„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” (Bethlen Gábor)

Máriaradna kegytemploma felújítás alatt (I.M.)
A kegytemplom belseje (H.R.)

A Magyar Patrióták Közössége tízfős küldöttsége 2014 szeptemberének utolsó hétvégéjén Dél-Erdélyben tett látogatást. Megtekintettük az Alsó-Maros-völgy számos szórványtelepülését és magyar emlékeit, felkerestük a Kárpát-Haza e – hozzánk képest távoli – részén rejtőző nemzeti emlékhelyeinket, valamint az Erdély történelmi magját jelentő Gyulafehérvár környéki medence és a Hegyalja élni akaró közösségeit és e nép felbecsülhetetlen értékű kulturális hagyatékát. Egyesületünk tanulmányi kirándulásának célja egyrészt Tűr falu Magyar Házának felszentelésén való részvételünk volt, emellett utunk remélt hozadéka, hogy dél-erdélyi műemlékeinket és emlékhelyeinket a feledés veszélyétől megóvjuk, valamint az oda irányuló magyar örökségturizmust Csipkerózsika-álmából feltámasszuk.

Máriaradna

Az oltárt a Kegykép ékesíti – a Szűzanya és a Kisjézus koronája Rudnay Sándor esztergomi hercegprímás ajándéka (H.R.)

Aradtól 30 kilométerre keletre, már a Maros völgyében, Lippa városka közvetlen szomszédságában találjuk Máriaradnát, a Partium legnagyobb búcsújáróhelyét. Száz évvel ezelőtt még egészen eddig elért az alföldi magyar nyelvterület pereme. A mai hatalmas, kéttornyú barokk műemléktemplom elődje egy 1520-ban épült kápolna volt, amit a Lippán 1325-ben Károly Róbert jóvoltából megtelepedett ferencesek gondoztak. Elsősorban kegyképe, a Skapulárés Boldogasszony miatt látogatják oly sokan, amelynek története Lippa 1695-ös ostromáig nyúlik vissza. Az 1668-ban vásárolt tárgy csodával határos módon túlélte a dühöngő törökök pusztítását, akik az ostrom során a kápolnát is felgyújtották. A porig égett régi templom tárgyai közül egyedül a Boldogasszony-oltárkép maradt sértetlen. Az 1695-ös tűzeset során megfeketedett csodatevő Mária-kép azóta az oltár fődísze. Az elhamvadt öreg kápolna helyére monumentális kegytemplomot építettek, amelyet Engl püspök szentelt fel 1767-ben, Kegyelmek Anyja titulusra. Az elmúlt évszázadok során rengeteg csodát jegyeztek fel Máriaradnán, minek köszönhetően zarándokok valóságos tömegei áramlottak ide. 1880-ban magyar, német, román és horvát nyelven miséztek a búcsújáróknak. Az 50-es években a megtorlás és az egyház üldözése jegyében egész Erdély területéről ide száműzték a ferences szerzeteseket, akik nyomorúságos körülmények között, nélkülözve éltek. A templomot II. János Pál pápa 1992-ben bazilika rangra emelte. Napjainkban Máriaradnát a ferences szerzetesek megfogyatkozása miatt a temesvári egyházmegye látja el. Jelenleg a hozzá tartozó ferences kolostorral együtt 3,4 milliárd forintnak megfelelő összegű európai uniós támogatásból újul meg az értékes műemlék együttes.

Nem kellően közismert, hogy Máriaradna régen a Kárpát-medence legfontosabb búcsújáróhelye volt, a szerepét tekintve Csíksomlyót is megelőzte. A trianoni békediktátum azonban elvágta a hívek jelentős részétől: különösen a Békés megyei magyaroktól és a Jugoszláviához került bánsági sváboktól, de vallási jelentőségét ennek ellenére meg tudta őrizni. Bár Máriaradnán 1910-ben még az összeírt 2858 lakos jelentős része, 1002 fő magyar volt, ma már csak szórványról beszélhetünk: 2002-ben 2287 lakosa közül mindössze 151 vallotta magát magyarnak, 33 pedig németnek. A többiek kevés kivétellel románok. Azóta a magyarok száma tovább csökkent.

