Örökségturisztikai beszámoló egyesületünk szerémségi kutatóútjáról

A Magyar Patrióták Közössége tizenegy fős csoportja az októberi ünnepi hosszú hétvégén látogatást tett Délvidéken, a hajdani Szerém vármegye területén. A Szent István-i végvidéken egyesületünk immáron visszatérő vendég, de ezúttal újabb helyszíneket is felkerestünk. Képes beszámoló az ősi Zimonyról, a magyarságát őrző Maradékról, Petőc omladozó templomáról, az elfeledett Árpatarlóról, a Száva menti Nyékről, Szalánkeménről, az ősi Karomról és más történelmi helyekről.

Koszorúzás a nándorfehérvári Hunyadi-kőnél
Koszorúzás a nándorfehérvári Hunyadi-kőnél

Október 23. és 25. közt megtartott délvidéki látogatásunk első állomása a hajdani Bács megye délkeleti sarkában, a Duna-Tisza-torkolat közvetlen közelségében fekvő Titel volt, ahol még tízszázaléknyi magyar ér. A városkában elsőként az omladozó evangélikus templomot tekintettük meg. Az ágostai hitvallású evangélikus anyaegyház ebben a sajkásvidéki kisvárosban 1891-ben alakult meg zömmel németajkú hívekkel. A titeli luteránusok sorsa igen hányatott: a svábok 1944 utáni kiűzésével a gyülekezet elfogyott, így az elhagyatott barokk-klasszicista homlokzatú templom lassanként pusztulásnak indult.

 A templomot zárva találtuk, benne istentiszteleteket már nem tartanak, így csak kívülről tudtunk meggyőződni szomorúságos állapotáról. A toronysisak tetejét ékesítő kereszt már rég letört, és ami különösen aggasztó, hogy a harangtorony tájékán nagy repedés tátong. Az összedőlésre váró épületet nemrégiben életveszélyessé nyilvánították, bejárati részét elkerítették.

 A titeli evangélikus templom  A perlaszi plébániát a lebontás veszélye fenyegeti
A titeli evangélikus templom
A perlaszi plébániát a lebontás veszélye fenyegeti

Titelnél a Tiszán átkelve a Bánság földjére, vagyis a történelmi Torontál vármegyébe érkeztünk, hogy a közelmúltban veszélybe került dél-bánsági templomokat útba ejtsük. Rövid időre megálltunk Perlaszon (Perlez), ahol ellenőriztük a templom és a plébánia állapotát. Két helyszínen – Ópáván (Opovo) és Galagonyáson (Glogonj) – egyesületünk most járt első ízben. Ópáván nincs történelmi érték veszélyben, az 1841-ben épült galagonyási Szent Anna-templom ugyanakkor kifejezetten jó állapota ellenére 2014-ben felkerült a nagybecskereki püspökség „régi és nem használt templomok” lebontásáról rendelkező listájára. Egyesületünk tagjai dokumentálták az épületet és belső tartozékait. Úgy tudjuk, van remény arra, hogy a galagonyási templom megmeneküljön.

Szerémség felé tartó utunkat félbeszakítva, Hunyadi János emléke előtt tisztelegtünk a hajdani Nándorfehérvárban, azaz Belgrád várában, majd a szerb fővárossal időközben egybeolvadt Zimonyban. A Duna és a Száva összefolyása fölötti meredek dombon épült nándorfehérvári várban az 1456. július 22-én megvívott keresztény-magyar diadal emlékkövénél koszorúztunk.

Mária a Kisjézussal (Galagonyás) A nándorfehérvári vár
Mária a Kisjézussal (Galagonyás)
A nándorfehérvári vár
A Hunyadi-kapu Itt vívták a nándorfehérvári diadalt Hunyadi és Kapisztrán…
A Hunyadi-kapu
Itt vívták a nándorfehérvári diadalt Hunyadi és Kapisztrán…

