda egyéves korában 1434-ben is megemlíti egy dokumentum.1) Ezen kívül a Dormán, Dormány tipikusan türk eredetű személynév, amely a mai Magyarország területén is több helységnévben előfordul, jellemzően egykori besenyő területeken. Dormánfalva neve tehát türk eredetű, azon belül valószínűleg besenyő, esetleg úz alapítás emlékét őrzi. A középkor folyamán a Magyar Királyság folyamatosan bocsájtott ki magyar etnikumú telepeseket Moldvába. A kitelepülés keleti határvonala a Szeret folyó termékeny völgye volt. Az ide vezető folyóvölgyek lakossága ebben a számunkra sikeres történelmi korszakban magyar és fokozatosan elmagyarosodott besenyő, úz és kun lakosságú volt. Györffy István néprajzkutató szerint a Tatros völgye (a beléömlő Úz patakot is beleértve) a Székelyföld keleti irányú meghosszabbításának volt tekinthető, mivel a székelység etnikai területe továbbnyúlt Magyarország keleti határainál. Ennek alátámasztására idéz egy, a Száraz-Szeret folyóággal kapcsolatban 1868-ban lejegyzett hagyományt, amely szerint „a székely ember Galac (Galaţi) felé jőve, ha ideér, kalapját leveszi, mert ő eddig tartja a székelyek határát.2)

Hagyományos motívumok – állította Miclosi Ghiorghe (Miklósi György) 1964-ben
Hagyományos motívumok – állította Miclosi Ghiorghe (Miklósi György) 1964-ben

A völgy földrajzi névanyagának szinte teljesen magyar eredetét számos román történész (Radu Rosetti, Carol Auner, Nicolae Iorga) is elismerte.

„Elsősorban a vidék birtokosainak névanyagából következtetve Radu Rosetti és Nicolae Iorga megállapították, hogy »Tatros tartománya« lakosságának nagyobbik része már Moldva alapítása előtt is magyar volt. (…) A ma létező Tatros vidéki csángó települések zöme azonban mindenképpen a 18. század végi nagy székely menekülthullámok letelepedése következtében jött létre, és a megelőző idők magyar lakossága kis számánál fogva beolvadt az ekkor nagy számban érkező székelységbe. (…) A hagyományos világban »Tatros tartományának« székely eredetű magyarsága az Úz-völgyén keresztül Kászonnal és Alcsíkkal tartott fenn kereskedelmi és rokoni kapcsolatokat, és ez a kapcsolattartás többé-kevésbé ma is fennáll.”3)

 „…[Dormánfalva] lakói határvédő szolgálataik révén szabadparasztok (részes-răzeș) voltak. Később arra kötelezték őket, hogy mint »lăturaș«-ok dolgozzanak a sóbányáknál, akik a gödröt ássák, míg oldalról elérik a sóréteget, majd az apró sót távolítják el az aknából. Ezért felmentették őket az adó és a robot alól.”

Később, 1806-ban Costache Ghica kancellárnak tetemes harácsot fizettek kérve, hogy mentesítse őket a sóbányában végzett munka alól, de ezzel elvesztették szabadparaszti jogaikat.1)

Az 1875-ös Schematismus szerint a dormánfalvi római katolikus plébánián használt nyelv a magyar és a román, a hívek lélekszáma a leányegyházakkal együtt 2301 fő volt. Egy román tanulmány szerint a 19. század végén Dormánfalva 3968 lakójából 3747 román és 215 magyar volt, míg nagyjából ebben az időszakban egy német tudós munkája szerint 2700 román és 200 székely élt itt. Domokos Péter Pál 1929. és 1931. évi moldvai útjáról visszatérve Dormánfalváról feljegyzi, hogy plébánosa Svirci Emilius, lengyel származású, magyarul nem tudó pap. Plebániális parókia 3200 lélekkel, kik közül 60 százaléknak anyanyelve magyar, 40 százaléka magyar nevű, magyar származású, de már román nyelvű.4)

Ha kicsit visszaugrunk az időben, kiderül, hogy a dormánfalvi magyarságnak saját nyelvemléke is van: egy 1675-ös levél szerint perben álltak a kászonszékiekkel.5) A levél nyelvjárása egyértelműen bizonyítja a dormánfalvi magyarság székely eredetét.

Részlet a levélből:

„(…) Azonban egy Nikora nevü itt való olának egy lovát | el lopván ugyan azon János Az melyről uram kéd | poronczolt volt felőlle hogy megh fizessek az kászoniak abban sincz semmi, most e nyáron egy itt való Gyeorgy nevű ember a’ tavaszszal ment Hetedmagával | kézdivásár Heljre hriczkavenni, jöttenek fel kászonra itt | Azkászoni Határon megh szálván ejj szakának idején egj igen | io ökrét ellopták. (…)”

