Nem min­dig lehet meg­ten­ni, amit kell, de min­dig meg kell ten­ni, amit lehet.” (Beth­len Gábor)

Mária­rad­na kegy­temp­lo­ma fel­újí­tás alatt (I.M.)
A kegy­temp­lom bel­se­je (H.R.)

A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge tíz­fős kül­dött­sé­ge 2014 szep­tem­be­ré­nek utol­só hét­vé­gé­jén Dél-Erdély­ben tett láto­ga­tást. Meg­te­kin­tet­tük az Alsó-Maros-völgy szá­mos szór­vány­te­le­pü­lé­sét és magyar emlé­ke­it, fel­ke­res­tük a Kár­pát-Haza e – hoz­zánk képest távo­li – részén rej­tő­ző nem­ze­ti emlék­he­lye­in­ket, vala­mint az Erdély tör­té­nel­mi mag­ját jelen­tő Gyu­la­fe­hér­vár kör­nyé­ki meden­ce és a Hegy­al­ja élni aka­ró közös­sé­ge­it és e nép fel­be­csül­he­tet­len érté­kű kul­tu­rá­lis hagya­té­kát. Egye­sü­le­tünk tanul­má­nyi kirán­du­lá­sá­nak cél­ja egy­részt Tűr falu Magyar Házá­nak fel­szen­te­lé­sén való rész­vé­te­lünk volt, emel­lett utunk remélt hoza­dé­ka, hogy dél-erdé­lyi műem­lé­ke­in­ket és emlék­he­lye­in­ket a fele­dés veszé­lyé­től meg­óv­juk, vala­mint az oda irá­nyu­ló magyar örök­ség­tu­riz­must Csip­ke­ró­zsi­ka-álmá­ból fel­tá­masszuk.

Máriaradna

Az oltárt a Kegy­kép éke­sí­ti – a Szűz­anya és a Kis­jé­zus koro­ná­ja Rud­nay Sán­dor esz­ter­go­mi her­ceg­prí­más aján­dé­ka (H.R.)

Arad­tól 30 kilo­mé­ter­re kelet­re, már a Maros völ­gyé­ben, Lip­pa város­ka köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban talál­juk Mária­rad­nát, a Par­ti­um leg­na­gyobb búcsú­já­ró­he­lyét. Száz évvel ezelőtt még egé­szen eddig elért az alföl­di magyar nyelv­te­rü­let pere­me. A mai hatal­mas, két­tor­nyú barokk műem­lék­temp­lom előd­je egy 1520-ban épült kápol­na volt, amit a Lip­pán 1325-ben Károly Róbert jóvol­tá­ból meg­te­le­pe­dett feren­ce­sek gon­doz­tak. Első­sor­ban kegy­ké­pe, a Ska­pu­lá­rés Bol­dog­asszony miatt láto­gat­ják oly sokan, amely­nek tör­té­ne­te Lip­pa 1695-ös ost­ro­má­ig nyú­lik vissza. Az 1668-ban vásá­rolt tárgy cso­dá­val hatá­ros módon túl­él­te a dühön­gő törö­kök pusz­tí­tá­sát, akik az ost­rom során a kápol­nát is fel­gyúj­tot­ták. A porig égett régi temp­lom tár­gyai közül egye­dül a Bol­dog­asszony-oltár­kép maradt sér­tet­len. Az 1695-ös tűz­eset során meg­fe­ke­te­dett cso­da­te­vő Mária-kép azóta az oltár fődí­sze. Az elham­vadt öreg kápol­na helyé­re monu­men­tá­lis kegy­temp­lo­mot épí­tet­tek, ame­lyet Engl püs­pök szen­telt fel 1767-ben, Kegyel­mek Any­ja titu­lus­ra. Az elmúlt évszá­za­dok során ren­ge­teg cso­dát jegyez­tek fel Mária­rad­nán, minek köszön­he­tő­en zarán­do­kok való­sá­gos töme­gei áram­lot­tak ide. 1880-ban magyar, német, román és hor­vát nyel­ven miséz­tek a búcsú­já­rók­nak. Az 50-es évek­ben a meg­tor­lás és az egy­ház üldö­zé­se jegyé­ben egész Erdély terü­le­té­ről ide szám­űz­ték a feren­ces szer­ze­te­se­ket, akik nyo­mo­rú­sá­gos körül­mé­nyek között, nél­kü­löz­ve éltek. A temp­lo­mot II. János Pál pápa 1992-ben bazi­li­ka rang­ra emel­te. Nap­ja­ink­ban Mária­rad­nát a feren­ces szer­ze­te­sek meg­fo­gyat­ko­zá­sa miatt a temes­vá­ri egy­ház­me­gye lát­ja el. Jelen­leg a hoz­zá tar­to­zó feren­ces kolos­tor­ral együtt 3,4 mil­li­árd forint­nak meg­fe­le­lő össze­gű euró­pai uni­ós támo­ga­tás­ból újul meg az érté­kes műem­lék együt­tes.

