A kará­csony előt­ti utol­só hét­vé­gén, decem­ber 16. és 18. között egye­sü­le­tünk négy­ta­gú cso­port­ja a leg­ne­he­zebb sor­sú hatá­ron túli magyar nem­zet­részt, Kár­pát­al­ját keres­te fel, hogy a jelen­le­gi hely­zet­ről tájé­ko­zód­jon. Decem­be­ri köz­gyű­lé­sün­kön nagy egyet­ér­tés­ben fogal­ma­zó­dott meg, hogy a jövő­ben kiemel­ten fog­lal­koz­nunk kell Kár­pát­al­já­val. Ennek jegyé­ben láto­gat­tuk meg Salán­kon, Vis­ken és Husz­ton élő bará­ta­in­kat. Utób­bi hely­szí­nen meg­te­kin­tet­tük, hogy a város­ban műkö­dő szór­vány­is­ko­la miként hasz­nál­ta fel tavaly nyúj­tott ado­má­nyun­kat.

Szom­ba­ton reg­gel Bereg­su­rány­nál lép­tük át a bere­gi tájat ket­té­sza­kí­tó tri­a­no­ni állam­ha­tárt, majd Bereg­szász érin­té­sé­vel meg­ér­kez­tünk a Borzsa folyó völ­gyé­ben, a Höm­löc-hegy alatt fek­vő három­ezer lel­kes és csak­nem szín­ma­gyar Salánk­ra. A víz­zel elárasz­tott szán­tó­föl­dek és a taj­ték­zó, meg­áradt pata­kok már útköz­ben jelez­ték, hogy a sok eső­zés miatt Kár­pát­al­ján árvíz­ve­szély van. A bora­i­ról is híres falu fő neve­ze­tes­sé­ge az 1400 táján épült góti­kus refor­má­tus temp­lom, ami az egy­kor Ugo­csa vár­me­gyé­hez tar­to­zó hely­ség köz­pont­já­ban, orsó ala­kú főte­ré­nek köze­pén áll. Az egy­ko­ri kas­tély­ban – vagy amint a legen­da tart­ja, a Höm­löc-hegyen – tar­tot­ta II. Rákó­czi Ferenc 1711. feb­ru­ár 11–18. között a sza­bad­ság­harc utol­só ország­gyű­lé­sét. A nagy­sá­gos feje­de­lem korát idé­zi a Mikes kút­ja és a Rákó­czi-pin­ce, ami­nek a fel­ke­re­sé­sét követ­ke­tő láto­ga­tá­sun­kig el kel­lett halasz­ta­nunk a Borzsa ára­dá­sa miatt.

A szom­szé­dos paró­kia épü­le­té­ben Balogh Atti­la lel­ki­pász­tor és fele­sé­ge, Ágnes fogad­ta a Pat­ri­ó­tá­kat. Saj­nos az ukrán vál­ság, ami 2014-ben a Kijev­ben a Maj­dan téri tün­te­té­sek­kel kez­dő­dött és Kelet-Ukraj­ná­ban máig tar­tó fegy­ve­res össze­tű­zé­se­kig fajult, Salán­kon is meg­ke­se­rí­ti az embe­rek éle­tét. A koráb­ban növek­vő lélek­szá­mú közös­ség fia­tal fér­fi­la­kos­sá­ga a kato­nai behí­vók elől kül­föld­re mene­kült. A hiper­inf­lá­ció miatt az addig sem magas fize­té­sek elvesz­tet­ték érté­kü­ket, az ára­kat viszont az egek­be emel­ked­tek, ezért a mun­ka­ké­pes korú lakos­ság jelen­tős része a jobb meg­él­he­tés remé­nyé­ben eltá­vo­zott az ősi szü­lő­föld­ről. Az ott­hon­ma­ra­dó gye­re­kek így meg­fe­le­lő csa­lád­kép nél­kül, a nagy­szü­lők­re bíz­va kal­lód­nak, ami odá­ig veze­tett, hogy a gyer­me­kek rossz maga­vi­se­le­te kezel­he­tet­len prob­lé­má­vá vált a peda­gó­gu­sok szá­má­ra. A salán­ki gyü­le­ke­zet a nehéz­sé­gek elle­né­re nem adja fel, remény­ked­nek és tovább küz­de­nek a meg­ma­ra­dá­sért a Rákó­czi-szel­le­mi­ség jegyé­ben, ami­re szük­sé­ges is van, mivel ez a falu vég­vár, a Höm­löc túl­ol­da­lán már ruszin fal­vak sora­koz­nak.

