A Magyar Patrióták Közössége küldöttsége a Beszterce-Naszód Megyei RMDSZ meghívásának eleget téve részt vett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére megrendezett nagyszabású ünnepségen. Útközben megtekintettünk néhány emblematikus erdélyi kastélyt is.
Besztercére menet első állomásunk a Kővár-vidéki Magyarberkesz (Berchez) falu volt, ahol Kovács Péter református lelkész kalauzolásával megtekintettük a 2017. évi jótékonysági estünkkel támogatott közösségi házon, valamint a szintén felújítás alatt álló református templomon zajló munkálatokat. A renoválás mindkét épület esetében szépen halad, azonban a munka nagysága miatt még jó néhány hónapot várni kell a befejezésig.
Következő megállónk a Szamos völgyében fekvő Kapjon (Coplean) volt. Az egykori Szolnok-Doboka megyei falu értékes műemléke az 1725 és 1771 között épült, összedőlés határán álló Haller-kastély. A gondozott kert és körítő fal már régen tönkrement, a kastély maga pedig tető nélkül, kibelezve várja végzetét. Megvan még azonban az épületnek egyedi hangulatot adó hat darab ión bejárati erkélyoszlop és az ablakok feletti kagylós stukkók nagy része. Utóbbiak miatt a rokokó stílusú főúri lakot a helyiek kagylós kastélynak is nevezik. Az 1948-as államosítás óta története a tipikus romániai kastélysors: volt téesz iroda és raktár, majd 1989 után gazdátlanná vált, jelenleg juhokat tartanak az épület körül, legalábbis erre lehet következtetni a bokáig érő ürülékréteg láttán. Érdekes találkozásban volt részünk a kastély környékén. Egy 90 éves román bácsi csekély magyar szókészletével boldogan adta tudtunkra, hogy mennyire szereti a magyarokat és milyen szép emlékeket őriz az itteni jelenlétünkről, különösen az 1940-es második bécsi döntés után beállt „kicsi magyar világról”. „A magyarok voltak az intelligencia” – mondta ki a történészek által sokszor körüljárt tényt Gavril bácsi, ami talán sohasem hangzott hitelesebben, mint most, ennek az 1929-ben született görög katolikus román öregembernek az ajkáról.
A faluban találkoztunk az utolsó – a magyart már törve beszélő – magyar családdal is. Ők a középkori eredetű katolikus templom gondnokai, amelyben azonban már csak görög katolikus miséket tartanak. A kicsiny templomot a közeljövőben állítólag fel fogják újítani, de aki magyar misét akar hallgatni, annak már Désig kell mennie, Kapjonban erre nincs már rá lehetősége. A templomkertben található, nemes és előkelő személyek sírfeliratait böngészve – volt köztük főispán is – égbekiáltó a különbség Kapjon múltbéli és jelen szellemi színvonala között.
Kapjon után szűk 15 kilométert megtéve érkeztünk meg a Dés melletti Szentbenedekre (Mănăstirea), ahol megtekintettük a szintén eltűnés előtt álló Kornis-kastély még álló részeit. Fájdalom látni, hogy mit tett a kommunizmus és az azt követő romániai valóság az erdélyi reneszánsz építészet eme csodás emlékével. A II. világháborúban épen maradt kastélyt 1945-ben kifosztották, könyvtárát és a falak között felhalmozott nagyszámú állati preparátumot széjjelszórták és az udvaron felgyújtották. 1948 után terménysiló és iskola működött a falak között; az egykori kert helyén – szocialista szokás szerint – focipályát létesítettek. Mai szemmel nézve hihetetlen, hogy az 1970-es években részleges felújítást végeztek itt. A bejáratot őrző két egyszarvúról ismert várkastélyt és a mellette épült, 19. századi új kastélyt a rendszerváltást követően iszonyatos állapotban kapta vissza magyar tulajdonosa, gyors magyar állami támogatás nélkül esélytelen a megmenekülésük. Néhány éve megpróbálták ellopni a két egyszarvút, ezért azokat biztonságos helyre kellett szállítani. A bejáratot az említett unikornisok helyett ma egy birkakarám látványa uralja, ékesen szemléltetve az egykor és ma uralkodó intelligenciaszint közötti különbséget.
