(Beszá­mo­lónk I. részét ide kat­tint­va olvas­hat­ja el.)

Balázsfalva és környéke

A balázs­fal­vi refor­má­tus temp­lom tor­nya (H.R.)
A görög kato­li­kus szé­kes­egy­ház a reg­ge­li köd­ben (H.R.)

Balázs­fal­va nem tar­to­zik az Erdély­be irá­nyu­ló magyar turiz­mus tipi­kus cél­pont­jai közé. Ennek okai első­sor­ban a tör­té­ne­lem­ben kere­sen­dők: 1848-ban az erdé­lyi romá­nok itt tar­tot­ták meg nem­ze­ti gyű­lé­se­i­ket, ame­lyek során Erdély Magyar­or­szág­tól való külön­ál­lá­sát, oszt­rák biro­dal­mi kor­mány­zat alá helye­zé­sét köve­tel­ték. A balázs­fal­vi meg­moz­du­lá­sok idő­vel oly mér­ték­ben radi­ka­li­zá­lód­tak, hogy tör­té­né­szek sze­rint az 1848–1849-ben Dél-Erdélyt súj­tó magyar­el­le­nes véreng­zé­sek kiin­du­ló­pont­já­nak is tekint­he­tők.

A Nagy-Romá­nia böl­cső­jé­nek tar­tott, 13 ezer lako­sú (ebből 600 magyar) kis­vá­ros köz­pont­já­ban kör­sé­tát tet­tünk, majd betér­tünk a görög kato­li­kus román­ság szel­le­mi köz­pont­já­nak szá­mí­tó Szent­há­rom­ság szé­kes­egy­ház­ba. A görög kato­li­kus pópa, mihelyt meg­tud­ta, hogy magya­rok vagyunk, kimon­dot­tan udva­ri­a­san foga­dott min­ket és igye­ke­zett min­den­ben segít­sé­günk­re len­ni. Elő­ke­rí­tet­te tol­mács­nak egy magya­rul tudó, rész­ben magyar szár­ma­zá­sú idő­sebb hívő­jét, aki­vel elme­sél­ték nekünk a temp­lom tör­té­ne­tét, külö­nös hang­súlyt fek­tet­ve arra, hogy a temp­lom­ban talál­ha­tó, művé­szet­tör­té­ne­ti szem­pont­ból kimon­dot­tan érté­kes iko­nosz­táz egyi­ke a leg­na­gyob­bak közül a mai Romá­nia terü­le­tén. Szá­mos görög kato­li­kus érsek és püs­pök nyug­he­lye talál­ha­tó a temp­lom­ban, melyet a kom­mu­niz­mus nehéz éve­i­ben a görög kato­li­kus egy­ház­tól erő­szak­kal elvet­tek és az orto­dox egy­ház­hoz csa­tol­tak. Az érse­ki szé­kes­egy­ház a rend­szer­vál­tás óta újra a görög kato­li­ku­so­ké. Keve­sen tud­ják, hogy a görög kato­li­kus egy­ház is – annak elle­né­re, hogy híve­i­nek több­sé­ge nem magyar ajkú – a hagyo­má­nyo­san magyar fele­ke­ze­tek közé sorol­ha­tó: 1646-ban kelet­ke­zett, ami­kor 63 ere­de­ti­leg orto­dox, kár­pát­al­jai ruszin pap Ung­vá­rott a római pápa főha­tó­sá­gát ünne­pé­lye­sen elis­mer­te. Talán ennek tud­ha­tó be, hogy a tri­a­no­ni utód­ál­la­mok terü­le­tén (Kár­pát­al­ján, Erdély­ben, Fel­vi­dé­ken egy­aránt) üldöz­te­tést szen­ved­tek.

Tűr, refor­má­tus temp­lom és harang­láb (H.R.)
Tűr, refor­má­tus temp­lom faka­pu­ja (I.M.)

Balázs­fal­va nem szű­köl­kö­dik magyar emlé­kek­ben sem: a mai görög kato­li­kus szé­kes­egy­ház Apa­fi Mihály erdé­lyi feje­de­lem haj­da­ni vár­kas­té­lya volt. Ezek­re azon­ban már nem jutott időnk. A kis­vá­ros neo­gó­ti­kus stí­lu­sú refor­má­tus temp­lo­mát is csak kívül­ről tud­tuk meg­te­kin­te­ni, amely 1902-ben épült Király József tor­dai épí­tész ter­vei sze­rint.

Balázs­fal­va kör­nyé­kén talál­ha­tó az 1700 lel­kes Tűr falu, amely nap­ja­ink­ban is még három­száz magyar ott­ho­na. Ezzel a tele­pü­lés­sel koráb­ban már több­ször is fog­lal­koz­tunk, ezért ebben a beszá­mo­ló­ban csak a két leg­fon­to­sabb magyar műem­lék, a kato­li­kus és a refor­má­tus temp­lom bemu­ta­tá­sá­ra szo­rít­ko­zunk. Az első­ként 1313-ban emlí­tett falu hívei a refor­má­ció ide­jén refor­má­tus hit­re tér­tek. 1827-ben a hívek több­sé­ge – egy, a gyü­le­ke­zet­ben támadt vita követ­kez­té­ben – újból kato­li­kus­sá vált. Fel­je­gyez­ték, hogy bár magya­rok vol­tak, már akko­ri­ban is nehéz­ke­sen beszél­ték anya­nyel­vü­ket, ezért ere­de­ti­leg a görög kato­li­kus püs­pök­nél jelent­kez­tek átté­ré­si szán­dé­kuk­kal, aki azon­ban a kato­li­kus egy­ház­hoz irá­nyí­tot­ta őket. A kato­li­ku­sok ma is lát­ha­tó, fel­újí­tott álla­po­tú, nagy mére­tű temp­lo­ma 1830–32 között épült. Torony­si­sak­ját apos­to­li kereszt éke­sí­ti. Tűr refor­má­tus temp­lo­ma első­sor­ban nép­raj­zi szem­pont­ból érté­kes: külön­ál­ló fa harang­lá­ba, 1727-ben fara­gott, népi motí­vu­mok­kal gaz­da­gon díszí­tett kis­ka­pu­ja bizo­nyá­ra fel­kel­ti az érdek­lő­dő olva­só figyel­mét.

