(Beszámolónk I. részét ide kattintva olvashatja el.)

Balázsfalva és környéke

A balázsfalvi református templom tornya (H.R.)
A görög katolikus székesegyház a reggeli ködben (H.R.)

Balázsfalva nem tartozik az Erdélybe irányuló magyar turizmus tipikus célpontjai közé. Ennek okai elsősorban a történelemben keresendők: 1848-ban az erdélyi románok itt tartották meg nemzeti gyűléseiket, amelyek során Erdély Magyarországtól való különállását, osztrák birodalmi kormányzat alá helyezését követelték. A balázsfalvi megmozdulások idővel oly mértékben radikalizálódtak, hogy történészek szerint az 1848-1849-ben Dél-Erdélyt sújtó magyarellenes vérengzések kiindulópontjának is tekinthetők.

A Nagy-Románia bölcsőjének tartott, 13 ezer lakosú (ebből 600 magyar) kisváros központjában körsétát tettünk, majd betértünk a görög katolikus románság szellemi központjának számító Szentháromság székesegyházba. A görög katolikus pópa, mihelyt megtudta, hogy magyarok vagyunk, kimondottan udvariasan fogadott minket és igyekezett mindenben segítségünkre lenni. Előkerítette tolmácsnak egy magyarul tudó, részben magyar származású idősebb hívőjét, akivel elmesélték nekünk a templom történetét, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy a templomban található, művészettörténeti szempontból kimondottan értékes ikonosztáz egyike a legnagyobbak közül a mai Románia területén. Számos görög katolikus érsek és püspök nyughelye található a templomban, melyet a kommunizmus nehéz éveiben a görög katolikus egyháztól erőszakkal elvettek és az ortodox egyházhoz csatoltak. Az érseki székesegyház a rendszerváltás óta újra a görög katolikusoké. Kevesen tudják, hogy a görög katolikus egyház is – annak ellenére, hogy híveinek többsége nem magyar ajkú – a hagyományosan magyar felekezetek közé sorolható: 1646-ban keletkezett, amikor 63 eredetileg ortodox, kárpátaljai ruszin pap Ungvárott a római pápa főhatóságát ünnepélyesen elismerte. Talán ennek tudható be, hogy a trianoni utódállamok területén (Kárpátalján, Erdélyben, Felvidéken egyaránt) üldöztetést szenvedtek.

Tűr, református templom és harangláb (H.R.)
Tűr, református templom fakapuja (I.M.)

Balázsfalva nem szűkölködik magyar emlékekben sem: a mai görög katolikus székesegyház Apafi Mihály erdélyi fejedelem hajdani várkastélya volt. Ezekre azonban már nem jutott időnk. A kisváros neogótikus stílusú református templomát is csak kívülről tudtuk megtekinteni, amely 1902-ben épült Király József tordai építész tervei szerint.

Balázsfalva környékén található az 1700 lelkes Tűr falu, amely napjainkban is még háromszáz magyar otthona. Ezzel a településsel korábban már többször is foglalkoztunk, ezért ebben a beszámolóban csak a két legfontosabb magyar műemlék, a katolikus és a református templom bemutatására szorítkozunk. Az elsőként 1313-ban említett falu hívei a reformáció idején református hitre tértek. 1827-ben a hívek többsége – egy, a gyülekezetben támadt vita következtében – újból katolikussá vált. Feljegyezték, hogy bár magyarok voltak, már akkoriban is nehézkesen beszélték anyanyelvüket, ezért eredetileg a görög katolikus püspöknél jelentkeztek áttérési szándékukkal, aki azonban a katolikus egyházhoz irányította őket. A katolikusok ma is látható, felújított állapotú, nagy méretű temploma 1830-32 között épült. Toronysisakját apostoli kereszt ékesíti. Tűr református temploma elsősorban néprajzi szempontból értékes: különálló fa haranglába, 1727-ben faragott, népi motívumokkal gazdagon díszített kiskapuja bizonyára felkelti az érdeklődő olvasó figyelmét.