Nem kel­lő­en köz­is­mert, hogy Mária­rad­na régen a Kár­pát-meden­ce leg­fon­to­sabb búcsú­já­ró­he­lye volt, a sze­re­pét tekint­ve Csík­som­lyót is meg­előz­te. A tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum azon­ban elvág­ta a hívek jelen­tős részé­től: külö­nö­sen a Békés megyei magya­rok­tól és a Jugo­szlá­vi­á­hoz került bán­sá­gi svá­bok­tól, de val­lá­si jelen­tő­sé­gét ennek elle­né­re meg tud­ta őriz­ni. Bár Mária­rad­nán 1910-ben még az össze­írt 2858 lakos jelen­tős része, 1002 fő magyar volt, ma már csak szór­vány­ról beszél­he­tünk: 2002-ben 2287 lako­sa közül mind­össze 151 val­lot­ta magát magyar­nak, 33 pedig német­nek. A töb­bi­ek kevés kivé­tel­lel romá­nok. Azóta a magya­rok szá­ma tovább csök­kent.

A kegy­temp­lom­nál Boda Ferenc temp­lom­gond­nok­kal talál­koz­tunk. Boda úrtól – aki kész­sé­ge­sen foga­dott min­ket – meg­tud­tuk, hogy Mária­rad­nán manap­ság 125 kato­li­kus él, akik közül 80 magyar. A temp­lom­ban magyar, vala­mint vegyes három­nyel­vű (magyar-német-román) szent­mi­sék zaj­la­nak. Hely­ben nincs magyar egye­sü­let (csak egy magyar iro­dal­mi kör műkö­dik a szom­szé­dos Lip­pán), de a magyar gye­re­kek és fia­ta­lok tud­nak magya­rul. Olyan ked­ve­ző ten­den­ci­á­ról van szó, amely kuta­tói szem­pont­ból is érde­kes: az utób­bi évek­ben fel­ér­té­ke­lő­dött az anya­nyelv­tu­dás jelen­tő­sé­ge, így a magyar gye­re­kek és fia­ta­lok Mária­rad­nán és Lip­pán is újra­ta­nul­ják az anya­nyel­vet, első­sor­ban nagy­szü­le­ik­től. És bár érződ­nek a nyel­vi nehéz­sé­gek, itt mi élő és élni aka­ró magyar közös­sé­get talál­tunk. Beszél­get­tünk a temp­lom plé­bá­no­sá­val, a szent­an­nai szár­ma­zá­sú Rein­holtz And­rás atyá­val is.

Mária­rad­na köz­pont­já­nak egyik lakó­há­zá­ban töl­töt­te Kos­suth Lajos az 1849. augusz­tus 11-ről 12-re vir­ra­dó éjsza­kát, miköz­ben a sza­bad­ság­harc vég­ső buká­sát köve­tő­en az emig­rá­ci­ó­ba tar­tott. Erre a kiemel­ke­dő tör­té­nel­mi ese­mény­re egy 1902-ben állí­tott, ma is meg­te­kint­he­tő emlék­táb­la hív­ja fel a figyel­met. A táb­la műem­lék, ennek elle­né­re nem egy­szer for­dult elő, hogy vala­kik eltá­vo­lí­tot­ták…

A Maros alsó völ­gyé­nek Lip­pa kör­nyé­ké­re eső sza­ka­sza a dél-dunán­tú­li, völgy­sé­gi-tol­nai dom­bos-erdős tájak­ra emlé­kez­tet. Ez a terü­let a jövő­ben fon­tos sze­re­pet fog kap­ni a Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge szór­vány­ku­ta­tá­sa­i­ban, mivel az itt rej­tő­ző kisebb-nagyobb magyar­lak­ta tele­pü­lé­sek­ről és érté­ke­ik­ről alig van­nak isme­re­te­ink.

