• 2017.09.03.

Domokos Pál Péter élete

Domokos Pál Péter élete

Domokos Pál Péter élete 150 150 Patrióták

Emlékezés a 23 évvel ezelőtt elhunyt néprajztudósra – S. Lengyel László írása

Domokos Pál Péter neve mindenki előtt közismert, aki egy picit is foglalkozott már Moldvával, a moldvai csángókkal. Kiemelkedő munkássága, könyvei ma is alapmunkáknak számítanak a moldvai magyarság tárgykörében. Érdemes megismerkedni fordulatokban bővelkedő élettörténetével is!

Székely paraszti családból származott, édesapja Domokos Elek csíksomlyói gazda volt, aki a kőműves mesterséghez is értett, s szorgalmával biztosítani tudta népes családja eltartását. Édesanyját, bár módosabb családból származott, fiatalkorában elküldték Brassóba szolgálónak, hogy az „úri élet” fortélyait elsajátíthassa, ahol a német és román nyelvekkel is megismerkedett. Hat gyermeknek adott életet, Péter a legfiatalabb volt. Egy esős, viharos éjszaka született meg, a családi legendárium szerint még a Somlyó pataka is kiöntött medréből. Gyermekkorát Csíksomlyón töltötte, csibéket őrzött, apjának segített a kőművesmunkákban, de emellett a játékra is jutott idő: pajtásaival járták a vidéket, tehénszőrből készített labdával játszottak, virágokat szedtek, lepkéket kergettek – ezáltal már fiatalon beléivódott a természet szeretete.

Az elemi iskolát szülőfalujában járta. A 30-40 fős osztályok akkoriban megszokottnak számítottak. Tanítójuk egyedi módon igyekezett a rendet fenntartani: ha a gyerekek jól viselkedtek, olvasott nekik az Egri csillagokból. Tán nem is kell mondani, ez a fegyelmezési módszer bevált. A családban is rend volt: aki az esti harangszóra nem ért haza, az bizony kikapott. A világi tantárgyak mellett a vallásos nevelésre is nagy hangsúlyt fektettek. Megtanultak imádkozni, vallásos énekeket énekelni, Adventkor mindenki részt vett a hajnali 5 órai misén, amikor nagyobbacskák lettek, ministráltak is.

A negyedik elemi után gimnáziumban folytatta tanulmányait. Akkoriban még Csíksomlyónak volt gimnáziuma, mely később Csíkszeredára került. Elsajátította a latin nyelvet, melynek később is nagy hasznát látta. Kedvelte a növénytan órák kirándulásait, az énekórák népdalait. A gimnáziumot követően a tanítóképzőbe ment, mely szintén Somlyón volt. A matematika-fizika-kémia főszak mellett éneket is tanult.

Egy nyári reggel édesapjával szénáért voltak, amikor hazafelé megállították őket: „- Álljanak meg! s mondja, hogy Románia megtámadta Magyarországot, s mindenki meneküljön az Olton túlra!” [1] Így értesült a háborúról. A csíkiakat Hajdú megyébe irányították, Debrecenben folytatta a Tanítóképzőt. 1917-ben visszatért Csíksomlyóra, ahol 1919-ben szerzett tanítói és kántori oklevelet. Hamarosan a románok behívták, a szászvárosi 92. gyalogezredben szolgált Craiovában. Ez időben megtanult románul, és csak úgy taníthatott, ha letette a román államnak a hűségesküt.

A katonaság után Budapestre költözött. Tanítványokat vállalt, kántorként tevékenykedett, a megkeresett pénzt otthonmaradt szeretteinek utalta. Pár év után ő is hazatért. Csíkszeredában tanított. Nehéz volt akkoriban magyar szellemben oktatni, de kis trükkökkel sikerült kijátszani a hatóságokat. Énekkönyvébe felvette a „Desteaptă-te române”[2]-t, így az a cenzúrán átment, a tucatnyi magyar érzelmű népdallal meg senki nem foglalkozott.

A csángókkal már kora ifjúságában megismerkedett. Nagy hatással voltak rá a csíksomlyói búcsúba érkező zarándokok. Miután hatósági nyomásra 1929-ben felmentették az iskolai munka alól, Bartók Béla egyik könyvének inspirációi nyomán keletre indult.

„Ennyi is elég volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, és ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, s be is mentem, s elkezdtem a munkát.” [3]

Már ez az első útja is hatalmas siker volt: bejárta az északi, a déli csángó falvakat, a bukovinai székelyek falvait, útja során népdalokat gyűjtött. Eredményét személyesen mutatta be Bartóknak és Kodálynak, akikkel életre szóló barátságba kerültek. Ugyanakkor munkáját csak magánkiadásban sikerült megjelentetnie, 500 példányban.

1930-33 között ismét tanári állást kapott, ezúttal Kézdivásárhelyen, majd Gyergyóalfalun volt kántor. Közben szabadidejében szakadatlanul járta a csángó falvakat, addig senki által nem kutatott területekre jutott el, melyekről újabb könyvek születtek, megalapozva életművének máig tartó jelentőségét. Csíksomlyón megszervezte az Ezer Székely Leány Napját, melynek hagyománya máig él.