Bethlenszentmiklós

A szomorú sorsú várkastély (I.M.)
A helyiekkel
A bejárat a Bethlen-család címerével (I.M.)

Bethlenszentmiklós Küküllő menti község, Dicsőszentmárton és Balázsfalva között fekszik. Fő nevezetessége a Bethlen-várkastély, amely az erdélyi késő-reneszánsz építészet egyik legkiemelkedőbb alkotása és az egyetemes magyar örökség része. 1667-1668-ban Bethlen Miklós egy korábban itt állt szerény udvarház helyén kezdte meg a mai kétemeletes kastély felépítését. A négyszögletes alaprajzú épület északi oldalát két-két sarokbástya tagolja, déli homlokzatát pedig csodálatos reneszánsz loggia teszi mozgalmassá. Első szintje 1673-ban, az emelet 1683 táján készült el. Hajdan a kastélyt vizesárok és a Küküllő vize vette körül, mögötte a falakat öt bástya és felvonóhíd védte. A főépület a XVIII. században bizonyos díszítéssel gazdagodott. A kastély, amely hosszú évszázadokon át az erdélyi magyar kultúra egyik világító lámpása volt, manapság kimondottan rossz állapotban van, s bár a szépmezői önkormányzat tulajdonát képezi, jelenlegi birtokosa egy román pezsgőgyáras, aki hosszú időre kapta bérbe. Félő, hogy a közeljövőben (akár tíz éven belül) az alvinci várkastély sorsára fog jutni. (A bethlenszentmiklósi kastély sorsával a Magyar Patrióták Közössége már foglalkozott.)

A faluban helyi magyar családokkal barátkoztunk, és mivel szüret idejében érkeztünk, kiváló Küküllő menti borral és finom musttal kínáltak minket. Bethlenszentmiklóst zömmel unitárius magyarok lakják, akik egészen napjainkig többséget alkotnak a faluban. Ám a helyiektől megtudtunk, hogy az utóbbi években számos cigány család költözött be a faluba (helyben viszonylag olcsón lehet ingatlanhoz jutni), akik románnak vallják magukat, s ily módon lassanként felemésztődik a magyar többség. Itt még van magyar iskola, amelybe a bethlenszentmiklósiak mellett még Küküllővárról és Boldogfalváról is járnak magyar gyerekek, mert a völgy e szakaszán már mindenütt megszűnt az anyanyelvi oktatás. A legközelebbi magyar iskola 32 km-re van innen, így létfontosságú, hogy az egyre nyomasztóbb gyermekhiány miatt az iskola ne szűnjön meg a Bethlen család ősi településén.

Gazdagon díszített belső tér (I.M.)
A gazdasági épületek egy része még áll (Magtár, I.M.)

Bethlenszentmiklósi látogatásunkat a falu feletti domb oldalában álló unitárius templom, valamint a körülötte fekvő temető megkeresésével zártuk. Eredetileg a 13-14. század táján épült, ám mai alakját a későbbi átépítésekkor nyerte. A reformáció idején a gyülekezet a Szent Miklós titulusú templommal – amelyről a település is elnevezését nyerte – együtt unitárius lett. Az erdélyi unitárius egyházat 1568-ban Dávid Ferenc püspök alapította, ma a legkisebb lélekszámú keresztény történelmi felekezet. Hívei, akik valamennyien magyarok, közel 70 ezren vannak Erdélyben és még néhány ezren a mai Magyarország területén. Templomtornyaik csúcsát jellegzetes gomb díszíti.

Az erdélyi reneszánsz egyik csúcsterméke (H.R.)
“Egy az Isten” (I.M.)

