Szeptemberi dél-erdélyi látogatásunkról készített beszámolónk befejező része

(Beszámolónk I. részét ide kattintva olvashatja el.)

(Beszámolónk II. részét ide kattintva olvashatja el.)

Ompolygyepű

A Magyar Patrióták Közössége koszorúzása (I.M.)

Zalatna felé haladva megálltunk Ompolygyepű (Preszáka) határában, azon a helyen, ahol 1848. október 24-én a császári erőktől felbőszített román felkelők lemészároltak közel 700 zalatnai magyar polgárt, akik emlékét ma is álló kilenc és fél méter magas obeliszk őrzi. A büntetlenül és megtorlatlanul maradt mészárlás (amely a mai nemzetközi jogi normák szemszögéből nézve háborús bűnnek, népirtásnak minősül) ötvenedik évfordulóján, a tragédia helyszínén állított emlékszobrot Lukács Béla (1847-1907) országgyűlési képviselő, egykori kereskedelmi miniszter, Zalatna város szülöttje állította, aki egész családjából egyedüliként élte túl a vérengzést. Az obeliszk domborművén valamikor kereszt, illetve a következő felirat volt látható: „1848 október 24. Atyja Lukács Simon, anyja Gál Teréz, testvérei: István, Simon, Péter és Eleonóra, valamint az itt nyugvó 700 zalatnai lakos emlékének kegyelettel emeltette Lukács Béla 1899-ben.” Ám ezt a feliratot már régen levésték, és manapság csak 1848-1898-as évszámpár és a „Pax” felirat olvasható rajta.

Koszorúzásunk során felidéztük Lukács Béla (1847-1901) munkásságát, akinek számos fejlesztést (pl. útépítéseket, vasútépítéseket) köszönhet a környék. Kár, hogy ezen a vidéken már alig élnek magyarok, akik emlékét megőrizhetnék. A zalatnai református templom mellett található magyar nyelvű emlékoszlop felállítása is Lukács Bélához kötődik.

Zalatna

Az útépítés emlékműve (H.R.)

Zalatna egyike az Erdélyi-szigethegység történelmi bányavárosainak. Gyulafehérvártól nyugatra, az Ompoly folyó völgyében, hegyvidéki tájon találjuk. A híres Aranynégyszög nevű tájegység egyik fontos helysége, a történelemben számos erdélyi bányahatóság székhelyeként találjuk. Neve ószláv nyelven „aranyost” jelent, amely vélhetően a középkor elején itt folyt aranymosásra utal. A fejlődő magyar-szász lakosságú bányaváros 1357-ben Nagy Lajos királytól kapott külön kiváltságokat. Zsigmond idején Körmöc-, Selmec- és Bélabánya városokkal azonos jogokat élvezett. A reformáció idején magyar lakossága református, német lakossága evangélikus hitre tért. Katolikus gyülekezete 1722-től van. Templomukat 1752-1753-ban építették meg, amelyet később többször átalakítani kényszerültek. 1848-ban a feldühödött románok mintegy ezer, a környező hegyekbe menekült zalatnai polgárt mészároltak le (nekik állít emléket az ompolygyepűi emlékmű), a katolikus templomot ezzel egy időben felégették. Csak két év munkája árán sikerült az épületet helyreállítani. 1910-ben 4300 lakosa közül 1100 magyar és 2900 román volt. 1992-re a magyarok száma 108 főre, 2002-re 55-re csökkent. A 2011-es népszámlálás már csak 30 magyar nemzetiségűt mutatott ki Zalatnán.

Magyar emlékei közül kiemelkedik a Nepumuki Szt. János tiszteletére épült katolikus templom és a szerény, XVIII. század elején épült református templom. Mindkét magyar nyelvű gyülekezet megfogyatkozott: egyaránt 20-30-an vannak, de a katolikusok többsége már nem tud magyarul. A református templom mellett találjuk a hegyvidéki útépítés emlékművét. Elsősorban az egykori útépítési miniszternek, Lukács Bélának köszönhető, hogy 1893-1895-ben Zalatnát a hegyek által elzárt falvakkal, elsősorban Nagyalmással (Almaşu Mare) összekötő út a magyar állam költségére megépülhetett.

Történeti forrásokból tudjuk, hogy 1624-ben lutheránus temploma is volt, amelyet a XVIII. században barokk stílusban átépítettek. Azóta „eltűnt”, talán valamelyik görögkeleti templommal lehet azonos. (Ezt egy további kutatás tisztázhatná.) Figyelemre méltó, hogy stílusjegyei alapján Zalatna ortodox temploma feleltethető meg a város középkori templomának. Az épületen jól megfigyelhetők a gótika sajátos jegyei.

Zalatna egykor …
… és ma
A két kép majdnem azonos szögből készült! (H.R.)