A kegytemplomnál Boda Ferenc templomgondnokkal találkoztunk. Boda úrtól – aki készségesen fogadott minket – megtudtuk, hogy Máriaradnán manapság 125 katolikus él, akik közül 80 magyar. A templomban magyar, valamint vegyes háromnyelvű (magyar-német-román) szentmisék zajlanak. Helyben nincs magyar egyesület (csak egy magyar irodalmi kör működik a szomszédos Lippán), de a magyar gyerekek és fiatalok tudnak magyarul. Olyan kedvező tendenciáról van szó, amely kutatói szempontból is érdekes: az utóbbi években felértékelődött az anyanyelvtudás jelentősége, így a magyar gyerekek és fiatalok Máriaradnán és Lippán is újratanulják az anyanyelvet, elsősorban nagyszüleiktől. És bár érződnek a nyelvi nehézségek, itt mi élő és élni akaró magyar közösséget találtunk. Beszélgettünk a templom plébánosával, a szentannai származású Reinholtz András atyával is.

Máriaradna központjának egyik lakóházában töltötte Kossuth Lajos az 1849. augusztus 11-ről 12-re virradó éjszakát, miközben a szabadságharc végső bukását követően az emigrációba tartott. Erre a kiemelkedő történelmi eseményre egy 1902-ben állított, ma is megtekinthető emléktábla hívja fel a figyelmet. A tábla műemlék, ennek ellenére nem egyszer fordult elő, hogy valakik eltávolították…

A Maros alsó völgyének Lippa környékére eső szakasza a dél-dunántúli, völgységi-tolnai dombos-erdős tájakra emlékeztet. Ez a terület a jövőben fontos szerepet fog kapni a Magyar Patrióták Közössége szórványkutatásaiban, mivel az itt rejtőző kisebb-nagyobb magyarlakta településekről és értékeikről alig vannak ismereteink.

Guraszáda

Csoportkép az ősi marosszádai templommal (I.M.)

Guraszáda vagy másképpen Marosszáda történelmi település Dél-Erdélyben, Hunyad megyében, a Maros jobb partján. A középkori források még csak Száda néven említik. Rövid időre megálltunk és megtekintettük templomát, amely egész Erdély egyik legrégebbi szakrális műemléke. Az eredetileg négy karéjú, vakolatlan falú, terméskőből épült körtemplomot (a mai templom szentélyét) a XV. században kibővítették és toronnyal látták el.

A régi templom a középkori magyarság kihalása és fokozatos elrománosodása miatt már hosszú ideje az ortodoxoké, de hajdan a református magyarok és a görögkeleti románok közösen használták. Azt, hogy a marosszádai templom a magyarok kulturális örökségének is tekinthető, bizonyítják a temetőben fellelhető, elrománosodott családnevek (pl. Farcaş-Farkas, Suciu-Szűcs), és egy régi magyar nyelvű sírfelirat is („VOLTAM TSAK EGY SZEGÉNY TISZTARTO NAK FIA KI SZOLGÁLT GRÓF BETHLEN GERGELY UDVORÁBA”).

Marosillye

Marosillyén, Bethlen Gábor szülőfalujában első állomásunk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által rendbe tett régi várkastély, a Veres-bástya volt. Marosillye Árpád-kori település, nevében az Illés személynév rejtőzik. A középkorban főként magyarok lakták, akik mellé Bethlen Gábor „erősítésként” székelyeket telepített. Emléküket már csak a „Secui”-nak nevezett rész és egy-két, váratlanul felbukkanó nap-hold ábrázolás őrzi…

Bethlen Gábor születése helyén (I.M.)
A Bornemissza-kastély – Valahogyan meg kellene menteni ezt is… (I.M.)