(Archív kép forrása: archivum2.szabadsag.ro)
Nem lett volna teljes látogatásunk a falu gótikus templomának felkeresése nélkül. A valaha római katolikus templom az ortodoxok kezébe került, akik teljesen átformálták azt, magyar eredetére csupán a falut jól ismerők döbbennek rá.
Beszterce-Naszód megyébe érve, az ünnepi rendezvény előtt két környékbeli magyar települést kerestünk fel. Kevés figyelem fordul ugyanis a román falvak tengerében megbúvó Beszterce-Naszód megyei magyarságra. Az egykori Szász-Mezőség etnikai térképét jócskán átrajzolta a 20. század. A szászok kivándorlása miatt megüresedett házakba románokat és cigányokat telepítettek, a szász stílusú települések ma már csupán kopott díszletként szolgálnak a balkáni térfoglalók számára. Az itteni magyarság köreiből is sokan elvándoroltak és vegyes házasságok is apasztják a létszámot, de még mindig számos, magyar lakosságú település található a megyében. Néhányban ezek közül száz évvel Trianon után is magyar többséget találunk. Egyesületünk küldöttsége először Cegőtelke (Țigău) falut látogatta meg. Az alig négyszáz fős falu 1998-ban – „természetesen” a román hivatalok gáncsoskodása ellenére – önerőből állította fel az 1068-as cserhalmi ütközetre emlékeztető, egy kettétört kardot és pajzsot mintázó szoborkompozíciót. Az emlékmű tulajdonképpen egy magyar világítótorony a román tengerben; messziről figyelmezteti a tájékozott utazót, hogy ezen a tájon is otthon van a magyarság. A kerlési csatajelenetet, amikor az akkor még hercegi rangban lévő Szent László kiszabadította a váradi püspök lányát és hosszas viaskodás után megölte a lányt elrabló kun (valójában besenyő) vitézt, templomfalak freskó formájában tucatjaira vitték fel szerte a Kárpát-medencében. Vajon miért hívjuk cserhalminak a csatát, hiszen a régi iratokban kerlési ütközetről olvashatunk, és miért nem a szomszédos Kerlés (Chiraleș) faluban áll az emlékműve?
Az ütközet Vörösmarty Mihály: Cserhalom című eposza nyomán rögzült cserhalmi csataként a köztudatban. A költő maga is járt a környéken, ennek és költeményének állít emléket a cegőtelki református templomkertben felállított mellszobra – egyedüliként Erdélyben. Mivel az időközben teljesen elrománosodott és elcigányosodott Kerlésen a korábban felállított emlékkeresztet két héten belül kidöntötték, a szervezők jobbnak látták a magyar többségű Cegőtelkén felépíteni az emlékművet. Tövéből ráadásul remekül rálátni a Cserhalmi-tetőre, így végülis jó választásnak bizonyult. Az általunk meglátogatott másik magyar falu, Tacs (Tonciu) egészen másról híres. A valamikor vegyes etnikumú falu szász lakóit a visszavonuló német hadsereg 1944-ben evakuálta. Jelenleg a falu 87%-ban magyar, azonban az alacsony gyereklétszám miatt iskola már nem működik a településen. A 18. században épült református templom statikai problémák miatt évek óta üres, a református magyar hívek ezért a szászok egykori evangélikus templomát használják. Az egyre rosszabb állapotú református templomban átköltöztetésre vár a csodaszép festett fakazettás mennyezet és a kórus fa építménye. Reméljük, hogy erre még a templom összedőlése előtt sor kerül.
Tacson napjainkban is több család foglalkozik gyékénykötéssel, más néven gyékényfonással. Az itteni szorgos kezek által készített szatyrok, kenyértartók, dobozkák, gyékényfonatú üvegpalackok, tálcák, kaspók rendre feltűnnek erdélyi és anyaországi vásárokban, sőt már az interneten is be lehet azokat szerezni. Az általunk meglátogatott Szilágyi családban szinte mindenki űzi ezt a tevékenységet, a termékeikre elmondásuk szerint kereslet is van. Természetesen mi sem tudtunk ellenállni néhány darabnak, főleg, hogy finom tacsi bor és frissen sült pánkó (fánk) könnyítette a termékek mustráját.
