Emlékezés a 23 évvel ezelőtt elhunyt néprajztudósra – S. Lengyel László írása

Domo­kos Pál Péter neve min­den­ki előtt köz­is­mert, aki egy picit is fog­lal­ko­zott már Mold­vá­val, a mold­vai csán­gók­kal. Kiemel­ke­dő mun­kás­sá­ga, köny­vei ma is alap­mun­kák­nak szá­mí­ta­nak a mold­vai magyar­ság tárgy­kö­ré­ben. Érde­mes meg­is­mer­ked­ni for­du­la­tok­ban bővel­ke­dő élet­tör­té­ne­té­vel is!

Szé­kely parasz­ti csa­lád­ból szár­ma­zott, édes­ap­ja Domo­kos Elek csík­som­lyói gaz­da volt, aki a kőmű­ves mes­ter­ség­hez is értett, s szor­gal­má­val biz­to­sí­ta­ni tud­ta népes csa­lád­ja eltar­tá­sát. Édes­any­ját, bár módo­sabb csa­lád­ból szár­ma­zott, fia­tal­ko­rá­ban elküld­ték Bras­só­ba szol­gá­ló­nak, hogy az „úri élet” for­té­lya­it elsa­já­tít­has­sa, ahol a német és román nyel­vek­kel is meg­is­mer­ke­dett. Hat gyer­mek­nek adott éle­tet, Péter a leg­fi­a­ta­labb volt. Egy esős, viha­ros éjsza­ka szü­le­tett meg, a csa­lá­di legen­dá­ri­um sze­rint még a Som­lyó pata­ka is kiön­tött med­ré­ből. Gyer­mek­ko­rát Csík­som­lyón töl­töt­te, csi­bé­ket őrzött, apjá­nak segí­tett a kőmű­ves­mun­kák­ban, de emel­lett a játék­ra is jutott idő: paj­tá­sa­i­val jár­ták a vidé­ket, tehén­szőr­ből készí­tett lab­dá­val ját­szot­tak, virá­go­kat szed­tek, lep­ké­ket ker­get­tek – ezál­tal már fia­ta­lon belé­ivó­dott a ter­mé­szet sze­re­te­te.

Az ele­mi isko­lát szü­lő­fa­lu­já­ban jár­ta. A 30–40 fős osz­tá­lyok akko­ri­ban meg­szo­kott­nak szá­mí­tot­tak. Taní­tó­juk egye­di módon igye­ke­zett a ren­det fenn­tar­ta­ni: ha a gye­re­kek jól visel­ked­tek, olva­sott nekik az Egri csil­la­gok­ból. Tán nem is kell mon­da­ni, ez a fegyel­me­zé­si mód­szer bevált. A csa­lád­ban is rend volt: aki az esti harang­szó­ra nem ért haza, az bizony kika­pott. A vilá­gi tan­tár­gyak mel­lett a val­lá­sos neve­lés­re is nagy hang­súlyt fek­tet­tek. Meg­ta­nul­tak imád­koz­ni, val­lá­sos éne­ke­ket éne­kel­ni, Advent­kor min­den­ki részt vett a haj­na­li 5 órai misén, ami­kor nagyob­bacs­kák let­tek, minist­rál­tak is.

A negye­dik ele­mi után gim­ná­zi­um­ban foly­tat­ta tanul­má­nya­it. Akko­ri­ban még Csík­som­lyó­nak volt gim­ná­zi­u­ma, mely később Csík­sze­re­dá­ra került. Elsa­já­tí­tot­ta a latin nyel­vet, mely­nek később is nagy hasz­nát lát­ta. Ked­vel­te a növény­tan órák kirán­du­lá­sa­it, az ének­órák nép­da­la­it. A gim­ná­zi­u­mot köve­tő­en a taní­tó­kép­ző­be ment, mely szin­tén Som­lyón volt. A mate­ma­ti­ka-fizi­ka-kémia főszak mel­lett éne­ket is tanult.