A hajdan sokkalta nagyobb kiterjedésű vár eredetileg négy bástyából állt, miután a Maros átjáróját vigyázó Lippa várának az 1551-1552-es török hadjárat idején bekövetkezett elestét követően, Báthori István 1574-es rendeletére megerősítették és fejedelmi várrá nyilvánították. Napjainkban bástyáinak már csak egyike áll, a Veres-bástya, amelyben Erdély legnagyobb fejedelme, Bethlen Gábor született 1580-ban. Ezt a részt eredetileg is lakóépületként használták, emellett reprezentatív célokat is szolgált. Bejáratát magyar feliratú ajtókeretek díszítették. Bethlen Gábor uralkodása alatt, miután 1616-ban Lippa másodszor is török kézre került, ismét bővítették. Végül a törökök közeledtének hírére Apafi Mihály fejedelem a vár lebontását rendelte el, nehogy az erősséget elfoglalják. Ekkor nagyon is reális volt annak a veszélye, hogy Erdélyt is hódoltsággá teszi a török. A Veres-bástyát azonban – részben kegyeleti okokból – megtartották, amely falán az első emléktáblát 1627-ben (!) emelték a fejedelem tiszteletére. A vár lerontását követően helyén kisebb várkastélyt alakítottak ki, amely 1714-ben még ép volt. Ennek a központi épülete volt a Veres-bástya. Kertjében ma kopjafa hirdeti: nemzeti emlékhelyeink egyikén járunk.

A Veres-bástya és méltó környezete (I.M.)
Bethlen Gábor emléktáblája (I.M.)
A katolikus templom (I.M.)
Középkori kő a katolikus templom falába építve (H.R.)

Az újkor során a várkastély és egész környéke a Bornemissza-család birtoka volt. Báró Bornemissza Ignác Marosillyét 18 hozzá tartozó faluval együtt kapta meg Mária Teréziától. Magát az ekkorra már rossz állapotú régi (vár)kastélyt a XIX. századig lakták. A Veres-bástyától nem messze áll későbbi, reformkori kastélyuk, amely bár a kor építészetének igen értékes darabja, sajnos évről évre egyre rosszabb állapotba kerül. Jelenleg üresen áll, a 90-es évekig kórházként üzemelt. Ezalatt a Veres-bástyát raktárnak használták. Szerencsére, emlékhelyünk ma jó kezekben van: a Veres-bástya a Dévai Szent Ferenc Alapítvány tulajdona, benne a fejedelem emlékére kiállítás működik, amelyben a látogatókat az alapítványnál nevelkedő középiskolás diákok vezetik körbe. Sajnos nem így a Bornemissza-kastély, amelyet – ha sürgős beavatkozásra nem kerül sor – a pusztulás veszélye fenyeget.

A település középkori temploma – bár a XVII. században a reformátusoké volt – ma a katolikus felekezet kezén van. Történeti adataink szerint már 1412-ben is állt. Marosillye lakosai a reformáció idején kálvinista hitre tértek, 1749-ben azonban ferences szerzetesek osztrák katonákkal együtt, erőszakkal foglalták el templomukat. Valószínűleg csak a templomhajó falai gótikus eredetűek, legalábbis a falkutatások ezt látszanak igazolni. Keleti oldalán egy XVI. századi latin nyelvű emléktábla látható, illetve a templom kertjében nyugszik László Domonkos, a falu 1959-ben elhunyt aranymisés plébánosa.

Marosillye mai református temploma csak a vallási türelmetlenséget követő enyhülés idején, 1797-ben épült fel. Kiemelkedő értéke a festett, barokk stílusú szószékkorona, mely egyidős az épülettel – akárcsak a templom faragott ajtaja, amelyen a székelység ősi szimbólum-párosa, a nap és a hold is megjelenik. Tornya 1837-ben készült el, magassága 20 méter. A templom gyülekezete napjainkra az 1910-ben számlált 327 főről mindössze három lélekre zsugorodott, a helyi református egyház ennek ellenére nem adja fel a “Jászolt”: az elhagyatott állapotú templom felújítását tervezik.

