Írta: Lovász Ádám

A hazai köz­be­széd­ben szá­mot­te­vő hang­súlyt kap az a jelen­ség, ame­lyet egyes tár­sa­da­lom­ku­ta­tók „csen­des gene­rá­ci­ó­ként” értel­mez­nek. [1] Esze­rint lét­re­jött a rend­szer­vál­tás utá­ni fia­ta­lok­nak egy olyan nem­ze­dé­ke, amely a köz­ügyek iránt közöm­bös, és sem­mi­lyen for­má­ban nem kíván ten­ni a jövő­jé­ért. Kon­for­mok, távol tart­ják magu­kat bár­mi­től, ami koc­ká­za­tos­ként értel­mez­he­tő. Vál­lal­koz­ni nem áll szán­dé­kuk­ban, noha maguk úgy gon­dol­ják, hogy a mul­ti­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok helyett Magyar­or­szág jövő­jé­nek leté­te­mé­nye­sei a magyar tulaj­do­nú kis- és közép­vál­lal­ko­zá­sok. Sze­re­tik a gye­re­ke­ket, azon­ban tar­ta­nak a gye­rek­vál­la­lás­sal együtt járó gaz­da­sá­gi koc­ká­zat­tól. [2] Egy szó­nak is száz a vége, nagyon is úgy tűnik, mint­ha a rend­szer­vál­tás után fel­nőtt első nem­ze­dék önma­gá­ról és a magyar tár­sa­da­lom­ról való gon­dol­ko­dá­sa éle­sen szem­ben áll­na cse­lek­vé­se­ik­kel. Vagy­is, pon­to­sab­ban, cse­lek­vé­se­ik hiá­nyá­val, álta­lá­nos passzi­vi­tá­suk­kal.

Ugyan­ak­kor hang­sú­lyoz­ni kell, hogy ez a nézet önma­gá­ban leegy­sze­rű­sí­tő. Egy dolog szá­mon kér­ni az egyé­ne­ken mora­li­zá­ló hang­nem­ben a „par­ti­élet” túl­sú­lyát a mai fia­ta­lok éle­té­ben, viszont egé­szen más dolog mély­re­ha­tó diag­nó­zist fel­ál­lí­ta­ni, nem­hogy meg­ol­dá­si javas­la­to­kat talál­ni. Első­sor­ban a kiin­du­lá­si pon­tot tekint­sük meg. Akik a kon­form passzi­vi­tás­ként jel­le­mez­he­tő, gene­rá­ci­ós­ként fel­fo­gott tár­sa­dal­mi jelen­sé­get hang­sú­lyoz­zák, azt állít­ják, hogy ez egy­faj­ta tét­len­ség, amely együtt jár a köz­ügyek­től való elfor­du­lás­sal és álta­lá­nos erköl­csi irány­mu­ta­tás hiá­nyá­val. Ugyan­ak­kor szá­mos eset­ben ezt az anó­mi­a­ként jel­lem­zett álla­po­tot nem egy­szer a spe­ci­fi­ku­san magyar hely­zet sajá­tos­sá­ga­ként értel­me­zik. Szo­ká­sa a magyar tár­sa­da­lom­tu­do­mány­nak sirán­koz­ni a magyar tár­sa­da­lom elma­ra­dott­sá­ga miatt. Pél­dá­ul Sík End­re sze­rint a magyar tár­sa­da­lom­ban a kap­cso­la­ti tőke túl­sú­lya figyel­he­tő meg, szem­ben a fel­vi­lá­go­sult Nyu­gat­tal, ahol állí­tó­lag a gaz­da­sá­gi elő­nyök meg­szer­zé­sé­ben nem ját­szik akko­ra sze­re­pet a kap­cso­la­ti tőke, mint nálunk. [3]