A bethlenszentmiklósi templomba nem tudtunk bejutni, de a temetőben találkoztunk a Medgyesen élő, e faluból származó Molnos Ivánnal, aki kopjafák faragásával-elkészítésével foglalkozik, s akinek dédapja unitárius lelkész volt a faluban. A tartalmas, baráti hangulatú beszélgetés során megtudtunk tőle, hogy a környező településeken élő magyaroknak erős nemzeti öntudatuk van. Ezúttal nem jutott időnk Bethlenszentmiklós református templomára, amely szintén említést érdemel. A XVII. század végén a Bethlenek telepítettek ide kálvinistákat az unitáriusok mellé.

A falu középkori temploma szakszerű felújítást és falkutatást igényel (I.M.)
A háttérben Magyarbénye falu látható (I.M.)

Szépmező

A szépmezői szász evangélikus templom (I.M.)

A Küküllők vidéke a történelmi szászok földje és az erdélyi magyar vármegyék egyik találkozási pontja. A Kis-Küküllő bal partján található Szépmező egészen a rendszerváltásig német többségű volt. Ennek ellenére ma alig tíz német lakik a teljesen románná lett településen. A szászok távozása azért is fájdalmas, mert elköltözésükkel, kitelepítésükkel került Erdélyben a románság ilyen súlyos számbeli fölénybe (ma Erdély összlakosságának kb. 70-75%-a román, a Partiummal együtt számítva).

Ebben az egykori szász faluban csak rövid kitérőt tettünk és megtekintettünk kívülről az evangélikus erődtemplomot, valamint a falán levő emléktáblát.

Marosszentimre

Balázsfalvánál találkozik egymással a két Küküllő, ahonnan még mintegy harminc kilométert tesznek meg együtt, közös mederben, mígnem a Marosba szakadnak. Itt fekszik a Bilag-hegy alatt egy igen nevezetes történelmi magyar hely, Marosszentimre, ahová mint utolsókat lélegző szórványba érkeztünk, csak éppen túl későn.

A marosszentimrei templom (I.M.)

A falu határában zajlott le 1442. március 18-án a híres marosszentimrei csata, ahol személyesen Hunyadi János csapott össze az Erdélybe betört török sereggel. Az ütközet magyar vereséggel zárult, de rögtön ezt követően a feleszmélt magyar csapatok több kiváló győzelmet arattak a menekülni kényszerülő törökök felett. Hunyadi végül sikeresen kiverte az ellenséget Erdélyből úgy, hogy még a Havasalföldön is jól elpáholta a törököket. Helyesebb volna tehát, ha az átmeneti vereséggel végződött marosszentimrei csata mellette még másik két csatát is megtanulnánk: a nagyszebenit és a jalomicait. Ez utóbbiak hadizsákmánya oly bőséges volt, hogy Hunyadi hét templomot – köztük a marosszentimreit – épített vagy bővített belőle. A nagyszebeni csatában halt hősi halált az a Kamonyai Simon, aki Hunyadi páncélját öltötte magára, hogy a törököt megtévessze. Bajban volt az ország, ő pedig feláldozta életét. Emlékét őrizzük meg tisztelettel!

Marosszentimre ma már nem csak az ütközetről híres. Református temploma az erdélyi magyar szórvány szimbólumává vált, elsősorban Jékely Zoltán csodálatos versének köszönhetően (amelyet alább közlünk). Az elfogyó gyülekezet templomát a népemlékezet Hunyadi Jánosnak tulajdonítja, aki épp a nagyszebeni csatában szerzett zsákmányokból templomokat épített. Erről természetesen mint bővítésről kell szólnunk, hiszen – ahogy erre Entz Géza is rámutatott – már a XII-XIII. században állt a falu temploma. Ebből a korból maradt fenn a felbecsülhetetlen művészettörténeti és néprajzi kincset jelentő déli félköríves kapu, rajta a magyar szállásterületről mindenütt ismerős rozetta ábrázolásokkal: az élet magjával.

Nagy várakozásokkal jöttünk ide, ezt a templomot meglátogatni. Miközben a népszámlálások még jeleznek ide két tucatnyi magyart, ezt a „félreértést” a falutól nyugatra épült Kolónia adatainak a falu statisztikájával való egybeszámítása okozza. Marosszentimrén már kihalt a magyarság, a templom pedig bezárt, így a belső megtekintésére most nem is volt módunk.