Guraszáda

Cso­port­kép az ősi marosszá­dai temp­lom­mal (I.M.)

Gura­szá­da vagy más­kép­pen Marosszá­da tör­té­nel­mi tele­pü­lés Dél-Erdély­ben, Hunyad megyé­ben, a Maros jobb part­ján. A közép­ko­ri for­rá­sok még csak Szá­da néven emlí­tik. Rövid idő­re meg­áll­tunk és meg­te­kin­tet­tük temp­lo­mát, amely egész Erdély egyik leg­ré­geb­bi szak­rá­lis műem­lé­ke. Az ere­de­ti­leg négy karé­jú, vako­lat­lan falú, ter­més­kő­ből épült kör­temp­lo­mot (a mai temp­lom szen­té­lyét) a XV. szá­zad­ban kibő­ví­tet­ték és toronnyal lát­ták el.

A régi temp­lom a közép­ko­ri magyar­ság kiha­lá­sa és foko­za­tos elro­má­no­so­dá­sa miatt már hosszú ide­je az orto­do­xo­ké, de haj­dan a refor­má­tus magya­rok és a görög­ke­le­ti romá­nok közö­sen hasz­nál­ták. Azt, hogy a marosszá­dai temp­lom a magya­rok kul­tu­rá­lis örök­sé­gé­nek is tekint­he­tő, bizo­nyít­ják a teme­tő­ben fel­lel­he­tő, elro­má­no­so­dott csa­lád­ne­vek (pl. Far­caş-Far­kas, Suciu-Szűcs), és egy régi magyar nyel­vű sír­fel­irat is („VOLTAM TSAK EGY SZEGÉNY TISZTARTO NAK FIA KI SZOLGÁLT GRÓF BETHLEN GERGELY UDVORÁBA”).

Marosillye

Maro­sillyén, Beth­len Gábor szü­lő­fa­lu­já­ban első állo­má­sunk a Dévai Szent Ferenc Ala­pít­vány által rend­be tett régi vár­kas­tély, a Veres-bás­tya volt. Maro­sillye Árpád-kori tele­pü­lés, nevé­ben az Illés sze­mély­név rej­tő­zik. A közép­kor­ban főként magya­rok lak­ták, akik mel­lé Beth­len Gábor „erő­sí­tés­ként” szé­ke­lye­ket tele­pí­tett. Emlé­kü­ket már csak a „Secui”-nak neve­zett rész és egy-két, várat­la­nul fel­buk­ka­nó nap-hold ábrá­zo­lás őrzi…

Beth­len Gábor szü­le­té­se helyén (I.M.)
A Bor­nem­issza-kas­tély – Vala­ho­gyan meg kel­le­ne men­te­ni ezt is… (I.M.)

A haj­dan sok­kal­ta nagyobb kiter­je­dé­sű vár ere­de­ti­leg négy bás­tyá­ból állt, miu­tán a Maros átjá­ró­ját vigyá­zó Lip­pa várá­nak az 1551–1552-es török had­já­rat ide­jén bekö­vet­ke­zett eles­tét köve­tő­en, Bát­ho­ri Ist­ván 1574-es ren­de­le­té­re meg­erő­sí­tet­ték és feje­del­mi vár­rá nyil­vá­ní­tot­ták. Nap­ja­ink­ban bás­tyá­i­nak már csak egyi­ke áll, a Veres-bás­tya, amely­ben Erdély leg­na­gyobb feje­del­me, Beth­len Gábor szü­le­tett 1580-ban. Ezt a részt ere­de­ti­leg is lakó­épü­let­ként hasz­nál­ták, emel­lett rep­re­zen­ta­tív célo­kat is szol­gált. Bejá­ra­tát magyar fel­ira­tú ajtó­ke­re­tek díszí­tet­ték. Beth­len Gábor ural­ko­dá­sa alatt, miu­tán 1616-ban Lip­pa másod­szor is török kéz­re került, ismét bőví­tet­ték. Végül a törö­kök köze­led­té­nek híré­re Apa­fi Mihály feje­de­lem a vár lebon­tá­sát ren­del­te el, nehogy az erős­sé­get elfog­lal­ják. Ekkor nagyon is reá­lis volt annak a veszé­lye, hogy Erdélyt is hódolt­ság­gá teszi a török. A Veres-bás­tyát azon­ban – rész­ben kegye­le­ti okok­ból – meg­tar­tot­ták, amely falán az első emlék­táb­lát 1627-ben (!) emel­ték a feje­de­lem tisz­te­le­té­re. A vár leron­tá­sát köve­tő­en helyén kisebb vár­kas­télyt ala­kí­tot­tak ki, amely 1714-ben még ép volt. Ennek a köz­pon­ti épü­le­te volt a Veres-bás­tya. Kert­jé­ben ma kop­ja­fa hir­de­ti: nem­ze­ti emlék­he­lye­ink egyi­kén járunk.

