2017. feb­ru­ár 24-én pén­te­ken 18 órá­tól „Főhaj­tás a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rák áldo­za­tai előtt” cím­mel emlék­es­tet tar­tott több civil szer­ve­zet a Buda­vá­ri Pol­gá­ri Sza­lon­ban. A ren­dez­vé­nyen a dél­vi­dé­ki író, Fried­rich Anna mutat­ta be fris­sen meg­je­lent köny­vét, a „Miért? Warum?” című tény­re­gényt, mely egy jugo­szlá­vi­ai lágert túl­élt magyar-német asszony tör­té­ne­tét dol­goz­za fel. A ren­dez­vé­nyen jelen volt Cse­res­nyés­né Kiss Mag­dol­na, a köny­vet meg­je­len­te­tő Kes­ke­ny­úton Ala­pít­vány kura­tó­ri­u­mi elnö­ke, vala­mint Dr. Kovács Emő­ke tör­té­nész, a Gulag emlék­év szak­mai veze­tő­je, akik Fried­rich Anná­val beszél­get­tek.

Az est főszer­ve­ző­je, a Magyar Asszo­nyok Érdek­szö­vet­sé­ge nevé­ben elnö­kük, Sző­nyi Kin­ga köszön­töt­te az egy­be­gyűl­te­ket. Társ­szer­ve­ző­ként három továb­bi szer­ve­zet vett részt az ese­mény meg­va­ló­sí­tá­sá­ban, amely szer­ve­ze­tek elnö­kei szin­tén jelen vol­tak: Gal­la János a Hegy­vi­dé­ki Tri­a­non Tár­sa­ság, Kocsis Sán­dor a Hor­thy Mik­lós Inté­zet Ala­pít­vány, vala­mint Hetz­mann Róbert a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge részé­ről.

Az Újvi­dé­ken élő Fried­rich Anna újság­író, pszi­cho­ló­gus a bács­kai Bez­dán­ban szü­le­tett 1953-ban. Mind­amel­lett, hogy min­dig is szí­vén visel­te a dél­vi­dé­ki magyar­ság máso­dik világ­há­bo­rú utá­ni szen­ve­dé­sek­kel teli sor­sát, a könyv meg­írá­sá­ra alap­ve­tő­en két tör­té­net indí­tot­ta. Újvi­dé­ki barát­nő­je, Sza­bó Már­ta mesél­te el neki édes­any­ja isme­rő­se, Mag­da tra­gé­di­á­já­nak tör­té­ne­tét. Mag­da 14 éves volt, ami­kor a hír­hedt járeki halál­tá­bor­ba került. A fia­tal lányt tíz­szer meg­erő­sza­kol­ták, fel­fog­ha­tat­lan szen­ve­dé­se­ken ment keresz­tül. Hogy Mag­da végül még­is azon keve­sek közé tar­toz­ha­tott, akik túl­él­ték e föl­di pok­lot, azt Sza­bó Már­ta édes­any­já­nak köszön­he­ti, aki rend­sze­re­sen éle­lem­mel és tisz­tál­ko­dá­si sze­rek­kel lát­ta el.

A másik meg­ren­dí­tő tör­té­ne­tet egy hoz­zá­tar­to­zó­já­tól hal­lot­ta Fried­rich Anna, ami azon­ban a „másik” oldal­ról nyújt bete­kin­tést a ször­nyű­sé­gek­be. Egy Tisza­ist­ván­fal­ván (Járeken) szol­gált par­ti­zán­tiszt fia még évti­ze­dek múl­tán sem tud­ta feled­ni azt a bor­zal­mas képet, amely 5 éves korá­ban örök­re emlé­ke­ze­té­be véső­dött: halot­ta­kat szál­lí­tó sze­ké­ren egy asszony keze meg­fagy­va, égnek mered­ve, mellyel éle­te utol­só per­ce­i­ben talán éppen gyer­me­két szo­ron­gat­ta… Ahogy Cse­res­nyés­né Kiss Mag­dol­na fogal­ma­zott, a láge­rek­ben alkal­ma­zott kegyet­len­ség sok­szor még az elkö­ve­tők­nek is sok volt.