A Száva innenső partján, tehát már a Szerémségben fekvő Zimony (Zemun) vára, a Szerémség déli kapuja azért is fontos emlékhelyünk, ugyanis itt halt meg a diadal után nem sokkal, augusztus 11-én a nagybeteg Hunyadi János. Az ennek tiszteletére a Millennium idején emelt ezredévi emlékműnél, a Hunyadi-toronynál helyeztük el egyesületünk koszorúját, majd a kellemes, délies hangulatú városka főterét ékesítő Keresztelő Szent János ferences templomot kerestük fel. Zimonynak jelentős magyar emlékei vannak, ráadásul Trianon előtt számottevő magyarság is élt az eredetileg német-szerb többségű, soknemzetiségű kikötővárosban. A Tito-rendszerben Nagy-Belgrád kiépítésének esett áldozatul az addig önálló település, ami azt eredményezte, hogy lakossága teljességgel lecserélődött.

 Zimony kellemes hangulatú határváros volt – háttérben Belgrád látszik A Hunyadi-torony a millennium idején épült
Zimony kellemes hangulatú határváros volt –
háttérben Belgrád látszik
A Hunyadi-torony a millennium idején épült –
Magyar jelképeitől (középcímer, turulmadár)
megfosztották ugyan, de csoda, hogy még áll
Istentisztelet Maradékon
Istentisztelet Maradékon

Délvidéki látogatásunk során mindkét alkalommal a szerémségi Maradékon, helyi magyar családoknál szálltunk meg a nemrégiben beindult faluturizmus keretében. Egyesületünk már hosszabb ideje jó kapcsolatokat ápol a maradéki reformátusokkal, akiknek javára 2015-ben jótékonysági estet szerveztünk Budapesten. A magyar közösség élén álló fiatal református lelkész vezetésével a maroknyi gyülekezet szórványközpontot szeretne létrehozni, amit összesen 600.000 Ft-tal tudtunk támogatni. A településen élő mintegy ötszáz magyar többsége római katolikus, de részükre a szerémségi püspökség nem biztosítja az anyanyelv használatának jogát, hanem kizárólag horvátul miséznek a híveknek. Utunk második napján, vasárnap csoportunk részt vett a református istentiszteleten, amelynek végén egyesületünk elnöke, Hetzmann Róbert is szólt a gyülekezethez.

India katolikus temploma
India katolikus temploma

Újabb állomásunkra, a különös nevű India (Inđija) városába reggeli tizenegy óra körül érkeztünk. Elsőként az 1944-45-ös partizánterror áldozatainak vesztőhelyét kerestük, ám sajnos nem sikerült megtalálnunk. India a Szerémség egyik legnépesebb települése, ahol hajdan a lakosság zöme német volt (1910-ben 76% német, 11% szerb, 8% magyar). India városképét a szocialista időkben a Jugoszlávia minden tájáról toborzott délszláv családok betelepítésével egyidejűleg teljesen átalakították, ezért ma nincs sok látnivaló a városban. Megtekintésre érdemes a klasszicista és barokk stílusjegyeket ötvöző Szent Péter apostol templom, mely 1867 és 1872 között épült. Híveinek többsége német volt, amit a még megmaradt feliratok is tanúsítanak. A németek 1944 utáni elűzését követően még a templom fennmaradása is kérdésessé vált, ám a betelepítések során ide költöző katolikus horvát családoknak köszönhetően mégsem maradt gyülekezet nélkül. Az indiai katolikus közösség napjainkban igen sokszínű, magyarok, horvátok, megmaradt németek és a helyiek állítása szerint olaszok is alkotják. Magyar szentmise, ahogy a Szerémségben mindenütt, itt sincs.

A nehéz sorsú petőci templom
A nehéz sorsú petőci templom

Az Indiától nyugatra lévő Petőc (Putinci) teljesen ismeretlennek számít a magyar olvasóközönség előtt, holott valamikor magyar kisebbség is élt a túlnyomórészt német faluban. Ide azért utaztunk el, hogy lefényképezzük a falu közepén magára hagyottan pusztuló, nagyméretű neogótikus templomot. A Nepomuki Szent János titulusú plébániatemplomot az itt élő magyarok valamikor közösen használták a petőci németekkel. Ma már csak szomorú emlékjelként idézi meg a többnemzetiségű Szerémség gazdag múltját: a németeket elűzték, magyarok is csak nyomokban maradtak. Az omladozó épületet még meg lehetne menteni, de nem lenne fenntartható, mert hívei szinte teljesen elfogytak. Petőc ma már szerb falu, ahol 2002-ben 3244 lakos közül 17 volt magyar, az össznépesség 0,5%-a. Talán valamiféle kulturális funkció segíthetne a templom szomorú sorsán, amennyiben lenne rá igény…