A Veres-bás­tya és mél­tó kör­nye­ze­te (I.M.)
Beth­len Gábor emlék­táb­lá­ja (I.M.)
A kato­li­kus temp­lom (I.M.)
Közép­ko­ri kő a kato­li­kus temp­lom falá­ba épít­ve (H.R.)

Az újkor során a vár­kas­tély és egész kör­nyé­ke a Bor­nem­issza-csa­lád bir­to­ka volt. Báró Bor­nem­issza Ignác Maro­sillyét 18 hoz­zá tar­to­zó falu­val együtt kap­ta meg Mária Teré­zi­á­tól. Magát az ekkor­ra már rossz álla­po­tú régi (vár)kastélyt a XIX. szá­za­dig lak­ták. A Veres-bás­tyá­tól nem messze áll későb­bi, reform­ko­ri kas­té­lyuk, amely bár a kor épí­té­sze­té­nek igen érté­kes darab­ja, saj­nos évről évre egy­re rosszabb álla­pot­ba kerül. Jelen­leg üre­sen áll, a 90-es éve­kig kór­ház­ként üze­melt. Ezalatt a Veres-bás­tyát rak­tár­nak hasz­nál­ták. Sze­ren­csé­re, emlék­he­lyünk ma jó kezek­ben van: a Veres-bás­tya a Dévai Szent Ferenc Ala­pít­vány tulaj­do­na, ben­ne a feje­de­lem emlé­ké­re kiál­lí­tás műkö­dik, amely­ben a láto­ga­tó­kat az ala­pít­vány­nál nevel­ke­dő közép­is­ko­lás diá­kok veze­tik kör­be. Saj­nos nem így a Bor­nem­issza-kas­tély, ame­lyet – ha sür­gős beavat­ko­zás­ra nem kerül sor – a pusz­tu­lás veszé­lye fenye­get.

A tele­pü­lés közép­ko­ri temp­lo­ma – bár a XVII. szá­zad­ban a refor­má­tu­so­ké volt – ma a kato­li­kus fele­ke­zet kezén van. Tör­té­ne­ti ada­ta­ink sze­rint már 1412-ben is állt. Maro­sillye lako­sai a refor­má­ció ide­jén kál­vi­nis­ta hit­re tér­tek, 1749-ben azon­ban feren­ces szer­ze­te­sek oszt­rák kato­nák­kal együtt, erő­szak­kal fog­lal­ták el temp­lo­mu­kat. Való­szí­nű­leg csak a temp­lom­ha­jó falai góti­kus ere­de­tű­ek, leg­alább­is a fal­ku­ta­tá­sok ezt lát­sza­nak iga­zol­ni. Kele­ti olda­lán egy XVI. szá­za­di latin nyel­vű emlék­táb­la lát­ha­tó, illet­ve a temp­lom kert­jé­ben nyug­szik Lász­ló Domon­kos, a falu 1959-ben elhunyt arany­mi­sés plé­bá­no­sa.