Nyu­ga­ton bez­zeg min­den más­kép­pen műkö­dik! Ott nem kon­for­mok, hanem sza­bad egyé­ni­sé­gek az embe­rek! Mielőtt túl­zot­tan bele­ré­ved­nénk a Nyu­gat-imá­dat­ban, szem­ügy­re kell ven­nünk a kon­for­miz­mus kér­dé­sét. Elvég­re, sokak szá­má­ra meg­le­pő módon a kon­for­mi­tás első nagy és átfo­gó kuta­tá­sát éppen­ség­gel az Egye­sült Álla­mok­ban végez­ték. David Ries­man és kol­lé­gái az 1960-as évek Ame­ri­ká­já­ban, a demok­rá­cia és libe­ra­liz­mus Bábel­jé­ben fel­fe­dez­ni vél­tek egy jelen­tős karak­te­ro­ló­gi­ai (jel­lem­ta­ni) vál­to­zást. Míg koráb­ban vagy a tra­dí­ci­ó­tól-vezé­relt vagy belül­ről-vezé­relt karak­ter­tí­pu­sok vol­tak a jel­lem­ző­ek, mára (az 1960-as évek­re) a kívül­ről-irá­nyí­tott sze­mé­lyi­ség­tí­pus vált álta­lá­nos­sá. Hang­sú­lyoz­zuk, hogy egy, a magyar­nál állí­tó­lag indi­vi­du­a­lis­tább és „sza­ba­dabb” tár­sa­da­lom­mal volt dol­guk.

Mik a tanul­sá­gai ennek? Egy­ál­ta­lán, mi az, hogy kon­for­mi­tás? Ész­re kell ven­nünk, hogy a kon­for­mi­tás mint olyan, nor­má­lis jelen­ség. Egyet­len olyan tár­sa­da­lom sincs, ahol ne len­né­nek veze­tők és veze­tet­tek. A kon­for­mi­tás annak folya­ma­ta, aho­gyan vala­ki iga­zo­dik a tár­sa­dal­mi nor­mák­hoz és elvá­rá­sok­hoz, sem több, sem keve­sebb. Önér­té­ket tulaj­do­ní­ta­ni a kon­for­mi­tás­nak bár­mely irány­ban éppen ugyan­ak­ko­ra bal­ga­ság, tekint­sük pozi­tív vagy nega­tív érték­nek a kon­for­mi­tást. Koráb­bi tár­sa­dal­mi para­dig­mák­ban, a kon­for­mi­tás első­sor­ban a Tra­dí­ci­ón, Hagyo­má­nyon keresz­tül zaj­lott. Ennek alap­ján elsa­já­tí­tot­tak egy bizo­nyos nép vagy törzs tag­jai bizo­nyos szent tudás­for­má­kat az ősök által kidol­go­zott és átha­gyo­má­nyo­zott ritu­á­lék, rítu­sok, szer­tar­tá­sok kere­te­in belül. Nem­csak a tudás ala­pult átha­gyo­má­nyo­zá­son, tovább­adá­son, hanem a tudás átadá­sá­nak for­mái is átörök­lőd­tek. Ez, a hagyo­má­nyo­kon ala­pu­ló tár­sa­dal­mak kon­for­mi­tá­si min­tá­ja nevez­he­tő „tra­di­ci­o­ná­lis­nak.”

A modern világ kiala­ku­lá­sa egy­ben a nagy­csa­lád­nak mint intéz­mény­nek a szét­zi­lá­lá­sát hoz­ta maga után. Fel­vál­tot­ta a nagy­csa­lá­dot a nuk­le­á­ris csa­lád. [4] E fej­le­mény önma­gá­ban véve is aber­rá­ci­ó­ként értel­mez­he­tő, leg­alább­is a koráb­bi álla­po­tok­hoz képest. Egy sor olyan funk­ció ellá­tá­sá­ra vált kép­te­len­né a nuk­le­á­ris csa­lád, ame­lye­ket koráb­ban a kiter­jedt csa­lád töb­bé-kevés­bé el tudott lát­ni. Ennek árát a tár­sa­da­lom mint egész fizet­te és fize­ti meg a mai napig. Mivel töb­bé alkal­mat­lan a nuk­le­á­ris, két szü­lőn ala­pu­ló csa­lád bizo­nyos szo­ci­á­lis fel­ada­tok ellá­tá­sá­ra, azok (gon­dol­ha­tunk ehe­lyütt a beteg­ápo­lás­ra, idős­gon­do­zás­ra) átke­rül­nek az álla­mi intéz­mé­nyek­hez. Ily módon a tár­sa­da­lom egé­sze fize­ti meg a kiter­jedt csa­lád hiá­nyát.