Bethlenszentmiklós

A szo­mo­rú sor­sú vár­kas­tély (I.M.)
A helyi­ek­kel
A bejá­rat a Beth­len-csa­lád címe­ré­vel (I.M.)

Beth­len­szent­mik­lós Kükül­lő men­ti köz­ség, Dicső­szent­már­ton és Balázs­fal­va között fek­szik. Fő neve­ze­tes­sé­ge a Beth­len-vár­kas­tély, amely az erdé­lyi késő-rene­szánsz épí­té­szet egyik leg­ki­emel­ke­dőbb alko­tá­sa és az egye­te­mes magyar örök­ség része. 1667–1668-ban Beth­len Mik­lós egy koráb­ban itt állt sze­rény udvar­ház helyén kezd­te meg a mai két­eme­le­tes kas­tély fel­épí­té­sét. A négy­szög­le­tes alap­raj­zú épü­let észa­ki olda­lát két-két sarok­bás­tya tagol­ja, déli hom­lok­za­tát pedig cso­dá­la­tos rene­szánsz log­gia teszi moz­gal­mas­sá. Első szint­je 1673-ban, az eme­let 1683 táján készült el. Haj­dan a kas­télyt vizes­árok és a Kükül­lő vize vet­te körül, mögöt­te a fala­kat öt bás­tya és fel­vo­nó­híd véd­te. A főépü­let a XVIII. szá­zad­ban bizo­nyos díszí­tés­sel gaz­da­go­dott. A kas­tély, amely hosszú évszá­za­do­kon át az erdé­lyi magyar kul­tú­ra egyik vilá­gí­tó lám­pá­sa volt, manap­ság kimon­dot­tan rossz álla­pot­ban van, s bár a szép­me­zői önkor­mány­zat tulaj­do­nát képe­zi, jelen­le­gi bir­to­ko­sa egy román pezs­gő­gyá­ras, aki hosszú idő­re kap­ta bér­be. Félő, hogy a közel­jö­vő­ben (akár tíz éven belül) az alvin­ci vár­kas­tély sor­sá­ra fog jut­ni. (A beth­len­szent­mik­ló­si kas­tély sor­sá­val a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge már fog­lal­ko­zott.)

A falu­ban helyi magyar csa­lá­dok­kal barát­koz­tunk, és mivel szü­ret ide­jé­ben érkez­tünk, kivá­ló Kükül­lő men­ti bor­ral és finom must­tal kínál­tak min­ket. Beth­len­szent­mik­lóst zöm­mel uni­tá­ri­us magya­rok lak­ják, akik egé­szen nap­ja­in­kig több­sé­get alkot­nak a falu­ban. Ám a helyi­ek­től meg­tud­tunk, hogy az utób­bi évek­ben szá­mos cigány csa­lád köl­tö­zött be a falu­ba (hely­ben viszony­lag olcsón lehet ingat­lan­hoz jut­ni), akik román­nak vall­ják magu­kat, s ily módon las­san­ként fel­emész­tő­dik a magyar több­ség. Itt még van magyar isko­la, amely­be a beth­len­szent­mik­ló­si­ak mel­lett még Kükül­lő­vár­ról és Bol­dog­fal­vá­ról is jár­nak magyar gye­re­kek, mert a völgy e sza­ka­szán már min­de­nütt meg­szűnt az anya­nyel­vi okta­tás. A leg­kö­ze­leb­bi magyar isko­la 32 km-re van innen, így lét­fon­tos­sá­gú, hogy az egy­re nyo­masz­tóbb gyer­mek­hi­ány miatt az isko­la ne szűn­jön meg a Beth­len csa­lád ősi tele­pü­lé­sén.

Gaz­da­gon díszí­tett bel­ső tér (I.M.)
A gaz­da­sá­gi épü­le­tek egy része még áll (Mag­tár, I.M.)

Beth­len­szent­mik­ló­si láto­ga­tá­sun­kat a falu felet­ti domb olda­lá­ban álló uni­tá­ri­us temp­lom, vala­mint a körü­löt­te fek­vő teme­tő meg­ke­re­sé­sé­vel zár­tuk. Ere­de­ti­leg a 13–14. szá­zad táján épült, ám mai alak­ját a későb­bi átépí­té­sek­kor nyer­te. A refor­má­ció ide­jén a gyü­le­ke­zet a Szent Mik­lós titu­lu­sú temp­lom­mal – amely­ről a tele­pü­lés is elne­ve­zé­sét nyer­te – együtt uni­tá­ri­us lett. Az erdé­lyi uni­tá­ri­us egy­há­zat 1568-ban Dávid Ferenc püs­pök ala­pí­tot­ta, ma a leg­ki­sebb lélek­szá­mú keresz­tény tör­té­nel­mi fele­ke­zet. Hívei, akik vala­mennyi­en magya­rok, közel 70 ezren van­nak Erdély­ben és még néhány ezren a mai Magyar­or­szág terü­le­tén. Temp­lom­tor­nya­ik csú­csát jel­leg­ze­tes gomb díszí­ti.

Az erdé­lyi rene­szánsz egyik csúcs­ter­mé­ke (H.R.)
“Egy az Isten” (I.M.)

A beth­len­szent­mik­ló­si temp­lom­ba nem tud­tunk bejut­ni, de a teme­tő­ben talál­koz­tunk a Med­gye­sen élő, e falu­ból szár­ma­zó Mol­nos Iván­nal, aki kop­ja­fák fara­gá­sá­val-elké­szí­té­sé­vel fog­lal­ko­zik, s aki­nek déd­ap­ja uni­tá­ri­us lel­kész volt a falu­ban. A tar­tal­mas, bará­ti han­gu­la­tú beszél­ge­tés során meg­tud­tunk tőle, hogy a kör­nye­ző tele­pü­lé­se­ken élő magya­rok­nak erős nem­ze­ti öntu­da­tuk van. Ezút­tal nem jutott időnk Beth­len­szent­mik­lós refor­má­tus temp­lo­má­ra, amely szin­tén emlí­tést érde­mel. A XVII. szá­zad végén a Beth­le­nek tele­pí­tet­tek ide kál­vi­nis­tá­kat az uni­tá­ri­u­sok mel­lé.