Valaha erődített templom volt, kőfalainak omladékai még néhol derékig érő magasságban látszanak. A kellemes domb tetejére épült régi templom látványa minden érző magyar lelki szemeit megnyitja. Falaitól jól belátni a Maros völgyét, a környező tar dombokat, egyedül a távoli Gyulafehérvár lélektelen lakótelepei nem engedik a varázslatot kiteljesedni. Körülötte valamikor temető lehetett, ma már csak némelyik sírkő feliratát lehetett kibetűzni. „Eltemette két kisfiát…” „…Enyedi Julia asszony kisded Julia leányával 18..” „Kézdiszentkereszti Simon Lázár 1850-1909”, stb. Az Árpád-kori templomot a XV. században – a nagyszebeni csatában szerzett hadizsákmányokból – Hunyadi János jelentősen kibővítette és gótikus stílusban átépíttette.

A templom előtt állva felolvastuk Jékely Zoltán híres versét, amelynek sorai bármely jól sikerült fotóriportnál is hitelesebben adják vissza a mi érzéseinket is:

A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk; ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,

a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt,
– azt bünteti, akit szeret az Úr –
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.

S ami azt illeti, az idő és a román uralom nemcsak gazul, hanem alaposan is kiirtotta őket: a templom örökre bezárt, omladozik, a gyülekezet pedig végérvényesen a padló alá költözött: már csak két idős református lakója van a falunak. Tavaly még hárman voltak. Ilyen az, amikor egy közösség véget ér… S ráadásul ez épp Marosszentimre volt, micsoda kár, hogy nekünk és a jövő nemzedékeknek már nem maradhatott meg! Még szerencse, hogy a Teleki László Alapítvány áldozatos munkájának köszönhetően ma a szórványsors szimbólumának számító marosszentimrei templom még mindig áll, gyülekezetéhez képest viszonylagos jó karban…

Alvinc

Alvinc, a Martinuzzi-kastély (I.M.)

Alvinc hatalmas felkiáltójel Dél-Erdély térképén: bár az itt található reneszánsz várkastély többszörösen nemzeti emlékhely, mégis tető nélkül málladozó romhalmaz. A Magyar Patrióták Közössége már számtalanszor szóvá tette az ötezer lelkes hajdani mezőváros legértékesebb műemléke, a Martinuzzi-várkastély tarthatatlan helyzetét. Falai között gyilkolták meg Martinuzzi Fráter Györgyöt, az esztergomi érseki címet is viselő erdélyi kormányzót. Bethlen Gábor, a nagy fejedelem az eredetileg XIII. századi épületet jelentősen kibővítette és reneszánsz stílusú várkastéllyá alakította át. Néhány bástyája a fejedelem váratlan halála miatt sohasem készülhetett el. Későbbi az erdélyi püspökök nyári lakóhelyeként szolgált. 1814-ben ebben a várkastélyban született Kemény Zsigmond erdélyi magyar író. A különleges történeti és kulturális értéket képviselő épület hosszú folyamat révén jutott mai, sanyarú sorsára. Északi lakószárnya még a XX. század elején is lakható volt, Trianont követően vált romhalmazzá s azóta is pusztul.

A magyarok aránya ma Alvincen mindössze 1%-os, ami ötven főt jelent. (Trianon előtt a falu egyharmada, közel nyolcszáz lélek még magyar volt.) Református gyülekezete bár csak tíz lelket számlál, élni akarása példa lehet sokak számára: összefogással kitakarították és újra használhatóvá tették a 70-es évek nagy árvizei miatt bezárt gótikus templomot. Az alvinci példa is bizonyítja azt, hogy a hívek csekély lélekszáma nem lehet magyarázat a róluk való lemondásra.

Másik magyar műemléke a katolikus templom, amely azonban művészeti értékeit tekintve kisebb jelentőségű. Híveinek száma negyven körüli.

