2014. novem­ber 1-jén, min­den­szen­tek nap­ján az 1944–45-ös dél­vi­dé­ki magyar­el­le­nes véreng­zé­sek emlék­he­lye­it keres­tük fel a Kes­ke­ny­úton Ala­pít­vány szer­ve­zé­sé­ben. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­gé­től hatan vet­tünk részt a zarán­dok­la­ton.

A Vergődő Madárnál
A Ver­gő­dő Madár­nál

Első­ként Sza­bad­kán a Zen­tai úti teme­tő­ben az áldo­za­tok­nak emlé­ket állí­tó „Ver­gő­dő Madár­nál” emlé­kez­tünk meg a 70 évvel ezelőt­ti bor­zal­mak­ról. Örül­het­tünk, hogy tava­lyi „eltű­né­se” után a szo­bor hely­re lett állít­va. Itt meg­tud­tuk, hogy Sza­bad­kán 970 fő fölé bővült azok­nak az ismert áldo­za­tok­nak a szá­ma, akik­kel a titói par­ti­zán­ter­ror vég­zett.  Bog­nár József, egy­ko­ri dél­vi­dé­ki magyar ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő fia foga­dott min­ket, aki egy­ben a kegye­le­ti bizott­ság elnö­ke. Édes­ap­ja is az áldo­za­tok között van, volt. Bog­nár József meg­rá­zó elő­adás­ban mesél­te el az ese­mé­nye­ket és az emlék­hely tör­té­ne­tét. Végül elhe­lyez­tük koszo­rún­kat, meg­gyúj­tot­tuk mécse­se­in­ket és egy imá­val emlé­kez­tünk.

Sza­bad­ká­ról Újvi­dék­re siet­tünk a Futa­ki úti teme­tő­ben zaj­ló meg­em­lé­ke­zés­re. A ren­dez­vé­nyen Matus­ka Már­ton pub­li­cis­ta, a dél­vi­dé­ki szerb raz­zia leg­ava­tot­tabb kuta­tó­ja mon­dott emlé­ke­ző beszé­det. Öröm­mel tapasz­tal­tuk, hogy a Magyar Nagy­kö­vet­ség is kép­vi­sel­tet­te magát a meg­em­lé­ke­zé­sen. A koszo­rú­zás után eléne­kel­tük a Szó­za­tot és Már­ton Bátyánk néhány mon­dat­tal még meg­em­lé­ke­zett arról, hogy tovább­ra is köve­tel­jük és elvár­juk, hogy a Mako­vecz Imre által ter­ve­zett emlék­to­rony meg­épül­hes­sen.

Újvidéken mai napig nem épülhetett meg a magyar áldozatok emlékműve
Újvi­dé­ken mai napig nem épül­he­tett meg a magyar áldo­za­tok emlék­mű­ve

A jelen­le­gi emlék­hely Újvi­dé­ken nem egy valós tömeg­sír­nál van, hanem a Futa­ki úti teme­tő első világ­há­bo­rús kato­na­te­me­tő­jé­ben, ahol a meg­em­lé­ke­zé­sek sorát 25 évvel ezelőtt Matus­ka Már­to­nék elkezd­ték. Ennek oka, hogy Újvi­dék fej­lesz­té­se köz­ben az egy­ko­ri tömeg­sí­ro­kat eltün­tet­ték (volt, ame­lyik­re autó­pá­lya épült). Újvi­dé­ken 1944–45-ben mint­egy 1500 magyart végez­tek ki a par­ti­zá­nok, közöt­tük olyan feren­ces szer­ze­te­se­ket is, akik bol­dog­gá ava­tá­sa azóta már meg­in­dult.

Matus­ka Már­ton elő­adá­sa köz­ben
Cso­por­tunk Matus­ka Már­ton­nal (b2)
és Halász Béla ref. püs­pök­kel (b3)
A zsablyai templom, a sajkásvidéki magyarok utolsó kulturális emléke
A zsab­lyai temp­lom, a saj­kás­vi­dé­ki magya­rok utol­só kul­tu­rá­lis emlé­ke

Újvi­dék­ről Csu­rog­ra igye­kez­tünk. Útköz­ben meg­te­kin­tet­tük a Saj­kás-vidék egyet­len meg­ma­radt magyar szak­rá­lis épít­mé­nyét, az igen­csak rossz álla­po­tú zsab­lyai kato­li­kus temp­lo­mot. (A csu­ro­gi temp­lo­mot a dél­vi­dé­ki magyar vész­kor­szak­ban szél­ső­sé­ges szer­bek lerom­bol­ták.) A zsab­lyai temp­lom meg­men­té­sé­ért Matus­ka Már­to­nék moz­gal­mat indí­tot­tak, amely­be a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge is be fog kap­cso­lód­ni.