Egy nyá­ri reg­gel édes­ap­já­val szé­ná­ért vol­tak, ami­kor haza­fe­lé meg­ál­lí­tot­ták őket: „- Áll­ja­nak meg! s mond­ja, hogy Romá­nia meg­tá­mad­ta Magyar­or­szá­got, s min­den­ki mene­kül­jön az Olton túl­ra!” [1] Így érte­sült a hábo­rú­ról. A csí­ki­a­kat Haj­dú megyé­be irá­nyí­tot­ták, Deb­re­cen­ben foly­tat­ta a Taní­tó­kép­zőt. 1917-ben vissza­tért Csík­som­lyó­ra, ahol 1919-ben szer­zett taní­tói és kán­to­ri okle­ve­let. Hama­ro­san a romá­nok behív­ták, a szász­vá­ro­si 92. gya­log­ez­red­ben szol­gált Cra­io­vá­ban. Ez idő­ben meg­ta­nult romá­nul, és csak úgy tanít­ha­tott, ha letet­te a román állam­nak a hűség­es­küt.

A kato­na­ság után Buda­pest­re köl­tö­zött. Tanít­vá­nyo­kat vál­lalt, kán­tor­ként tevé­keny­ke­dett, a meg­ke­re­sett pénzt ott­hon­ma­radt sze­ret­te­i­nek utal­ta. Pár év után ő is haza­tért. Csík­sze­re­dá­ban taní­tott. Nehéz volt akko­ri­ban magyar szel­lem­ben oktat­ni, de kis trük­kök­kel sike­rült kiját­sza­ni a ható­sá­go­kat. Ének­köny­vé­be fel­vet­te a „Des­teaptă-te româ­ne”[2]-t, így az a cen­zú­rán átment, a tucat­nyi magyar érzel­mű nép­dal­lal meg sen­ki nem fog­lal­ko­zott.

A csán­gók­kal már kora ifjú­sá­gá­ban meg­is­mer­ke­dett. Nagy hatás­sal vol­tak rá a csík­som­lyói búcsú­ba érke­ző zarán­do­kok. Miu­tán ható­sá­gi nyo­más­ra 1929-ben fel­men­tet­ték az isko­lai mun­ka alól, Bar­tók Béla egyik köny­vé­nek ins­pi­rá­ci­ói nyo­mán kelet­re indult.

Ennyi is elég volt arra, hogy meg­gon­dol­koz­tas­son: íme, állás nél­kül vagy, és ez a kér­dés meg­ol­dat­lan, így nincs sem­mi aka­dá­lya annak, hogy te pró­báld meg! S el is indul­tam, s be is men­tem, s elkezd­tem a mun­kát.” [3]

Már ez az első útja is hatal­mas siker volt: bejár­ta az észa­ki, a déli csán­gó fal­va­kat, a buko­vi­nai szé­ke­lyek fal­va­it, útja során nép­da­lo­kat gyűj­tött. Ered­mé­nyét sze­mé­lye­sen mutat­ta be Bar­tók­nak és Kodály­nak, akik­kel élet­re szó­ló barát­ság­ba kerül­tek. Ugyan­ak­kor mun­ká­ját csak magán­ki­adás­ban sike­rült meg­je­len­tet­nie, 500 pél­dány­ban.

1930–33 között ismét taná­ri állást kapott, ezút­tal Kéz­di­vá­sár­he­lyen, majd Gyer­gyó­al­fa­lun volt kán­tor. Köz­ben sza­bad­ide­jé­ben sza­ka­dat­la­nul jár­ta a csán­gó fal­va­kat, addig sen­ki által nem kuta­tott terü­le­tek­re jutott el, melyek­ről újabb köny­vek szü­let­tek, meg­ala­poz­va élet­mű­vé­nek máig tar­tó jelen­tő­sé­gét. Csík­som­lyón meg­szer­vez­te az Ezer Szé­kely Leány Nap­ját, mely­nek hagyo­má­nya máig él.