Maro­sillye mai refor­má­tus temp­lo­ma csak a val­lá­si türel­met­len­sé­get köve­tő eny­hü­lés ide­jén, 1797-ben épült fel. Kiemel­ke­dő érté­ke a fes­tett, barokk stí­lu­sú szó­szék­ko­ro­na, mely egy­idős az épü­let­tel – akár­csak a temp­lom fara­gott ajta­ja, ame­lyen a szé­kely­ség ősi szim­bó­lum-páro­sa, a nap és a hold is meg­je­le­nik. Tor­nya 1837-ben készült el, magas­sá­ga 20 méter. A temp­lom gyü­le­ke­ze­te nap­ja­ink­ra az 1910-ben szám­lált 327 főről mind­össze három lélek­re zsu­go­ro­dott, a helyi refor­má­tus egy­ház ennek elle­né­re nem adja fel a “Jászolt”: az elha­gya­tott álla­po­tú temp­lom fel­újí­tá­sát ter­ve­zik.

A refor­má­tus temp­lom Maro­sillyén (H.R.)
A barokk szó­szék­ko­ro­na (H.R.)

A haj­dan magyar szel­le­mi köz­pon­tot jelen­tő, egy­ko­ron magyar több­sé­gű falu a nem­ze­ti meg­ma­ra­dás szem­pont­já­ból siral­ma­san fest. Mind­er­ről sze­mé­lye­sen győ­ződ­tünk meg, ami­kor a kato­li­kus temp­lom meg­te­kin­té­se után a köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban álló refor­má­tus temp­lom felé vet­tük az irányt, és a temp­lom­gond­nok­kal talál­koz­tunk, aki­nek arcát lát­ván a szór­vány­ma­gyar­ság beol­va­dá­sá­nak az ábrá­za­tát lát­hat­tunk test­kö­zel­ből. Úgy tud­juk, hogy nagy­ap­ja volt a falu utol­só refor­má­tus lel­ké­sze (Maro­sillye jelen­leg Déva szór­vány­gyü­le­ke­ze­té­nek szá­mít) – ehhez képest alig-alig talál­ta a magyar sza­va­kat, s ezért inkább egy hatá­ro­zott „jóna­pot” után román beszéd­re vál­tott. Kér­dé­sünk­re meg­erő­sí­tet­te, hogy Maro­sillyén már csak 10 magyar él, közü­lük is csak hár­man refor­má­tu­sok, így a temp­lom gyü­le­ke­ze­te meg­szűnt, isten­tisz­te­le­tet sem tar­ta­nak töb­bé (a leg­kö­ze­leb­bi isten­tisz­te­let Déván van). A temp­lom­gond­nok mind­eh­hez szo­mo­rú­an tet­te hoz­zá alig ért­he­tő­en, de magya­rul, hogy már vagy har­minc éve nincs, aki­vel magya­rul beszél­het­ne. Végül bebo­csáj­tott min­ket a temp­lom­ba, ahol a már fen­tebb emlí­tett érté­ke­ken kívül egy-két régi relik­vi­át őriz­nek, mások mel­lett a maro­sillyei hitel­szö­vet­ke­zet cég­táb­lá­ját, amely még a magyar idők­ből szár­ma­zik… Maro­sillyé­ről Beth­len Gábor szál­ló­igé­vé lett mon­da­tá­ra támasz­kod­va foly­tat­tuk utun­kat: „Nem min­dig lehet meg­ten­ni, amit kell, de min­dig meg kell ten­ni, amit lehet.”

Az épí­tés­kor elhe­lye­zett emlék­kő (I.M.)
Maro­sillye: Relik­via a magyar érá­ból, vagy­is az 1918 előt­ti idők­ből (H.R.)

Saj­nos a hatá­ron túli magyar­lak­ta terü­le­tek közül éppen a Hunyad megyei szór­vány fogyat­ko­zik a leg­vé­sze­seb­ben. A rend­szer­vál­tás húsz éve alatt, az 1992-es nép­szám­lá­lás­tól a 2011-esig eltelt idő­szak­ban a magya­rok lélek­szá­ma a felé­re zuhant. E tör­té­nel­mi táv­la­tok­ban cse­kély­nek nevez­he­tő idő alatt nem egy tele­pü­lés­ről vég­képp kihalt a magyar lélek és vele a magyar szó. Mahol­nap Maro­sillye és szá­mos más, Déva kör­nyé­ki tele­pü­lés is erre a sors­ra jut­hat. Láto­ga­tá­sunk során a hunya­di megye­szék­he­lyen, Déván rövid idő­re betér­tünk a Dévai Szent Ferenc Ala­pít­vány által fenn­tar­tott gyer­mek­ét­kez­dé­be, ahol több­nyi­re a szór­vány­ból szár­ma­zó, bent­la­ká­sos gyer­me­kek­kel talál­koz­tunk. Böj­te Csa­ba atya áldá­sos mun­ká­já­nak hála még­sem értel­met­len a Hunyad megyei szór­vánnyal fog­lal­koz­ni.