A falu közép­ko­ri temp­lo­ma szak­sze­rű fel­újí­tást és fal­ku­ta­tást igé­nyel (I.M.)
A hát­tér­ben Magyar­bé­nye falu lát­ha­tó (I.M.)

Szépmező

A szép­me­zői szász evan­gé­li­kus temp­lom (I.M.)

A Kükül­lők vidé­ke a tör­té­nel­mi szá­szok föld­je és az erdé­lyi magyar vár­me­gyék egyik talál­ko­zá­si pont­ja. A Kis-Kükül­lő bal part­ján talál­ha­tó Szép­me­ző egé­szen a rend­szer­vál­tá­sig német több­sé­gű volt. Ennek elle­né­re ma alig tíz német lakik a tel­je­sen román­ná lett tele­pü­lé­sen. A szá­szok távo­zá­sa azért is fáj­dal­mas, mert elköl­tö­zé­sük­kel, kite­le­pí­té­sük­kel került Erdély­ben a román­ság ilyen súlyos szám­be­li fölény­be (ma Erdély össz­la­kos­sá­gá­nak kb. 70–75%-a román, a Par­ti­um­mal együtt szá­mít­va).

Ebben az egy­ko­ri szász falu­ban csak rövid kité­rőt tet­tünk és meg­te­kin­tet­tünk kívül­ről az evan­gé­li­kus erőd­temp­lo­mot, vala­mint a falán levő emlék­táb­lát.

Marosszentimre

Balázs­fal­vá­nál talál­ko­zik egy­más­sal a két Kükül­lő, ahon­nan még mint­egy har­minc kilo­mé­tert tesz­nek meg együtt, közös meder­ben, míg­nem a Maros­ba sza­kad­nak. Itt fek­szik a Bilag-hegy alatt egy igen neve­ze­tes tör­té­nel­mi magyar hely, Maros­szent­im­re, aho­vá mint utol­só­kat léleg­ző szór­vány­ba érkez­tünk, csak éppen túl későn.

A maros­szent­im­rei temp­lom (I.M.)

A falu hatá­rá­ban zaj­lott le 1442. már­ci­us 18-án a híres maros­szent­im­rei csa­ta, ahol sze­mé­lye­sen Hunya­di János csa­pott össze az Erdély­be betört török sereg­gel. Az ütkö­zet magyar vere­ség­gel zárult, de rög­tön ezt köve­tő­en a fel­esz­mélt magyar csa­pa­tok több kivá­ló győ­zel­met arat­tak a mene­kül­ni kény­sze­rü­lő törö­kök felett. Hunya­di végül sike­re­sen kiver­te az ellen­sé­get Erdély­ből úgy, hogy még a Havas­al­föl­dön is jól elpá­hol­ta a törö­kö­ket. Helye­sebb vol­na tehát, ha az átme­ne­ti vere­ség­gel vég­ző­dött maros­szent­im­rei csa­ta mel­let­te még másik két csa­tát is meg­ta­nul­nánk: a nagy­sze­be­nit és a jalo­mi­ca­it. Ez utób­bi­ak hadi­zsák­má­nya oly bősé­ges volt, hogy Hunya­di hét temp­lo­mot – köz­tük a maros­szent­im­re­it – épí­tett vagy bőví­tett belő­le. A nagy­sze­be­ni csa­tá­ban halt hősi halált az a Kamo­nyai Simon, aki Hunya­di pán­cél­ját öltöt­te magá­ra, hogy a törö­köt meg­té­vessze. Baj­ban volt az ország, ő pedig fel­ál­doz­ta éle­tét. Emlé­két őriz­zük meg tisz­te­let­tel!

Maros­szent­im­re ma már nem csak az ütkö­zet­ről híres. Refor­má­tus temp­lo­ma az erdé­lyi magyar szór­vány szim­bó­lu­má­vá vált, első­sor­ban Jékely Zol­tán cso­dá­la­tos ver­sé­nek köszön­he­tő­en (ame­lyet alább köz­lünk). Az elfo­gyó gyü­le­ke­zet temp­lo­mát a nép­em­lé­ke­zet Hunya­di János­nak tulaj­do­nít­ja, aki épp a nagy­sze­be­ni csa­tá­ban szer­zett zsák­má­nyok­ból temp­lo­mo­kat épí­tett. Erről ter­mé­sze­te­sen mint bőví­tés­ről kell szól­nunk, hiszen – ahogy erre Entz Géza is rámu­ta­tott – már a XII-XIII. szá­zad­ban állt a falu temp­lo­ma. Ebből a kor­ból maradt fenn a fel­be­csül­he­tet­len művé­szet­tör­té­ne­ti és nép­raj­zi kin­cset jelen­tő déli fél­kör­íves kapu, raj­ta a magyar szál­lás­te­rü­let­ről min­de­nütt isme­rős rozet­ta ábrá­zo­lá­sok­kal: az élet mag­já­val.

Nagy vára­ko­zá­sok­kal jöt­tünk ide, ezt a temp­lo­mot meg­lá­to­gat­ni. Miköz­ben a nép­szám­lá­lá­sok még jelez­nek ide két tucat­nyi magyart, ezt a „fél­re­ér­tést” a falu­tól nyu­gat­ra épült Koló­nia ada­ta­i­nak a falu sta­tisz­ti­ká­já­val való egy­be­szá­mí­tá­sa okoz­za. Maros­szent­im­rén már kihalt a magyar­ság, a temp­lom pedig bezárt, így a bel­ső meg­te­kin­té­sé­re most nem is volt módunk.