A salán­ki temp­lom­ban

Salán­kon elhagy­va, utun­kat a nyelv­ha­tá­ron fek­vő régi ugo­csai megye­szék­hely, Nagy­sző­lős érin­té­sé­vel a Tisza fel­ső völ­gyé­ben, a tör­té­nel­mi Mára­ma­ros­ban foly­tat­tuk. A ret­te­ne­tes minő­sé­gű, helyen­ként csak­nem jár­ha­tat­lan utak miatt csak késő este érkez­tünk meg az egy­ko­ri koro­na­vá­ros­ba, Vis­kre. A nyolc­ezer lako­sú Tisza-par­ti tele­pü­lés ma már csak fele­rész­ben magyar, de így is a Fel­ső-Tisza-völgy magyar­sá­gá­nak leg­erő­sebb vég­vá­ra. Szál­lá­sunk a Vis­ken és a köze­li Huszt magyar isko­lá­já­ban taní­tó Sza­bó Gab­ri­el­la magyar­ta­nár­nő csa­lád­já­nál volt, a hely­ben jól műkö­dő falu­tu­riz­mus kere­té­ben.

Reg­gel Vis­ken: bal­ra kilá­tás a harang­to­rony­ból, jobb­ra a meg­áradt Tisza

A vis­ki refor­má­tus temp­lom és harang­láb

Reg­gel­re elállt az eső, a völgy lakó­i­nak nagy meg­könnyeb­bü­lé­sé­re. Mind­össze egy méte­ren múlt, hogy a magas víz­ál­lá­sú Tisza átcsap­jon a gáta­kon és meg­is­mét­lőd­je­nek a múlt­ból jól ismert, hír­hedt árvi­zek. Advent har­ma­dik vasár­nap­ján részt vet­tünk a helyi refor­má­tus isten­tisz­te­le­ten a tele­pü­lés góti­kus stí­lu­sú, közép­ko­ri temp­lo­má­ban. A mint­egy négy­száz tanu­ló­val műkö­dő, 1–11 osz­tá­lyos vis­ki magyar isko­la előtt Dar­vai Csil­la, az intéz­mény igaz­ga­tó­nő­je fogad­ta cso­por­tun­kat. A fel­újí­tás­ra szo­ru­ló épü­let bejá­rá­sa során együtt álla­pí­tot­tuk meg, hogy itt még tovább­ra is nagy szük­ség van az anya­or­szág támo­ga­tá­sá­ra, hogy a gyer­me­kek kul­tu­rált és szín­vo­na­las körül­mé­nyek között tanul­has­sa­nak. A finom ebéd elfo­gyasz­tá­sa után a rozo­ga vis­ki híd­ról meg­cso­dál­tuk a Mára­ma­ro­si-hava­sok­ból érke­ző, vadul taj­ték­zó Tisza ára­dá­sát. A part­ról egye­ne­sen a műve­lő­dé­si ház­ba men­tünk, hogy a vis­ki isko­lá­sok szív­hez szó­ló, ünnep­vá­ró adven­ti műso­rát meg­te­kint­hes­sük.

Cso­port­kép a vis­ki isko­la bejá­ra­tá­nál

A szép kará­cso­nyi ünnep­sé­get köve­tő­en szál­lás­adó­ink­nál együtt vacso­ráz­tuk a lel­ki­pász­tor­ral, Jenei Károllyal és fele­sé­gé­vel. A vis­ki az egyik leg­na­gyobb kár­pát­al­jai refor­má­tus gyü­le­ke­zet, ennek elle­né­re egy­re inkább meg­ér­zi az elván­dor­lást. Az elmúlt három évben a fize­té­sek elvesz­tet­ték érté­kü­ket, a mun­ka­le­he­tő­sé­gek egy része meg­szűnt, az ifja­kat be akar­ják soroz­ni Kelet-Ukraj­ná­ba har­col­ni. Ráadá­sul újab­ban a felül­ről ger­jesz­tett magyar­el­le­nes­ség­gel is szem­be­sül­ni­ük kell a min­den­na­pok­ban, ami koráb­ban isme­ret­len volt a több nem­ze­ti­ség által lakott, békés Kár­pát­al­ján. Az inf­lá­ció miatt az árszín­vo­nal egy­re job­ban hason­lít a magyar­or­szá­gi­ra, miköz­ben egy átla­gos havi fize­tés tizen­öt-húsz­ezer forin­tot ér. Az alig elvi­sel­he­tő gyar­ma­ti körül­mé­nyek követ­kez­té­ben vis­ki magyar csa­lá­dok sor­ra tele­pül­nek át Magyar­or­szág­ra vagy men­nek más, nyu­ga­ti orszá­gok­ban mun­kát vál­lal­ni. Ebben a folya­mat­ban a ket­tős állam­pol­gár­ság intéz­mé­nye dön­tő sze­re­pet ját­szik, ami meg­könnyí­ti az átte­le­pe­dést azok szá­má­ra, akik a jobb élet­le­he­tő­sé­ge­ket választ­ják.