Aki a régi Zalatnát keresi, ma csak töredékeire lelhet. A hajdan kellemes bányavároskát napjainkban lakótelepek, elhagyatott rozsdaövezetek jellemzik: zömmel magyar tulajdonban lévő történelmi városmagjának jelentős részét az 1960-as évek második felében lerombolták. Még a tájat is sikerült a vidék új gazdáinak visszafordíthatatlanul elcsúfítaniuk: a főként panelokból, otromba üzemi épületekből álló városka fölött emelkedő Magura-hegy tetején egy hatalmas gyárkémény éktelenkedik. A református templomot ma szocialista típusú tömbházak veszik körül, szerencse, hogy környezete egyedüli épületeként egyáltalán megmaradhatott. Nem így Lukács Béla útépítési miniszter szobra, hisz az államférfiú hiába volt szülővárosának jótevője, emlékművét ma már reménytelenül keressük: az Erdélyt megszálló román hatalom eltüntette. A régi református parókiát 1989-ben érte utol szomorú sorsa: két héttel a decemberi fordulat előtt bontotta le a kommunista hatalmi gépezet…

Abrudbánya

Az Erdélyi-szigethegység egyik völgyében, az Abrud nevű folyócska völgyében, festői hegyek ölelésében fekszik Abrudbánya, Erdély történelmi bányavárosainak egyike. Története egészen a római korig nyúlik vissza, neve pedig a ’próbakő’ jelentésű latin obrussa szóból ered. Középkori forrásaink 1271-ben említik először. Később virágzó, magyar és szász lakosságú település volt, amelynek fejlődését elsőként az 1784-ben kitört Horea-féle román felkelés törte derékba: a feldühödött pusztítók a magyar lakosság zömét legyilkolták, visszaemlékezések szerint összesen 65 katolikus, 468 református, 41 lutheránus és 548 unitárius hitű lakost. 1849-ben a tragédia Avram Iancu vezetésével megismétlődött. A reformátusok emberáldozata 600 lélek volt, és csak 250-en élték túl a részint Habsburg-oldalról felbujtott románok tömeggyilkos tettét. Ekkor rombolták le a református közösség 1672-ben épült régi templomát. A város az elkövetett népirtások ellenére fellendülő ipara révén ismét fejlődésnek indult. 1876-tól rendezett tanácsú városként szerepel. 1910-ben 2900 lakosa közül 1200 magyar, 1700 román volt. 1992-re a magyarok száma 140-re, majd 2002-re 71 főre apadt. 2011-ben már csak 29-en vallották magukat magyarnak a négyezer lelkes kisvárosban. (Vajon meddig tart a feleződés? Van-e megállás ezen a lejtőn? A kérdés sajnos költői!)

Abrudbánya látképe (I.M.)
Az Apafi-ház régi emléktáblája (I.M.)
A hívek nélkül maradt unitárius templom tornya (H.R.)
A bányavállalat elfogadhatatlan tervei az unitárius templommal

Abrudbányán három magyar felekezetnek van temploma: a római katolikus Szent Imre herceg templom épült legkorábban, ennek gótikus részletei napjainkban is jól felismerhetők. Az unitáriusok temploma barokk, a reformátusoké neogótikus stílusú, Alpár Ignác tervei szerint 1890-ben épült. A román ajkúak számára görög katolikus és görög keleti templom épült a városban. A városka értékes műemléke az Apafi-ház, amely a hajdani református iskola épületével azonos. Falán korabeli, archaikus nyelvezettel íródott emléktábla örökíti meg, hogy „Ezer hatszáz hetven kettőben, ezen hely Apafi Mihálytól lett tanulói műhely.” A település történelmi központjában számos értékes, régi épületet láthatunk. Bár a városkép többnyire megőrizte eredeti varázsát, a házak rossz állapota mégsem engedi kibontakozni ezt a csodálatos fekvésű, páratlan hangulatú hegyvidéki települést.

Rövid látogatásunk során a hívek nélkül maradt, beszakadt boltozatú barokk unitárius templomot tekintettük meg. Csodálkozva láttuk, hogy a szomszédos Verespatakon bányanyitásra készülő vállalat, a Roşia Montană Gold Corporation a templomromot jelen állapotában „konzerválná”, benne pedig új, modern épület kapna helyet, amelybe a tervező társaság multifunkcionális tereket, irodákat, wc-ket, játszóteret és egyéb, templomba enyhe kifejezéssel élve nem való funkciókat telepítene. A szentélynél például sörkert jönne létre, fákkal, kerti asztalokkal és székekkel. A Magyar Patrióták Közössége megdöbbenéssel értesült az abrudbányai unitárius templom ilyen módon történő – egyelőre még csak tervezett – megszentségtelenítéséről. Úgy véljük, a lebontás után ez a második legrosszabb válasz azok közül, amelyek az elnéptelenedő gyülekezetek templomai által felvetett kérdésekre adhatók.