Az alvinci várkastély az 1930-as években
Az alvinci református templom – A környező hársfákat a Millennium tiszteletére ültették (H.R.)

Borberek

Borberek gótikus református temploma (már csak rom)

Alvinccel szemben, a Maros jobb partján, az Erdélyi-Érchegység nyúlványainak lábánál, Zebernyik vára alatt található falu középkori református templomáról ismert. Első lakói szászok lehettek, akik településüknek a Burgberg (’várhegy’) nevet adták. Később magyarrá lett lakossága ezt Borbereknek, azaz borvizes ligetnek értette. A XVI. században még szászok, magyarok és ószlávok vegyesen lakták. A reformáció idején Borberek a kálvinista irányzathoz csatlakozott. XII. századi eredetű temploma az erdélyi gótika egyik első alkotása. A XVI-XVII. században kibővítették és átalakították. A szomorú sorsú gyülekezet megszenvedte az 1658-as tatárjárást, valamint a románok két felkelését (1784, 1848-1849). A templom egyre rosszabb állapotba került: az 1930-as évekre már teteje és tornya súlyosan megrongálódva várta további pusztulását. Borberek utolsó lelkészét, Tankó Józsefet 1956-ban temették el. 1964-ben a templomot használaton kívülivé nyilvánították: „Borberek, mint szórvány szintén Alvinchez tartozik. Ősi műemléktemploma árván áll, istentiszteletet nem tartanak benne. Az a pár még élő hívünk a vinci templomba jár át.” Később mennyezete beszakadt. A műemléket a végső pusztulástól a budapesti Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei mentették meg, Sarkadi Márton mérnök vezetésével. Borberek magyarsága napjainkra sajnos végképp kihalt. Látogatásunk során idő hiányában a település régi, még létező magyar temetőjét nem tudtuk felkeresni.

Gyulafehérvár

A Szent Mihály székesegyház (H.R.)

Gyulafehérvár történelmi városközpontja az Erdélyi-Érchegységből érkező Ompoly folyócska és a Maros találkozásánál, a nagy erdélyi folyó jobb partja felett, egy magaslaton áll. Ma mintegy 60 ezer román lakosa között mindössze ezer magyar él elszórtan. A város az Árpád-korban (és azelőtt) az Erdélyt irányító Gyulák székhelye volt, virágkorát pedig az Erdélyi Fejedelemség idején élte. Mint Erdély egykori fővárosában a mai napig itt székel az azóta érseki rangra emelt püspökség, így a vallási élet központja is egyben – annak ellenére, hogy a 2011-es népszámlálás mindössze 1200 katolikust mutatott ki a városban. Nem hiába, csúnyán elbántak itt a századok a magyarsággal.

Ebből a virágkorból és a középkori Gyulafehérvárból alig maradt valami, a világörökség részét képező, magaslatra épült történelmi városközpontjáról is voltaképpen úgy kell „lehámozni” az újkori lerakódásokat, hogy az ember benne a „valódit” megtalálhassa. Nehéz ugyanis az erdélyiséggel azonosítani azt a bizáncias otrodox katedrálist, amelyik a 20-as években épült fel az ősi székesegyházunk mellé, nála éppen egy méterrel magasabbra – de az osztrák megszállás idején emelt és Ausztria címerével díszített Károly-kapu – ahogy a Gyulák hajdani, középkori várának helyére épített erőd – sem a bennünk élő Erdély-kép alkotóelemei, akárcsak az 1918-ban Erdély Romániához csatolását ünneplő „hősök csarnoka.” Magyar ember ebben a városban sétálva nehezen kap levegőt, mivel minden utcasarkon a román szubkulturális intervenció kegyetlen vizuális terror-áradata éri. Különösen nyomasztó, hogy miközben az egyik téren a római öntudatot hirdető Romulust és Remust szoptató anyafarkas „műalkotásába” botlunk, másutt az őseiknek tartott dákokkal találkozunk, amint éppen hősies és keserves önvédelmi harcukat vívják a rómaiakkal.

