Csete György (1937-2016)
A Magyar Patrióták Közössége mély megrendüléssel, de a feltámadás reményében vette tudomásul, hogy 2016. június 28-án hetvennyolc éves korában elhunyt Csete György építőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet művésze, a magyar szerves építészeti gondolkodás egyik megalapítója. Egyesületünk egy felejthetetlen nemzetépítőtől, Kós Károly tanítványától, a magyar hagyományok éltetőjétől vesz búcsút, egy percig sem feledve: Csete György élete ajándék volt a magyarságnak.
Szentesen született 1937. november 5-én. Középfokú tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte, építész oklevelet 1961-ben szerzett Budapesten, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán. Azért lett debreceni diák, mert egyedül ott fogadták be „osztályidegen” származása miatt: édesapja, dr. Csete Sándor 1939-ben a Rongyosgárda kötelékében harcolt a magyar Kárpátaljáért. A keleti frontot megjárt családfő háborús naplóját Gyurka bácsi és felesége budai lakásán volt alkalmam személyesen is kezembe venni. Kegyelettel őrzött családi relikvia, de egyetlen sora sem olvasható, a tintaceruzával írt szöveg sajnos teljesen elmosódott.
A fiatal építész az egyetemi évek után nem sokkal Pécsre került, ahol a hetvenes évek elején társaival együtt megalapították Pécsi Ifjúsági Iroda néven az élő magyar építészet szervezetét, szembefordulva a szocialista internacionalizmust hirdető hivatalos irányvonallal. A magyar organikus építészet szárnyait bontogató, Pécs Csoportként is emlegetett ifjúsági iroda egyike volt azon búvópatakoknak, melyek a szovjet megszállás után éltették a nemzetet. Csete György később tanított a pécsi, a budapesti és az innsbrucki egyetemen. Munkásságát 1992-ben Ybl Miklós-díjjal, 1997-ben Kossuth-díjjal, 2005-ben Prima Primissima-díjjal ismerték el, számos további kitüntetés mellett.
Főbb művei közül mindenekelőtt első organikus építészeti alkotását, a Mecsekben 1970-ben épített orfűi Forrásházat kell megemlítenünk, melyet életében műemlékké nyilvánítottak. Legismertebb épületei közé tartozik a kör alaprajzú halásztelki Szent Erzsébet-templom, valamint a kőszegi református csillagtemplom. Csete György tervezte a füzéri temetőkápolnát is, akárcsak a híres beremendi Megbékélés-kápolnát, melyet a horvátországi magyar falvak délszláv háborúban szétlőtt templomai ihlettek. Azon a dombon áll, ahonnan a községben elhelyezett magyar, horvát és német nemzetiségű menekültek nézték, amint a Drávaszögben pusztító harcok szülőföldjüket tépázzák. A dél-baranyai térség kőfejtési és cementgyártási hagyományaira tekintettel vasbetonból készített, ugyanakkor nemes megjelenésű kápolna az ökumenét és a nemzetiségek közötti megbékélést hirdeti.
Csete György rendületlenül hitt anyanyelvünk világnézetet közvetítő erejében. A kozmikus jelentőségű magyar hajlék szavunk segítségével építette meg az ópusztaszeri nemzeti emlékhely könnyűszerkezetű – hajlított – kupolasátrait, vagyis a jurtákat. A magyar organikus építészet ősformáinak újrafelfedezése jegyében tervezte a Debrecenhez tartozó Tégláskert 2005-ben megépített református templomát, és a kiskunmajsai ’56-os múzeum kápolnáját, Pongrácz Gergely földi nyughelyét. Alkotásai megteremtették a természet ihlette ősi formák és a technikai civilizáció vívmányainak összhangját: nemcsak a természetben fellelhető anyagokat használta fel, hanem szívesen dolgozott vasbetonnal is. Még a pécsi időkben kötött életre szóló barátságot Dulánszky Jenő szerkezettervezővel, állandó munkatársával. Felesége, Csete Ildikó textilművész ugyancsak mindvégig mellette állt, az alkotómunkában is.
Építészi pályafutásuk hajnalán Csete és fiatal munkatársai elnyerték az épülő paksi atomerőmű lakótelepének tervezését. A panelezés korszakának kellős közepén, amikor folyt „a nemzet, a nép, a kultúra felszámolása, településeink arculatának eltörlése”, merészet gondoltak: a lélektelen szürke kockák helyett népművészetünkből vett motívumokkal díszítették a sablontól eltérő tömbházakat, tömegükben visszaidézve a szatmárcsekei fejfák ősi formakincsét is. Újító szándékuk nem csak külsőségekben mutatkozott meg, hiszen az eredetileg közös tér nélküli lakások alaprajzait is megváltoztatták, családközpontú megfontolásból. „Ez már nem lehet második Leninváros” – írt erről Csete György könyvében.