Verespatak

A több ezer éves bányászati múltjáról és újabban a bányanyitással kapcsolatos botrányairól ismert-hírhedt Verespatak (Roşia Montană) sorsa egyesületünk számára sem lehet közömbös. A rómaiak idején Alburnus Maiornak nevezett hely egyike az Aranynégyszögben található történelmi erdélyi bányavárosoknak. Elsősorban aranyat és ezüstöt bányásztak itt a középkor és az újkor folyamán. A római település maradványai a Várdombon láthatóak. 1910-ben 2907 lakosából 1481 magyar és 1412 román volt. 1992-ben már csak száz magyar lakta, 2002-re pedig az 1369 lelket számláló, összezsugorodott városkában mindössze 55-en vállalták magyarságukat. Az itt bányát nyitni szándékozó kanadai-román vegyesvállalat, a Roşia Montană Gold Corporation felvásárolta a lakosok házait, így a település az emberek áttelepítésével gyakorlatilag megszűnt. Ma becslések szerint ötszáz lakosa van, magyarok már nem élnek közöttük.

Az unitárius templom Verespatakon (I.M.)
Szemfényvesztés: Verespatak főterén a bányavállalat óriásplakátja hirdeti, milyen sokat áldoznak a műemlékvédelemre (H.R.)
Példásan felújították a katolikus templomot, hogy aztán lerombolhassák (H.R.)

Elsőként a Gold által felújított Szent László király katolikus templomot tekintettük meg, amelynek nincs gyülekezete és amely az elsők közt lesz feláldozva, ha elkezdődik az arany kitermelése. Mindez része annak a szemfényvesztéssel egylényegű üzletpolitikának, amelyet a bányavállalat a helyi lakosok és a román politikusok elkápráztatása érdekében folytat. Állítják: minden műemléket megmentenek az utókornak. S valóban, a Gold az elmúlt években négymilliárd forintnak megfelelő összeget áldozott a verespataki kulturális örökség megóvására. Mindez egy kicsiny hegyi település számára valóban hatalmas ráfordításnak tűnhet, ám a Gold oldaláról nézve aprópénz az előirányzott tetemes profithoz képest.

Verespatakon továbbra is veszélyben látjuk a kulturális örökséget: külszíni fejtéssel megvalósuló, nagy erejű robbantásokkal járó bányászati tevékenységet nem élheti túl a hajdani városka. A várható környezeti károkért (mint ismeretes, a bányatermelés cianidos technológiával fog történni) is aggódunk. Az előirányzott beavatkozások olyan mérvű tájsebeket okoznának az Erdélyi-szigethegység ma még csodaszép tájain, amelyeket a természet sohasem lenne képes kiheverni.

A hajdan virágzó városkában tett körsétánk alatt kívülről megtekintettünk az 1847-ben épült református templomot is, amelynek szintén nincs már gyülekezete (az utolsó hívő, egy idős asszony éppen tavaly hunyt el). Hasonlóan elnéptelenedett az unitárius közösség is. A halálra ítélt település nyomasztóan hatott a küldöttség valamennyi tagjára: Verespatak igazi szellemvárossá vált, főleg a dombon fekvő történelmi központ.

A hajdani református parókia omladékai már menthetetlenek (H.R.)
A magyar jelenlét utolsó nyomainak egyike Verespatakon – Nemzeti szalag a református templom kilincsére kötve (I.M.)

Verespatakról utunk már érdemi megállók nélkül, az Aranyos folyó festői völgyében, a majdnem 1200 méter magas Bihar-hágón (Pasul Vârtop) át Budapestre vezetett. Feledhetetlen élményt jelentett közösségünknek ez a Dél-Erdélyben eltöltött három nap. Öröm számunkra, hogy ebben az oly reménytelennek tűnő országrészben is tettre kész, elszánt, cseppet sem csüggedt emberekre leltünk. Mindnyájunkban megerősödött az a hit, hogy a szórvány porladó magyar emlékeinek felfedezése, összegzése olyan hivatás, amelyet a jövőben is vállalnunk kell.

Fényképezte: Izing Máté (I.M.), Hetzmann Róbert (H.R.)
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. október 21.

 


 

Felhasznált szakirodalom:

Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház.

Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári református Egyházmegye és egyházi közösségei.

Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok.

Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben.

Kőváry László: Erdély régiségei és történelmi emlékei.

Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek – A középkori Erdélyi Püspökség templomai.

Simén Domokos: Adalékok a bethlenszentmiklósi unitárius egyházközség történetéhez 1860-ig.

Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája.

 

Beszámolónk törzsanyaga a helyben gyűjtött ismereteken alapul.