Útköz­ben a dévai MOL ben­zin­kú­ton az a kel­le­met­len meg­le­pe­tés ért min­ket, hogy az alkal­ma­zot­tak közül (ott jár­tunk­kor hár­man vol­tak) egyi­kük sem értett magya­rul. Elszo­mo­rí­tó és elke­se­rí­tő, hogy az egyik leg­is­mer­tebb magyar­or­szá­gi mul­ti­na­ci­o­ná­lis vál­la­lat nem tart­ja fel­ada­tá­nak, hogy a dél-erdé­lyi szór­vány­ma­gyar­ság egyik leg­je­len­tő­sebb köz­pont­já­nak szá­mí­tó város­ban a helyi magyar mun­ka­erőt alkal­maz­zon. Miért nem lehe­tett fel­té­tel­ként szab­ni a magyar nyelv isme­re­tét? Tart­ha­tat­lan, hogy a „nem­ze­ti nagy­tő­ke” ma romá­nok­nak ad kenye­ret Erdély­ben, miköz­ben min­den­hon­nan vissza­szo­ru­ló­ban van a magyar­ság…

Vajdahunyad

Old­juk le saru­in­kat!” – üze­ni Kőváry Lász­ló író azok­nak, akik egész Erdély „leg­klasszi­ku­sabb, épí­té­sze­ti tekin­tet­ben leg­be­vég­zet­tebb, s tör­té­ne­ti­leg leg­em­lé­ke­ze­te­sebb” műem­lé­ké­hez, Vaj­da­hu­nyad várá­hoz érkez­nek. Kirán­du­lá­sunk során ezzel az útra­va­ló­val láto­gat­tuk meg a Dévá­hoz közel eső Hunyad­vá­rat, szim­bo­li­kus össz­nem­ze­ti műem­lé­ke­ink egyi­két. A Hunya­di­ak ősi fész­ke, a haj­da­ni Magyar Király­ság leg­fé­nye­sebb szá­za­da­i­nak emlé­két hűen őrző épí­té­sze­ti műre­mek a Zalasd patak egyik kanya­ru­la­tá­ban, egy szik­la­or­mon áll. Az épü­le­tet Hunya­di János épí­tet­te, de később Mátyás király és Beth­len Gábor is bőví­tett raj­ta. A hagyo­mány sze­rint falai között szü­le­tett Hunya­di Lász­ló, az önér­de­kek helyett a köz­jót szol­gá­ló már­tír állam­fér­fi, aki a kor­szak oli­gar­chá­i­val való szem­be­he­lyez­ke­dé­sé­ért éle­té­vel fize­tett.

Vaj­da­hu­nyad vára – vala­ha fehé­ren ragyo­gott, ma falai kopot­tak és szür­kék (H.R.)
Hunya­di címer az Ország­ház terem­ben (I.M.)
A góti­kus föld­szin­ti Lovag­te­rem (H.R.)

A tör­té­nel­mi Magyar­or­szág egyik leg­szebb várá­nak tar­tott Hunyad­vár egyet­len bejá­ra­tá­hoz egy Mátyás király által 1480-ban épít­te­tett nagy fahíd vezet, amely hatal­mas kőpil­lé­rek­re támasz­kod­va ível át a Rusz­ka-hava­sok­ból érke­ző Zalasd-patak árka fölött. Az épü­let­együt­tes leg­ér­té­ke­sebb részei a rene­szánsz jegye­ket is muta­tó Mátyás-log­gia, a Hunya­di János épít­tet­te kápol­na, amely­nek oltá­rát Kapiszt­rán Szt. János képe éke­sí­ti, vala­mint a vár bel­se­jé­ben álló hatal­mas palo­ta, mely­nek föld­szint­jén és első eme­le­tén egy­aránt egy-egy két­ha­jós góti­kus lovag­ter­met talá­lunk. Az eme­le­ti góti­kus ter­met Ország­ház­nak neve­zik, mivel a Hunya­di­ak korá­ban ben­ne tar­tot­ták az orszá­gos tanács­ko­zá­so­kat. A terem hossza 30 méter, szé­les­sé­ge 12 méter, díszí­tett­sé­ge az egész tör­té­nel­mi Magyar­or­szá­gon egye­dül­ál­ló gaz­dag­sá­gú.