1935-ben ismer­ke­dett meg fele­sé­gé­vel, Antal Mári­á­val, egy Mik­lós-napi ünnep­ség során. Négy gyer­me­kük szü­le­tett: Péter, Erzsé­bet, Ádám, Mária. Elgon­dol­kod­ta­tó és tanul­sá­gos a csa­lád­ról írt val­lo­má­sa:

Nálunk az volt az élet­rend: ahány gyer­me­ket ád az Isten, ád annyi kenye­ret is. Tehát nem félt attól sen­ki, hogy gyer­me­ke lesz, sok gyer­me­ke lesz, mert a gyer­mek áldás. Csak­ugyan, akkor a leg­sze­gé­nyebb ember­nek is volt 10–12 gyer­me­ke. Azok piros­pozs­gá­sak vol­tak, tud­tak nevet­ni, örül­ni. […] Hiszem ma is, hogy a csa­lád a haza kér­dé­sé­nek az alap­ja! A mai éle­tünk­ben min­dig azon rágó­dom, hogy van­nak-e csa­lá­dok, van­nak-e ott­ho­nok, s vajon van-e haza?!” [4]

1936-tól Kolozs­vá­ron élt, ahol dok­to­rált, majd tan­fel­ügye­lő­vé nevez­ték ki, ének-zene tan­köny­ve­ket írt. Sok­szor csak titok­ban tudott Magyar­or­szág­ra jön­ni, mivel útle­ve­let nem kapott, csak a határ­őrök meg­vesz­te­ge­té­sé­vel jutott át a hatá­ron. De mun­ká­ját töret­le­nül foly­tat­ta.

A II. Bécsi dön­tés ide­jé­re már siker­rel bevit­te a köz­tu­dat­ba a csán­gók ügyét. Ennek köszön­he­tő­en szak­ér­tő­ként kér­ték fel a buko­vi­nai szé­ke­lyek haza­te­le­pí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban. Véle­mé­nye nem egye­zett a hiva­ta­los poli­ti­kai körök véle­mé­nyé­vel, ezért nem­so­ká­ra kiszállt ebből a prog­ram­ból:

Tele­ki Pál kér­de­zett: – A kelet­ről haza­ho­zan­dó magya­ro­kat hová tele­pí­te­né?
– Azok­nak a helye a mai szé­kely­ség­nek a nyu­ga­ti pere­mén van. […] Ráadá­sul pedig még szé­le­sí­te­né a szé­kely­ség sáv­ját Magyar­or­szág felé.
– Ha vala­mi miatt oda nem lehet­ne, akkor hová vin­né? […]
– Akkor az ország szí­vé­be […] mert ele­get vol­tak ezek az embe­rek ország­szé­len.
– Mit szól­na hoz­zá, ha a Bács­ká­ba vin­nénk őket?
– Ez a terv rossz – vála­szol­tam – mert ismét határ­szél­re kerül­né­nek, s kez­dőd­ne az éle­tük elő­ről.”
[5]

Iga­za lett. Mint az ismert, a buko­vi­nai szé­ke­lyek kál­vá­ri­á­ja a II. világ­há­bo­rút köve­tő­en is foly­ta­tó­dott. Domo­kos Pál Péter a hábo­rú után Magyar­or­szág­ra köl­tö­zött, a Nép­jó­lé­ti Minisz­té­ri­um­ban kapott mun­kát mint a hadi­rok­kan­tak reha­bi­li­tá­ci­ó­já­ért fele­lős taná­csos. Mivel ame­ri­kai magán­sze­mé­lyek ado­má­nya­it is elfo­gad­ta, 1948-ben fel­men­tet­ték. Talán ez volt az az elkép­ze­lés, amely meg­ala­poz­ta a ma is műkö­dő csán­gó-kereszt­szü­lő prog­ram elvi alap­ja­it. Ame­ri­ká­ban „kereszt­szü­lő­ket” kuta­tott fel, akik jel­ké­pes össze­gért fogad­tak örök­be hadi­ár­vá­kat. A prog­ram ele­in­te jól haladt:

Az első ezer cím­re hetek alatt meg­kap­tam a 39 000 dol­lárt. Magam jár­tam el, hogy igaz­sá­go­san osszák szét az ország­ban. […] Kap­tam a paran­csot, hogy le kell állí­ta­ni az egé­szet, mert ez pro­pa­gan­da az Egye­sült Álla­mok mel­lett. Egy tel­jes hajó­ra­ko­mányt is vissza­küld­tek, ami­ben ezer és ezer ruha érke­zett a hadi­ár­vák szá­má­ra…” [6]