A református templom Marosillyén (H.R.)
A barokk szószékkorona (H.R.)

A hajdan magyar szellemi központot jelentő, egykoron magyar többségű falu a nemzeti megmaradás szempontjából siralmasan fest. Minderről személyesen győződtünk meg, amikor a katolikus templom megtekintése után a közvetlen szomszédságában álló református templom felé vettük az irányt, és a templomgondnokkal találkoztunk, akinek arcát látván a szórványmagyarság beolvadásának az ábrázatát láthattunk testközelből. Úgy tudjuk, hogy nagyapja volt a falu utolsó református lelkésze (Marosillye jelenleg Déva szórványgyülekezetének számít) – ehhez képest alig-alig találta a magyar szavakat, s ezért inkább egy határozott „jónapot” után román beszédre váltott. Kérdésünkre megerősítette, hogy Marosillyén már csak 10 magyar él, közülük is csak hárman reformátusok, így a templom gyülekezete megszűnt, istentiszteletet sem tartanak többé (a legközelebbi istentisztelet Déván van). A templomgondnok mindehhez szomorúan tette hozzá alig érthetően, de magyarul, hogy már vagy harminc éve nincs, akivel magyarul beszélhetne. Végül bebocsájtott minket a templomba, ahol a már fentebb említett értékeken kívül egy-két régi relikviát őriznek, mások mellett a marosillyei hitelszövetkezet cégtábláját, amely még a magyar időkből származik… Marosillyéről Bethlen Gábor szállóigévé lett mondatára támaszkodva folytattuk utunkat: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”

Az építéskor elhelyezett emlékkő (I.M.)
Marosillye: Relikvia a magyar érából, vagyis az 1918 előtti időkből (H.R.)

Sajnos a határon túli magyarlakta területek közül éppen a Hunyad megyei szórvány fogyatkozik a legvészesebben. A rendszerváltás húsz éve alatt, az 1992-es népszámlálástól a 2011-esig eltelt időszakban a magyarok lélekszáma a felére zuhant. E történelmi távlatokban csekélynek nevezhető idő alatt nem egy településről végképp kihalt a magyar lélek és vele a magyar szó. Maholnap Marosillye és számos más, Déva környéki település is erre a sorsra juthat. Látogatásunk során a hunyadi megyeszékhelyen, Déván rövid időre betértünk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által fenntartott gyermekétkezdébe, ahol többnyire a szórványból származó, bentlakásos gyermekekkel találkoztunk. Böjte Csaba atya áldásos munkájának hála mégsem értelmetlen a Hunyad megyei szórvánnyal foglalkozni.

Útközben a dévai MOL benzinkúton az a kellemetlen meglepetés ért minket, hogy az alkalmazottak közül (ott jártunkkor hárman voltak) egyikük sem értett magyarul. Elszomorító és elkeserítő, hogy az egyik legismertebb magyarországi multinacionális vállalat nem tartja feladatának, hogy a dél-erdélyi szórványmagyarság egyik legjelentősebb központjának számító városban a helyi magyar munkaerőt alkalmazzon. Miért nem lehetett feltételként szabni a magyar nyelv ismeretét? Tarthatatlan, hogy a „nemzeti nagytőke” ma románoknak ad kenyeret Erdélyben, miközben mindenhonnan visszaszorulóban van a magyarság…

Vajdahunyad

„Oldjuk le saruinkat!” – üzeni Kőváry László író azoknak, akik egész Erdély „legklasszikusabb, építészeti tekintetben legbevégzettebb, s történetileg legemlékezetesebb” műemlékéhez, Vajdahunyad várához érkeznek. Kirándulásunk során ezzel az útravalóval látogattuk meg a Dévához közel eső Hunyadvárat, szimbolikus össznemzeti műemlékeink egyikét. A Hunyadiak ősi fészke, a hajdani Magyar Királyság legfényesebb századainak emlékét hűen őrző építészeti műremek a Zalasd patak egyik kanyarulatában, egy sziklaormon áll. Az épületet Hunyadi János építette, de később Mátyás király és Bethlen Gábor is bővített rajta. A hagyomány szerint falai között született Hunyadi László, az önérdekek helyett a közjót szolgáló mártír államférfi, aki a korszak oligarcháival való szembehelyezkedéséért életével fizetett.

