Május 5-én kora dél­után eme­lő­da­ruk segít­sé­gé­vel fel­ál­lí­tot­ták gróf And­rássy Gyu­la minisz­ter­el­nök újra­ön­tött lovas­szob­rát a buda­pes­ti Kos­suth téren, így het­ven év után újra lát­ha­tó a magyar nem­ze­ti szob­rász­mű­vé­szet egyik leg­be­cse­sebb remek­mű­ve. A most fel­ál­lí­tott szo­bor Zala György alko­tá­sá­nak pon­tos mása. Mos­tan­tól tel­jes az össz­kép: huszon­öt évvel a rend­szer­vál­tás után hely­re­állt a nem­zet főte­ré­nek 1944. már­ci­us 19-e előt­ti álla­po­ta.

And­rássy Gyu­la régi-új szob­rát azon­ban még nem avat­ták fel: a talap­zat két-két olda­lát díszí­tő, két méter magas és hat méter het­ven cen­ti hosszú­sá­gú dom­bor­mű­vek­re még 2016-ig vár­nunk kell. Az egyik reli­e­fen az 1867-es koro­ná­zá­si ünnep­ség volt lát­ha­tó, míg a másik az 1878-as ber­li­ni kong­resszus egyik pil­la­nat­ké­pét ábrá­zol­ta. Mind­két ese­mé­nyen kulcs­sze­re­pet ját­szott And­rássy: előb­bi során Simor János her­ceg­prí­más tár­sa­sá­gá­ban ő helyez­te a koro­nát az ural­ko­dó, Ferenc József fejé­re, míg Ber­lin­ben a Monar­chia közös kül­ügy­mi­nisz­te­re­ként a bal­ká­ni kér­dé­sek ren­de­zé­sé­ben reme­kelt. Mond­hat­juk úgy is, hogy ezek vol­tak poli­ti­kai élet­mű­vé­nek leg­fon­to­sabb állo­má­sai.

And­rássy Gyu­la szob­rát 1906-ban avat­ták fel az akkor Ország­ház név­re hall­ga­tó téren. Ám ere­de­ti­leg nem ide, hanem az And­rássy­ról elne­ve­zett sugár­út tor­ko­la­tá­hoz ter­vez­ték, végül báró Pod­ma­nicz­ky Fri­gyes, a város­szé­pí­tés­sel fog­lal­ko­zó Fővá­ro­si Köz­mun­kák Taná­csa elnö­ké­nek javas­la­tá­ra került a par­la­ment déli szár­nya elé. A szo­bor­ál­lí­tás­kor vita volt arról, hogy dip­lo­ma­ta­ként, vagy lóhá­ton ábrá­zol­ják-e a nagy poli­ti­kust. Végül egy­han­gú dön­tés szü­le­tett Zala György pályá­za­tá­nak meg­va­ló­sí­tá­sá­ról, miál­tal gaz­da­gab­bak let­tünk a leg­szebb magyar lovas­szo­bor­nak tar­tott alko­tás­sal. Érde­kes­ség, hogy az alsó­lend­vai szü­le­té­sű művész And­rássy Gyu­lát sze­mé­lye­sen is ismer­te. A szo­bor oly­annyi­ra élet­hű­re sike­re­dett, hogy állí­tó­lag maga a gróf­né, Kend­e­ffy Katin­ka is fér­je leg­jobb kép­má­sá­nak tar­tot­ta.

A három­szo­ros élet­nagy­sá­gú szo­bor érté­kes mész­kő talap­za­tát Foerk Ernő ter­vez­te. Ter­mé­sze­te­sen, a rekonst­ruk­ció ennek ere­de­ti ter­vek sze­rin­ti újjá­épí­té­sét is magá­ban fog­lal­ta, a Szent Koro­ná­val éke­sí­tett kirá­lyi közép­cí­mer­rel egye­tem­ben.