Mostani látogatásunkba a Szent Mihály-katedrális és egy rövid, várban tett séta fért bele. A gyulafehérvári püspökséget Szent István alapította 1009-ben, de a legújabb régészeti kutatások szerint ezt megelőzően is állt a mai főszékesegyház előtti téren egy kisebb templom. Erről azért is fontos tudnunk, mert ez jóval a nyugati hittérítők megérkezése előtt történt, tehát lényeges alátámasztó-adalék ahhoz a tézishez, hogy a magyarság már a XI. század előtt is vallotta a kereszténységet. A mai templom burgundiai és elzászi minták alapján épült a XII-XIII. században. Az első, templomot is összedöntő tragédia a tatárjárás volt, amit 1277-ben a szászok támadása követett, akik a falak közé menekült hívekre rágyújtották a templomot. A helyrehozatal és egy nagyobb fejlesztés a XV. században történt, az elbeszélések szerint ugyancsak Hunyadi Nagyszebennél szerzett zsákmányaiból. Tornya már a reneszánsz mesterek munkáját dicséri. II. János Pál pápa az addigi püspökséget érseki tartomány rangjára emelte.

A gyulafehérvári székesegyház nemzeti emlékhelyünk: ez az erdélyiek panteonja, hatalmas történelmi személyiségeink sírjainak zarándok- és nyughelye. A nevezetesebbek, a teljesség igénye nélkül: Bethlen Gábor, Bocskai István, Hunyadi János, Hunyadi László, Fráter György, Izabella királyné és fia, János Zsigmond, tizenegy erdélyi püspök – köztük Márton Áron – és még sokan mások… A fenti megállapítás csupán annyi pontosítást igényel, hogy azt ma már nem tudjuk biztosan megmondani, hogy ki nyugszik itt ténylegesen, illetve ki nem. A törököknél ugyanis olyan gyűlölt személyiség volt Hunyadi, hogy nagyon valószínű, amikor később itt jártak és a várost feldúlták, holtában sem hagytak nyugodalmat neki. A Hunyadi-szarkofágok bár valószínűleg üresek, eszmei értelemben mégis mindenképpen a hamvak hordozói.

Ez a templom egyházi, összművészeti és nemzeti szempontból is kiemelkedő alkotás, amit az is mutat, hogy a katolikus püspökök és világi elöljárók mellett maguk a legnagyobb református fejedelmek ide temetkeztek. A Magyar Patrióták Közössége a székesegyház megtekintését követően Hunyadi János és Bethlen Gábor sírjainál egy-egy koszorút helyezett el. Sajnos, felújítás miatt a fényűző katedrális egyik legféltettebb kincsét, a reneszánsz Lászay-kápolnát nem tudtuk megtekinteni.

Koszorúzás Hunyadi János sírhelyénél, Gyulafehérváron

A Fejedelmi Palota ma is az érsekségé, így szerencsére jó kezekben van (I.M.)
Koszorúzás Hunyadi János sírjánál (I.M.)

Gyulafehérváron három épület van mindössze, amely a magyar erdélyiség-tudathoz kapcsolódik s amelyet mindenképpen érdemes megtekinteni: az egyik a már bemutatott székesegyház, a másik a Bathyáneum nevű gyűjtemény, harmadik pedig a székesegyház mögött álló fejedelmi palota megmaradt szárnya, ami érseki palota néven sokaknak ismerős lehet, tudniillik a Habsburg-korszaktól kezdve a püspökség (1991-től pedig érsekség) tulajdona.