Besztercén Parti János, a megyei RMDSZ vallásokért és helyi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöke Besztercén, az észak-erdélyi szászok egykori városában fogadta küldöttségünket. A helyi szervezők kérésére Egyesületünk szerény hozzájárulással emelte az ünnep hangulatát: mivel a kokárda helyben – nem meglepő módon – hiánycikk, Budapestről ötszáz darabot vittünk szétosztás céljából. A március 15-i ünnepi rendezvény 18 órakor kezdődött az egykori szász vigadó épületében. Különös dolog a magyar szabadságot ünnepelni egy hajdanvolt szász városban, annak is nem a magyarok részére épített reprezentatív épületében. Beszterce városában soha nem volt magyar abszolút többség, relatív többségbe is csak Észak-Erdély visszacsatolása után kerültünk röpke néhány évre. Ezt megelőzően – a helyi szász városvezetés ellenállása miatt – először egyáltalán nem, később is csak külön minisztériumi engedéllyel épülhetett magyar református templom, szigorúan a középkori városfal vonalán kívül. Azóta sok víz lefolyt a Beszterce patakon: a szászok teljesen eltűntek, a magyarság aránya 5%-osra apadt. Megfogyatkozott, de nem tört meg: a megye és város néhány ezres magyarsága akart és tudott is ünnepelni 2019. március 15-én. Ebből a néhány ezres közösségből négyszázan eljöttek a megemlékezésre. Teltház volt, mindez a jelenlegi román himnusz szerzője, Andrei Mureșanu (1816-1863) szülővárosában.
„Ébredj fel, ó, román, ébredj halotti álmodból,
Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok!
Most vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot,
Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!”
A román himnusz első versszakát értelmezve még inkább örömteli volt látni, hogy a magyar forradalom és szabadságharc 171. évfordulóját szabadon és méltóságteljesen lehet ünnepelni Besztercén. A rendezvényen tiszteletét tette a város román nemzetiségű polgármestere, a megyei prefektus képviselője, a történelmi magyar egyházak képviselői, valamint Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő. Anyaországi fülnek megdöbbentően, de a helyi realitásnak megfelelően a felszólalások egy része románul is zajlott. Szerencsére az est fő meghívottja, a magyarországi Kormorán együttes dalaival és azok mondanivalójával megerősítette a magyar szó és szellem dominanciáját az előadóteremben, így nem csoda, hogy vastapssal és a magyar Himnusz felszabadult éneklésével ért véget az ünnep Besztercén. A helyi fiataloknak inkább ezzel kezdődött, hiszen számukra az RMDSZ március tizenötödikei bulit szervezett egy helyi szórakozóhelyen. Az ilyen, „könnyedebb” rendezvények létjogosultságát csak az becsüli le, aki nem tudja, hogy szórványvidékeken az asszimiláció és a vegyes házasságok nagy részét éppen az okozza, hogy a magyar fiataloknak kevés esélyük van a magyar közegben való találkozásra és ismerkedésre. A magyar közösség továbbélése ugyanis azon múlik, hogy a felnövekvő nemzedék tovább tudja-e adni az anyanyelvet és a nemzeti kultúrát. Ha nincs anyanyelvű oktatás és nem magyar nemzetiségű az egyik szülő, radikálisan csökken annak esélye, hogy az utódok a magyar kultúrát viszik tovább. A Bethlen Gábor Alaptól pályázat útján elnyert támogatásnak hála a besztercei bentlakás fennmaradása biztosítottnak látszik, így ingyenes ellátásban és délutáni foglalkoztatásban részesülnek az itt elszállásolt besztercei és környékbeli tanulók. Jelenleg a legnagyobb gond az önálló magyar nyelvű iskola hiánya. Az iskola létrehozását néhány éve Bukarestből, titkosszolgálati segédlettel torpedózták meg, ennek a gyalázatos csorbának a kiköszörülése az elkövetkező évek legnagyobb kihívása lehet.
