2014. november 1-jén, mindenszentek napján az 1944-45-ös délvidéki magyarellenes vérengzések emlékhelyeit kerestük fel a Keskenyúton Alapítvány szervezésében. A Magyar Patrióták Közösségétől hatan vettünk részt a zarándoklaton.
Elsőként Szabadkán a Zentai úti temetőben az áldozatoknak emléket állító „Vergődő Madárnál” emlékeztünk meg a 70 évvel ezelőtti borzalmakról. Örülhettünk, hogy tavalyi „eltűnése” után a szobor helyre lett állítva. Itt megtudtuk, hogy Szabadkán 970 fő fölé bővült azoknak az ismert áldozatoknak a száma, akikkel a titói partizánterror végzett. Bognár József, egykori délvidéki magyar országgyűlési képviselő fia fogadott minket, aki egyben a kegyeleti bizottság elnöke. Édesapja is az áldozatok között van, volt. Bognár József megrázó előadásban mesélte el az eseményeket és az emlékhely történetét. Végül elhelyeztük koszorúnkat, meggyújtottuk mécseseinket és egy imával emlékeztünk.
Szabadkáról Újvidékre siettünk a Futaki úti temetőben zajló megemlékezésre. A rendezvényen Matuska Márton publicista, a délvidéki szerb razzia legavatottabb kutatója mondott emlékező beszédet. Örömmel tapasztaltuk, hogy a Magyar Nagykövetség is képviseltette magát a megemlékezésen. A koszorúzás után elénekeltük a Szózatot és Márton Bátyánk néhány mondattal még megemlékezett arról, hogy továbbra is követeljük és elvárjuk, hogy a Makovecz Imre által tervezett emléktorony megépülhessen.
A jelenlegi emlékhely Újvidéken nem egy valós tömegsírnál van, hanem a Futaki úti temető első világháborús katonatemetőjében, ahol a megemlékezések sorát 25 évvel ezelőtt Matuska Mártonék elkezdték. Ennek oka, hogy Újvidék fejlesztése közben az egykori tömegsírokat eltüntették (volt, amelyikre autópálya épült). Újvidéken 1944-45-ben mintegy 1500 magyart végeztek ki a partizánok, közöttük olyan ferences szerzeteseket is, akik boldoggá avatása azóta már megindult.
 |  |
és Halász Béla ref. püspökkel (b3) |
Újvidékről Csurogra igyekeztünk. Útközben megtekintettük a Sajkás-vidék egyetlen megmaradt magyar szakrális építményét, az igencsak rossz állapotú zsablyai katolikus templomot. (A csurogi templomot a délvidéki magyar vészkorszakban szélsőséges szerbek lerombolták.) A zsablyai templom megmentéséért Matuska Mártonék mozgalmat indítottak, amelybe a Magyar Patrióták Közössége is be fog kapcsolódni.
Csurogon megemlékezésünk helye a tavaly felavatott emlékmű volt, amely az egykori dögkút helyén áll, ahova a magyarok holttesteit a gyilkos partizánok bedobták. Ezzel a visszataszító cselekedettel még egyszer megbecstelenítették a szerencsétlen áldozatokat és esetleg életben maradott hozzátartozóikat. A megbecstelenítést mi is éreztük ezen a rettenetes helyen. Megemlékeztünk arról is, hogy tavaly a szerb bocsánatkérés elmaradt, és azt elvárjuk. Koszorúztunk és mécsest gyújtottunk, majd imádkoztunk.
Csurog után maradt időnk meglátogatni a hírhedt bácsföldvári Csonthalmot. Ez a térképeken is szereplő kiemelkedés a legnagyobb tömegsír a Kárpát-medencében: 5500 magyar és szerb holttest van itt elásva az egykori földvárban.
Bácsföldvár északi határában találjuk ezt az emlékhelyet. Ide hordták ki 1848 augusztusában a szenttamási magyarok holttesteit, 1849 áprilisában a szenttamási szerbeket, majd 1944 novemberében a bácsföldvári magyarokat és a szenttamási magyarokat. 4300 magyart és 1200 szerbet sejtünk ezen a helyen. Talán lehetne ide egy szerb-magyar megbékélési parkot építeni. Idén áprilisban Csorba Bélával koponyacsontokat és kéz-, valamint lábcsontokat találtunk igen nagy számban. Az akkori feltárási helyen, mely egy rókaüreg, most is találtam csontokat. A leleteket Béla Bátyánknak adtuk át Temerinben. Közös imával emlékeztünk a hősi halottakra és a rengeteg ártatlan áldozatra, majd Temerinbe siettünk.
 |  |
Temerinben, a híres magyar településhez méltó, nagyszabású megemlékezésen vehettünk részt, melynek méltósága könnyeket csalt szemünkbe. A megemlékezés a Himnusszal kezdődött, majd Jánoshalma helyettes polgármestere szólt a résztvevőkhöz. Jánoshalma az a település, ahova 1848-ban a temeriniek menekültek Sztratimirovics hordái elől. A fő előadó itt is Matuska Márton volt, aki ékesszólóan mutatta be a helyi emlékhely történetét és azt az élenjáró szerepet, amit a megemlékezések kezdetekor a temeriniek játszottak. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a Délvidéken két település van, ahol nem délvidékiként mindig otthon érzem magam: Székelykeve és Temerin. Nagyon nagyra becsülöm a temerini magyarságot és vezetőiket, hiszen ők közvetlenül az etnikai fronton állják a sarat hosszú évtizedek óta, mindig példát mutatva helytállásból a Délvidéken és szerte a Kárpát-medencében. A méltóságteljes koszorúzás után a Szózat következett, majd a közönség hatalmas tömege elhelyezte a mécseseket. Besötétedett és mégis világos volt.
Az este folyamán vacsoráztunk a Rozika vendéglőben, ahol eszmét cserélhettünk Ágoston Andrással, Csorba Bélával és persze Márton Bátyánkkal és feleségével. A vacsora után, Ádám István kíséretében, megtekintettük az Illés Sándor emlékszobát és a tájházat. Maradandó élményekkel, szomorú, de jó és tettre sarkalló érzésekkel utaztunk haza.
Ezt az utat soha nem felejtjük. Köszönet a szervezésért Cseresnyés Magdolnának, a Keskenyúton Alapítvány vezetőjének.