Vala­ha erő­dí­tett temp­lom volt, kőfa­la­i­nak omla­dé­kai még néhol deré­kig érő magas­ság­ban lát­sza­nak. A kel­le­mes domb tete­jé­re épült régi temp­lom lát­vá­nya min­den érző magyar lel­ki sze­me­it meg­nyit­ja. Fala­i­tól jól belát­ni a Maros völ­gyét, a kör­nye­ző tar dom­bo­kat, egye­dül a távo­li Gyu­la­fe­hér­vár lélek­te­len lakó­te­le­pei nem enge­dik a varázs­la­tot kitel­je­sed­ni. Körü­löt­te vala­mi­kor teme­tő lehe­tett, ma már csak néme­lyik sír­kő fel­ira­tát lehe­tett kibe­tűz­ni. „Elte­met­te két kis­fi­át…” „…Enye­di Julia asszony kis­ded Julia leá­nyá­val 18..” „Kéz­di­szent­ke­resz­ti Simon Lázár 1850–1909”, stb. Az Árpád-kori temp­lo­mot a XV. szá­zad­ban – a nagy­sze­be­ni csa­tá­ban szer­zett hadi­zsák­má­nyok­ból – Hunya­di János jelen­tő­sen kibő­ví­tet­te és góti­kus stí­lus­ban átépít­tet­te.

A temp­lom előtt áll­va fel­ol­vas­tuk Jékely Zol­tán híres ver­sét, amely­nek sorai bár­mely jól sike­rült fotó­ri­port­nál is hite­le­seb­ben adják vissza a mi érzé­se­in­ket is:

A maros­szent­im­rei temp­lom­ban

Fejünk­re por hull, régi vako­lat,
így éne­kel­jük a drá­ga Siont;
egér fut­ká­ro­zik a pad alatt
s odvá­ból egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk; ez a gyü­le­ke­zet,
a tizen­egye­dik maga a pap,
de éne­ke­lünk mi szá­zak helyett,
hogy hull belé a por s a vako­lat,

a hiú­ban a dene­vér riad
s egy-egy szu­vas geren­da meg­la­zul:
tizen­egye­di­künk az árva pap,
tizen­ket­te­di­künk maga az Úr.

Így éne­ke­lünk mi, pár meg­ma­radt,
– azt bün­te­ti, akit sze­ret az Úr –
s velünk dalol­nak a pad­ló alatt,
kiket kiir­tott az idő gazul.

S ami azt ille­ti, az idő és a román ura­lom nem­csak gazul, hanem ala­po­san is kiir­tot­ta őket: a temp­lom örök­re bezárt, omla­do­zik, a gyü­le­ke­zet pedig vég­ér­vé­nye­sen a pad­ló alá köl­tö­zött: már csak két idős refor­má­tus lakó­ja van a falu­nak. Tavaly még hár­man vol­tak. Ilyen az, ami­kor egy közös­ség véget ér… S ráadá­sul ez épp Maros­szent­im­re volt, micso­da kár, hogy nekünk és a jövő nem­ze­dé­kek­nek már nem marad­ha­tott meg! Még sze­ren­cse, hogy a Tele­ki Lász­ló Ala­pít­vány áldo­za­tos mun­ká­já­nak köszön­he­tő­en ma a szór­vány­sors szim­bó­lu­má­nak szá­mí­tó maros­szent­im­rei temp­lom még min­dig áll, gyü­le­ke­ze­té­hez képest viszony­la­gos jó kar­ban…

Alvinc

Alvinc, a Mar­ti­nuz­zi-kas­tély (I.M.)

Alvinc hatal­mas fel­ki­ál­tó­jel Dél-Erdély tér­ké­pén: bár az itt talál­ha­tó rene­szánsz vár­kas­tély több­szö­rö­sen nem­ze­ti emlék­hely, még­is tető nél­kül mál­la­do­zó rom­hal­maz. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge már szám­ta­lan­szor szó­vá tet­te az ötezer lel­kes haj­da­ni mező­vá­ros leg­ér­té­ke­sebb műem­lé­ke, a Mar­ti­nuz­zi-vár­kas­tély tart­ha­tat­lan hely­ze­tét. Falai között gyil­kol­ták meg Mar­ti­nuz­zi Frá­ter Györ­gyöt, az esz­ter­go­mi érse­ki címet is vise­lő erdé­lyi kor­mány­zót. Beth­len Gábor, a nagy feje­de­lem az ere­de­ti­leg XIII. szá­za­di épü­le­tet jelen­tő­sen kibő­ví­tet­te és rene­szánsz stí­lu­sú vár­kas­téllyá ala­kí­tot­ta át. Néhány bás­tyá­ja a feje­de­lem várat­lan halá­la miatt soha­sem készül­he­tett el. Későb­bi az erdé­lyi püs­pö­kök nyá­ri lakó­he­lye­ként szol­gált. 1814-ben ebben a vár­kas­tély­ban szü­le­tett Kemény Zsig­mond erdé­lyi magyar író. A külön­le­ges tör­té­ne­ti és kul­tu­rá­lis érté­ket kép­vi­se­lő épü­let hosszú folya­mat révén jutott mai, sanya­rú sor­sá­ra. Észa­ki lakó­szár­nya még a XX. szá­zad ele­jén is lak­ha­tó volt, Tri­a­nont köve­tő­en vált rom­hal­maz­zá s azóta is pusz­tul.

A magya­rok ará­nya ma Alvin­cen mind­össze 1%-os, ami ötven főt jelent. (Tri­a­non előtt a falu egy­har­ma­da, közel nyolc­száz lélek még magyar volt.) Refor­má­tus gyü­le­ke­ze­te bár csak tíz lel­ket szám­lál, élni aka­rá­sa pél­da lehet sokak szá­má­ra: össze­fo­gás­sal kita­ka­rí­tot­ták és újra hasz­nál­ha­tó­vá tet­ték a 70-es évek nagy árvi­zei miatt bezárt góti­kus temp­lo­mot. Az alvin­ci pél­da is bizo­nyít­ja azt, hogy a hívek cse­kély lélek­szá­ma nem lehet magya­rá­zat a róluk való lemon­dás­ra.

