Írta: Hetzmann Róbert

Gyu­la­fe­hér­vár­tól dél­re, a Maros és a Pián-patak talál­ko­zá­sá­nál, fon­tos keres­ke­del­mi utak met­szés­pont­já­ban talál­juk Alvin­cet, ezt a ma alig három­ezer lel­kes, szebb napo­kat is meg­élt erdé­lyi köz­sé­get, vala­mi­ko­ri mező­vá­rost. Néhány tag­tár­sam­mal egye­tem­ben 2013. októ­ber 28-án – útban a szé­ke­lyek nagy mene­te­lé­sé­ről haza­fe­lé – jár­tunk itt, a régi vár­kas­tély tör­té­nel­münk által meg­ne­me­sí­tett falai között.

Alvinc neve isme­rő­sen cseng­het azok fülé­ben, akik tanul­tak magyar tör­té­nel­met. Az itte­ni ura­dal­mat Mar­ti­nuz­zi Frá­ter György, Erdély kor­mány­zó­ja tet­te híres­sé, miu­tán 1546-ban meg­sze­rez­te. Koráb­ban egy 13. sz. végén épült domon­kos ren­di kolos­tor állt itt, a két közép­ko­ri mező­vá­rost, Alvin­cet és a Maros túl­part­ján épült Bor­be­re­ket össze­kö­tő rév mel­lett. A közép­is­ko­lás magyar tör­té­ne­lem tan­anyag egé­szen az utób­bi idő­ben tör­tént fel­pu­hí­tá­sá­ig meg­em­lé­ke­zett arról, hogy kas­té­lyá­ban itt ölték meg 1551-ben Frá­ter Györ­gyöt Cas­tal­do csá­szá­ri tábor­nok és Pal­la­vi­ci­ni Sfor­za őrgróf ügy­nö­kei (ez utób­bi csa­lád magyar érin­tett­sé­ge ezzel a momen­tum­mal kez­dő­dött meg). Ves­sünk egy pár pil­lan­tást arra a kegyet­len bes­ti­a­li­tás­ra, amellyel ezt a tehet­sé­ges dip­lo­ma­tát, nem­kü­lön­ben az esz­ter­go­mi érse­ket az oszt­rák hata­lom legyil­kol­tat­ta! Cas­tal­do tábor­nok sze­mé­lye­sen Mar­ti­nuz­zi érsek tit­ká­rát bérel­te fel, aki a tábor­nok embe­re­i­vel a kas­tély kápol­ná­já­ban imád­ko­zó bará­tot két pus­ka­lö­vés­sel és 75 kés­szú­rás­sal végez­te ki. „Jézus Mária!” – kiál­tott a pálos szer­ze­tes, miköz­ben a kegyet­len dula­ko­dás­ban hol­tan össze­ro­gyott. Tes­tét meg­cson­kí­tot­ták, holt­tes­te pedig het­ven napig teme­tet­le­nül hevert a kas­tély pad­ló­ján… Hát­bor­zon­ga­tó!

A Mar­ti­nuz­zi-kas­tély már hosszú ide­je nincs jó kar­ban, de a jelen­le­gi álla­pot (jobb­ra) szív­szag­ga­tó lát­ványt nyújt

Érde­ke­sen ala­kult a tele­pü­lés nem­ze­ti­sé­gi össze­té­te­le az elmúlt évszá­za­dok folya­mán. Első lakói a for­rá­sok sze­rint szá­szok vol­tak, ám a 16. szá­zad­ban magyar és szláv lakói vol­tak, akik fel­vált­va válasz­tot­tak maguk­nak bírót. Az első romá­nok ide a 17. szá­zad­ban érkez­tek, akik egy Oláh­vinc nevű, azóta eltűnt város­rész­ben tele­ped­tek le. Lak­tak itt később habá­nok és bol­gá­rok is. A több­nem­ze­ti­sé­gű tele­pü­lés foko­za­to­san veszí­tett magyar jel­le­gé­ből: 1850-ben lakos­sá­gá­nak még har­ma­da, 1910-ben már csak keve­sebb, mint ötö­de volt magyar. 2002-ben 3278 lako­sa közül mind­össze 61-en val­lot­ták magu­kat magyar­nak. A hely­zet talán még ennél is rosszabb, mivel a közép­ko­ri góti­kus refor­má­tus és a kato­li­kus temp­lom­ba egy­aránt csak alig tízen jár­nak, a Maros túl­só olda­lán épült Bor­be­rek falu isten­há­zát pedig – élte­tő hívek híján – össze­dön­töt­te a szél kihí­vá­sa…

Dió­héj­ban ennyit kell tud­nunk erről a tör­té­nel­mi hely­ről, ame­lyet az isko­lák­ban ma már csak épp, hogy meg­em­lí­te­nek. Igaz, jobb helye­ken arra is fel­hív­ják a figyel­met, hogy ez a neve­ze­tes kas­tély még a mai napig meg­ta­lál­ha­tó a Maros par­ti köz­ség­ben. Rene­szánsz palo­ta­ként, fon­tos tör­té­nel­mi sze­re­pé­re tekin­tet­tel egyi­ke a leg­fon­to­sabb magyar műem­lé­kek­nek.