1935-ben ismerkedett meg feleségével, Antal Máriával, egy Miklós-napi ünnepség során. Négy gyermekük született: Péter, Erzsébet, Ádám, Mária. Elgondolkodtató és tanulságos a családról írt vallomása:

„Nálunk az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert a gyermek áldás. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt 10-12 gyermeke. Azok pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. […] Hiszem ma is, hogy a család a haza kérdésének az alapja! A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza?!” [4]

1936-tól Kolozsváron élt, ahol doktorált, majd tanfelügyelővé nevezték ki, ének-zene tankönyveket írt. Sokszor csak titokban tudott Magyarországra jönni, mivel útlevelet nem kapott, csak a határőrök megvesztegetésével jutott át a határon. De munkáját töretlenül folytatta.

A II. Bécsi döntés idejére már sikerrel bevitte a köztudatba a csángók ügyét. Ennek köszönhetően szakértőként kérték fel a bukovinai székelyek hazatelepítésével kapcsolatban. Véleménye nem egyezett a hivatalos politikai körök véleményével, ezért nemsokára kiszállt ebből a programból:

„Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené?
– Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van. […] Ráadásul pedig még szélesítené a székelység sávját Magyarország felé.
– Ha valami miatt oda nem lehetne, akkor hová vinné? […]
– Akkor az ország szívébe […] mert eleget voltak ezek az emberek országszélen.
– Mit szólna hozzá, ha a Bácskába vinnénk őket?
– Ez a terv rossz – válaszoltam – mert ismét határszélre kerülnének, s kezdődne az életük előről.”
[5]

Igaza lett. Mint az ismert, a bukovinai székelyek kálváriája a II. világháborút követően is folytatódott. Domokos Pál Péter a háború után Magyarországra költözött, a Népjóléti Minisztériumban kapott munkát mint a hadirokkantak rehabilitációjáért felelős tanácsos. Mivel amerikai magánszemélyek adományait is elfogadta, 1948-ben felmentették. Talán ez volt az az elképzelés, amely megalapozta a ma is működő csángó-keresztszülő program elvi alapjait. Amerikában „keresztszülőket” kutatott fel, akik jelképes összegért fogadtak örökbe hadiárvákat. A program eleinte jól haladt:

„Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a 39 000 dollárt. Magam jártam el, hogy igazságosan osszák szét az országban. […] Kaptam a parancsot, hogy le kell állítani az egészet, mert ez propaganda az Egyesült Államok mellett. Egy teljes hajórakományt is visszaküldtek, amiben ezer és ezer ruha érkezett a hadiárvák számára…” [6]

Az új világrend más téren sem hozta el számára a boldogságot. 1949-ben fegyelmivel kirúgták a minisztériumból. Vidékre költözött, a moldvai telepesek falujába. Míg családja Budapesten élt, ő Szárászpusztán gazdálkodott. Nem kerülhette el oly sok hazaszerető ember sorsát sem: egyik éjjel nála is kopogtattak. Rendszerellenes összeesküvés vádjával bevitte az ÁVO. Semmit nem tudtak rábizonyítani, kénytelenek voltak kiengedni, ebben talán nemzetközi tekintélye is segített. Eztán már sehol nem akarták alkalmazni. Végül ő, a doktorátussal rendelkező, sok nyelven értő tudós professzor egy csepeli építkezésen lett segédmunkás. Így emlékszik vissza ezekre az évekre:

„Szomorúbb dolgot a magyar történelemben nem tudok elképzelni, mint amikor vonultunk el a Rákosi Mátyás óriási dísszel megalkotott páholysora előtt, mi, a páriák, ezrével, tízezrével, s ütemesen kellett kiabálnunk: Éljen Rákosi! Éljen Rákosi!” [7]

Erdélyben sem mentek jobban a dolgok. Márton Áron híres 1949. évi csíki zarándoklatát követően a hatóságok betiltották a búcsút, annak napján hadgyakorlatokat rendeztek azon a környéken. Eztán a csángók csak titokban járhatták sok évszázados útjukat.

A pedagógushiány miatt azonban a rendszer kénytelen volt engedni, hamarosan visszatérhetett a katedrára, 1961-es nyugdíjazásáig gimnáziumi tanárként dolgozott. Neveltjeit később sem hagyta el, az öregdiák-szövetségek rendszeres látogatója volt, még csíkszeredai tanítványaival is tartotta a kapcsolatot. Hosszú nyugdíjasévek jutottak osztályrészéül, ezalatt tovább folytatta zenei és csángó néprajzi tanulmányait, könyveket írt. Élete alkonyán is lángolt benne a cselekvés vágya, a nemzetért tenni akarás:

„Amit az ember megtanított, annak az értéke ezer irányból megtetézetten kerül vissza őhozzá. […] A becsületes ember célja mi lehetne más, mint küzdeni a családjáért, a közösségéért, a nemzetéért. Ezt soha nem mondani, hanem élni kell!” [8]

Huszonhárom évvel ezelőtt, 1992. február 19-én Budapesten hunyt el, 90 éves korában.

Felhasznált irodalom: Életutak 1. Az én Erdélyem, Domonkos Pál Péter elmondja életét, Sorozatszerkesztők: Kozák Gyula, Hegedűs B. András, ISBN 963 521 184 8

S. Lengyel László
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. február 13.

 


 

[1] Az én Erdélyem, p16.

[2] A román himnusz

[3] Az én Erdélyem, p22-23.

[4] Az én Erdélyem, p77.

[5] Az én Erdélyem, p26.

[6] Az én Erdélyem p110.

[7] Az én Erdélyem p111.

[8] Az én Erdélyem p116.

    Név (kötelező)

    Email cím (kötelező)

    Tárgy

    Üzenet

    Az Adatvédelmi tájékoztatóban foglaltakat elolvastam és elfogadom.