Másik magyar műem­lé­ke a kato­li­kus temp­lom, amely azon­ban művé­sze­ti érté­ke­it tekint­ve kisebb jelen­tő­sé­gű. Híve­i­nek szá­ma negy­ven körü­li.

Az alvin­ci vár­kas­tély az 1930-as évek­ben
Az alvin­ci refor­má­tus temp­lom – A kör­nye­ző hárs­fá­kat a Mil­len­ni­um tisz­te­le­té­re ültet­ték (H.R.)

Borberek

Bor­be­rek góti­kus refor­má­tus temp­lo­ma (már csak rom)

Alvinc­cel szem­ben, a Maros jobb part­ján, az Erdé­lyi-Érc­hegy­ség nyúl­vá­nya­i­nak lábá­nál, Zeber­nyik vára alatt talál­ha­tó falu közép­ko­ri refor­má­tus temp­lo­má­ról ismert. Első lakói szá­szok lehet­tek, akik tele­pü­lé­sük­nek a Burg­berg (’vár­hegy’) nevet adták. Később magyar­rá lett lakos­sá­ga ezt Bor­be­rek­nek, azaz bor­vi­zes liget­nek értet­te. A XVI. szá­zad­ban még szá­szok, magya­rok és ószlá­vok vegye­sen lak­ták. A refor­má­ció ide­jén Bor­be­rek a kál­vi­nis­ta irány­zat­hoz csat­la­ko­zott. XII. szá­za­di ere­de­tű temp­lo­ma az erdé­lyi góti­ka egyik első alko­tá­sa. A XVI-XVII. szá­zad­ban kibő­ví­tet­ték és átala­kí­tot­ták. A szo­mo­rú sor­sú gyü­le­ke­zet meg­szen­ved­te az 1658-as tatár­já­rást, vala­mint a romá­nok két fel­ke­lé­sét (1784, 1848–1849). A temp­lom egy­re rosszabb álla­pot­ba került: az 1930-as évek­re már tete­je és tor­nya súlyo­san meg­ron­gá­lód­va vár­ta továb­bi pusz­tu­lá­sát. Bor­be­rek utol­só lel­ké­szét, Tan­kó Józse­fet 1956-ban temet­ték el. 1964-ben a temp­lo­mot hasz­ná­la­ton kívü­li­vé nyil­vá­ní­tot­ták: „Bor­be­rek, mint szór­vány szin­tén Alvinc­hez tar­to­zik. Ősi műem­lék­temp­lo­ma árván áll, isten­tisz­te­le­tet nem tar­ta­nak ben­ne. Az a pár még élő hívünk a vin­ci temp­lom­ba jár át.” Később mennye­ze­te besza­kadt. A műem­lé­ket a vég­ső pusz­tu­lás­tól a buda­pes­ti Ágos­ton Sán­dor Ala­pít­vány önkén­te­sei men­tet­ték meg, Sar­ka­di Már­ton mér­nök veze­té­sé­vel. Bor­be­rek magyar­sá­ga nap­ja­ink­ra saj­nos vég­képp kihalt. Láto­ga­tá­sunk során idő hiá­nyá­ban a tele­pü­lés régi, még léte­ző magyar teme­tő­jét nem tud­tuk fel­ke­res­ni.

Gyulafehérvár

A Szent Mihály szé­kes­egy­ház (H.R.)

Gyu­la­fe­hér­vár tör­té­nel­mi város­köz­pont­ja az Erdé­lyi-Érc­hegy­ség­ből érke­ző Ompoly folyócs­ka és a Maros talál­ko­zá­sá­nál, a nagy erdé­lyi folyó jobb part­ja felett, egy magas­la­ton áll. Ma mint­egy 60 ezer román lako­sa között mind­össze ezer magyar él elszór­tan. A város az Árpád-kor­ban (és azelőtt) az Erdélyt irá­nyí­tó Gyu­lák szék­he­lye volt, virág­ko­rát pedig az Erdé­lyi Feje­de­lem­ség ide­jén élte. Mint Erdély egy­ko­ri fővá­ro­sá­ban a mai napig itt szé­kel az azóta érse­ki rang­ra emelt püs­pök­ség, így a val­lá­si élet köz­pont­ja is egy­ben – annak elle­né­re, hogy a 2011-es nép­szám­lá­lás mind­össze 1200 kato­li­kust muta­tott ki a város­ban. Nem hiá­ba, csú­nyán elbán­tak itt a szá­za­dok a magyar­ság­gal.

Ebből a virág­kor­ból és a közép­ko­ri Gyu­la­fe­hér­vár­ból alig maradt vala­mi, a világ­örök­ség részét képe­ző, magas­lat­ra épült tör­té­nel­mi város­köz­pont­já­ról is vol­ta­kép­pen úgy kell „lehá­moz­ni” az újko­ri lera­kó­dá­so­kat, hogy az ember ben­ne a „való­dit” meg­ta­lál­has­sa. Nehéz ugyan­is az erdé­lyi­ség­gel azo­no­sí­ta­ni azt a bizán­ci­as otro­dox kated­rá­list, ame­lyik a 20-as évek­ben épült fel az ősi szé­kes­egy­há­zunk mel­lé, nála éppen egy méter­rel maga­sabb­ra – de az oszt­rák meg­szál­lás ide­jén emelt és Auszt­ria címe­ré­vel díszí­tett Károly-kapu – ahogy a Gyu­lák haj­da­ni, közép­ko­ri várá­nak helyé­re épí­tett erőd – sem a ben­nünk élő Erdély-kép alko­tó­ele­mei, akár­csak az 1918-ban Erdély Romá­ni­á­hoz csa­to­lá­sát ünnep­lő „hősök csar­no­ka.” Magyar ember ebben a város­ban sétál­va nehe­zen kap leve­gőt, mivel min­den utca­sar­kon a román szub­kul­tu­rá­lis inter­ven­ció kegyet­len vizu­á­lis ter­ror-ára­da­ta éri. Külö­nö­sen nyo­masz­tó, hogy miköz­ben az egyik téren a római öntu­da­tot hir­de­tő Romu­lust és Remust szop­ta­tó anya­far­kas „műal­ko­tá­sá­ba” bot­lunk, másutt az őse­ik­nek tar­tott dákok­kal talál­ko­zunk, amint éppen hősi­es és keser­ves önvé­del­mi har­cu­kat vív­ják a róma­i­ak­kal.