Szep­tem­ber­ben kap­tuk a szo­mo­rú hírt, hogy az alvin­ci Frá­ter-kas­tély össze­dőlt, így ter­mé­sze­tes volt szá­munk­ra, hogy erdé­lyi utun­kat Alvinc érin­té­sé­vel szer­vez­zük meg. Meg­alá­zó és szív­szo­ron­ga­tó érzés volt e tájé­koz­ta­tás való­ság­tar­tal­mát leel­len­őriz­nünk – s ezen a nyo­masz­tó érzé­sen mit sem vál­toz­ta­tott az, hogy a Mar­ti­nuz­zi-kas­tély tete­je nem most, hanem már több évti­ze­de besza­kad­ha­tott, hiszen a „szo­bák­ban” nap­ja­ink­ban eme­let­ma­gas­sá­gú bál­vány­fák hir­de­tik az elmú­lás jele­it.

A Mar­ti­nuz­zi-kas­tély kapu­ja egy­kor és nap­ja­ink­ban…

A kas­télyt Frá­ter György Erdély kor­mány­zó­ja­ként épí­tet­te egy régi, 13. szá­za­di domon­kos ren­di kolos­tor helyé­re, állí­tó­lag román halá­szok által a Sztri­gy folyó­ban talált, majd tőlük elkob­zott arany­ból. A sokak által hin­ta­po­li­ti­kus­nak tar­tott kor­mány­zó ide­jé­ben a kas­tély csak néhány helyi­ség­ből álló épü­let volt, ame­lyet védő­fal vett kör­be. A ma lát­ha­tó erős­ség hatal­mas épü­le­te az erdé­lyi rene­szánsz egyik leg­im­po­zán­sabb alko­tá­sa (volt). Mar­ti­nuz­zi Frá­ter György meg­gyil­ko­lá­sát köve­tő­en az épü­let­együt­tes a Bátho­ry csa­lád tulaj­do­ná­ba került, mire a 16. szá­zad utol­só éve­i­ben egy idő­re a Mold­vá­ból szám­űzött Áron vaj­dáé lett (ez utób­bi tény­re a romá­nok nagyon szí­ve­sen emlé­kez­nek, való­ság­tól elru­gasz­ko­dott módon). Az 1661-es török-tatár táma­dás­ban fel­ége­tett, romo­so­dó épü­let 1614-től feje­del­mi bir­tok, Beth­len Gábor 1617-ben lát hoz­zá kibő­ví­té­sé­hez Gia­co­mo Res­ti olasz szár­ma­zá­sú épí­tész ter­vei alap­ján. Mai alak­ját is ekkor nyer­te a két­ség­kí­vül ola­szos ihle­té­sű kas­tély, amit egy latin nyel­vű, töre­dé­kes épí­té­si fel­irat is meg­örö­kí­tett:

[Beth­len Gábor] Isten kegyel­mé­ből Erdély feje­del­me ezt a kaput az egész fal­lal és négy bás­tyá­val alap­ja­i­ból emel­te saját költ­sé­gén az Úr 1617. évé­ben a jeles Áko­si Gás­pár deák gond­vi­se­lő ide­jé­ben.”

1629 táján fes­tet­ték a mennye­ze­te­it. Beth­len Gábor bőví­té­sei – szem­ben a koráb­bi szak­iro­dal­mi nézet­tel – meg­ha­tá­ro­zó­ak vol­tak az épü­let kül­alak­ja szem­pont­já­ból. A 17. szá­za­di átépí­té­sek jelen­tő­sé­gét az 1991-ben tör­tént fal­ku­ta­tá­sok is meg­erő­sí­tet­ték. Elő­ször a bás­tyá­kat és a kül­ső fala­kat épí­tet­ték meg, ezek­hez tol­dot­ták hoz­zá a lakó­szár­nya­kat. A tel­jes épít­ményt végül soha­sem fejez­ték be, való­szí­nű­leg a feje­de­lem várat­la­nul bekö­vet­ke­zett halá­la miatt. Alvinc 1715-ben már az Erdé­lyi Püs­pök­sé­gé, ezt köve­tő­en 1733-ban, Sor­ger Ger­gely püs­pök ide­jé­ben készült el a toronnyal is koro­ná­zott barokk bejá­ra­ti kapu a raj­ta ma már csak mál­la­do­zó címer­rel. (Ez a kapu most éppen meg­ha­jol­ni készül a vég­zet előtt…) A püs­pö­kök az épü­le­tet nyá­ri lakó­hely­ként hasz­nál­ták.