Fried­rich Anna

E két meg­ren­dí­tő tör­té­net sar­kall­ta Fried­rich Annát továb­bi kuta­tá­sok­ra, mely­ben nagy segít­sé­gé­re volt, hogy két­éves német­or­szá­gi mun­ká­ja során a kite­le­pült néme­tek és magya­rok tör­té­ne­tét beha­tób­ban vizs­gál­hat­ta. Az elké­szült alko­tás műfa­ja tény­re­gény, vagy­is alap­ve­tő­en igaz tör­té­ne­te­ken ala­pul. A regény főhő­se, Emling Róza tör­té­ne­te Mag­da éle­té­nek és szen­ve­dé­se­i­nek állít emlé­ket, amely­be a szer­ző bele­szőt­te saját csa­lád­já­nak szo­mo­rú sors­tör­té­ne­te­it is. A ször­nyű tények, sor­sok oly nyo­masz­tó­ak let­tek vol­na, hogy az író­nő szük­sé­ges­nek tar­tot­ta a feszült­sé­get kita­lált, pár­hu­za­mos tör­té­ne­tek­kel olda­ni, így szü­le­tett meg e moza­ik­sze­rű­en fel­épí­tett regény. A remény üze­ne­tét köz­ve­tí­ti a könyv azzal is, hogy idő­ren­di­leg for­dí­tot­tan halad­va, a tör­té­net kez­de­tén már Német­or­szág­ban él Emling Róza, ami egy­ér­tel­mű­vé teszi, hogy a sok szen­ve­dés után talp­ra állt és új éle­tet tudott kez­de­ni. De vajon tény­leg lehet­sé­ges a talp­ra­ál­lás meg­annyi szen­ve­dés után? – tet­te fel a kér­dést Dr. Kovács Emő­ke. Az író­nő vála­sza sze­rint igen, ami azon­ban inkább csak kívül­ről lát­szik annak – lel­kük mélyén az áldo­za­tok örök­ké hor­doz­zák e súlyos emlé­ke­ket.

A járeki halál­tá­bor 1944 decem­be­ré­ben kezd­te meg műkö­dé­sét, és közel más­fél éves fenn­ál­lá­sa alatt csak­nem 7000 áldo­za­tot köve­telt, mely­ből mint­egy 1000 gyer­mek volt. A láger­ben első­sor­ban a kol­lek­tív bűnös­ség­re ítélt kör­nyék­be­li német, vala­mint Csu­rog, Zsab­lya és Mozsor magyar lakos­sá­ga szen­ve­dett és lel­te sok eset­ben halá­lát. Tito részé­ről 1945 köze­pé­től némi eny­hü­lés vet­te kez­de­tét a magya­rok irá­nyá­ban, mivel tar­tott a nem­zet­kö­zi reak­ci­ók­tól: ekkor­tól a járeki halál­tá­bor még élő magyar fog­lya­it mun­ka­tá­bo­rok­ba helyez­ték át.

A dél­vi­dé­ki halál­tá­bo­rok magyar áldo­za­ta­i­nak szá­mát, melyet bár az újabb és újabb kuta­tá­sok egy­re ala­cso­nyabb­ra tor­nász­nak le, Cse­res­nyés­né Kiss Mag­dol­na sze­rint nincs okunk 40 ezer fő alá becsül­ni, melyet kuta­tá­sai meg­fe­le­lő­en alá­tá­masz­ta­nak. A német áldo­za­tok szá­ma ennél is nagyobb; mint­egy 60–70 ezer főre tehe­tő.

Az elő­adók az est szer­ve­zői köré­ben

A legyil­kolt, jel­te­len tömeg­sí­rok­ba vetett magyar és német lakos­sá­got utó­lag hábo­rús bűnös­sé nyil­vá­ní­tot­ták. A ma élő leszár­ma­zot­tak­nak, amennyi­ben reha­bi­li­tál­ni sze­ret­nék meg­hur­colt őse­ik emlé­két, saját maguk­nak kell bizo­nyí­ta­ni­uk ártat­lan­sá­gu­kat, és bizony­ta­lan kime­ne­te­lű, elhú­zó­dó perek­re szá­mít­hat­nak.

E ször­nyű tra­gé­di­ák­kal kap­cso­lat­ban nekünk, ma élő gene­rá­ci­ók­nak egyet­len fel­ada­tunk lehet: mél­tó módon emlé­kez­ni és a múl­tat nem enged­ni feled­tet­ni. Ehhez nyújt­hat segít­sé­get a most meg­je­lent „Miért? Warum?” című tény­re­gény is, mely egyé­ni sor­sok felől köze­lí­ti meg a bő 70 évvel ezelőt­ti szo­mo­rú ese­mé­nye­ket. Ahogy Fried­rich Anna is mond­ta, csak így ért­het­jük meg Dél­vi­dék mai tár­sa­dal­mát is, mely a mai napig magá­ban hor­doz­za az elő­ző gene­rá­ci­ók szen­ve­dé­se­i­nek emlé­két.

Kassay Gergő
Magyar Patrióták Közössége
© 2017. március 3.