Mos­ta­ni láto­ga­tá­sunk­ba a Szent Mihály-kated­rá­lis és egy rövid, vár­ban tett séta fért bele. A gyu­la­fe­hér­vá­ri püs­pök­sé­get Szent Ist­ván ala­pí­tot­ta 1009-ben, de a leg­újabb régé­sze­ti kuta­tá­sok sze­rint ezt meg­elő­ző­en is állt a mai főszé­kes­egy­ház előt­ti téren egy kisebb temp­lom. Erről azért is fon­tos tud­nunk, mert ez jóval a nyu­ga­ti hit­té­rí­tők meg­ér­ke­zé­se előtt tör­tént, tehát lénye­ges alá­tá­masz­tó-ada­lék ahhoz a tézis­hez, hogy a magyar­ság már a XI. szá­zad előtt is val­lot­ta a keresz­tény­sé­get. A mai temp­lom bur­gun­di­ai és elzá­szi min­ták alap­ján épült a XII-XIII. szá­zad­ban. Az első, temp­lo­mot is össze­dön­tő tra­gé­dia a tatár­já­rás volt, amit 1277-ben a szá­szok táma­dá­sa köve­tett, akik a falak közé mene­kült hívek­re rágyúj­tot­ták a temp­lo­mot. A hely­re­ho­za­tal és egy nagyobb fej­lesz­tés a XV. szá­zad­ban tör­tént, az elbe­szé­lé­sek sze­rint ugyan­csak Hunya­di Nagy­sze­ben­nél szer­zett zsák­má­nya­i­ból. Tor­nya már a rene­szánsz mes­te­rek mun­ká­ját dicsé­ri. II. János Pál pápa az addi­gi püs­pök­sé­get érse­ki tar­to­mány rang­já­ra emel­te.

A gyu­la­fe­hér­vá­ri szé­kes­egy­ház nem­ze­ti emlék­he­lyünk: ez az erdé­lyi­ek pan­te­on­ja, hatal­mas tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­sé­ge­ink sír­ja­i­nak zarán­dok- és nyug­he­lye. A neve­ze­te­seb­bek, a tel­jes­ség igé­nye nél­kül: Beth­len Gábor, Bocs­kai Ist­ván, Hunya­di János, Hunya­di Lász­ló, Frá­ter György, Iza­bel­la király­né és fia, János Zsig­mond, tizen­egy erdé­lyi püs­pök – köz­tük Már­ton Áron – és még sokan mások… A fen­ti meg­ál­la­pí­tás csu­pán annyi pon­to­sí­tást igé­nyel, hogy azt ma már nem tud­juk biz­to­san meg­mon­da­ni, hogy ki nyug­szik itt tény­le­ge­sen, illet­ve ki nem. A törö­kök­nél ugyan­is olyan gyű­lölt sze­mé­lyi­ség volt Hunya­di, hogy nagyon való­szí­nű, ami­kor később itt jár­tak és a várost fel­dúl­ták, hol­tá­ban sem hagy­tak nyu­go­dal­mat neki. A Hunya­di-szar­ko­fá­gok bár való­szí­nű­leg üre­sek, esz­mei érte­lem­ben még­is min­den­kép­pen a ham­vak hor­do­zói.

Ez a temp­lom egy­há­zi, össz­mű­vé­sze­ti és nem­ze­ti szem­pont­ból is kiemel­ke­dő alko­tás, amit az is mutat, hogy a kato­li­kus püs­pö­kök és vilá­gi elöl­já­rók mel­lett maguk a leg­na­gyobb refor­má­tus feje­del­mek ide temet­kez­tek. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge a szé­kes­egy­ház meg­te­kin­té­sét köve­tő­en Hunya­di János és Beth­len Gábor sír­ja­i­nál egy-egy koszo­rút helye­zett el. Saj­nos, fel­újí­tás miatt a fény­űző kated­rá­lis egyik leg­fél­tet­tebb kin­csét, a rene­szánsz Lászay-kápol­nát nem tud­tuk meg­te­kin­te­ni.

Koszorúzás Hunyadi János sírhelyénél, Gyulafehérváron

A Feje­del­mi Palo­ta ma is az érsek­sé­gé, így sze­ren­csé­re jó kezek­ben van (I.M.)
Koszo­rú­zás Hunya­di János sír­já­nál (I.M.)

Gyu­la­fe­hér­vá­ron három épü­let van mind­össze, amely a magyar erdé­lyi­ség-tudat­hoz kap­cso­ló­dik s ame­lyet min­den­kép­pen érde­mes meg­te­kin­te­ni: az egyik a már bemu­ta­tott szé­kes­egy­ház, a másik a Bathyán­eum nevű gyűj­te­mény, har­ma­dik pedig a szé­kes­egy­ház mögött álló feje­del­mi palo­ta meg­ma­radt szár­nya, ami érse­ki palo­ta néven sokak­nak isme­rős lehet, tud­ni­il­lik a Habs­burg-kor­szak­tól kezd­ve a püs­pök­ség (1991-től pedig érsek­ség) tulaj­do­na.