Sárd

A gyulafehérvári várban észak és nyugat felől a magyarigeni medenceség, vagy ahogy ezt a nép hívja: a Hegyalja történelmi tája hívogatja a vándort, jelezve azt, hogy Bethlen Tündérkertjéből még maradt valami az utókor számára. Örömöt jelentett számunkra, hogy mostani látogatásunkkor éppen ezt a szórványvidéket kerestük fel. Első állomásunk a kétezer lakosú, napjainkban már csak húsz magyarnak otthont adó Sárd falu volt. A hajdan mezővárosi rangú település fallal körülvett református templomába egy XV. századi, gótikus elemeket őrző bástya alatt lehet betérni. Maga a templom eredetileg háromhajós, román stílusú bazilika volt, amit később gótikus műérzékkel átépítettek. Az 1848-as események idején kiégett, ezért a templomhajó mai küllemében késő-barokk hatást tükröz, akárcsak tornya, mely a XVIII. században épült. Az 1918 óta veszélyesnek nyilvánított templomot csak 2009-re sikerült felújítani a budapesti Ágoston Sándor Alapítvány és mások támogatásával.

Részvétel a református istentiszteleten
A templom gyönyörű kertjében álló gótikus kaputorony

Sárdon részt vettünk a vasárnapi istentiszteleten, és bár megfogyatkozott, mégis élő közösséget találtunk. 1848. október 29-én a feldühödött románok hatvanhárom polgárát gyilkolták le. A gyülekezet ezt követően már nehezen talált magára. 1880-ban magyar lakosai Sárd népességének 15%-át, 1910-ben már csak 10%-át tették ki. Ez mégsem szomorított el minket: miközben 1990-ben a reformátusok száma mindösszesen nyolc fő volt, ma már huszonketten vannak, idősek és fiatalok.

Azért különösen fontos számunkra ez a vidék, mivel ez volt Erdély ősi központja, a Gyulák innen irányították a térség politikai és szellemi életét.

Magyarigen

Magyarigen ma a szórvány megmaradásának jelképe
A templom arról tanúskodik, hogy milyen magas szintű kultúra létezett Erdélyben

Sárdhoz hasonlóan az Érchegység, a Mammut-hegy és a Bilag-domb alkotta medencében található Magyarigen is, az Erdélyi-Hegyalja néven ismert bortermő vidék egykori központja. A középkortól kezdve – Sárdhoz és Boroskrakkóhoz hasonlóan – mezőváros volt, melyet csak a kiegyezés után minősítettek vissza nagyközséggé. Főként bortermelésből és kőfaragásból élő lakosai a középkor elején magyarok és később a magyarságba beolvadt szászok voltak. A hatalmas, több mint 800 fő befogadására képes, mívesen díszített református istenháza ugyan nem tartozik Erdély legrégebbi templomai közé, mégis méltó utóda a középkori magyar kultúrának. A régi, rogyadozó templom helyén épült fel 1781-1783 között barokk-reneszánsz stílusban, népművészet által ihletett díszítéssel. Valaha várfal vette körül, ennek maradványa a középkori, csúcsíves stílusú kapubástya. A páratlan művészettörténeti értéket képviselő templom gyülekezetének sikerült megakadályoznia, hogy az ortodox románság kezére jusson, annak ellenére, hogy a kommunista rendszerben szemet vetettek rá.

Minderről Szász Csaba református tiszteletes tartott nekünk kimerítő, élvezetes előadást az itt szolgált és 1769-ben ezen a helyen elhunyt Bod Péter tudós szellemi örökségének tekinthető, valóban kivételes szépségű templomban. Látogatásunk végén elénekeltük nemzeti imádságunkat, a Himnuszt, majd tiszteletünket tettük Bod Péter tudós sírhelyénél, amely a templom kertjében található. E település múltjához olyan kiválóságok fűződnek, mint gróf Teleki Sámuel, Bod Péter és Id. Szegedi László. Mindegyikük életműve külön foglalkozást érdemelne, ezért nem is részletezzük. Bod Péter magyarigeni munkásságának emlékét nemcsak az ékes templom, hanem számos építkezése őrzi. Ezek a templomhoz tartozó melléképületek ma szórványközpontként és a fenntarthatóság jegyében szálláshelyként működnek.