A szomorú Petőc templomát lehagyva utunkat a Szerémség második legnagyobb városának számító Ruma, azaz magyar nevén Árpatarló megtekintésével folytattuk. A napjainkban harmincezres lakosságú város, amely 1944-ig a szerémségi németek központja volt, bő háromszáz főnyi szórványmagyarságnak ad otthont.

Berendezési tárgyainak zömét ellopták
Berendezési tárgyainak zömét ellopták
A katolikus templom Árpatarló (Ruma) városában

Kutatómunkánk ezúttal a város katolikus temetőjére irányult, hogy a magyar hadisírgondozás számára egyelőre ismeretlen helyen található osztrák-magyar hadisírokat felleljük. Az első világháborúban, az 1914-es szerb betörés során a Szerémség Száva menti része hadszíntér volt. A szerb hadsereg visszaverésekor elesett katonák nyughelye valahol a városban található, azonban a hadisírok pontos helye máig nincs dokumentálva. Kutatásunk részleges sikert hozott, mivel az elveszettnek hitt hősi emlékművet megtaláltuk a temető délnyugati sarkában, ám a hadisírok tényleges helyének teljes bizonyosságú meghatározása még várat magára.

A középkorban várkastélyáról ismert, tehát mindenképpen jelentős Árpatarló lakossága a történelem folyamán többször is lecserélődött. A Hunyadi-kor magyarsága innen szinte nyomtalanul kipusztult, és német szó sem hallatszik már a ma török nevet viselő Ruma utcáin. Ennek és a Tito-korszak városrendezéseinek dacára – Indiával ellentétben – viszonylag sokat megőrzött múltjából a századfordulón erős német többségű, de szerbek és horvátok által is lakott város. Különösen szép a egykori magyar kegyurak, a bolgár eredetű Pejácsevich-család jóvoltából 1811-1813 között épített Szentkereszt plébániatemplom, amit nemrégiben igényesen felújítottak.

 Csoportkép a hősi emlékművel  Csoportkép a hősi emlékművel

Csoportkép a hősi emlékművel

Nyékre az ételszentelés idején érkeztünk
Nyékre az ételszentelés idején érkeztünk

A Szerémség déli, Száva menti részén folytatva utunkat, át is keltünk a nagy folyón, hogy csoportunk felkeresse a dicső magyar középkort is hirdető szabácsi várat. Visszatérve az 1918 előtti határokon belülre, a közeli Nyék (Nikinci) faluban, vagy ahogyan helyiek nevezik, Nyékincán a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület tagjainak páratlan vendégszeretetét élveztük. A Patrióták tiszteletére fellépéssel készült a helyi magyar ifjúsági tánccsoport, aminek tagjai közül sajnos senki sem tud magyarul. A magyar nyelv helyzete így válságos jeleket mutat a nevében honfoglalás kori, mai magyar lakosságát illetően 19. századi eredetű faluban. Nyéken egészen az 50-es évekig a magyarság adta a lakosság többségét az itt élő elhorvátosodott katolikus albán családok mellett, a magyar iskola felszámolásával azonban a magyarok létszáma rohamos csökkenésnek indult. A felmorzsolódást a délszláv háború tovább gyorsította, mivel a szerb nemzetállam megteremtőinek ez a katolikus, horvátok által is lakott falu ellenséges célpont volt. Ma a lakosságnak már csak mintegy 12%-a, 250-300 lélek vallja magát magyar nemzetiségűnek. A katolikus templomban nincsenek magyar misék, ellentétben a kicsiny református templommal, ahol havi egy alkalommal maroknyi idős nyéki katolikus tér be a magyar szóra. A maradéki lelkész, Halász Dániel annak ellenére megtartja az istentiszteleti alkalmakat, hogy idén el kellett temesse az utolsó gyülekezeti tagot.