A belül­ről-irá­nyí­tott sze­mély ese­té­ben a kon­for­mi­tás azon min­tá­já­ról beszél­he­tünk Ries­man sze­rint, amely az ipa­ri kapi­ta­liz­mus­ra volt jel­lem­ző. Belül­ről-irá­nyít­va len­ni annyit jelent, mint saját lel­ki­is­me­re­tünk­ként fel­fo­gott pre­fe­ren­ci­á­kat követ­ni, ame­lyek per­sze való­já­ban a szü­lők révén köz­ve­tí­tőd­nek felénk és épül­nek be sze­mé­lyi­sé­günk­be. A modern ipa­ri tár­sa­da­lom viszo­nyai között vált – para­dox módon – önér­ték­ké az indi­vi­du­a­liz­mus, az egyé­ni­ség­be mint olyan­ba vetett biza­lom. A mai napig áthat­ja még a magyar tár­sa­dal­mat is az indi­vi­du­a­liz­mus­ba vetett hit. Esze­rint aki nem egyé­ni­ség és máso­kat követ saját lel­ki­is­me­re­té­nek paran­csa helyett, rossz, gyen­ge ember. Ellen­ben aki a tömeg­gel szem­ben fel­lép, és nem haj­lan­dó alkal­maz­kod­ni hoz­zá, az a hős. Tipi­ku­san ilyen a leg­több hol­ly­woo­di film­ben sze­rep­lő magá­nyos hős, aki dac­ból nem haj­lan­dó alkal­maz­kod­ni mások­hoz, és tűzön-vízen át vég­hez­vi­szi aka­ra­tát.

Viszont a mi szem­pon­tunk­ból a har­ma­dik ries­ma­ni kon­for­mi­tá­si-típus a leg­in­kább érdek­fe­szí­tő. Már a tizen­ki­len­ce­dik szá­zad gaz­da­ság­tör­té­ne­ti fej­le­mé­nyei maguk­ban hor­doz­ták a csa­lád érték­köz­ve­tí­tő sze­re­pé­nek a kiüre­se­dé­sét, és las­san, de biz­to­san, annak elle­he­tet­le­nü­lé­sét. A tömeg­kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­kö­zök fej­lő­dé­sé­vel csak­nem meg­szűnt a csa­lád meg­ha­tá­ro­zó, érték­ori­en­tá­ci­ós funk­ci­ó­ja. Töb­bé nem kér­dés, véli Ries­man, hogy a csa­lád­ta­gok helyett inkább a peer-gro­up tag­ja­i­ra hall­gat a leg­több fia­tal. Így annak okát, vajon miért passzí­vak a magyar fia­ta­lok, a fia­ta­lok bará­ti tár­sa­sá­ga­i­ban és szub­kul­tu­rá­lis közös­sé­ge­ik­ben kell keres­nünk. Vagy­is, pon­to­sít­va, azon közös­sé­ge­ket élet­re hívó érté­kek­ben, érték­ren­dek­ben. Nem az az elsőd­le­ges kér­dés, vajon jó-e a tár­sa­da­lom által pre­fe­rált érté­kek köve­té­se, hanem sok­kal inkább az, vajon érde­mes-e azon érté­ke­ket követ­ni? Egy­ál­ta­lán nem mind­egy ez, hiszen attól kéne, hogy függ­jön az, melyik lehet­sé­ges állás­pon­tot követ­jük (az auto­nó­mi­át vagy a kon­for­mi­tást), miként és milyen­nek fog­juk fel a tár­sa­dal­mat.

Amennyi­ben vala­ki egyet­ért a magyar tár­sa­da­lom­ban talál­ha­tó, álta­lá­no­san elfo­ga­dott érték­rend­del, legyen bár­mi is az, akkor fel­té­te­lez­het­jük, hogy kon­form visel­ke­dést fog tanú­sí­ta­ni. Ellen­ben, ha vala­ki nem ért egyet a tár­sa­da­lom irány­vo­na­lá­val, akkor előbb vagy utóbb auto­nóm módon fog visel­ked­ni. Ries­man a követ­ke­ző­kép­pen hatá­roz­za meg az auto­nó­mi­át:

Az auto­nó­mia, úgy gon­do­lom, min­dig vala­mi­lyen mér­ték­ben függ­vé­nye a fenn­ál­ló kon­for­mi­tá­si módok­nak, min­ták­nak a tár­sa­da­lom­ban; sosem egy “min­dent vagy sem­mit” dön­tés ered­mé­nye, hanem egy néha drá­mai, néha alig ész­lel­he­tő küz­de­lem vég­ered­mé­nye, amely küz­del­met az auto­nó­mia vív­ja meg a fenn­ál­ló kon­for­mi­tá­si módok­kal.” [5]