Antal Attila igazgatóhelyettes körbevezette csapatunkat az Andrei Mureşanu Líceumban, amelyben a magyar tagozat is működik. A besztercei meghívásért és vendéglátásért szíves köszönetet mondunk kedves vendéglátóinknak!
Március 16-án visszaindultunk Magyarországra. Útközben egy rövid kitérőt tettünk a valaha „Erdély Versailles”-aként emlegetett bonchidai (Bonțida) Bánffy-kastély tiszteletére. A 17-19. században épült főúri lak Erdély legpompázatosabb reneszánsz-barokk kastélya volt, míg a visszavonuló németek 1944-ben fel nem gyújtották. A kommunizmus után visszaperelt ingatlant az örökösök az erdélyi Transylvania Trust Alapítványnak adták koncesszióba felújítás céljából. Az egykor barokk szobrokkal és díszítőelemekkel dúsan ékesített, ma teljesen lecsupaszított épület tető alatt van, de nagyon sok víznek kell még lefolynia a Szamoson ahhoz, hogy visszakapja régi fényét.
Közigazgatásilag Bonchida községhez tartozik Válaszút (Răscruci) falu, amely több okból is kiemelkedő jelentőségű állomás minden Mezőségbe látogató magyar számára. A Bánffyak válaszúti kastélyában született Wass Albert írónk, akitől holtában is rettegnek a kommunista és nemzetellenes erők. A műemlék jelenlegi tulajdonosa a Kolozs Megyei Tanács. Az épület előttünk nem ismert okokból nem került vissza jogos tulajdonosához. Állapota a fentebb részletezett kastélyokénál lényegesen jobb, ami azt jelenti, hogy a tetőzete aránylag ép és ablakait sem verték ki tokostul. A kastély valaha jóval kiemelkedőbb építészeti értéket képviselt, mint azt mai állapota sejteti.
Kovácsoltvas főkapuja ma is megvan, igaz, a Bánffy címert már eltávolították róla. Az épület körüli parkot és vadasparkot egy ligetes-erdős átmeneti sáv kötötte össze a közeli bonchidai kastély parkjával. A legfőbb, ma is meglévő látványosság Bánffy Ádám (1847-1887) ízlését dicséri. A báró saját kezűleg készítette az ebédlő díszes mennyezetét, fa falburkolatát és a lépcsőház ma is meglévő burkolatait, faragványait. Reméljük, hogy magyar feliratait az állítólag küszöbön álló felújítás nem fogja eltüntetni.
A Bánffy-kastélytól elsétáltunk a néhány száz méterre lévő Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központ épületébe. A nemrégen elhunyt néprajzkutató és mezőségi szórványkollégium-alapító hetven éven keresztül gyűjtött anyagait profi módon sikerült bemutatni a Kallós család egykori udvarházában. A kúria kibővítésével egy igazán kellemes és élményt nyújtó múzeum-ajándékbolt-kávézó együttest hoztak létre, amely körülbelül tízezer, a magyar, román és szász népi kultúrát reprezentáló tárgyat, valamint hang- és filmfelvételt őriz. 2017 óta igazi színvonalas magyar oázis ez az elszürkült vidék közepén. Ahány tájegység és nemzetiség, annyi tisztaszoba mutatja be a népművészet hajdanvolt színpompáját. A kúria emeleti ablakából szépen rálátni a bonchidai kastélyra, csak elképzelni tudtuk, hogy mennyivel szebb lehetett a látvány jó néhány évtizeddel ezelőtt. Válaszút után nem maradt más választásunk, mint – egy Kolozsváron, a magyar kezekben lévő Bistro 1568 étteremben elfogyasztott ebédet követően – visszatérni Magyarországra, az Erdély jelentette feltöltődéssel és sok szép emlékkel gazdagodva.
K.G. © Magyar Patrióták Közössége, 2019. március 23.
A szakmai kirándulás megvalósulásának támogatásáért köszönet mondunk az Emberi Erőforrások Minisztériumának.