Sárd

A gyu­la­fe­hér­vá­ri vár­ban észak és nyu­gat felől a magya­ri­ge­ni meden­ce­ség, vagy ahogy ezt a nép hív­ja: a Hegy­al­ja tör­té­nel­mi tája hívo­gat­ja a ván­dort, jelez­ve azt, hogy Beth­len Tün­dér­kert­jé­ből még maradt vala­mi az utó­kor szá­má­ra. Örö­möt jelen­tett szá­munk­ra, hogy mos­ta­ni láto­ga­tá­sunk­kor éppen ezt a szór­vány­vi­dé­ket keres­tük fel. Első állo­má­sunk a két­ezer lako­sú, nap­ja­ink­ban már csak húsz magyar­nak ott­hont adó Sárd falu volt. A haj­dan mező­vá­ro­si ran­gú tele­pü­lés fal­lal körül­vett refor­má­tus temp­lo­má­ba egy XV. szá­za­di, góti­kus ele­me­ket őrző bás­tya alatt lehet betér­ni. Maga a temp­lom ere­de­ti­leg három­ha­jós, román stí­lu­sú bazi­li­ka volt, amit később góti­kus műér­zék­kel átépí­tet­tek. Az 1848-as ese­mé­nyek ide­jén kiégett, ezért a temp­lom­ha­jó mai kül­le­mé­ben késő-barokk hatást tük­röz, akár­csak tor­nya, mely a XVIII. szá­zad­ban épült. Az 1918 óta veszé­lyes­nek nyil­vá­ní­tott temp­lo­mot csak 2009-re sike­rült fel­újí­ta­ni a buda­pes­ti Ágos­ton Sán­dor Ala­pít­vány és mások támo­ga­tá­sá­val.

Rész­vé­tel a refor­má­tus isten­tisz­te­le­ten
A temp­lom gyö­nyö­rű kert­jé­ben álló góti­kus kapu­to­rony

Sár­don részt vet­tünk a vasár­na­pi isten­tisz­te­le­ten, és bár meg­fo­gyat­ko­zott, még­is élő közös­sé­get talál­tunk. 1848. októ­ber 29-én a fel­dü­hö­dött romá­nok hat­van­há­rom pol­gá­rát gyil­kol­ták le. A gyü­le­ke­zet ezt köve­tő­en már nehe­zen talált magá­ra. 1880-ban magyar lako­sai Sárd népes­sé­gé­nek 15%-át, 1910-ben már csak 10%-át tet­ték ki. Ez még­sem szo­mo­rí­tott el min­ket: miköz­ben 1990-ben a refor­má­tu­sok szá­ma mind­össze­sen nyolc fő volt, ma már huszon­ket­ten van­nak, idő­sek és fia­ta­lok.

Azért külö­nö­sen fon­tos szá­munk­ra ez a vidék, mivel ez volt Erdély ősi köz­pont­ja, a Gyu­lák innen irá­nyí­tot­ták a tér­ség poli­ti­kai és szel­le­mi éle­tét.

Magyarigen

Magya­ri­gen ma a szór­vány meg­ma­ra­dá­sá­nak jel­ké­pe
A temp­lom arról tanús­ko­dik, hogy milyen magas szin­tű kul­tú­ra léte­zett Erdély­ben

Sár­dhoz hason­ló­an az Érc­hegy­ség, a Mam­mut-hegy és a Bilag-domb alkot­ta meden­cé­ben talál­ha­tó Magya­ri­gen is, az Erdé­lyi-Hegy­al­ja néven ismert bor­ter­mő vidék egy­ko­ri köz­pont­ja. A közép­kor­tól kezd­ve – Sár­dhoz és Boroskrak­kó­hoz hason­ló­an – mező­vá­ros volt, melyet csak a kiegye­zés után minő­sí­tet­tek vissza nagy­köz­ség­gé. Főként bor­ter­me­lés­ből és kőfa­ra­gás­ból élő lako­sai a közép­kor ele­jén magya­rok és később a magyar­ság­ba beol­vadt szá­szok vol­tak. A hatal­mas, több mint 800 fő befo­ga­dá­sá­ra képes, míve­sen díszí­tett refor­má­tus isten­há­za ugyan nem tar­to­zik Erdély leg­ré­geb­bi temp­lo­mai közé, még­is mél­tó utó­da a közép­ko­ri magyar kul­tú­rá­nak. A régi, rogya­do­zó temp­lom helyén épült fel 1781–1783 között barokk-rene­szánsz stí­lus­ban, nép­mű­vé­szet által ihle­tett díszí­tés­sel. Vala­ha vár­fal vet­te körül, ennek marad­vá­nya a közép­ko­ri, csúcs­íves stí­lu­sú kapu­bás­tya. A párat­lan művé­szet­tör­té­ne­ti érté­ket kép­vi­se­lő temp­lom gyü­le­ke­ze­té­nek sike­rült meg­aka­dá­lyoz­nia, hogy az orto­dox román­ság kezé­re jus­son, annak elle­né­re, hogy a kom­mu­nis­ta rend­szer­ben sze­met vetet­tek rá.

Mind­er­ről Szász Csa­ba refor­má­tus tisz­te­le­tes tar­tott nekünk kime­rí­tő, élve­ze­tes elő­adást az itt szol­gált és 1769-ben ezen a helyen elhunyt Bod Péter tudós szel­le­mi örök­sé­gé­nek tekint­he­tő, való­ban kivé­te­les szép­sé­gű temp­lom­ban. Láto­ga­tá­sunk végén eléne­kel­tük nem­ze­ti imád­sá­gun­kat, a Him­nuszt, majd tisz­te­le­tün­ket tet­tük Bod Péter tudós sír­he­lyé­nél, amely a temp­lom kert­jé­ben talál­ha­tó. E tele­pü­lés múlt­já­hoz olyan kivá­ló­sá­gok fűződ­nek, mint gróf Tele­ki Sámu­el, Bod Péter és Id. Sze­ge­di Lász­ló. Mind­egyi­kük élet­mű­ve külön fog­lal­ko­zást érde­mel­ne, ezért nem is rész­le­tez­zük. Bod Péter magya­ri­ge­ni mun­kás­sá­gá­nak emlé­két nem­csak az ékes temp­lom, hanem szá­mos épít­ke­zé­se őrzi. Ezek a temp­lom­hoz tar­to­zó mel­lék­épü­le­tek ma szór­vány­köz­pont­ként és a fenn­tart­ha­tó­ság jegyé­ben szál­lás­hely­ként működ­nek.