Igen­csak érde­kes tör­té­ne­ti ada­lék, hogy a Habs­burg bürok­rá­cia által gyű­lölt vár­kas­tély a Bach-rend­szer leg­sö­té­tebb éve­i­ben, 1854-ben leégett – pon­to­san azt a trau­mát élték át ekkor az erdé­lyi­ek, mint 2012-ben a Fel­vi­dék népe, ami­kor Krasz­na­hor­ka büsz­ke vára láng­ba borult… A fel­tá­ma­dás azon­ban nem maradt el: a kiegye­zés máso­dik évé­ben, 1868-ban meg­kez­dő­dött a hely­re­ál­lí­tás. A mun­ká­la­tok veze­té­sét 1871-től Ste­indl Imre, az Ország­ház ter­ve­ző­je vet­te át, aki mél­tó hely­re­ál­lí­tás­ra töre­ke­dett. A magyar állam pén­zé­ből újjá­épít­te­tett Hunyad­vár azóta ismét Erdély egyik leg­fél­tet­tebb kin­cse.

Szo­mo­rú, hogy a vár­ban talál­ha­tó ismer­te­tők közül lénye­gé­ben nem talál­tunk olyat, amely a vár tör­té­nel­mé­vel fog­lal­koz­na. Ezzel szem­ben a show­mű­so­rok által szo­ci­a­li­zált tömeg­tár­sa­da­lom igé­nye­it kiszol­gá­ló, hatás­va­dász kín­zó­kam­rák siko­lya­it, gyöt­rő esz­kö­zök szé­les tár­há­zát vonul­tat­ták fel előt­tünk. A végé­re már kez­dett olyan érzé­sünk len­ni, mint­ha nem is a Hunya­di-kor­szak­be­li Erdély egyik leg­fon­to­sabb védel­mi és poli­ti­kai köz­pont­já­ban jár­nánk, hanem egy közép­ko­ri bün­te­tés-vég­re­haj­tá­si inté­zet­ben. Emel­lett a több­nyel­vű tájé­koz­ta­tó táb­lá­kon a magyar szö­ve­gek szín­vo­na­la álta­lá­ban nem éri el a kony­ha­nyel­vi szin­tet sem. A Kín­zó-bás­tyá­ból pél­dá­ul „Bás­tyá­ja a kín­zás” lett – ez utób­bi egyéb­ként arról is neve­ze­tes, hogy a buda­vá­ri Buzo­gány-torony hason­má­sa. A vár meg­te­kin­té­sét annak elle­né­re ajánl­juk min­den­ki­nek, hogy tör­té­nel­mé­ről ott nagyon keve­set lehet meg­tud­ni – ami lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hiszen a falak min­den román tör­té­ne­lem­könyv­nél hite­le­seb­ben adják vissza a valós tör­té­ne­lem lénye­gét. Ebből a szem­szög­ből néz­ve Vaj­da­hu­nyad vára a közép­ko­ri magyar kul­tú­ra csúcs­ter­mé­ke, amely gya­kor­la­ti­lag tel­jes épség­ben vészel­te át a szá­za­do­kat. Egyi­ke azok­nak a helyek­nek, aho­vá éle­té­ben min­den magyar­nak el kell zarán­do­kol­nia leg­alább egy­szer.

(Beszá­mo­lónk II. részét ide kat­tint­va olvas­hat­ja el.)

(Beszá­mo­lónk III. részét ide kat­tint­va olvas­hat­ja el.)

Fényképezte: Izing Máté (I.M.), Hetzmann Róbert (H.R.)
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. október 21.

 


 

Felhasznált szakirodalom: Lásd beszámolónk III., befejező részében.