Harmadik napunk első állomása Újszalánkemén (Novi Slankamen) határában a szalánkeméni csata emlékműve volt. A Szent Liga és az Oszmán Birodalom csapatai közt 1691. augusztus 19-én lezajlott és a keresztény hadak győzelmével végződött ütközet azért is fontos számunkra, mert a csatatéren maradt Zrínyi Ádám, Zrínyi Miklós költő-hadvezér fia. A hős zászlósúr dicső emlékére nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút helyeztük el az 1891-ben, osztrák részről emelt emlékműnél. Nem mulasztottuk el a Duna és a Tisza összefolyásának megtekintését sem, mégpedig a szalánkeméni Hódos-partról (Oduševac), ahonnan a két nagy folyó találkozására a legszebb kilátás nyílik. A Tisza befolyásával átellenben, a szerémségi parton található Szalánkemén (Slankamen) a Hajagosnak nevezett hosszan elnyúló löszvonulat oldalában kapaszkodik. A gazdag múltú helység a török idők előtt jelentős bor- és sókereskedelmi központ volt, még városi kiváltságokat is élvezett.

Koszorúzás a szalánkeméni csata emlékművénél A rejtélyes szalánkeméni rom
Koszorúzás a szalánkeméni csata emlékművénél
A rejtélyes szalánkeméni rom

A partoldalban messziről feltűnik a középkori eredetű szerb-ortodox templom barokk tornya. Hajója sokat megőrzött középkori elődjéből, amely az átalakítás előtt katolikus templom lehetett. Sajnos mind a mai napig elkerülte a magyar művészettörténészek és régészek figyelmét, akárcsak az a középkori épületrom, mely a település bejáratánál, a Duna szintjére leereszkedő út egyik kanyarulatában áll. Valószínű, hogy a városban működött középkori kolostor maradványa.

A szalánkeméni ortodox templom Középkori kapukeret az ortodox templom északi falán
A szalánkeméni ortodox templom
Középkori kapukeret az ortodox templom északi falán

A Duna-parti Karlóca, vagyis Karom (Sremski Karlovci) a Délvidék egyik leghangulatosabb történelmi városa, amely a múltban több alkalommal is fontos szerepet játszott. A középkori Karom kitűnő bortermeléséről híres magyar város volt, a messze földön ismert szerémi borok egyik fő termelőhelye. Ennél is emlékezetesebb, hogy 1699. január 26-án itt kötötték meg a Magyar Királyság területéért vívott osztrák-török háborúkat lezáró karlócai békét, ami Magyarország szinte teljes része számára a százötven éves török uralom végét jelentette. A békeszerződést a Habsburg Birodalom, a Velencei Köztársaság, az Orosz Birodalom és az Oszmán Birodalom küldöttei írták alá egy faépületben. Ennek az egykori háznak az utódja a ma is látható klasszicista békekápolna, amelynek négy ajtaja a négy szerződő hatalmat jelképezi. Bár a karlócai béke Magyarország sorsát döntötte el, a magyarság képviselői nem kaptak helyet az asztalnál. Rólunk döntöttek, de nélkülünk, mint a történelemben nem utoljára. Karlóca más okból is ismerős lehet a magyar történelmet ismerők előtt. 1699-tól ez a város lett a szerb ortodox metropolita székhelye, aminek köszönhetően hamarosan a délvidéki szerbség szellemi központjává vált. 1848. május 13-án az itt megtartott szerb nagygyűlésen Rajacsics József metropolitát pártiárkává nyilvánították és kikiáltották a Szerb Vajdaságot.