Szász Csa­ba refor­má­tus lel­késszel a magya­ri­ge­ni refor­má­tus temp­lom­ban

A hely­tör­té­net­hez hoz­zá­tar­to­zik, hogy 1848-ban a for­ra­da­lom híré­re az ige­ni, cel­nai és igen­pa­ta­kai magya­rok két­száz fős nem­zet­őr­sé­get hoz­tak lét­re. A csá­szá­ri­ak szí­tot­ta 1848. októ­be­ri erdé­lyi pol­gár­há­bo­rú ide­jén magyar lakos­sá­gá­nak zöme a vár­temp­lom­ba mene­kült a fel­dü­hö­dött romá­nok elől, akik a fér­fi­la­kos­sá­got össze­fog­dos­ták és kevés kivé­tel­lel kivé­gez­ték. A véreng­zés magya­ri­ge­ni áldo­za­ta­i­nak szá­ma 187 főre tehe­tő. Így talán ért­he­tő, hogy 1910-ben Magya­ri­gen már román több­sé­gű tele­pü­lés volt, bár a lakos­ság negye­de-ötö­de még ekko­ri­ban is magyar volt. Ahogy lel­ké­szük 1849-ben a kör­nyék gyü­le­ke­ze­te­i­ről írt: „Az erdé­lyi Hegy­al­ján fek­vő egy­há­za­ink­nak csak siral­mas töre­dé­ke mara­dott. Magya­ri­gen, Sárd, Bocsárd, Krak­kó, Bene­dek alig tesz­nek együtt egy kicsiny s inkább nők­ből álló egy­há­zat.”

A tele­pü­lés neve ma már egyet jelent a szór­vány­ban min­de­nütt remélt pozi­tív for­du­lat­tal: miköz­ben két évti­zed­del ezelőtt a kiha­lás szé­lén állt (mind­össze öten vol­tak), ma néhány ide köl­tö­zött csa­lád­dal meg­erő­söd­ve 26 tagú, gyer­mek­ál­dás­ban sem sze­gény gyü­le­ke­zet ott­ho­na. Magya­ri­gen ennek köszön­he­tő­en tovább­ra is önál­ló refor­má­tus egy­ház­köz­ség, ami nagyon fon­tos, hiszen hely­ben lakó lel­kész nél­kül a közös­sé­gek meg­ma­ra­dá­si esé­lyei jelen­tő­sen csök­ken­nek. (Ahogy ez tör­tént az Ompoly völ­gyé­ben, ahol bár elszór­tan még mint­egy 20–30 kato­li­kus él, pap­juk nincs, akár­csak a zalat­nai kato­li­ku­sok­nak, akik közül már csak néhány idős ember tud magya­rul.)

Magya­ri­gen – góti­kus kapu­to­rony

Magya­ri­gen leány­egy­ház­köz­sé­ge­i­ben továb­bi hat­van-het­ven magyar­aj­kú refor­má­tus él – Zalat­nán 35, Sár­don 22, Boroskrak­kó­ban ket­tő, Király­pa­ta­kán és Cel­nán egy-egy lélek. Egye­dül Boros­bo­csár­dnak nincs magyar lakó­ja, de az otta­ni magyar­sá­got még Avram Ian­cu fel­ke­lői pusz­tí­tot­ták ki, a fel­ége­tett refor­má­tus temp­lom azóta már csak rom. Az 1848–49-es ese­mé­nye­ket köve­tő­en mind­össze tízen-tizen­öten marad­tak, akik las­san­ként beol­vad­tak a román­ság­ba.

Magya­ri­gen másik magyar temp­lo­ma az 1810-ben épült Szent Péter és Pál apos­tol titu­lu­sú római kato­li­kus temp­lom, amely a hely­ség Sárd felő­li bejá­ra­tá­nál áll. Kert­jé­ben az 1848. októ­be­ri szo­mo­rú ese­mé­nye­ket meg­örö­kí­tő emlék­mű, egy jel­ké­pes sír áll. A gyu­la­fe­hér­vá­ri plé­bá­nia fíli­á­ja, híve­i­nek szá­ma kilenc fő, szá­muk­ra min­den vasár­nap miséz­nek. Saj­nos egy-egy szá­zad­for­du­lós pol­gár­ház­tól elte­kint­ve Magya­ri­gen haj­da­ni váro­si­as jel­le­ge ma már nem tük­rö­ző­dik épü­le­te­in, pedig egy­ko­ron – talán némi lokál­pat­ri­ó­ta érzés­sel – az Erdé­lyi Feje­de­lem Ver­sailles-ának is nevez­ték. Kiemelt műem­lék­nek tekint­he­tő a refor­má­tus temp­lom körü­li vár­fal­hoz tapa­dó haj­da­ni fele­ke­ze­ti isko­la épü­le­te, az úgy­ne­ve­zett Beth­len-szárny, amely a XV. szá­zad végén kelet­ke­zett, jelen­le­gi alak­ját pedig Bod Péter épít­ke­zé­se­i­kor nyer­te. Magya­ri­gen ezen kívül szá­mos neve­ze­tes­ség­gel ren­del­ke­zik: a tele­pü­lés gyö­nyö­rű kör­nye­zet­ben fek­szik, kivá­ló­an alkal­mas az Érc­hegy­ség­be irá­nyu­ló túrák lebo­nyo­lí­tá­sá­ra, de a Maros völ­gyé­nek műem­lé­kek­ben gaz­dag tele­pü­lé­sei (Gyu­la­fe­hér­vár, Tövis, Alvinc, stb.) sin­cse­nek messzebb negyed órá­nyi kocsi­út­nál.

(Beszá­mo­lónk III. részét ide kat­tint­va olvas­hat­ja el.)

Fényképezte: Izing Máté (I.M.), Hetzmann Róbert (H.R.)
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. október 21.

 


 

Felhasznált szakirodalom: Lásd beszámolónk III., befejező részében.