Vajdahunyad vára – valaha fehéren ragyogott, ma falai kopottak és szürkék (H.R.)
Hunyadi címer az Országház teremben (I.M.)
A gótikus földszinti Lovagterem (H.R.)

A történelmi Magyarország egyik legszebb várának tartott Hunyadvár egyetlen bejáratához egy Mátyás király által 1480-ban építtetett nagy fahíd vezet, amely hatalmas kőpillérekre támaszkodva ível át a Ruszka-havasokból érkező Zalasd-patak árka fölött. Az épületegyüttes legértékesebb részei a reneszánsz jegyeket is mutató Mátyás-loggia, a Hunyadi János építtette kápolna, amelynek oltárát Kapisztrán Szt. János képe ékesíti, valamint a vár belsejében álló hatalmas palota, melynek földszintjén és első emeletén egyaránt egy-egy kéthajós gótikus lovagtermet találunk. Az emeleti gótikus termet Országháznak nevezik, mivel a Hunyadiak korában benne tartották az országos tanácskozásokat. A terem hossza 30 méter, szélessége 12 méter, díszítettsége az egész történelmi Magyarországon egyedülálló gazdagságú.

Igencsak érdekes történeti adalék, hogy a Habsburg bürokrácia által gyűlölt várkastély a Bach-rendszer legsötétebb éveiben, 1854-ben leégett – pontosan azt a traumát élték át ekkor az erdélyiek, mint 2012-ben a Felvidék népe, amikor Krasznahorka büszke vára lángba borult… A feltámadás azonban nem maradt el: a kiegyezés második évében, 1868-ban megkezdődött a helyreállítás. A munkálatok vezetését 1871-től Steindl Imre, az Országház tervezője vette át, aki méltó helyreállításra törekedett. A magyar állam pénzéből újjáépíttetett Hunyadvár azóta ismét Erdély egyik legféltettebb kincse.

Szomorú, hogy a várban található ismertetők közül lényegében nem találtunk olyat, amely a vár történelmével foglalkozna. Ezzel szemben a showműsorok által szocializált tömegtársadalom igényeit kiszolgáló, hatásvadász kínzókamrák sikolyait, gyötrő eszközök széles tárházát vonultatták fel előttünk. A végére már kezdett olyan érzésünk lenni, mintha nem is a Hunyadi-korszakbeli Erdély egyik legfontosabb védelmi és politikai központjában járnánk, hanem egy középkori büntetés-végrehajtási intézetben. Emellett a többnyelvű tájékoztató táblákon a magyar szövegek színvonala általában nem éri el a konyhanyelvi szintet sem. A Kínzó-bástyából például „Bástyája a kínzás” lett – ez utóbbi egyébként arról is nevezetes, hogy a budavári Buzogány-torony hasonmása. A vár megtekintését annak ellenére ajánljuk mindenkinek, hogy történelméről ott nagyon keveset lehet megtudni – ami lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hiszen a falak minden román történelemkönyvnél hitelesebben adják vissza a valós történelem lényegét. Ebből a szemszögből nézve Vajdahunyad vára a középkori magyar kultúra csúcsterméke, amely gyakorlatilag teljes épségben vészelte át a századokat. Egyike azoknak a helyeknek, ahová életében minden magyarnak el kell zarándokolnia legalább egyszer.

(Beszámolónk II. részét ide kattintva olvashatja el.)

(Beszámolónk III. részét ide kattintva olvashatja el.)

Fényképezte: Izing Máté (I.M.), Hetzmann Róbert (H.R.)
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. október 21.

 


 

Felhasznált szakirodalom: Lásd beszámolónk III., befejező részében.