Csu­ro­gon meg­em­lé­ke­zé­sünk helye a tavaly fel­ava­tott emlék­mű volt, amely az egy­ko­ri dög­kút helyén áll, aho­va a magya­rok holt­tes­te­it a gyil­kos par­ti­zá­nok bedob­ták. Ezzel a vissza­ta­szí­tó cse­le­ke­det­tel még egy­szer meg­becs­te­le­ní­tet­ték a sze­ren­csét­len áldo­za­to­kat és eset­leg élet­ben mara­dott hoz­zá­tar­to­zó­i­kat. A meg­becs­te­le­ní­tést mi is érez­tük ezen a ret­te­ne­tes helyen. Meg­em­lé­kez­tünk arról is, hogy tavaly a szerb bocsá­nat­ké­rés elma­radt, és azt elvár­juk. Koszo­rúz­tunk és mécsest gyúj­tot­tunk, majd imád­koz­tunk.

Csu­rog után maradt időnk meg­lá­to­gat­ni a hír­hedt bács­föld­vá­ri Csont­hal­mot. Ez a tér­ké­pe­ken is sze­rep­lő kiemel­ke­dés a leg­na­gyobb tömeg­sír a Kár­pát-meden­cé­ben: 5500 magyar és szerb holt­test van itt elás­va az egy­ko­ri föld­vár­ban.

Bács­föld­vár észa­ki hatá­rá­ban talál­juk ezt az emlék­he­lyet. Ide hord­ták ki 1848 augusz­tu­sá­ban a szent­ta­má­si magya­rok holt­tes­te­it, 1849 ápri­li­sá­ban a szent­ta­má­si szer­be­ket, majd 1944 novem­be­ré­ben a bács­föld­vá­ri magya­ro­kat és a szent­ta­má­si magya­ro­kat. 4300 magyart és 1200 szer­bet sej­tünk ezen a helyen. Talán lehet­ne ide egy szerb-magyar meg­bé­ké­lé­si par­kot épí­te­ni. Idén ápri­lis­ban Csor­ba Bélá­val kopo­nya­cson­to­kat és kéz-, vala­mint láb­cson­to­kat talál­tunk igen nagy szám­ban. Az akko­ri fel­tá­rá­si helyen, mely egy róka­üreg, most is talál­tam cson­to­kat. A lele­te­ket Béla Bátyánk­nak adtuk át Teme­rin­ben. Közös imá­val emlé­kez­tünk a hősi halot­tak­ra és a ren­ge­teg ártat­lan áldo­zat­ra, majd Teme­rin­be siet­tünk.

Koszo­rú­zás Csu­ro­gon
Embe­ri marad­vá­nyok a tömeg­sír tete­jén

Teme­rin­ben, a híres magyar tele­pü­lés­hez mél­tó, nagy­sza­bá­sú meg­em­lé­ke­zé­sen vehet­tünk részt, mely­nek mél­tó­sá­ga könnye­ket csalt sze­münk­be. A meg­em­lé­ke­zés a Him­nusszal kez­dő­dött, majd János­hal­ma helyet­tes pol­gár­mes­te­re szólt a részt­ve­vők­höz. János­hal­ma az a tele­pü­lés, aho­va 1848-ban a teme­ri­ni­ek mene­kül­tek Sztra­timi­ro­vics hor­dái elől. A fő elő­adó itt is Matus­ka Már­ton volt, aki ékes­szó­ló­an mutat­ta be a helyi emlék­hely tör­té­ne­tét és azt az élen­já­ró sze­re­pet, amit a meg­em­lé­ke­zé­sek kez­de­te­kor a teme­ri­ni­ek ját­szot­tak. Nem mel­lé­ke­sen jegy­zem meg, hogy a Dél­vi­dé­ken két tele­pü­lés van, ahol nem dél­vi­dé­ki­ként min­dig ott­hon érzem magam: Szé­kely­ke­ve és Teme­rin. Nagyon nagy­ra becsü­löm a teme­ri­ni magyar­sá­got és veze­tő­i­ket, hiszen ők köz­vet­le­nül az etni­kai fron­ton áll­ják a sarat hosszú évti­ze­dek óta, min­dig pél­dát mutat­va helyt­ál­lás­ból a Dél­vi­dé­ken és szer­te a Kár­pát-meden­cé­ben. A mél­tó­ság­tel­jes koszo­rú­zás után a Szó­zat követ­ke­zett, majd a közön­ség hatal­mas töme­ge elhe­lyez­te a mécse­se­ket. Besö­té­te­dett és még­is vilá­gos volt.

Az este folya­mán vacso­ráz­tunk a Rozi­ka ven­dég­lő­ben, ahol esz­mét cse­rél­het­tünk Ágos­ton And­rás­sal, Csor­ba Bélá­val és per­sze Már­ton Bátyánk­kal és fele­sé­gé­vel. A vacso­ra után, Ádám Ist­ván kísé­re­té­ben, meg­te­kin­tet­tük az Illés Sán­dor emlék­szo­bát és a táj­há­zat. Mara­dan­dó élmé­nyek­kel, szo­mo­rú, de jó és tett­re sar­kal­ló érzé­sek­kel utaz­tunk haza.

Ezt az utat soha nem felejt­jük. Köszö­net a szer­ve­zé­sért Cse­res­nyés Mag­dol­ná­nak, a Kes­ke­ny­úton Ala­pít­vány veze­tő­jé­nek.

Lados Balázs történelemtanár
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. november 6.