And­rássy Gyu­la – szem­ben pél­dá­ul Tisza Ist­ván­nal, akit a mai bal­ol­dal szel­le­mi elő­dei meg­gyil­kol­tak – nem szá­mít a tör­té­ne­lem „ellent­mon­dá­sos­nak” kiki­ál­tott sze­mé­lyi­sé­gei közé. A dip­lo­ma­ta­ként és a monar­chia kül­ügy­mi­nisz­te­re­ként nagy kar­ri­ert befu­tott poli­ti­kus elis­mert­sé­gét még a sza­bad­ság­harc ide­jén, hon­véd alez­re­des­ként ala­poz­ta meg, ami­ért 1851-ben halál­ra ítél­ték, az íté­le­tet pedig – távol­lé­té­ben – jel­ké­pe­sen vég­re is haj­tot­ták. Az „eny­hü­lés” ide­jén, 1857-ben haza­ér­ke­zett, majd a poli­ti­ká­ba bekap­cso­lód­va, a kiegye­zés rend­sze­ré­nek – Deák mel­lett – egyik meg­ala­po­zó­ja lett. A dua­liz­mus első minisz­ter­el­nö­ke­ként (1867–1871) komoly érde­me­ket szer­zett a monar­chi­án belü­li füg­get­len, elkü­lö­nült magyar állam­szer­ve­zet meg­ala­po­zá­sá­ban, továb­bá Buda­pest világ­vá­ros­sá fej­lesz­té­sé­ben.

Ennek elle­né­re a Zala György ter­vez­te And­rássy-szo­bor nem marad­ha­tott a helyén, mivel nem illett bele a „vörös kánon­ba.” Az 1919-es bol­se­vik anar­chia ide­jén desz­ka­áll­vány­zat­tal ácsol­ták körül, és vörös posz­tó­val elta­kar­ták. Sze­ren­csé­re, ez a kor­szak nem tar­tott olyan soká­ig, hogy a szob­rot eltá­vo­lít­sák, így erre csak az 1945-ös szov­jet meg­szál­lást köve­tő­en kerül­he­tett sor. A hábo­rú után az ide­ig­le­ne­sen fel­épí­tett Kos­suth híd útjá­ba került, erre hivat­koz­va elszál­lí­tot­ták, majd a rak­tár­ban „nyo­ma veszett.” Úgy tud­ni, beol­vasz­tot­ták és anya­gát 1951 során a temér­dek mennyi­sé­gű szí­nes­fé­met és régi kép­ző­mű­vé­sze­ti kin­cset „fel­za­bá­ló” Sztá­lin-szo­bor nyel­te el. Most, ami­kor újra­ön­töt­ték, a foly­to­nos­ság jegyé­ben a dik­tá­tor 1956-ban szét­vert szob­rá­nak egyik darab­ját is beol­vasz­tot­ták a fel­tá­masz­tott remek­mű­be. Külö­nös, hogy a Kár­pát-meden­cé­ben még a szob­rok­nak is ilyen küz­del­mes sors jut.

A Zala-féle And­rássy-szo­bor egy mére­te­i­ben és meg­mun­ká­lá­sá­ban egy­aránt kima­gas­ló műal­ko­tás, való­di remek­mű, leg­fon­to­sabb köz­jo­gi terünk mél­tó dísze. Egy­re töb­ben kere­sik fel ezt a helyet, hogy a Ben­csik Alko­tó­kö­zös­ség Művé­sze­ti Kft. szob­rá­szai által meg­mun­kált, talap­za­tá­val együtt tizen­egy méter magas­sá­gú alko­tást meg­cso­dál­ják. Szo­mo­rú, hogy az aktu­ál­po­li­ti­ka hul­lá­mai még ezt a tisz­tán érték­nö­ve­lő – és nem mel­les­leg civil kez­de­mé­nye­zés­re indult – beru­há­zást sem kímé­lik. Tart­suk szem előtt: leg­alább egy keve­set vissza­kap­tunk abból a temér­dek kincs­ből, amit a XX. szá­zad elpusz­tí­tott.

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2015. május 8.