A vis­ki gyer­me­kek adven­ti műso­ra

Más­nap, decem­ber 18-án hét­főn elbú­csúz­tunk Visk­től, és a mint­egy 20 kilo­mé­ter­re, a Tisza és a Nagy­ág össze­fo­lyá­sá­nál lévő Huszt­ra utaz­tunk, amely­nek magyar isko­lá­ját egye­sü­le­tünk tavaly janu­á­ri jóté­kony­sá­gi est­jé­nek bevé­te­le­i­vel támo­gat­ta. A har­minc­ezer lako­sú mára­ma­ro­si koro­na­vá­ros fölöt­ti hegyen a Köl­csey által is meg­éne­kelt vár őrkö­dik, köz­pont­ját pedig a XV. szá­za­di góti­kus refor­má­tus temp­lom éke­sí­ti. Az öt koro­na­vá­ros közül a leg­töb­bet Huszt szen­ved­te, ezért ott már Tri­a­non előtt több­ség­be kerül­tek a ruszi­nok. Ma a város lako­sa­i­nak mind­össze 6%-a, 1700 fő magyar nem­ze­ti­sé­gű a leg­utol­só, 2001-es nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint. A ma Husz­ton élő magya­rok zöme kato­li­kus, a régi refor­má­tus gyü­le­ke­zet mind­össze száz­öt­ven lel­ket szám­lál.

A város köz­pont­já­tól nem messze talál­ha­tó a magyar isko­la épü­le­te, ami szem­lá­to­mást sokat fej­lő­dött utol­só, más­fél évvel ezelőt­ti láto­ga­tá­sunk óta. A Magyar Pat­ri­ó­ták Közös­sé­ge által indí­tott Nem­ze­ti össze­tar­to­zás prog­ram kere­té­ben 2016-ban 760.000 forint­tal támo­gat­tuk az intéz­mény fej­lesz­té­sét. Ennek a kez­de­mé­nye­zés­nek a lénye­ge, hogy egy élni aka­ró, de for­rás­hi­á­nyos hatá­ron túli magyar közös­ség részé­re min­den évben janu­ár­ban, a magyar kul­tú­ra nap­ja alkal­má­ból jóté­kony­sá­gi gyűj­tést ren­de­zünk, ami­nek a bevé­te­le­it cél­ba aztán jut­tat­juk.

A husz­ti magyar isko­lá­ban sokat javul­tak az okta­tá­si fel­té­te­lek

Husz­ton az isko­la igaz­ga­tó­nő­je, Szo­ko­lo­vics Mária és a város nem­ré­gi­ben kine­ve­zett refor­má­tus lel­ki­pász­to­ra, Dénes Ele­mér foga­dott min­ket. Öröm­mel lát­tuk, hogy a tan­ter­mek­ben ado­má­nyunk fel­hasz­ná­lá­sá­val új vilá­gí­tó­tes­te­ket sze­rel­tek fel, az isko­la udva­rát sike­rült lekö­vez­ni, és a víz­el­ve­ze­tés meg­ol­dá­sá­ban is elő­re­lé­pés tör­tént. Az aktu­á­lis kér­dé­sek meg­tár­gya­lá­sa és az elszá­mo­lás jóvá­ha­gyá­sa után a tor­na­te­rem­ben meg­te­kin­tet­tük a kán­tá­ló vis­ki gyer­me­kek adven­ti elő­adá­sát, akik rend­sze­res kap­cso­la­tot ápol­nak a husz­ti diá­kok­kal. Végül az igaz­ga­tó asszony meg­hí­vá­sá­ra elfo­gyasz­tot­tunk egy ebé­det a nagy múl­tú, de ma már csak szór­vány­ma­gyar város­ban.

Kár­pát­al­ja a tör­té­nel­mi Magyar Király­ság fel­da­ra­bo­lá­sa után egy rövid román meg­szál­lást köve­tő­en cseh járom alá került, majd 1938–1939-ben, két lépés­ben vissza­tért Magyar­or­szág­hoz. A máso­dik világ­há­bo­rú után a szov­jet biro­da­lom távo­li gyar­ma­ta lett, majd a Szov­jet­unió szét­esé­se, 1991 óta Ukraj­na elnyo­mott tar­to­má­nya. A két világ­há­bo­rú, a máso­dik világ­há­bo­rú utá­ni mál­en­kij robot, most pedig a fegy­ve­res har­cok miatt szen­ved ez az élni aka­ró, ősei hité­hez és nem­ze­té­hez mai napig hűsé­ges közös­ség. Három szép napot tölt­het­tünk el közöt­tük, még­is a tehe­tet­len­ség érze­te miat­ti szo­mo­rú­ság­gal kel­lett búcsúz­nunk. A szo­mo­rú való­ság azon­ban nem bénít­hat­ja meg a cse­lek­vést, hanem éppen ellen­ke­ző­leg: Kár­pát­al­ját most segí­te­nünk kell, min­den eddi­gi­nél job­ban.

Magyar Patrióták Közössége © 2017. december 20.