Ezen konf­lik­tus-ala­pú meg­kö­ze­lí­tés sze­rint az auto­nó­mia egy­faj­ta nega­tív sza­bad­ság. Sza­bad­ság a tár­sa­da­lom nor­má­i­tól. Amennyi­ben a tár­sa­da­lom nor­mái lehe­tő­vé teszik a ben­nünk rej­lő lehe­tő­sé­gek kibon­ta­koz­ta­tá­sát, cél­sze­rű követ­nünk azon nor­má­kat. Ugyan­ak­kor, amennyi­ben a tár­sa­da­lom nem teszi ezt lehe­tő­vé, sőt, olyan nor­má­kat köz­ve­tít a tár­sa­da­lom több­sé­ge felé, ame­lyek lehe­tet­len­né teszik az egyén szint­jén vég­be­me­nő öntu­dat­ra-ébre­dés folya­ma­tát, akkor nem cél­sze­rű kon­form­nak len­ni.

A magyar­or­szá­gi fia­ta­lok, szá­mos kuta­tás egy­be­hang­zó állás­pont­ja sze­rint, a ket­tő között van­nak. Vagy­is, se nem kon­for­mok, se nem auto­nó­mok, hanem anó­mi­á­sak. Az auto­nóm ember aktí­van meg­ta­gad­ja a tár­sa­da­lom érté­ke­it, és fel­lá­zad azok ellen. Az anó­mi­ás kép­te­len új érté­kek fel­ta­lá­lá­sá­ra, viszont a szán­dék szint­jén meg­van ben­ne a láza­dás­ra való igény. Lát­ja és érzi, hogy a fenn­ál­ló tár­sa­dal­mi rend­szer alkal­mat­lan a bol­dog­ság elő­se­gí­té­sé­re, ugyan­ak­kor nem ren­del­ke­zik azzal a művelt­ség­gel vagy olyan útmu­ta­tás­sal, amely szá­má­ra vilá­gos­sá tehet­né, mer­re is van az „arra”, azaz, mely utat köves­se a szá­mos, önma­gát fel­kí­ná­ló valós vagy valót­lan lehe­tő­ség közül. A mai fia­ta­lok világ­szer­te, nem­csak Magyar­or­szá­gon, tanács­ta­la­nok. Magunk­nak kell eldön­te­nünk, mely utat követ­jük. Annak kér­dé­se, vajon a magyar tár­sa­da­lom veze­tői, legyen szó szel­le­mi, poli­ti­kai vagy gaz­da­sá­gi veze­tők­ről, azt a szel­le­mi­sé­get kép­vi­se­lik-e, amely alkal­mas a tár­sa­da­lom tag­jai bol­dog­sá­gá­nak növe­lé­sé­re, nyi­tott kér­dés, amit a tör­té­ne­lem­tu­do­mány sem fog tud­ni való­szí­nű­leg meg­vá­la­szol­ni. Min­den­eset­re Men­ci­usz­ra hivat­koz­ha­tunk e pon­ton, aki a követ­ke­ző­kép­pen fogal­ma­zott a Kr.e. 4 szá­zad­ban:

…ami­kor a régi idők veze­tői hibáz­tak, igye­kez­tek kija­ví­ta­ni hibá­i­kat. A mai veze­tők, ami­kor hibáz­nak, foly­tat­ják hibá­i­kat. A régi idők veze­tő­i­nek hibái olya­nok vol­tak, mint a nap- és hold­fo­gyat­ko­zá­sok. Min­den­ki lát­ta a hibá­kat, és amint lát­ták veze­tő­i­ken, hogy javul­tak, újra fel­néz­tek rájuk és képes­sé vál­tak újra bíz­ni ben­nük. Azon­ban a mai veze­tők csak foly­tat­ják, amit elkezd­tek.” [6]

Lovász Ádám
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. május 29.

 

HIVATKOZÁSOK:

[1] http://mno.hu/fejloves/jo-lenne-ha-a-fiatalok-osszekapnak-magukat-1226583

[2] http://mno.hu/belfold/a-penzen-es-a-lakohelyen-mulik-a-fiatalok-jovoje-1226101

[3] Sík End­re: A kap­cso­la­ti tőke szo­cio­ló­gi­á­ja (2012, Eöt­vös Kiadó)

[4] Erről a tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti folya­mat­ról bőveb­ben: Som­lai Péter: Csa­lád 2.0 (2013, Nap­vi­lág, Buda­pest)

[5] Gla­zer, Nat­han, Den­ney, Reu­el és Ries­man, David: The Lon­ely Crowd. A study of the chang­ing Ame­ri­can cha­rac­ter (1969 [1961] Yale Uni­ver­sity Press, New Haven) 257 old.

[6] Men­ci­us: Mon­dá­sok II.B9