A szocialista lakótelepek emberibbé formálása és megmagyarítása a szakma kommunista irányítói körében hatalmas feszültségeket okozott. 1975 szeptemberében az Élet és Irodalom hasábjain kemény támadást intéztek a Pécs Csoport törekvései, azon belül is Csete György személye ellen. Az építésügy befolyásos alakjai a „tulipános házakat” szakmai tévedésnek minősítették, sőt egyes tekintélyes professzorok „nacionalista vadhajtást” láttattak bennük, hangsúlyozva azt, hogy a népi ornamensek használata előbb-utóbb fasizmushoz (!) vezet. Eközben fennhangon hirdették, hogy a népi kultúra semmit sem tud korunk építészetéhez hozzátenni. Nagy László költő kelt a Pécs Csoport védelmére: „mintha tizedrangú zord és üzleties Bauhausbetonanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat” – mutatott rá a magyar építészet tragikumára Hol a tulipán? című írásában.
A kommunista rezsimnek hízelgő építésztársadalom számos tagja célszerűnek tartotta, hogy belerúgjon a magyar építészet szabadságküzdelmeit vívó Csete Györgybe. (Akad közöttük napjainkban is élő, ünnepelt „sztárépítész”, aki számos budapesti épület tervezője.) A „tulipános házak” kapcsán kipattant vita egyébként a népi-urbánus ellentét egyik utolsó nagy fellobbanása volt. A világnézeti összeütközésre válaszul a Pécsi Ifjúsági Irodát feloszlatták, tagjait az ország különböző pontjaira irányították és kiközösítették. „Elfogyott a levegő körülöttünk” – emlékezett vissza későbbi könyvében Csete György a pártállam által adott feleletre. A búvópatak azonban utat talált magának: külföldi látogatásaik meghozták a szakmai elismerést, bár ez derékba tört életpályáikon nem segített. Erkölcsi kiállásuk azonban történelminek bizonyult: több évtized elteltével a „tulipán-vita” semmit sem veszített időszerűségéből, hiszen a tömegkultúrával és a társadalmak uniformizálásával való szembeszállás ma is megmaradásunk egyik alappillére. (Szomorú, hogy a magyar szellem nagy csatájára emlékeztető motívumokat a paksi házak falairól eltüntették egy 2001-es felújítás során.)
Mint a legtöbb nagy építész, Csete György értékes épületek mellett meg nem valósult terveket is hagyott maga után. Ezek egyike az 1951-ben Rákosi parancsára lerombolt városligeti Regnum Marianum-templom helyére tervezett emlékhely, aminek ötletét Makovecz Imrével közösen gondolták ki. Makovecz 2011-ben bekövetkezett halála után Csete György tartotta felszínen az egykori templom kérdését, amely ma is méltatlan seb a főváros arculatán és a nemzeti tudatban egyaránt. A halásztelki templom mintájára két, keresztirányban elhelyezett acélkupolát építettek volna a lerombolt istenháza romjai fölé, az eredeti alagsori terek altemplomként történő felhasználásával. A Magyar Patrióták Közössége ennek érdekében együtt dolgozott Csete Györggyel, miközben az idős építőművész erejéből egyre többet vett el betegsége. Már nem irányíthatta személyesen az emlékhely ügyét, de mindig nagy örömmel fogadta telefonhívásomat, amikor a fejleményekről beszámoltam neki. Vajon lesz-e emlékhely – ahogy Makovecz Imrével elgondolták – a Regnum Marianum „egy méter mélyről sugárzó romfalai fölött?” Csete György azt szerette volna, ha tervük 2016-ig, az ’56-os forradalom 60. évfordulójáig megvalósul. (Féltve őrzöm az ötlet leegyszerűsített vázlatát, melyet néhány évvel ezelőtt Gyurka bácsi rajzolt nekünk.) Erkölcsi kötelességünk, hogy a Regnum Marianum-templom helyén létesítendő emlékhelyet megvalósítsuk, méghozzá a két mester elgondolása szerint.
Nem elégséges azonban Csete György értékteremtő munkássága, elévülhetetlen érdemei és emberi tartása előtt fejet hajtatnunk. Tovább kell vinnünk azt a szellemiséget, amit az építőművész életműve képvisel. A tulipános házaktól a füzéri temetőkápolnáig, az orfűi Forrásháztól a halásztelki templomig a természetes környezetével és ősi hagyományaival szerves egységben élő magyarság építészetének megalkotása volt élete célja. Hogy gyermekeink emberibb, hagyományosabb környezetben nőhessenek fel; hogy helyreálljon az ember és a természet közötti egyensúly „Árvaváraljától Nándorfehérvárig és Fiumétől Zágonig.”
Megtanultuk tőle, hogy határozott Nem!-et kell mondanunk a „nemzetellenes építészeti sivársággal szemben.” Csete György mindig azt szerette volna, hogy a magyarság újra emelt fővel járó, életet hordozó nép legyen. „Emelkedjék élő kultúrává a ma még tetszhalott magyar világ!” – fogalmazta meg könyvében szellemiségének egyik alapelvét, ami szerencsésebb esetben a magyar építészet jelmondata lehetne. A legkevesebb, amit vállalnunk kell: Csete György emlékét megőrizni és az általa megkezdett úton tovább járni, bízva abban, hogy most is segít minket odafentről.