Utcakép Magyardormánban
Utcakép Magyardormánban

Még egy érdekes, későbbi levél is kötődik Dormánfalvához: Balla Gyula Lajos dormánfalvi plébános Csák Alajos Cirjék aradi minorita rendfőnöknek írt levele 1896-ból. Fontos kordokumentum ez, amely – többek között – a csángók elrománosításának egyik fontos mérföldkövéről is szót ejt, bár fő témája a moldvai magyar Minorita rend ellehetetlenítése. Az ezredévi ünnepség lázában élő Magyarország határaitól néhány kilométerre a moldvai magyarság beolvasztása éppen magasabb fokozatba kapcsolt az akkoriban felállított Jászvásári Püspökség elrománosító tevékenységének köszönhetően. Néhány részlet a levélből:

„Sajnos azonban, hogy tudósításomat e szavakkal kell kezdenem: »késő barátom, [késvén]!« Moldvában a magyarság ügye elveszett. Itt a magyar Minorita rendtartomány többé lábát meg nem vetheti, és igen valószínű, hogy Kárpáthy (a klézsei plébános) és én vagyunk az utolsók kik a hármas hegy és négy folyam hazájából itt ideig óráig hivatásunknak élhetünk. Csudálkozva fogod kérdezni: hogy lehet az? Hát csak úgy édes barátom, hogy nincs többé »moldvai missió«, hanem helyette »Dioecesis Jassyensis in Principatus Moldaviae (Jászvásári Püspökség a Moldvai Fejedelemségben).« (…)”

„Erre te talán azt mondod, hogy ez mind igen szép, de mindebből nem látom be, miért lenne Moldvában a magyarság ügye elveszve. Most jövök reá arra is. Egyházmegyei seminarium már van Jassyban, amint tudod. Most meg lévén alakulva a rendtartomány Novitiatus és következetesen Theologia is föl lesz állítva szintén Jassyban. (…) A növendékek az egész idő alatt míg csak presbyterekké föl nem szenteltetnek, a seminarium illetve a zárda falai között maradnak, még szülőik látogatására sem szabad nekik sohasem hazamenni; itt vacatiónak helye nincs. A növendékek az egész idő alatt tanulnak oláhul, franciául, görögül, latinul, és gondolom, de egész biztos nem vagyok benne, németül is, de magyarul értsed meg jól magyarul egy szót sem, ezt biztosan tudom. Már most elképzelhető e az az eset, hogy egy 12 esetleg 14 éves gyermek – ha mindjárt magyar szülőktől származott is – tíz évnél tovább anyanyelvén egy szót sem beszélhetvén, – legföllebb titokban és suttogva, – 10 év múlva ha ismét kikerül, el ne feledje a magyar nyelvet, és képes legyen híveinek magyarul praedicalni, és egyéb functiót végezni – habár ezt tenni egyenesen nem is lenne megtiltva, – vagy egy ilyen lelkész annyira lelkesülne a magyar testvérek anya¬nyelve iránt, hogy azt újból megtanulja, mikor emiatt úgy az egyházi, mint a világi elöljárók egyenes rosszallásával is találkoznék? Ugyebár ezt föl sem lehet tenni? Bebizonyítottam e előtted eléggé, hogy a jövőre nézve, lévén már seminarium, és a Minorita novitiatus fölállítása csak idő kérdés lévén és a Minoriták is lelkipásztorok lévén Moldva országban a magyarság ügye elveszett.”6)

A mai Dormánfalva több falusias település összevonásával létrehozott kisváros. Jelentős faipara, olajfinomítója van. Nem messze a várostól emelkedik az Úz patakon épült 83 magas gát, amellyel 1973-ban létrehozták az Úzmezei víztározót. A városka lakossága 12 247 fő, amelynek 77,01%-a ortodox, míg 10,45%-a római katolikus vallású (2011). Tíz százalék körüli arányukat régóta tartják a római katolikusok. Évtizedekkel, századokkal ezelőtt ezek az emberek egyúttal magyarok is voltak. Érdekes példa erre az 1930. évi népszámlálás: 745 (10,5%) római katolikus, 665 (9,4%) magyar anyanyelvű és 681 (9,6%) magyar nemzetiségű személy lakott akkor Dormánfalván. Ma gyakorlatilag minden római katolikus román, mindössze 11 fő vallotta magát magyarnak (a magyar közösség lenullázódásával a városközpontban létrehozott szabadtéri kiállítás külön el is büszkélkedik), azt azonban senki nem tudja megmondani, hogy otthon, a négy fal között hányan vállalják fel magyar származásukat. Tánczos Vilmos 2008-as felmérése szerint az akkor itt élt római katolikusoknak még 18%-a beszélt vagy értett magyarul. Hozzátette azonban, hogy a nyelvcsere hamarosan bekövetkezik, hiszen a magyart itt már csak korlátozott számú idős személy ismeri, és a nyelvtudás átörökítésére nincsen semmi esély.3) 2019 nyarán a katolikus utcákban tett látogatásunk alkalmával sem fiatal, sem idős embert nem találtunk, aki meg tudott volna szólalni magyarul, így valószínű, hogy Dormánfalván már senki nem tudná elolvasni a fentebb idézett két levelet, és vélhető, hogy a magyar etnikai tudat sem játszik szerepet többé a helyi római katolikusoknál.