Az új világ­rend más téren sem hoz­ta el szá­má­ra a bol­dog­sá­got. 1949-ben fegyel­mi­vel kirúg­ták a minisz­té­ri­um­ból. Vidék­re köl­tö­zött, a mold­vai tele­pe­sek falu­já­ba. Míg csa­lád­ja Buda­pes­ten élt, ő Szár­ász­pusz­tán gaz­dál­ko­dott. Nem kerül­het­te el oly sok haza­sze­re­tő ember sor­sát sem: egyik éjjel nála is kopog­tat­tak. Rend­szer­el­le­nes össze­es­kü­vés vád­já­val bevit­te az ÁVO. Sem­mit nem tud­tak rábi­zo­nyí­ta­ni, kény­te­le­nek vol­tak kien­ged­ni, ebben talán nem­zet­kö­zi tekin­té­lye is segí­tett. Eztán már sehol nem akar­ták alkal­maz­ni. Végül ő, a dok­to­rá­tus­sal ren­del­ke­ző, sok nyel­ven értő tudós pro­fesszor egy cse­pe­li épít­ke­zé­sen lett segéd­mun­kás. Így emlék­szik vissza ezek­re az évek­re:

Szo­mo­rúbb dol­got a magyar tör­té­ne­lem­ben nem tudok elkép­zel­ni, mint ami­kor vonul­tunk el a Ráko­si Mátyás óri­á­si dísszel meg­al­ko­tott páholy­so­ra előtt, mi, a pári­ák, ezré­vel, tíz­ez­ré­vel, s üte­me­sen kel­lett kia­bál­nunk: Éljen Ráko­si! Éljen Ráko­si!” [7]

Erdély­ben sem men­tek job­ban a dol­gok. Már­ton Áron híres 1949. évi csí­ki zarán­dok­la­tát köve­tő­en a ható­sá­gok betil­tot­ták a búcsút, annak nap­ján had­gya­kor­la­to­kat ren­dez­tek azon a kör­nyé­ken. Eztán a csán­gók csak titok­ban jár­hat­ták sok évszá­za­dos útju­kat.

A peda­gó­gus­hi­ány miatt azon­ban a rend­szer kény­te­len volt enged­ni, hama­ro­san vissza­tér­he­tett a kated­rá­ra, 1961-es nyug­dí­ja­zá­sá­ig gim­ná­zi­u­mi tanár­ként dol­go­zott. Nevelt­je­it később sem hagy­ta el, az öreg­di­ák-szö­vet­sé­gek rend­sze­res láto­ga­tó­ja volt, még csík­sze­re­dai tanít­vá­nya­i­val is tar­tot­ta a kap­cso­la­tot. Hosszú nyug­dí­jas­évek jutot­tak osz­tály­ré­szé­ül, ezalatt tovább foly­tat­ta zenei és csán­gó nép­raj­zi tanul­má­nya­it, köny­ve­ket írt. Éle­te alko­nyán is lán­golt ben­ne a cse­lek­vés vágya, a nem­ze­tért ten­ni aka­rás:

Amit az ember meg­ta­ní­tott, annak az érté­ke ezer irány­ból meg­te­té­zet­ten kerül vissza őhoz­zá. […] A becsü­le­tes ember cél­ja mi lehet­ne más, mint küz­de­ni a csa­lád­já­ért, a közös­sé­gé­ért, a nem­ze­té­ért. Ezt soha nem mon­da­ni, hanem élni kell!” [8]

Huszon­há­rom évvel ezelőtt, 1992. feb­ru­ár 19-én Buda­pes­ten hunyt el, 90 éves korá­ban.

Fel­hasz­nált iro­da­lom: Élet­utak 1. Az én Erdé­lyem, Domon­kos Pál Péter elmond­ja éle­tét, Soro­zat­szer­kesz­tők: Kozák Gyu­la, Hege­dűs B. And­rás, ISBN 963 521 184 8

S. Lengyel László
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. február 13.

 


 

[1] Az én Erdé­lyem, p16.

[2] A román him­nusz

[3] Az én Erdé­lyem, p22-23.

[4] Az én Erdé­lyem, p77.

[5] Az én Erdé­lyem, p26.

[6] Az én Erdé­lyem p110.

[7] Az én Erdé­lyem p111.

[8] Az én Erdé­lyem p116.