Szász Csaba református lelkésszel a magyarigeni református templomban

A helytörténethez hozzátartozik, hogy 1848-ban a forradalom hírére az igeni, celnai és igenpatakai magyarok kétszáz fős nemzetőrséget hoztak létre. A császáriak szította 1848. októberi erdélyi polgárháború idején magyar lakosságának zöme a vártemplomba menekült a feldühödött románok elől, akik a férfilakosságot összefogdosták és kevés kivétellel kivégezték. A vérengzés magyarigeni áldozatainak száma 187 főre tehető. Így talán érthető, hogy 1910-ben Magyarigen már román többségű település volt, bár a lakosság negyede-ötöde még ekkoriban is magyar volt. Ahogy lelkészük 1849-ben a környék gyülekezeteiről írt: „Az erdélyi Hegyalján fekvő egyházainknak csak siralmas töredéke maradott. Magyarigen, Sárd, Bocsárd, Krakkó, Benedek alig tesznek együtt egy kicsiny s inkább nőkből álló egyházat.”

A település neve ma már egyet jelent a szórványban mindenütt remélt pozitív fordulattal: miközben két évtizeddel ezelőtt a kihalás szélén állt (mindössze öten voltak), ma néhány ide költözött családdal megerősödve 26 tagú, gyermekáldásban sem szegény gyülekezet otthona. Magyarigen ennek köszönhetően továbbra is önálló református egyházközség, ami nagyon fontos, hiszen helyben lakó lelkész nélkül a közösségek megmaradási esélyei jelentősen csökkennek. (Ahogy ez történt az Ompoly völgyében, ahol bár elszórtan még mintegy 20-30 katolikus él, papjuk nincs, akárcsak a zalatnai katolikusoknak, akik közül már csak néhány idős ember tud magyarul.)

Magyarigen – gótikus kaputorony

Magyarigen leányegyházközségeiben további hatvan-hetven magyarajkú református él – Zalatnán 35, Sárdon 22, Boroskrakkóban kettő, Királypatakán és Celnán egy-egy lélek. Egyedül Borosbocsárdnak nincs magyar lakója, de az ottani magyarságot még Avram Iancu felkelői pusztították ki, a felégetett református templom azóta már csak rom. Az 1848-49-es eseményeket követően mindössze tízen-tizenöten maradtak, akik lassanként beolvadtak a románságba.

Magyarigen másik magyar temploma az 1810-ben épült Szent Péter és Pál apostol titulusú római katolikus templom, amely a helység Sárd felőli bejáratánál áll. Kertjében az 1848. októberi szomorú eseményeket megörökítő emlékmű, egy jelképes sír áll. A gyulafehérvári plébánia fíliája, híveinek száma kilenc fő, számukra minden vasárnap miséznek. Sajnos egy-egy századfordulós polgárháztól eltekintve Magyarigen hajdani városias jellege ma már nem tükröződik épületein, pedig egykoron – talán némi lokálpatrióta érzéssel – az Erdélyi Fejedelem Versailles-ának is nevezték. Kiemelt műemléknek tekinthető a református templom körüli várfalhoz tapadó hajdani felekezeti iskola épülete, az úgynevezett Bethlen-szárny, amely a XV. század végén keletkezett, jelenlegi alakját pedig Bod Péter építkezéseikor nyerte. Magyarigen ezen kívül számos nevezetességgel rendelkezik: a település gyönyörű környezetben fekszik, kiválóan alkalmas az Érchegységbe irányuló túrák lebonyolítására, de a Maros völgyének műemlékekben gazdag települései (Gyulafehérvár, Tövis, Alvinc, stb.) sincsenek messzebb negyed órányi kocsiútnál.

(Beszámolónk III. részét ide kattintva olvashatja el.)

Fényképezte: Izing Máté (I.M.), Hetzmann Róbert (H.R.)
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. október 21.

 


 

Felhasznált szakirodalom: Lásd beszámolónk III., befejező részében.