Csángó kapu 1946-ból
Csángó kapu 1946-ból

A római katolikusok a Magyardormán (Brătulești) nevű városrészben laknak a legsűrűbben, ami az Úz patak jobb partján hosszan elnyúló néhány utcából áll. Önálló plébániát 1853-ban kapott, régebben a pusztinainak volt alárendelve. Keresztelő Szent Jánosnak szentelt temploma azonban már 1813-tól létezett, egy 1850-es adat szerint 280 hívővel. 1928-ban a régi helyén új templomot szenteltek fel, miután elődje néhány évi fennállás után 1918-ban leégett. Azóta már egy ennél is újabb, a rendszerváltás után épült templom a római katolikusok fő imádkozó helye.7)

Magyardormánnak nagy szerencséje, hogy nem őt választották ki a városka központjául. Katolikus mivolta sem erre a szerepre predesztinálta. Külvárosi fekvése miatt szép számmal maradtak meg régi építésű lakóházak és az ún. csángó kapuk, amelyek ilyen mennyiségben és ehhez fogható szép díszítettséggel már nem sok helyen láthatók Moldvában. Összességében egy kellemesnek mondható peremfalu, amit az Úz folyó választ el a román hősi emlékművel és a világháborús kiállítással megtűzdelt központtól, ahol még a sarki bárban is frissen kitett lepedőnyi román trikolórok lógnak a hangulat fokozása érdekében.

A dormánfalvi erdőben találjuk Moldva egyik legszebb úrilakát. A dísztéglával kirakott Ştirbei-Ghica kastélyt olasz mesterek építették a 20. század elején. 1908-ban ehhez az épületegyütteshez készítették német mérnökök a megye legrégebbi ivóvízvezeték rendszerét. A vizet a hegyekből, majdnem 8 km-es távolságból, 250 méteres eséssel vezették a kastélyhoz; a rendszer ma is működik. Egyedülállóak az acélredőnyök, amelyek a bent lévők védelmét szolgálták ostrom idején. A kastély államosításáig a dormánfalviak életének két fontos viszonyítási pontja volt: a hercegi család (és meghívottjaik) érkezése májusban, majd távozása szeptemberben. A szocialista rendszerben tüdőszanatórium és gyermektábor működött falai között.8) A kastélyt az örökösök visszakapták és 2013-ban négyszázezer euróért eladták egy üzletembernek, aki szállodát kíván benne üzemeltetni.

Moldvában mai napig fennmaradt számos pogány korból eredő szokás. Ezek egyike a ma már vidám óévbúcsúztató szokássá egyszerűsödő, Szilveszter napi álarcos felvonulás, amelynek legérdekesebb eleme a medvebőrbe és egyéb maskarákba bújt emberek látványa. Természetesen manapság ez is ősi román hagyományként van megjelenítve, a történelmi igazság viszont az, hogy a medveünnepek (nem medvetáncoltatás) ezen formája a sámánizmus emlékét őrzi, így a csángók és a beolvadt kunok révén került a moldvai románság folklórjába. A legnagyobb ilyen rendezvényt Dormánfalván tartják december 31-én. „A város különböző részein csapatok szerveződnek és végig vonulnak az utcákon, sípolva, dobolva, majd a városközpontban nagyméretű fesztiválra kerül sor, melynek során tradicionálisan medvebőrbe öltözött személyek is megjelennek. A köszöntő csoport tagjai dobok, furulyák, kürtök fülsiketítő zenéje mellett vonulnak, s a legtöbb szereplő az egész nap folyamatosan végzett szédítő erejű mozgástól rendszerint estére eksztatikus állapotba kerül.”9)

A csángók elrománosítása Dormánfalván napjainkig sem zárult le teljesen, mivel a magyardormáni alakoskodókat (a medveünnep szereplőit) manapság is csak „magyar csapatnak” nevezik.

Fénykép: Hetzmann Róbert
Kontos Gábor, Magyar Patrióták Közössége © 2019. augusztus 21.


Felhasznált irodalom:

1) Gazda László: Csángómagyar falvak I. Nap Kiadó, 2009.

2) Györffy István: Néphagyomány a Székelyföld dél-moldvai határáról, in: Ethn.: XXXIV-XXXV. 4-6., 1923-24.

3) Tánczos Vilmos: A moldvai csángók magyar nyelvismerete 2008-2010-ben, tanulmány

4) Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság, Fekete Sas Kiadó, 2001.

5) Csűry Bálint: Régi magyar levelek Moldvából, in: Magyar Nyelv XXVII., 1931.

6) Lymbus 2003, Magyarságtudományi forrásközlemények, Balassi Bálint Intézet, Budapest 2003.

7) www.ercis.ro (Jászvásári Római katolikus Püspökség honlapja)

8) http://www.orasuldarmanesti.ro/portal/bacau/orasuldarmanesti/portal.nsf/AllByUNID/Castelul-Stirbei-00000A0E?OpenDocument

9) Pozsony Ferenc: Medvék, hejgetők, urálók, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár 2018