A Békekápolna – a négy égtáj felé négy ajtaja van, ami arra emlékeztet, hogy az aláíró birodalmak képviselői külön-külön ajtón érkeztek és távoztak. A Békekápolna oltára
A Békekápolna – a négy égtáj felé négy ajtaja van, ami arra emlékeztet, hogy
az aláíró birodalmak képviselői külön-külön ajtón érkeztek és távoztak.
A Békekápolna oltára
A velencei követ megkopott sírköve a kápolna kertjében. A béketárgyalások alatt meghalt, Karlócán temették el. Útközben megnéztük a péterváradi Havas Boldogasszony-templomot is, mely az 1716. évi török feletti győztes csata emlékére épült fogadalomból
A velencei követ megkopott sírköve a kápolna kertjében.
A béketárgyalások alatt meghalt, Karlócán temették el.
Útközben megnéztük a péterváradi
Havas Boldogasszony-templomot is,
mely az 1716. évi török feletti győztes
csata emlékére épült fogadalomból

Karom után a szerémségi Duna mentén haladtunk nyugat felé, a szerbek által ma Rakovacnak mondott Dombóra és a szerbesen Belcsénynek is nevezett Szerémbecsére (Beočin). A dombói bencés apátság a letűnt magyar középkor, míg a Steindl Imre és Alpár Ignác tervezte szerémbecsei Spitzer-kastély a monarchia korában tanúsított gazdasági és kulturális fejlődésünk emlékre. A kastély oromzatán őrködő turulmadár magatehetetlenül nézte végig, ahogy az 1910-ben még egyharmad részben magyarok lakta Szerémbecséről a magyar szó elnémult.

Az griffes-indás kultúra lenyomatai a közeli rakováci szerb
kolostortemplom falában is láthatóak (képünkön), mivel a 18.
századi  építkezésekhez elhordták a középkori apátság köveit
A belcsényi Spitzer-kastély

Szerémségi utunkat a szintén nagy múltú Kamancon (Sremska Kamenica), a Huszita Biblia szülővárosában fejeztük be. A délies hangulatú Duna-parti városban a pezsgő középkori magyar élet nyomait ma már hiába keressük. Csoportunk a városka két megmaradt magyar vonatkozású műemlékét, a kastélyt és az 1881-ben későbarokk stílusban épült Szentkereszt-templomot kereste fel. Mindkettő a 18-19. századi földbirtokos Marczibányi és Karátsonyi családokhoz kötődik.
Az Újvidékkel egybeépült és napjainkban már általában a délvidéki nagyváros részének tekintett Kamancnál búcsút vettünk a Szerémségtől, és utunkat a Duna túloldalán folytattuk. Újvidéken Matuska Márton íróval felkerestük a háború utáni partizánterror magyar áldozatainak tömegsírját a Futaki úti temetőben, ahol még mindig nem épülhetett meg a Makovecz Imre tervezte harangtorony. A máig kellően ki nem beszélt vérengzés áldozatainak emlékére koszorút helyeztünk el a sírhelynél. A Matuska Mártonnal folytatott értékes beszélgetést követően utunkat a bácsi vár és a Délvidék északnyugati részén található Bezdán érintésével folytattuk, ahol Sztrikovics János atya, nyugalmazott bácsi főesperes vendégei voltunk. A hosszúra nyúlt, jó hangulatú találkozást követően, a késő esti órákban tértünk haza Budapestre.

 
Steindl és Alpár műve halálra
ítélve várja végső pusztulását
Oromzatán még mindig őrt áll a Szerémség egyetlen
turulmadara (miután a zimonyit elpusztították)

Szerémségi utunkat Kamancon (Sremska Kamenica), az első magyar bibliafordítás városában fejeztük be. A mai Kamanc semmit sem őrzött meg a pezsgő magyar középkorból. A városka két megmaradt magyar emléke közvetlenül az uradalmat az újkor folyamán birtokló Marczibányi és Karátsonyi családokhoz kötődik. Mindössze a Marczibányi-Karátsonyi kastélyt és az 1881-ben későbarokk stílusban épület Szentkereszt-templomot látogattuk meg. Ezt követően Újvidék, Bács és Bezdán érintésével esti órákban tértünk haza Budapestre.

Újvidéken Matuska Mártonnal a 1944-45-ös vérengzések emlékhelyénél
Újvidéken Matuska Mártonnal a 1944-45-ös vérengzések emlékhelyénél
   
Hazafelé: esti séta a kivilágított bácsi
várban, alkotmánytörténetünk fontos helyszínén
Este Sztrikovits János nyugalmazott bácsi
főesperesnél vacsoráztunk Bezdánban

A látogatás az egyesületi szórványprogram keretében, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósult meg.

Képek: Gáspár Kolos
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. november 12.