Az 1661-es pusz­tí­tás után az épü­le­tet még töb­bé-kevés­bé ránc­ba szed­ték, ám 1792-ben ismét leégett, s azóta csak pusz­tul. S bár ezt köve­tő­en még lak­ha­tó volt – hisz Kemény Zsig­mond, a neves erdé­lyi író is itt lát­ta meg a nap­vi­lá­got 1814-ben – iga­zán már soha­sem hoz­ták rend­be. Tri­a­nont köve­tő­en hát­tér­be szo­rult a magyar múlt tisz­te­le­te: a lakos­ság las­san­ként elbon­tot­ta és tég­lán­ként elhord­ta a kas­tély nagy részét. Egye­dül a főhom­lok­za­ti trak­tus (azaz a kas­tély észa­ki szár­nya) és a nyu­ga­ti bás­tya egy marad­vá­nya lát­ha­tó nap­ja­ink­ban.

Ami­kor szem­be­ta­lál­tuk magun­kat a siral­mas képet nyúj­tó egy­ko­ri palo­ta rom­ja­i­val, a lát­vány mind­nyá­junk tekin­te­tét meg­fa­gyasz­tot­ta. A bel­ső „tér­be” a már emlí­tett barokk kapu alatt lehet bejut­ni. A kas­tély hát­só szár­nyá­ból egy kőha­lom maradt csu­pán, Frá­ter György és Erdély vala­mi­ko­ri köz­pont­ja ma (a főhom­lok­za­tot és a falak for­má­já­ban álló első trak­tust leszá­mít­va) lege­lő. Innen „belül­ről” néz­ve pedig már azt is nehéz vol­na eldön­te­ni, hogy vajon egy rene­szánsz kas­tély udva­rán állunk-e, vagy pedig egy Árpád-kori vár­ro­mot szem­lé­lünk. Már az épít­mény hat­szö­gű alap­raj­za sem kive­he­tő.

Alvinc kas­té­lya nap­ja­ink­ban – itt már csak romok­ról lehet beszél­ni

Ez tűr­he­tet­len” – mond­tuk ki talán egy­szer­re az íté­le­tet. Min­den­áron meg kell men­te­ni az alvin­ci kas­télyt, ha mást nem is, de leg­alább a még úgy-ahogy álló része­it. Az a nem­zet, ame­lyik múlt­ját ennyi­re nem becsü­li, bizo­nyos, hogy éle­tet nem érde­mel. Kel­le­ne egy kam­pány, talán egy Kár­pát-meden­cei össze­fo­gás, ame­lyik erre fel­hív­ná a figyel­met. És kel­le­ne sok-sok pénz, meg vala­mi­fé­le jog­alap (tulaj­don­jog meg­szer­zé­se?), amely lehe­tő­sé­get ad a nem­zet­nek arra, hogy ezt a kin­cset meg­ment­hes­se – ha már a magyar állam nem erre köl­ti vagyo­nát más­ho­vá szánt mil­li­ár­dok helyett.

Alvinc­ről a leme­nő nap fényé­ben halad­tunk Déva, majd Arad irá­nyá­ba. Mind­vé­gig azon töp­ren­günk, vajon mit tehe­tünk Alvin­cért? Ha Dél-Erdély­ből eltűn­nek a régi temp­lo­mok, kas­té­lyok, akkor azzal egy ország­rész­nyi terü­le­ten a magyar kul­tú­ra min­den lenyo­ma­ta köd­dé válik. Ami­kor a kő sem marad…?

 

Fel­hasz­nált iro­da­lom:
1. Kovács And­rás: Késő rene­szánsz épí­té­szet Erdély­ben. 2006., Buda­pest-Kolozs­vár.
2. Kovács And­rás: Az alvin­ci kas­tély
3. Kővá­ri Lász­ló: Erdély régi­sé­gei és tör­té­nel­mi emlé­kei. 1892., Kolozs­vár.
4. Műemlékem.hu oldal, Mar­ti­nuz­zi-Beth­len-kas­tély rom­jai szó­cikk

Hetzmann Róbert
Magyar Patrióták Közössége
© 2014. április 28.